Friedmann Sándor

Megkérdeztem Philónt

Epikojreszi¹ gondolatok egy dolgozat ürügyén

I.

A zsidó gondolkodás vizsgálata a görög-római korszakban, sőt annak egyáltalán említése, netán a kölcsönhatás keresése – a kor vezető szellemi irányzatával, a „hellenizmussal” – nem igazán volt jellemző az elmúlt korok tudósainak munkáiban. A modern tudósok kutatásaiban vagy következtetéseikben is csak lassan, szinte csak az utóbbi 30-40 évben fedezhető fel az ez irányú érdeklődés.

A legtöbb korai történetiró vagy történész „kis nomád törzs”-ként, vagy a „kortól elmaradott zelóták”-ként, vagy „a fura és a környezetétől idegen étkezési és egyéb szokásaikat védő barbár és bigott népek”-ként említették őket, átvéve egyes görög, méginkább római írók véleményét. Történészek nem foglalkoztak a zsidó történelemmel, irodalommal és a zsidó kultúrával, annál inkább a semmibe vevés, a megvetés irányította gondolataikat, s a történelmet úgy tekintették, mint a konkrétumok, a csaták, a hadizsákmányok, a birtokolt területek, a megszerzett arany mennyiségének vagy éppenséggel a legszebb építészeti vagy szobrászati alkotásoknak listáját, felsorolását.

Mivel a zsidók sohasem hoztak létre vagy birtokoltak hasonló dolgokat, ugyanakkor elvont ideológiai kérdésekkel történészek meg nem szerettek foglalkozni, természetesen nem tekintették őket a történelmet befolyásoló, azt alakító erőnek. Nézzük meg a görög szobrokat, értékeljük a római fürdők márvány berendezéseit, a csodálatos épületmaradványokat, adjuk össze az utak, a vízvezetékek hosszát, természetes, hogy értékrendünk szerint ezek mind egy csodálatos, egyedülálló civilizáció jelei.

Hogy ez a civilizáció fára szegelt fel embereket s ezt igazságosztásnak nevezte, ugyanakkor elborzadva beszélt a körülmetélés kegyetlen és barbár voltárol, hogy ez a civilizáció élő embereket dobott vadállatok elé s ezt szórakozásnak nevezte és az, hogy barbárnak tartotta a zsidó pászka ünnepet, ami a szolgaság alóli szabadulás örömét fejezte ki, senkit sem érdekelt.

A görögök és a rómaiak embert és állatot egyaránt könyörtelenül hét napon át, megállás nélkül dolgoztattak s ezt gazdaságnak nevezték, ugyanakkor megvetéssel, lenézéssel nézték a zsidót, amint az ragaszkodik a heti egy pihenőnaphoz magának, rabszolgájának sőt barmának egyaránt. S mert a zsidó istenével kötött szerződésbeli kötelezettségeit fontosabbnak tartotta, az élvezeteknél, amiket a kor nem zsidó emberei, a hellén kulturában élők, mindenek felett revelláltak, s mert a zsidók fiaikat nem engedték a gimnáziumokban meztelenül birkózni s nem szabadultak meg testihibás utódaiktól, nem vették át (nem kivétel nélkül) az őket körülvevő népek szokásait, nem készítettek szobrot istenükről (az is csak egy van nekik), mindezért őket tartották barbároknak.

A hellenizmusról beszélve meg kell különböztetnünk két áramlatot, az egyik vonulat a hellenizmus művészete, architektúrája, tudománya és filozófiája: míg a másik maga a görög életmód a társadalom morálja, szokásai és vallása. A görög- római korszakról kb. az i.e.300-i.sz 300 i.sz között, de most csak ennek középtájáról, az i.e.100-i.sz.100 közötti időszakról beszélünk. A kor zsidó társadalmát is megosztotta ez a kettőség. Voltak zsidók, főleg az odahaza, Palesztínában élők, akik elutasították a hellenizmust, harcoltak a görög szokások és erkölcsök ellen, de elfogadták annak művészetét és filozófiáját (legalább is beszélgetőpartnernek)² míg mások, elfogadták a görög morált és erkölcsöket, elutasítva azonban annak művészetét és filozófiáját.³

Mielőtt rátérnék annak a gondolkódónak a bemutatására, aki a görög-zsidó különbségeket át akarta hidalni, szintetizálni akarta a két világ gondolatait, nézzük meg az alapvető különbségeket.

