Brahmarishi Vaszistha

Az egység valósága¹

A mű szövege közvetlenül a tudatunkhoz szól, így olvasásakor ne törekedjünk az azonnali megértésre, helyette képzeljük ártatlanul magunkat Ráma és Vaszistha helyébe, s lassan és biztosan haladva engedjük, hogy a tanítás tudati eszenciája lényünk egészét áthathassa. Ennek érdekében lassan olvassunk, engedjük hogy az egyes szavak érzelmi, képi, értelmi minőségei ártatlanul, mint amikor mesét olvasunk, megjelenhessenek tudatunkban. Ha valamelyik összetevő nem jelentkezik, ne aggódjunk, haladjunk tovább, s a szöveg többszöri olvasásával később minden megjelenik majd. Lesznek esetek, amikor a szöveg erőteljes hatást fejt ki ránk, ekkor álljunk meg kicsit, s szemünket lecsukva engedjük, hogy a tudati érték lényünk mélyre hatolhasson. Ezt feltárva, induljon a Valóság meséje.

Az olvasás elkezdése előtti hálaadás

Örökké hálás vagyok a Valóságnak, melyben minden alkotóelem, élő és élettelen lény úgy ragyog, mintha önálló létezéssel bírna, s melybe egy bizonyos létidő elteltével minden visszaolvad.

 

Örökké hálás vagyok a tudatosságnak, mely forrása a megismerésnek, a megismerés folyamatának és a megismerés tárgyának - a látó, a látás és a látott látszólagos hármasságának.

 

Örök hálám az abszolút Üdvösség óceánjának, mely Élettel tölt el minden olyan lényt, akik boldogságukat és fejlődésüket az Üdvösség óceánjának cseppjeiből merítik.

Óm Tat Szat

Vaszistha szól: Amikor a tudás a megismerés tárgyává válik, tudd, hogy ez a kötöttség. A felszabadulás akkor jelentkezik, amikor a tudás nem tárgya többé a megismerésnek.

 

Ráma szól: Hogyan lehetséges a megismerés tárgyaként jelentkező tudás bennünk szunnyadó szilárd meggyőződését megszüntetni?

 

Vaszistha szól: A teljes felébredés bekövetkezésekor az értelem homálya végleg elszáll. Ekkor testet ölthet bennünk a felszabadulás formátlan, csendes valósága.

 

Ráma szól: Mi légyen az a tökéletes felébredés, tökéletes tudás, melynek segítségével megszabadulhatunk a kötöttség korlátjaitól?

 

Vaszistha szól: A tudásnak nem létezik tárgya, melyet meg kellene ismerni. A tudás független és örök; túl van az elmondhatón és a meghatározhatón. Amikor ezt az igazságot közvetlenül megéled, előáll a tökéletes felébredés.

 

Ráma szól: Minek révén születik meg a tudás és a megismerés tárgya közötti megkülönböztetés? Milyen értelemben használjuk a „tudás” szót?

 

Vaszistha szól: A tudás vagy dzsjána nem más, mint a teljes felébredés vagy megvilágosodás. Ehhez a felébredéshez a reá vonatkozó meditáció révén juthatsz el. Az igazság az, hogy nem létezik semmilyen megkülönböztetés a tudás és a megismerés tárgya között.

 

Ráma szól: Ha valóban ez az igazság, akkor a tudás, illetve a megismerés tárgyának eme megtévesztő látványa miként születik meg, s hogyan gyökeresedik meg lényünkben?

 

Vaszistha szól: Ama félrevezető hitnek köszönhetően, miszerint a tudáson kívül más is létezik, valami rajta kívüli, mely a megkülönböztetést előidézi. Igazából sem kívül, sem belül nincs semmi.

 

Ráma szól: Miként fogadhatnánk el eme állítást, miszerint: minden, amit látni vélünk – Én, Te stb. – az összes alkotóelem, s a létezők végtelen sokasága valójába nem létezik?

 

Vaszistha szól: A Teremtés kezdetekor valójában sem a kozmikus lény vagy virát, sem a Világegyetem stb. nem vált létezővé. Vagyis nem született soha semmi, ami a látás tárgyaként szolgálhatott volna.

 

Ráma szól: Ez a világ van, volt lesz, hisz minden nap tapasztaljuk. Hogyan is állíthatnák, hogy sohasem létezett?

 

Vaszistha szól: Ez a világlátvány éppen annyira valótlan, mint az álomban látott tárgyak, vagy a délibáb.

 

Ráma szól: Miként állíthatod, hogy a Teremtés kezdetén semmi sem született, sem én, sem te, stb.?

 

Vaszistha szól: Hatás csak az őt kiváltó okból eredhet, sohasem fordítva. A Teremtést megelőző kozmikus feloldódás állapota közben csak a csend létezett, mely nem tartalmaz semmilyen okot a teremtésre.

 

Ráma szól: Bizonyos vagyok a felől, hogy a nem született örökkévaló létező a kozmikus feloldódás közben sem szűnik meg létezni. Miért ne lehetne Ő a teremtés oka?

 

Vaszistha szól: A hatás csak azt hordozhatja magában, ami az okban is jelen volt. A nem valós tehát nem válhat valóssá. Az edényből nem születhet ruhadarab.

 

Ráma szól: Lehetséges, hogy a kozmikus feloldódás alatt az egész Teremtés, egyfajta finom állapotban tovább létezik Brahmanban (a Teljességben), a határtalan tudatban, s később ez ölt testet a következő teremtésben.

 

Vaszistha szól: Megtapasztalta-e valaki is eme feltevés igazságát, van-e értelme hinni az ehhez hasonló képzelgésekben?

 

Ráma szól: Az igazság tudói ebben az állapotban csakis a tiszta, végtelen tudatot tapasztalták. Természetesen ekkor még a tér sem létezett. A „valós” anyagi világ láthatóan valóban nem születethetett az ürességből.

 

Vaszistha szól: Ha pedig ez az igazság, akkor a három világ sem egyéb, mint tiszta tudat. Kinek teste maga a tiszta tudat, nem létezik számára sem születés, sem halál.

 

Ráma szól: Könyörögve kérlek, mond el, miként született e világlátvány?

 

Vaszistha szól: Az ok és okozat hiányában, nincs sem lét, sem nemlét. Akkor miként születhetett volna meg a „tapasztalás tárgya”? Nem is született: az önvaló gondolja és tapasztalja meg önmagát, mint a tapasztalás tárgyát. Csak a tudat létezik semmi más.

 

Ráma szól: A mozdulatlan „tapasztalás tárgya” gondolkodik! Az Úr, minden dolgok látója, saját tapasztalatának tárgyává válik. Hogyan lehetséges mindez? Vajon megégetheti-e a fa a tüzet?

 

Vaszistha szól: A látó nem válhat a tapasztalás tárgyává, hisz az utóbbi nem is létezik. Valójában a látó mindaz, ami van – a tudat egységes tömege.

 

Ráma szól: A határtalan tudat tudatos lesz önnön tudatosságáról, mint saját maga tárgyáról, s ez vezet a világlátvány megjelenéséhez. Miként jön létre a tárgy?

 

Vaszistha szól: Az ok hiányában valójában semmilyen tárgy sem létezik. Éppen ezért a tudat örökké szabad, leírhatatlan és értelmezhetetlen.

 

Ráma szól: Ha ez az igazság, akkor az én-tudat és az ehhez hasonló minőségek miként születnek? Miért tapasztaljuk a világot?

 

Vaszistha szól: Az ok hiányában ezek egyike sem létezik. Hol van hát akkor a tapasztalás tárgya? Ezek az úgymond „teremtett” tárgyak valójában csak a tapasztalás látványai.

 

Ráma szól: Hogyan jelentkezhet ez a látvány a tiszta tudatosságban, mely ment minden nemű mozgástól, éppen ezért a tárgy tudatosságától is?

 

Vaszistha szól: Az ok hiányában, Ó Ráma, valójában a látvány sem létezik. Minden mi létezik, te, én stb. a végtelen csend egysége, semmi más.

 

Ráma szól: Ó tanítóm, zavarba estem, s nem tudom, mit kérdezhetnék most. Úgy érzem, teljesen felébredtem vagy megvilágosodtam: mit is kérdezhetnék hát?

 

Vaszistha szól: Az ok teljes hiányában ne kutasd hát többé a „miért” okát. S ha így teszel, könnyedén megpihenhetsz a legfelső, leírhatatlan valóságban.

 

Ráma szól: Elfogadom, hogy az ok hiányában a Teremtés, mint olyan, sohasem létezett. Akkor viszont a tudást és annak tárgyát övező zavar kinek, s miért létezik?

 

Vaszistha szól: Az ok hiányában, s mivel csak a végtelen béke és csend létezik, a zavar vagy illúzió sem létezik. Csak azért nem honolsz még ebben a békében, mert nem folytattál folyamatos elmélyedést eme igazságon.

 

Ráma szól: Hogyan születik az elmélyedés, és a nem-elmélyedés? Ismét ugyanabba a csapdába estünk.

 

Vaszistha szól: Az igazság az, hogy a végtelenben nincs semmilyen látvány, vagy látszat. A tudat végtelensége és megszüntethetetlensége folytán azonban a végső igazságon folytatott folyamatos elmélyedés képzete mégis megjelenik.

 

Ráma szól: Ha minden csak végtelen béke, mi értelme a „tanító” és a „tanuló” szóknak, hogyan keletkezik-e kettősség?

 

Vaszistha szól: A „tanító” és a „tanuló” valójában nem egyéb, mint a Brahmanban létező Brahman. A megvilágosodott számára nem létezik sem kötöttség, sem felszabadulás.

 

Ráma szól: Ha az idő, a tér, az anyag, az energia és az összes többi dolog megosztottsága valóban nem létezik, akkor miként születhetett meg a különbözőség egységének képzete?

 

Vaszistha szól: Az idő, a tér, az anyag, az energia (cselekvés) és a tapasztalás csak a nem-létező tudatlanságban létezik. Nincs képzet, mi független lenne ettől.

 

Ráma szól: Ha a „tanító” és a „tanuló” kettőssége nem létezik, akkor mi valójában a felébredés vagy megvilágosodás?

 

Vaszistha szól: A felébredés révén eléred a felébredést; s így a „felébredés” képzetét tökéletesen megérted. Mindez természetesen csak számodra felfogható, s nem számunkra.