A zsidó azt kérdezi, hogy „Mit kell tennem?” (Kérdezte a Haszkala előtt, ma csak a tradicionális.)

A görög azt kérdezte, hogy „Miért kell ezt tennem?”, vagy másképpen, „A görögök a szépség szentségében hisznek, míg a zsidók a szentség szépségében”.⁴

Azt, hogy a zsidókra nézve legveszedelmesebb ellenség abban a korban a hellenizmus kultúrája volt, ezt tudjuk. Sokan behódolnak, (asszimilálódnak), „kényszerből”, megélhetés, üzlet, kényelem, parvenűség⁵(a befogadóhoz, az otthonlevőhöz való hasonlítani vágyás) stb. De még többen látják az amphiteátrumokban, Szophoklész darabjai mellett a léha, buja és semmitmondó darabokat, a naiv többistenhitet, az olcsó szofisztikát, az emberi szenvedés iránti közömbösséget, az üres, tartalmatlan, lelketlen szépség imádatát. De, és ez már kevésbé köztudott, hogy ugyanekkor és ugyanígy a görög-római polgár is belelát a zsidó életvitelbe, gondolkodásba, amely igen komoly hatást gyakorol rá. Voltak, akik értékelték, hogy a zsidók nem vesznek részt a bacchanáliákon, értékelték és irigyelték a zsidók elkötelezettségét az istenük, a családjuk és eszméik iránt, és hogy ezek az eszmék fontosabbak nekik, mint amit az anyagi dolgok nyújthatnak.

Az i.e.100 és i.sz.100 közötti időszakban olyan sok hellén otthonban gyulladtak ki a szombatot köszöntő gyertyák, hogy Seneca nem hagyja szó nélkül: „akit meghódítunk ma, az fog minket leigázni holnap."A zsidó-hellén gondolatiság egymásrahatásában mégsem a napi kapcsolatok, az egymás mindennapjainak elirigylése volt a fő katalizátor, hanem egy könyv. A könyv. A zsidók szent könyve. A Szentírás, a könyv népének a könyve, melynek eredeti nyelvét a hébert bizonyos városokban, Alexandria, Antiochia, Damaszkusz, vagy Athénban élő zsidók többsége már nem beszélte (asszimiláció), s ezért a zsidó vezetők úgy gondolták, hogy a tartalom fontosabb, mint a nyelv s elrendelték a Biblia lefordítását görög nyelvre. A könyv neve: Septuaginta⁶, ami azt jelenti; hetven latinul. A Septuaginta, amelyre a hamis legendával ellentétben nem a görögöknek volt szükségük, hanem a héberül már nem beszélő zsidóknak, nagy hatással volt a görögökre is. Igazából ekkor kezdődött meg a judaizmusba való (nagymértékű) betérés. Erős szellemi egymásra hatás indult meg ekkor.

A Szentírásra alapozott zsidó gondolkodásmód és a görög filozófia először Alexandriában találkozott⁷ és érdekes irodalmi, kulturális szintézist teremtett. Ez a gondolkodás ugyanis – úgy tartalmi, mint formai szempontból – a hellenisztikus gondolkodás sémái szerint kívánja tárgyalni és megértetni a zsidó kultúra disztinktív eszméit. S ami meglepő, ezt nem elsősorban a misszió vagy az apolologetika szándékával teszi, mint vélték s vélik mindmáig többen, hanem befelé szól, azaz zsidók számára jött létre. Ez pedig nyilvánvalóan mutatja azt, hogy az egyiptomi diaszpóra zsidósága nem csak nyelvében alkalmazkodott környezete hellenista világához, hanem kultúrájában is.

Egyes tudósok újabban nemcsak Pál tanításaiból vezetik le a keresztényi hitelvek kialakulását. Nem elhanyagolhatónak vélik egy zsidó filozófus, az Alexandriában élt Philón hatását sem, aki a Biblia történeteit és gondolatait a görög filozófus Platón gondolatain keresztül láttatja és értelmezi, miközben szintetizálni próbálja a két kérdést, a „mit?” és a „miért?” kérdéseket, de főleg az azokra adott válaszokat.

Philón Alexandreusz, Philo Alexandrinus, Philo Judaeus (Alexandria, i e. 20 körül - Alexandria, i.sz. 45 körül) Philonnak, az antik világ első „zsidó” filozófusának, két, főként- használatos neve van és a nevek mindenkori használatának megvan a maga hermeneutikai olvasata. Egyaránt ismerik Philo Alexandrinus (Alexandriai Philo) valamint Philo Judaeusként. (Judai, /Zsidó/ Philo) Mindkét névhasználat elfogadott, de a klasszikus filozófiatörténészek, tudósok névhasználatában csak akkor bukkan fel a Judaeus jelző, ha a filozófus kakukktojás voltát akarják kiemelni, vagyis azt, hogy a filozófiában, a tudományok királynőjeként számontartott tudományág művelői között (kulturálisan, „szocializáltság” irányából megkülönböztetve, de semmi esetre sem származásilag) a hithű zsidó maga a megtestesült paradoxon. Van ennek a gondolkodásnak némi alapja. Azonban élete, munkája, gondolkodása alapján megilleti mindkét névhasználat.

Alexandrinus, nemcsak azért, mert teljes életét egyiptomiként, egy egyiptomi városban (Róma konkurense) élte le, de azért is, mert a görög kultúrában való jártassága, az irodalomé, a tudományé és a filozófiáé, messze meghaladta korának általános ismereteit, járatos volt a nyelvtan, a geometria és a zene világában⁸. Ezeket a tudományokat arra használta, hogy továbblépjen az isteni és emberi dolgok és összefüggéseik vizsgálatának irányába. A platonizmussal és a sztoicizmussal kapcsolatos ismeretei kiemelkedőek voltak, de ezen ismeretek felhasználásának oka és irányultsága egész más volt, mint korának tudós kollégáinál. És ennek okait már zsidó kultúrájában, neveltetésében kell keresni.

A görög kultúra ismerete és szeretete nem változtatott zsidó öröksége iránti elkötelezettségén. Még a tevőleges involválódástól sem riadt vissza, mikor közössége erre felkérte. Dacára filoszi, szemlélődő vénájának, politikai küldetést is vállalt közössége érdekében, amit sikeresen teljesített Az i.sz. 38-ban kirobbant alexandriai zsidóüldözés,⁹ aminek a mondvacsinált oka a császári szobor (és a császár) istenként való tiszteletének zsidók részéről történő elutasítása, valójában a gazdasági harc, a kereskedelmi konkurencia, a (túlságosan) megerősödött zsidó közösség gazdasági ereje volt. Philón előkelő és gazdag elgörögösödött alexandriai család sarja volt, apja az ottani zsidó gyülekezetet vezette. Ő maga a családi hagyományoktól, az üzleti vállalkozásoktól eltérve a szemlélődésnek, a gondolkodásnak szentelt életet választotta. Alexandria legjobb iskoláiban tanult, görögül, latinul anyanyelvi szinten beszélt, héberül valószínűleg nem tudott. (Vitatott)

Alexandria ebben az időben nagyváros volt, a térség gazdasági és kulturális centruma, a görög filozófiai hagyomány egyik legfontosabb központja. A fiatalabb filozófiai iskolák, mint a sztoikusok vagy az epikureusok mellett ott voltak az ősi iskolák képviselői is, a platonikusok, szkeptikusok, arisztoteliánusok, de munkáik nem, vagy csak latin szerzők műveiben maradtak fenn. Epikurosz tanításait is csak a latin költő Lucretius jóvoltából ismerjük. A városnak ebben az időben kb. 700.000 lakosa volt, 25-30%-uk volt zsidó.