 

Ráma szól: Ha viszont maga a megvilágosodás is az én-érzethez kötődik, akkor már nem azonos a megvilágosodással. Hogyan létezhet efféle megosztás a tiszta és feloszthatatlan tudatosságban?

 

Vaszistha szól: A megvilágosodott világossága maga az öntudatosság. A látszólagos megkülönböztetés vagy kettősség olyan, mint a szél és annak mozgása.

 

Ráma szól: Ha tényleg ez az igazság, akkor lehetetlenség elfogadni a megismerő, a megismerés folyamata és a megismerés tárgyaként jelentkező felosztottság létezését, hisz hogyan is lehetne az óceán és a rajta lévő hullám eltérő egymástól?

 

Vaszistha szól: Ha ezt elfogadjuk, akkor a felosztottságban sincs semmi hiba, noha tudjuk, hogy a valóság az osztatlan tudat egysége.

 

Ráma szól: Mesterem, kiben jelenik meg az én-érzet, s ki tapasztalja eme világlátványt vagy képzelgést?

 

Vaszistha szól: A kötöttség korlátja a tapasztalás tárgyának valóságába vetett meggyőződésből ered. Elegendő tehát annak meglátása, hogy a tárgy nem létezik. Mivel a tudat képezi mindennek a lényegét, így nem létezik sem a kötöttség, sem a felszabadulás.

 

Ráma szól: A tárgyat a lámpa fénye teszi láthatóvá. Ezt alapul véve mondhatjuk-e azt, hogy a külső tárgyakat a tudat fénye révén látjuk?

 

Vaszistha szól: A külső valóság nem rendelkezik semmilyen kiinduló okkal, mely létrejöttéhez vezetne. Ok nélkül pedig nincs okozat sem. Képzelt tapasztalatról van tehát szó, semmi másról.

 

Ráma szól: A rémálom megélésének ideje alatt, akár valóságos, akár nem, szenvedést tapasztalunk. Ugyanez igaz a világlátványra is. Mivel kerülhető el mindez?

 

Vaszistha szól: Ugyanúgy, ahogy a rémálomnak és a belőle fakadó szenvedésnek is a felébredés hozza el a végét, a világlátvány tapasztalatából származó szenvedést a belőle való felébredés szünteti meg, valamint az, hogy ezt követően nem kötődünk és vágyunk többé a világ tárgyaira.

 

Ráma szól: Miként érheti el valaki boldogsága tárgyát? S eme világ-álom tárgyainak szilárdsága miként szüntethető meg?

 

Vaszistha szól: Ha megvizsgálod az „előző” és az „ezt követő” állapotát, az anyag szilárdsága megszűnik. Ha elmélyedsz ama igazságban, hogy mindez olyan akár az álomban, akkor az anyag szilárdságába vetett hited megszűnik.

 

Ráma szól: Amikor meggyengül az ilyen típusú hitünk, mit látunk vagy érzékelünk? Miként szűnik meg a világlátvány érzékelése?

 

Vaszistha szól: Érzékelés közben a világlátványt olyannak látjuk, mint a levegőbe épített kastélyt vagy egy képet, melyet elmosott az eső – elménk mentes a vászanától vagyis az értelem megszokásaitól.

 

Ráma szól: Mi történik ezután?

 

Vaszistha szól: A tisztán képzetként létező világlátvány fokozatosan elhalványul, s fokozatosan megszabadulunk minden korláttól és megszokástól.

 

Ráma szól: Tény, hogy a sok életen át történő felelevenítések révén a megszokások mélyen beégetik magukat lényünkbe: miként szüntethetők hát meg?

 

Vaszistha szól: Ráébredve az igazságra, hogy a külső valóság és annak anyagi tárgyai egyfajta torz képzetként léteznek Önvalónkban vagy a végtelen tudatosságban, az anyagi valósághoz való kötöttségünk (és fordítva) megszűnik, véget vetve ezzel a szamszára vagy újraszületés körforgásának.

 

Ráma szól: Mi történik ezután, miként érjük el a békét?

 

Vaszistha szól: Miután a tárgyak szilárdságának képzete, azzal a törekvéssel együtt, hogy e képzetet újraélesszük, megszűnt, a világba vetett minden bizalmunk megszűnik.

 

Ráma szól: Ha a világlátvány a gyermek elméjében megfogant képzethez hasonlóan létezik csupán, megszűnése miért nem okoz fájdalmat és szenvedést?

 

Vaszistha szól: Vajon érzünk-e szenvedést akkor, ha egy képzelt tárgyat elvesztünk? Éppen ezért mindaddig, míg elménk gondolatokkal, képzetekkel és észlelésekkel teli, kutassuk folyamatosan természetük lényegét.

 

Ráma szól: Mi az elme (csittam), miként lehet kifürkészni természetét, s milyen előnnyel járhat mindez?

 

Vaszistha szól: A tárgyként önmagáról tudatos tudatosságot nevezzük elmének. Természetének kifürkészése pedig nem más, mint amit most teszel. Ennek révén az értelem szokásmintáit végleg megszüntetheted.

 

Ráma szól: Hogyan lehet az ételem szokásmintáit megszüntetve elérni a nirvánát?

 

Vaszistha szól: A tárgy és az értelem szokásmintái valójában nem léteznek. Vagyis maga az elme sem létezik.