Ahogy ez már akkor is és a történelem során később is bekövetkezett, ilyen számarányú zsidó lakosság esetében pláne, ha lélekszámánál nagyobb arányban részesül a város irányításában, gazdaságban, kultúrában, valamilyen ok mindig kerül, hogy a zsidók pozícióit, vagyonát a helybeliek elirigyeljék és kifosszák őket. Így történt i.sz.38-ban, amikor is Caligula szobrának isteni imádatát a zsidók megtagadták, magukra vonva ezzel a helyiek dühét és haragját. „Aki nem tud egy szobrot (a császárt) istenként imádni az nem jó állampolgár, sőt egyenesen áruló, vesszen, haljon” (pláne, ha gazdag).

Az alexandriai „kristályéjszakák” megfékezésére a város zsidó közössége küldöttséget menesztett Rómába az őrült császárhoz. A küldöttség élén Philon állt, aki úgy látszik, teljesítette ezt a lehetetlen és abszurd megbízatást, meggyőzte Caligulát arról, hogy a zsidók attól, hogy egy szobrot nem hajlandók istenként tisztelni, még nem hazaárulók. „úgy látszik, ezek az emberek nem annyira gonoszak, mint inkább szerencsétlenek és esztelenek, midőn nem hiszik el, hogy isteni természetre tettem szert”¹⁰ Persze, nem tudni, mi lett volna a dolog kimenetele, de i.sz. 41-ben Caligulát megölték és az utóda Claudius leállítatta a zsidók elleni atrocitásokat Alexandriában¹¹.

Philón másik útja, amiről tudunk, Palesztinába vezetett, Jeruzsálembe a Templomba, hogy áldozatot mutasson be, ahogy azt a Törvény előírja. Életműve két fennmaradt önéletrajzi jellegű munkáján kívül – ezek egyike a Caligulához vezetett küldöttségjárásnak, a másik az azt megelőző alexandriai zsidóellenes kilengéseknek eseményeit ismerteti – a bibliai történethez és törvényekhez fűződő tanulmányokat, elmélkedéseket és teológiai jellegű kommentárokat foglal magába.

Önálló – nem a bibliai szöveghez kapcsolódó – tanulmányai közül az alábbiak különösen jelentősek: „Peri biu theórétiku" (Az elmélkedő életről) és a „Peri tu panta szpudaion einai eleutheron" (Az igaz ember, aki szabad is). Az előbbi egy hellenizált zsidó, aszkétikus életmódot folytató szektának, a terapeutáknak, az utóbbi a más forrásokból, saját irataikból is ismert esszénusoknak vagyonközösségi és aszkétikus életmódját ismerteti. A „Peri biu Móüszeósz" (Mózes élete) című munka két része közül az első a bibliai elbeszélés alapján ismerteti Mózes életét, kiemelve személyiségének a „filozófus-király" Platón eszményéhez való hasonlóságát. A második rész Mózes törvényhozói, papi és prófétai tevékenységéről szól.¹²

Philón munkásságának egy részében inkább az alexandriai asszimilálódott zsidó olvasóközönségre számított, más munkáit pedig nem zsidó, inkább a görög olvasóknak szánta. El akarta fogadtatni a görög értelmiséggel a zsidó Szentírást, ezért görög „ruhába” öltöztette a mózesi törvényeket. A felöltöztetéshez az allegóriát és a görög filozófus Platón tanait hívta segítségül. Igyekezett bebizonyítani, hogy mindaz, ami a Torában le van írva, tökéletesen összhangba hozható azzal, amit a világról, a törvényekről, az emberi lélekről a görög filozófusok nagyjai, köztük Platón is tanítottak.

„Bizonyos napokon, mikor dolgoznom kellett, üres voltam, teljesen üres, de hirtelen, egyszer csak feltöltődtem gondolatokkal, amelyek peregtek rám láthatatlanul, mint a szitáló eső odaföntről, olyannyira, hogy az isteni megszállottság hatására eksztázisba kerültem, nem ismertem fel semmit, se a helyet, ahol voltam, se a szemtanúkat, se saját magamat, sem azt, amit a témáról mondani, vagy irni akartam, mert a manifesztálódott energia, oly módon tette megfoghatóvá a gondolatok átadását, mint a napfényből származó eredményt: éles látás, csodálatosan áttetsző ragyogás, hogy a szem örvendhet azon dolgok előtt, amelyeket világosságuk tökéletesen láttat.”¹³ „Meditáció ez, ám ugyanakkor misztikus élmény is”¹⁴ – írja Sirat

II.

Eddig jutottam el ebben a kis munkában, amikor pár napra (hétre) félbehagytam és talán el is felejtkezem róla, ha a szokásos havi asztaltársaságunk összejövetelén, valamikor október végefelé, közvetlenül az előételek és a szekszárdi vörös couvé mellé asztalra nem kerül a következő mondat:

„Képzeljétek el, hogy Izrael és Magyarország játsza a döntőt a következő foci VB-n. Ti kinek szurkolnátok?”

Hatan ültünk az asztalnál abból a 12-14 fős baráti társaságból, akikkel havonta, kéthavonta összeülve, néha még a 40-45 évvel ezelőtti iskolai évekre is emlékezve, gyomor és agypróbának tesszük ki magunkat. Az összejöveteleket, úgy 10-12 éve találta ki valamelyikünk és nagyon bevált.

Néha törzsasztalnál, néha pedig a felfedező, kalandvágyó hajlamnak engedve új helyeket kipróbálva 6- 7-en mindig összejövünk, eszünk, iszunk és beszélgetünk. Soha sem személyes dolgokról, inkább politikáról, napi eseményekről, kiállításokról, színházról stb. Több ellentétes szemlélet, világnézet is jelen van, de ez nem okoz gondot, mert ha néha el is fajulnak a dolgok, és a vita túlfűtött kezd lenni, egy józan mindig akad, aki hívja a fizetőt, ezzel praktikusan berekeszti a vitát és egymás feleségeinek küldött kölcsönös jókívánságok mellett, asztaltbontunk.

Az elhangzott kérdésre a villámra tűzött és szépen összegöngyölt füstölt lazacszelet félúton a tányér és a szám között, csak egy pillanatra, csak egy ezredmásodpercre megállt, majd folytatta útját és eljutott rendeltetési helyére. A kérdésben egy szemernyi rosszindulat sem volt. Semmiféle felhang. Pusztán érdeklődés. Hogy úgy mondjam; intellektuális érdeklődés. Gyakori vitatémánk ugyanis a haza, a hazaszeretet, nép, nemzet, nemzetköziség fogalmak értelmezése. Természetes, hogy többféleképen értelmezzük és vélekedünk ezen fogalmakról és kulturális hátterünk, szocializáltságunk fényében reagálunk a napi eseményekre, amik ezeket a fogalmakat érintik.

A polarizálódott és láthatóan karakteres vélemények a jó értelembe vett hazaszeretet igéjét hirdetők, (van többféle értelembe vett?) és a többszörös identitású, két vagy többkultúrán nevelkedettek „nemzetközibb” gondolkodása mentén alakultak ki.