 

Ráma szól: Miként lehetséges ez, hisz tapasztaljuk létezését?

 

Vaszistha szól: A világ valójába másként fest, mint ahogy a tudatlanok látják: mindaz, amit a megvilágosodott valóságként érzékel, leírhatatlan.

 

Ráma szól: Milyen a tudatlan érzékelése? És miért leírhatatlan mindez a megvilágosodott nézőpontjából?

 

Vaszistha szól: A tudatlan úgy tekint a világra, mint aminek kezdete és vége van. A megvilágosodott semmit sem érzékel, hisz soha semmi nem teremtődött, vagyis nem létezik semmi.

 

Ráma szól: De mégis tapasztaljuk létezését?

 

Vaszistha szól: Ezek a tapasztalatok ugyanolyanok, mint az álombéli világ tárgyai, melyek szintén nem léteznek.

 

Ráma szól: Az álomvilág tárgyait azért tapasztaljuk, mert az éber tudatban korábban már tapasztaltuk őket.

 

Vaszistha szól: Ez a két tapasztalat ugyanahhoz a tárgyhoz köthető?

 

Ráma szól: Az éber tudat okozta elmebéli benyomások vezetnek az álombéli tárgyak látványához.

 

Vaszistha szól: Ha valóban ez az igazság, akkor hogyan lehetséges, hogy az álomban lerombolt ház, reggel felébredve sértetlennek mutatkozik?

 

Ráma szól: Hát persze, álom közben az éber tudat valósága nem valós többé. Amit akkor látunk, csak a tudat (Brahman). De miként válhat létezővé az, ami korábban nem létezett?

 

Vaszistha szól: Valójában a tiszta tudat ragyogása hatja át az idő végtelenjét is, azt éreztetve, mintha már mindez korábban is megtörtént volna. Hiszed vagy nem, ez az igazság.

 

Ráma szól: Mesterem, miként bújhatunk ki a képzet eme köntöséből?

 

Vaszistha szól: Áss a mélyére a következő kérdésnek: Miért tűnik a szamszára vagy létezéslánc valósnak, mikor nincs semmilyen ok, mi létezését életre hívná?

 

Ráma szól: Az álombéli tárgyak az elmének köszönhetik létüket, tehát az elme anyagából vannak. A világlátvány esetében is ez az igazság.

 

Vaszistha szól: Az elme viszont nem különbözik a tiszta tudat csendtömegétől, vagyis csak az utóbbi létezik.

 

Ráma szól: Ugyanúgy, ahogy a test sem különbözik az őt alkotó végtagoktól, a Világegyetem sem különbözik Brahmantól.

 

Vaszistha szól: Vagyis a világot nem teremtette senki, s így azonos az örök Brahmannal (Teljességgel).

 

Ráma szól: Most már értem, a világ teremtésének és feloszlásának képzete csupán véletlen egybeesés, mely az „én vagyok a cselekvő” és az „én vagyok a tapasztaló” képzet illúziójával párosul.

Mesterem, a világlátvány öröktől fogva a végső valósággal telített, így tehát sohasem született és sohasem szűnik meg létezni. A világlátvány csupán egy káprázat; ám akár káprázat akár nem, valójában Brahman, semmi más.

 

Vaszistha szól: Brahman önmagaként ragyog önmagában a véletlen egybeesés folytán (akárcsak az érett kókuszdió, ami a reá szálló holló révén a földre hullik), s ez az, amit általa és benne Teremtésként ismerünk.

 

Ráma szól: Mesterem, kérlek, mond el, miként ragyog a végtelen tudat a teremtés kezdete előtt, és a feloszlás után, illetve akkor, mikor megosztott?

 

Vaszistha szól: Önvalód által tartsd a tudat fényét magadban. A fényt csak valami máshoz viszonyítva érzékelhetjük. Mivel a kezdetekkor semmilyen kettőség vagy megosztottság nem létezett, ezért ezt a fényt önmagadon belül tapasztald meg. Ez a fény maga a látó, a látás, és a látott (tárgy), akárcsak az álombéli tapasztalatokkor. Maga a tudat fénye ragyog a teremtés kezdete előtt Teremtésként. A tudat egysége ragyog a hármasságban (a megfigyelőben, a megfigyelésben és a megfigyelés tárgyában), ami a teremtés kezdetekor Teremtésnek látszik. Ilyen a természete, ragyogva felragyog.

Az álmok és a hallucinációk tapasztalata is ehhez hasonló: ezekben is a tudat fénye ragyog. Ami kezdet és vég nélküli világként ragyog a térben, a tudat fénye, semmi más. Az önmagából kiáradó fénye ragyog Teremtésként.

Ez a fény a maga egyszerűségében és természetességben ragyog bennünk, megvilágosodottakban, anélkül hogy eközben bármiféle felosztottság jelentkezne. A teremtés kezdetekor azonban még nem létezett a tapasztaló és a tárgy: ez a kettősség egyfajta téves észlelésként bukkanhatott fel, akárcsak a kígyónak vélt kötél. A kezdetekkor így megjelenő felosztottság észlelése révén tapasztalata tovább folytatódott. Mivel azonban ennek a felosztottságnak nincs semmilyen oka, így egyértelmű, hogy még most is csak a tudat fénye ragyog mindenben.

Sem éber, sem álom, sem mélyalvás tudat nem létezik. A Teremtés kezdetétől fogva Brahman (a Teljesség) ragyog mindenhol. Brahman pedig saját testeként tekint erre a Világegyetemre - amit tehát a világként ismerünk, nem különbözik Brahmantól.

 

Ráma szól: Ó jaj, mily hosszú ideje bolyongunk ebben a végtelen térben anélkül, hogy felismertük volna lényegét. Teljesen felébredve és megvilágosodva azonban a világlátvány káprázata nyomban szertefoszlik. S ekkor nyomban felismerjük az igazságot, miszerint a világ sohasem létezett, és soha nem is fog ezután sem. Minden mi van, a végtelenként létező tiszta tudat és béke, semmi más.

Minden, mit tapasztalunk, valójában a legfelsőbb tudat, amit csak természete helytelen felfogása miatt észlelünk a létezés láncolatként. A legfelsőbb lét az, melyet az „Ez más”, „Ekképpen ragyog”, „Ezek a világok” és „Ezek a hegyek” kijelentések tárgyaként észlelünk.

A teremtés kezdetekor, az élet elkezdésekor a túlvilágon, illetve az álom megjelenésekor csak a tudat válik önmaga tárgyává, hisz nincs más, mi jelen lenne. Az ehhez hasonló képzetek megjelenését, „Most a mennyben vagy a pokolban vagyok” az egyén valósnak érzékeli.

Valójában azonban sem a látó, sem a tárgy, sem a teremtés, sem a világ, sőt még a tudat sem létezik; az éber, az álom és a mélyalvás tudat egyáltalán nem létezik. A létezni vélt dolgok sem léteznek. Ha felkutatjuk a „Miként vált eme valótlan káprázat valósággá” kérdés mélységét, rájövünk, hogy a kérdésnek semmi értelme, hisz a káprázat vagy illúzió nem lehet valós. A megtéveszthetetlen tudatban ugyanis nem jelentkezhet semmilyen káprázat. Vagyis a káprázat látszatának lényegi anyagát is a tudat alkotja.

A káprázat tapasztalatai a megértés hiányaként jelentkeznek, olyan, mint az álombéli halálunk megélése; mélyére hatolva a valóság természetébe a káprázat szertefoszlik. Olyan ez, mint a gyermek félelme a szellemektől, melyek csak elméjében léteznek. Vizsgálódás hiányában az efféle képzetek mélyen beleágyazódnak lényünkbe, ám ha kifürkésszük mibenlétüket, azonnal szertefoszlanak.

A kérdés tehát, hogy „A valótlan miként vált valóssá?”, teljességgel értelmetlen; értelme csak a valóságra, s nem a valótlanra vonatkozó vizsgálódásnak van. Mindaz, mit kutatva nem észlelünk, valótlan; ha mégis valósnak érzékeljük, akkor káprázattal van dolgunk. Ha egy adott dolgot a kellő mélységű vizsgálódás után sem találunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valótlan, akárcsak a meddő asszony fia.

Ami pedig valótlan, az sohasem létezett. Éppen ezért minden, mit észlelni vélünk, nem egyéb, mint a fátyol nélküli összefüggő tudattömeg. A világként észlelt ragyogás az önmagában létező legfelsőbb lét semmi más. Nincs se fény, se sötétség.

A kezdet és vég nélküli valóság, melyet sem az istenek, sem a bölcsek nem ismernek. Egyedül ennek a fénye ragyog: mi hát a „világ” és mi a „tárgy”? Egyszer is mindenkorra vessünk véget az egységre és a különbözőségre vonatkozó értelmetlen okoskodásoknak. A kezdetekkor létező béke változatlan. A teremtés ugyanúgy létezik Brahmanban, a végtelen tudatban, mint a térben a távolság. Amikor megjelenik a lélekben ez a felismerés, a létezés-láncolatként ismert szörnyeteg végleg megpihen, még akkor is, ha látszólag tovább is létezik. A tudatlanság napjának lenyugvásával, a szenvedés forrósága és a létláncolat valóságába vetett meggyőződés is nyugovóra tér. A tudatlanságtól megszabadulva az igazság ismerője a születés, halál és öregkor mintázatának részeként a legkülönfélébb cselekvéseket végezve tovább létezik, noha igazából már nincs jelen.

Nem létezik sem a tudatlanság, sem a káprázat, sem a szenvedés, sem az öröm. A tudás és a tudatlanság, a boldogság és a fájdalom Brahman, semmi más. A tudás fényében mindenben felismerszik Brahman; a tudatlanságban pedig nincs semmi, amit nem-Brahmanként azonosíthatnánk. Megvilágosodtam, s ezzel egyidőben minden értelmetlen gondolatom elszállt. Békét és nyugalmat találtam. Minden vagyok, a világot pedig tiszta ürességként érzékelem. A megvilágosodás előtt Brahmant öntudatlanságként éltem, ugyanezt a Brahmant most, mint öntudatot tapasztalom. Legyen az tudás vagy tudatlanság, ismert vagy ismeretlen, örökké csak Brahman létezik. Olyan, mint az égbolt, mely egy, s mégis üres, osztatlan ám mégis kék.