Még az ilyen meredek kérdéseket, mint a „Miért nem hord a zsidók többsége kokárdát?” is simán elviseli társaságunk kohéziós ereje. Ha nem is fogadjuk el egymás véleményét, de meghallgatjuk.

Ma természetesen a szeptemberi és az októberi történésekről volt szó és a pár napja zajlott 56-os események 50-éves évfordulójáról. 56-ról, „forradalmi bátorságról, mint nemzeti erényről”, nyugat elhatárolódásáról, a nemzetközi erők árulásáról, a hős magyarok cserbenhagyásáról stb.

A „nemzetközi erők” fogalma és a szuezi válság¹⁵ szóba kerülése után automatikusan jött a „téma”:

„Hogy mennyire kulturált és toleráns volt ’56 és persze a mostani demonstráció (azt a pár hülye bőrfejűt nem is érdemes említeni, akik most megdobálták a Dohány u.i zsinagógát kövekkel), erről miért nem beszélünk?”

„Tényleg, most nem is volt zsidózás az utcákon-ugye,” (Ennyire feltűnő?)

„Á, manapság csak a csőcselék vetemedik ilyesmire, márpedig csőcselék mindenhol van, még Európában is, lásd a párizsi eseményeket”.

„Mit számít az utcán, hogy ki milyen vallású, lényeg, hogy magyar ügyet, jó ügyet szolgáljon.”

Képzeljétek el, hogy Izrael és Magyarország játsza a döntőt a következő foci VB-n. Ti kinek szurkolnátok?”

Hát így került a kérdés a lazac mellé az asztalra és miközben felnéztem a tányérból, mint a „Ti” fizikai megtestesülése és a hasonló kérdések állandó címzettje, elgondolkodtam azon, hogy a kérdés minden irrealitásával együtt is, jó kérdés. „Mi” kinek szurkolnánk?

„A kérdés túlságosan is elméleti, mármint azt feltételezni, hogy a két ország csapata valaha is eljut a döntőig.” Igyekeztem megkerülni a kérdés lényegét. (Ha egyáltalán van ilyen). De aztán, mivel a kérdés több lazacszelet után is az asztalon maradt és idő is volt gondolkodni, azt mondtam:

„Jó kérdés. Nagyon jó kérdés. De csak látszatra az. Miért? Mert túlságosan is teoretikus, elvont, semmi köze a valósághoz. És a gyakorlatban nem jellemző, elképzelhetetlen. De, jó tegyük fel. Képzeld csak el, mennyivel jobb nekem, mint neked. Míg neked 50% esélyed van a csalódásra, bosszúságra vagy egy méreggel teli estére, addig nekem 100% esélyem az örömre. Tuti nyerő vagyok. Akármelyikük nyeri a kupát, azt mondom: mi nyertünk. Érted már?”

Az este további részében a téma maradt. Belemélyedtünk történelmi témákba; Elzász, katalónia, monarchiabeli kisebbségek történelmi szerepe és végül a klasszikus példa előkerülése, hogy t.i. egy család két oldalon a lövészárokban. Nemzet, haza, ország, család. Zsidók itt, zsidók ott. Zsidók Napóleon seregében, zsidók Kutuzov seregében stb.

„Gyerekek, ideje menni.” Elbúcsúztunk. Hazaindultunk.

Hazafelé a taxiban a kérdésen járt az eszem. Persze, hogy a Kinek szurkolnál? kérdés finom változata a „Ki mellé állsz, ha …?”, „Melyik az igazi hazád ?” című provokatív gondolatnak. Na, persze csak teoretikusan. És egyáltalán, miért provokatív a kérdés? Provokatív, mert a kérdés nem időszerű. Hát, ha egy kérdés nem időszerű, elméleti, attól még kérdés. Vagy nem? Ami bennem sokszor felmerül, úgy a lelkem mélyén, az másban nem merülhet fel? És ha már felmerült, nem kérdezheti meg? Még a jó haver sem? De, miért nem? Miért provokáció az, ha más kérdezi tőlem azt, ami engem is foglalkoztat? Jó, nem provokált. De, mi értelme egy ilyen kérdésnek? Mi sülhet ki a válaszból? Van-e egyáltalán válasz? Legalább is jó válasz?