Én vagyok a nirvána. Minden kétségem elszállt. Szabad vagyok. Boldogsággal telve, vagyok, aki vagyok, akár a végtelen. Minden, s a békében honoló semmi vagyok, örökkön-örökké. Mindent elértem mi elérhető. A tárgy tapasztalásával felhagytam. Elértem hát az igazi megvilágosodást, s innen nincs többé vissza út.

A megvilágosodott értelem a maga valóságában tapasztal mindent, úgy, ahogy van. A végtelen tudatban folyamatosan bukkannak fel és tűnnek el a világegyetemek. Néhányat közülük megtapasztal valaki, míg másokat nem. Ki mondhatná hát meg pontosan a számukat? A szervek és a szervezet közötti megkülönböztetés csak szóbeli és önkényes: ugyanez igaz Brahmanra és a Teremtésre is. Közülük csak Brahman létezik, a másik nem. Erre ráébredve megszűnik minden vágyakozás, és a végső béke honába lépünk.

Az ilyen megvilágosodás nem érhető el az értelemmel, sem az értelem nélkül. A megvilágosodás nem lehet tudatos önmagáról, hisz nem tárgya a tudatosságnak!

A felébredés vagy megvilágosodás önmagától következik be, akárcsak a nap ragyogása délben. A felébredt egyénben a vágyak megszűnnek és a nirvána a nélkül jelenik meg benne, hogy vágyna rá. Folyamatosan a meditáció állapotában honol, s állandóan megalapozott saját valódi természetében, aminek köszönhetően semmit sem kér, és semmit sem utasít vissza. Olyan akár a lámpa, melynek fénye minden cselekvést megvilágít, miközben maga a lámpa egyetlen cselekvésben sem veszt rész. Az ilyen egyén él és cselekszik, ám eközben semmit sem akar.

Amikor mindenben felismerszik a végtelen tudat valósága, a káprázatnak nincs többé helye. Eltűnnek a vágyak, ami tovább fokozza a felébredést és a megvilágosodást, ez utóbbi pedig még inkább csökkenti vágyakozásainkat. A megvilágosodás jele: a belső vágyak megszűnése. Ha ez utóbbi nincs jelen, akkor a megvilágosodás még nem érkezett el, s helyette csak tudálékosság van, ami nem egyéb, mint tudatlanság. A tökéletes megvilágosodásból eredő teljes vágytalanság maga a felszabadulás. Ezt elérve minden szomorúság, fájdalom és szenvedés véget ér, noha az egyén tovább él.

Az önvalóban időzőnek csak az önvaló nyújt boldogságot, annak, kiben minden vágy megszűnt, és az én-érzet is elhalt, az élet maga lesz az akaratok nélküli tökéletes tisztaság.

 

Vaszistha szól: Gratulálok Ó Ráma, elérted a megvilágosodást. Szavaid a megvilágosodás erejével átitatottak. A valótlanság azonnal eltűnik, ha nem gondolunk vagy figyelünk rá. Ez a végső béke és nyugalom, melyet élsz, tudd, ez a felszabadulás és a végső igazság. Az állapot melyben a megvilágosodott létezik, miközben élni látszik, olyan, mint a szikla belseje, függetlenül attól, hogy magányosan pihen, vagy különféle cselekvéseket végez. Mi mindannyian ebben az állapotban élünk, Ó Ráma, noha eközben szerteágazó feladatokat és munkákat végzünk. Most már te is ebben az állapotban létezel, menj hát és tett a dolgod.

Először azonban mond el nekem, miként ébredtél rá, hogy ez a világ, noha valóságosnak látszik, igazából nem is létezik?

 

Ráma szól: Ezt a világot már a kezdetekkor sem teremtette senki. Miként létezhetne akkor most? Nincs semmilyen oka, mely létét előidézhetné, ok nélkül pedig nincs okozat. A változás az adott állapot eltűnését és egy újabb állapot megjelenést jelenti. A változatlan valóságra azonban ez nem igaz. Ha a valóságot Brahmanban létező káprázat-tapasztalatnak tételezzük fel, akkor nem is lehet más, mint káprázat. Álmunkban egy másodperc egy egész életnek tűnik: ugyanez igaz a világlátványra is, ahol az idő múlását a Nap és a Hold mozgásából észleljük. A végtelen tudatban megjelenik a Teremtés képzete, a vele járó tér, idő, stb., kiegészítőkkel együtt.

Vagy tekintsük az egészet valósnak. Nos, akkor a valótlan miként tűnhet létezőnek? Vagy az is lehet, hogy nincs sem valótlan, sem valós. Ami van, az van. Minden létező oly áttetsző akár az égbolt, teljes akár a szikla közepe és csendes, nyugodt, mint egy kődarab. Ilyen a Teremetés is. A Teremtés a végtelen tudatban létezik, mely minden gondolat és képzet valósága is egyben, ezek együtt alkotják a finomtestet, ami tehát ugyancsak a tudat, semmi egyéb. A „testben” megjelenő tiszta észlelést vagy éberséget érzékeljük Teremtésként, vagyis a Teremtés Brahman maga.

 

Vaszistha szól: Miért ne tételezhetnénk fel azt, hogy ugyanúgy, ahogy a mag tekinthető a csíra okának, a Teremtésnek is Brahman az oka?

 

Ráma szól: A magban látható csírát nem csírának látjuk, hanem magnak, vagyis a csíra is mag. Ehhez hasonlóan, a Brahmanban létező világ is csak Brahman, s nem pedig a világ, Brahman pedig nem változó. Mivel Brahman változatlan és alak nélküli, ezért nem fogadható el az a nézet, miszerint a világ Brahmanból ered, hisz a világ változó és formákkal teli. Az elképzelés, miszerint a világ olyan, akár egy álombéli történés, mely valami módon anyaggá lett, szintén elfogadhatatlan, hisz az álmot önmagán belül tapasztaljuk. Az éber és az álomvilág két különálló sík, az álombéli oroszlánt, lehetetlen az éber tudat puskájával lelőni. Vagyis a Teremtést nem tekinthetjük álomból keletkezőnek sem. Az álom tárgyai a tudatunk formái, ehhez hasonlóan az éber tudat tapasztalatainak tárgyai is a határtalan tudat formái.

Ó Mesterem, teljesen tiszta most már előttem, hogy az önvaló ismerete túl van a szavak bűvöletes valóságán. A kérdés akkor viszont az, miként valósítható meg ez az állapot a szentiratok ellentmondó tanításain keresztül? Ha a szentiratok nem segíthetnek az önvaló megismerésében, akkor mi céllal íródtak, mi a hasznuk? Kérlek, mond hát el, vajon az önvaló ismerete követi-e, és összhangban van-e a Tanítók utasításaival, illetve a szentiratok tanulmányozásával?

 

Vaszistha szól: Teljesen igazad van, Ó Ráma, hisz a szentiratok tanulmányozása nem tekinthető az önvaló megismerése okának. A szentiratok különféle kijelentésekkel vannak tele, míg a legfelső lét leírhatatlan. A kérdésedre válaszolva azonban elmesélem most neked, hogy az önvaló ismerete miként került kapcsolatba a szentiratok tanulmányozásával.

Egy bizonyos falu lakóit folyamatos szerencsétlenségek sújtották már egy jó ideje. A szörnyűségek és szegénység közepette minden eszközt megragadtak, hogy mindennapi betevőjüket megkeressék. Ezért aztán elhatározták, hogy a közeli erdőben összegyűjtik az elszáradt fadarabokat, s az árából fedezik majd élelmüket.

Így éltek hát ezután nap, mint nap. A fagyűjtés közepette sok értékes drágakövet is találtak, melyek hol rejtve, hol szabadon hevertek. Voltak tehát a faluban olyanok, akik köveket, mások szantálfát, megint mások pedig gyümölcsöket, de olyanok is, akik továbbra is csak értéktelen tűzifát találtak. Akik szerencsések voltak, és drágakövekre bukkantak, azonnal megszabadultak a szegénység gyötrelmeitől.

A keresgélés és fagyűjtögetés közben egy nap rátaláltak a Bölcsek Kövére, arra a csodatévő kőre, mely minden vágyat beteljesít. A kő segítségével mindent megkaptak, amire a falu lakóinak szüksége volt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Tűzifáért indultak az elején, s végül a Bölcsek Kövére bukkantak.

A mesében szereplő falu lakói, a Földön élő embereket példázza. Az emberiség a tudatlanság legnagyobb szegénységétől és az ebből eredő nyomorúságától szenved. A mesében szereplő erdő a Tanítót és a szentiratokat példázza. A falu lakói a szükségleteik kielégítése miatt mentek az erdőbe, s ugyan ezen okból fordul az ember Tanítójához, illetve a szentiratokhoz is. A Tanító és a szentirat utasításait követve azonban egy bizonyos idő elteltével az ember értékes dolgokra bukkan. Noha tűzifáért indultak, végül a Bölcsek Kövével tértek vissza a falu lakói is. Ugyanígy, a vágyai kielégítéséért szentiratot tanulmányozó ember végül magát az Örök igazságot találja meg. Néhány embert a kételkedés vagy a kíváncsiság – Mit nyerhetek a szentirat tanulmányozásával – késztet a szentirat kézbevételére; mások azzal a céllal tanulmányozzák, hátha megtalálják a gazdagság és a boldogság forrását; megint másokat más célok vezérelnek. S ugyanúgy, ahogy a fát gyűjtögető emberek is végül rátaláltak a Bölcsek Kövére, a szentirat tanulmányozói is idővel rábukkannak a Végső Igazságra. Ezen cselekedetük közepette minden ember a szentek viselkedését követi, akik mindent az emberiség jólétéért tesznek. Az emberek pedig azt látják, hogy minden szent csakis a legfelső szellemi érték elnyerése miatt tanulmányozza a szentiratokat. Ezért hát ők is ezt teszik.

S ahogyan a falu lakói esetében láttuk, ahol egyesek szantálfát stb. találtak az erdőben, ugyanígy a szentirat tanulmányozói közül is egyesek boldogságot találnak, mások pénzt, megint mások pedig a helyes cselekvés szabályait. A szentiratok csak ezzel a három értékkel foglalkoznak, a leírhatatlan Brahmannal nem, éppen ezért nincs olyan szentirat, melyben erről olvashatnál.