Hazatérve még sokáig fennmaradtam, nem tudtam elaludni. Sétálgattam a könyvespolcom előtt, bámultam rá, mintha a borítók alatt megbújó betűsorokból kiolvasható válaszokat próbáltam volna értelmezni, kézbe vettem majd letettem egyet-egyet, aztán többszöri nekifutás után végül leemeltem egy vaskos kötetet a polcról. Spiró György: Fogságban c. „megélhetési” regényét. 770 oldal tömény történelembe fojtott „egókeresés”. Az asszimiláció miatt érzett bizonytalanság és szkeptikus életszemlélet. Álpatinás identitászavar, kétezer éves göngyölegben. Az évezredeken keresztül, folyamatosan fenékbe rúgott és megalázott gének bosszúja. Ilyen és ehhez hasonló „frappáns” itéletek jutottak eszembe, meg az, hogy nincs igazam. Emocionálisan közelítem meg a témát s ez nem jó (miért, talán nem az?). Még a végére sem értem. Korai még értékelni. Eddig is sokat tanultam belőle, érdekes, jó a sztorija, jók a párbeszédek stb. Hogy, én nem így képzelem?! Hogy én a karaktereket (a zsidókat) pozitívabban ábrázoltam volna?! Mert hogy ez fikció, még ha történelmi alapja is van. Nem tanulmány. Lehet szubjektív. Ez igaz, de ettől még lehet jó is. Kíváncsi volnék, Spiró hogy válaszolna a „kinek szurkolsz?” kérdésre.

Vagy lehet, hogy ez a válasza? Ez a 770 oldal? Akkor, csak végig kell olvasni és megtudom a választ? Még elég sok van hátra. A harmadik résznél a 361. oldalon tartok:¹⁶

Alexandria. A hajó…, a kikötő…, a vámosok…, partraszállunk, mi hárman: Uri, aki nemcsak Uri de, Gaius Theodorus is, az író Giora Rospi, akit én kértem meg, hogy kísérjen el és tolmácsoljon és személyem, aki keresi a választ: Pannon Alexandrosz, a harmadik.

A könyv nagyot csattan a földön, fejem kicsit félrebillen, szám éppen hogy nyitva, ezzel furcsa hangfekvése és dallama lesz levegővételemnek…

III.

Mivel Giora (Giora Rospi az író) találta ki az alakot, ezért természetes, hogy ő ismerte fel először a parton álló Hippolütoszt, akit Giora azért talált ki, (és ezért is várt ránk), hogy a nagy alexandriai filozófushoz, Philonhoz vezessen minket és hogy ne vesszünk el a nagy és ismeretlen Alexandriában. Hippolütosz a kölcsönös üdvözlések után, elindult velünk a Mareotisz-tó partján a köves, kanyargós úton Philon háza felé. A tavon több sziget is volt buja zöld növényzettel, a fák között megbújó, fehéren kivillanó villaépületekkel.

Philónnak is van az egyik szigeten egy házikója, szőlőt termel, maga szüreteli, maga préseli, a bort maga erjeszti¹⁷-mondta Hippolütosz, aztán poroszkált tovább sarujával csoszogva verte fel az út porát előttünk.

Nagyon nagy volt Philón kívülről fehérre meszelt vidéki háza, óriási birtok tartozott hozzá gyümölcsössel, istállókkal, erdővel és földdel, és számos szolga, akik közül kettő a három vendéget az átriumba kísérte. A rövid várakozás alatt a vendégek körbejárták az átriumot és szemrevételezték a szép szobrokat; férfiakat, nőket, szárnyas lényeket és a falon körbefutó, természetet ábrázoló festményt. Az egyik szolga kíséretében kopasz, sovány, alacsony öregember sietett be az átriumba mezítláb, egyszerű fehér tunika volt rajta és az arcán feltűnő pirosság. A szolgákat elküldte és Urihoz fordult.