A végső igazság közvetlen megtapasztalását nem érhetjük el sem a szentiratok tanulmányozásával, sem a Tanító utasításainak hallgatásával, sem adakozással, sőt Isten imádatával sem. Ez a valóság ugyanis túl van ezeken. Elmondom azonban most neked, hogy ezek az eszközök, noha nem vezetnek el az önvaló felismeréséhez, miként váltak az önvaló megtapasztalását célzó formulákká. A szentirat tanulmányozása és utasításai követésével az elme áttetszővé válik; s amikor ez megvalósul, a végső igazság, anélkül, hogy akarnánk, felragyog bennünk. A szentiratok a tudatlanság szattvikus vagy tiszta részét taglalják, ami az elme tisztaságához vezet. Ez a tisztaság pedig elpusztítja a tudatlanság tamaszikus vagy homályos részét.

Az égbolton felbukkanó Nap, anélkül, hogy különösebben akarná, mégis visszatükröződik az óceán felszínén. Ehhez hasonlóan, a kereső és a szentirat találkozásakor az igazság idővel visszatükröződik a keresőben. A sárral játszó gyerek még több sarat véve kezébe összedörzsöli tenyerét, mely lehullva megtisztítja a kezét. A szentirat is ekképp tisztítja meg az elmét, mely így képes visszatükrözni az igazságot.

Az ég telítve van fénnyel, amit azonban csak akkor láthatunk meg, ha valamin visszaverődik. Ugyanígy, amikor a szentirat találkozik a keresővel, az eredmény megvilágosodást vált ki. Az örök igazság tehát csak úgy ismerhető fel, ha a Tanító szavait követve mélyen elmerülünk a szentiratok igazi jelentésének felismerésében, ha sok időt töltünk felébredt egyének társaságában (szatszánga), valamint önfegyelmet gyakorlunk és az elmét természetesen lecsendesítjük.

Még egyszer elismétlem neked a legfontosabb tudnivalót, Ó Ráma, kérlek, hallgasd hát figyelemmel, hisz az igazság folyamatos ismétlésétől még a legbutább ember is megvilágosodhat.

A csend kiegyensúlyozott állapotában időzve élj a világban, és meglásd ez az állapot a legnagyobb áldással és vigasszal ajándékoz majd meg. Ez a legnagyobb gazdagság mivel rendelkezhetsz, és jó szerencsét is ettől remélhetsz. Az egyensúly segíti a tisztaság növekedését benned, amit minden más erény természeténél fogva követni fog majd. A világ összes áldása és vagyona semmit sem ér a belső egyensúlyhoz képest. Kevesen vannak olyanok, kik ebben az egyensúlyban élik életüket, akik mindenkire barátként tekintetnek.

A kiegyensúlyozottság állapotában a szomorúság boldogság, a halál pedig új élet. Kifejezhetetlen nagysággal bír az, ki mentes a diadalmámortól és a búskomorságtól, aki természetesen teszi a dolgát, akkor és azzal, amivel épp szükséges, aki mindent annak lát, ami. A barátok, a rokonok, az ellenséges és a királyok tökéletesen megbíznak abban, ki természetesen él. Természetesen élve, az ember, még ha mérges is, akkor sem bánt meg senkit. Az emberek megtapsolják azért, amit tesz, azt eszik, amit ő, még akkor is, ha legyőz vagy megfedd épp valakit – hisz közben megőrzi belső egyensúlyát. Megtapsolják mindenért, amit most, vagy a régmúltban tett, akár jó akár rossz volt az, mit elkövetett.

A belső béke egyensúlyában megalapozott ember nem tapasztal kétségbeesést, sem akkor, ha nagy boldogság, sem akkor, ha nagy szerencsétlenség éri.

Még az istenek is meghajolnak az előtt, aki a tökéletes belső béke állapotába jutott. Éppen ezért örökre őrizd meg azt, amit most elértél, Ó Ráma, és gondolkodás nélkül tedd a dolgod, bármilyen helyzetbe sodor is az élet, hisz az élet nem más, mint a Teljesség (Brahman).

Óm, béke, béke

Jegyzetek

¹ The Supreme Yoga. A new translation of the Yoga Vasistha by Swami Venkatesananda. Kiadta: The Divine life Society P.O. Shivanandanagar - 249-192 Distt. Theri-Garhwal, U.P. Himalayas, India. (A feltevések szerint az itt olvasható párbeszéd Brahmarishi Vaszistha és Ráma között Ráma királysága idején
történt, s Ráma pedig a normál időszámítás szerint kb. 20.000 évvel ezelőtt élhetett. ”Ráma korának meghatározásában igen szélsőséges időpontokat ismerünk. Az őshagyomány szerint Ráma a Trétá-korszakban uralkodott, amely csillagászati számítások alapján durván Kr.e. kétmillió évvel kezdődött és 867.102-ben fejeződött be. Ezek szerint Ráma nagyságrendileg 1.5-2 millió évvel ezelőtt élhetett. Az első pillantásra meghökkentő időtáv egészen más fényben tűnik fel, ha a NASA idevágó kutatásait is megvizsgáljuk. Srí Lanka már a történelem előtti korokban, mintegy 1.750.000 évvel ezelőtt is emberek lakta terület volt, ami nagyságrendileg egybevág Ráma történetének fenti datálásával.” Rácz Géza, www.tirtha.org/hindu )

impresszum

korábbi számok

partnerek

elérhetőségek

hang be/ki