-Te vagy Gaius Theodorus?

-Én vagyok – mondta Uri.

-És kik azok, akik veled vannak?– kérdezte Philón, miközben kibontakozott Uri öleléséből.

-Mindkét társam egy új provinciából, Pannóniából való-mutatott be minket Uri. Ez itt Giora Rospi szabad ember és író. Tulajdonképpen, neki köszönhetem, hogy itt lehetek.

-Örvendek a találkozásnak. – mondta Philón. Sok zsidó él azon a területen?– kérdezte Giorát.

-Örülök, hogy itt lehetek – biccentett Giora – elég sok uram, tért rá Philon kérdésére, de inkább tartják magukat pannonnak, mint zsidónak, zsidónak születtek, de Pannónia az országuk, mint ahogy nekem is.

-És a harmadik vendég? fordult felhúzott szemöldökkel Urihoz Philon.

-Ő uram, Pannon Alexandrosz, zsidóul Izsák Jákobnak hívják és Izrael Menachem fia. „Amúgy” Alexnek hívják. Azért jött velem erre a nagy útra, mert szeretne öntől mester kérdezni valamit.

-Egy kérdésért, jobban mondva a válaszért ennyit utazni? Igaz ez Menachem fia Alex?

-Igaz mester, ezért jöttem. – feleltem.

-Na, jó gyertek, messziről jött testvéreim, üljetek le, mivel kínáljalak benneteket? Akartok fürdőt? Olajjal, vesszővel, utána jó bort és jó étket, vagy előbb beszélgessünk, hogy akarjátok? Jó, rendben. Előbb meséltek magatokról, ki-ki arról a helyről ahonnan jött, aztán kérdéseitekre is sort kerítünk.

Mindannyian leültünk (ledőltünk) egy-egy heverőszerű, gyönyörűen megmunkált ülő vagy fekvőalkalmatosságra. A heverők körben, egy asztalka körül voltak elhelyezve. Az asztalkán egy tekercs feküdt. A Hebdomékonta,¹⁸ vagy ahogy mifelénk mondják a Septuaginta,¹⁹ jövök rá a tekercs központi elhelyezkedésének okára.

A Hetven. LXX

Keletkezésének történetét éppen a Mestertől ismeri a világ.²⁰

Philón elkapta a tekercset fixáló tekintetemet és azt mondta:

– Jókor jöttetek. Holnap lesz a Fordítás ünnepének a napja, amikor mi zsidók és nem csak zsidók, de mások is, átmegyünk a szigetre ünnepelni és megemlékezni Szentkönyvünk lefordításának felemelő eseményéről és, hogy magasztaljuk azt a helyet ahol ilyen áldott esemény történt és hálaimát mondjunk Istennek ezért az áldásért. Az egész kultúrált Alexandriának nagy ünnepe ez. A hálaimák elvégzése után sokan, zsidók és nem zsidók együtt, a tengerparti homokban, a szabad ég alatt, lakmároznak családjaikkal, barátaikkal, gyönyörködtetőbbnek tartva ilyenkor azt a helyet, mint a kastélyokat. Holnap mi is kimegyünk a „Nagyrétre”, Pharosra, együtt az egész város. Legyetek a vendégeim. – fejezte be Philón a mondanivalóját és kérdőn körbenézett.

– Köszönjük a meghívást, – mondta Uri. Egyúttal szeretném tolmácsolni Jeruzsálemből Pilátus helytartó üdvözletét neked Philón, valamint testvérednek Alexandrosznak és unokaöcsédnek Tiberius Julius Alexandernek.

– Köszönöm.– mondta Philon. Mi újság az új provinciában?-fordult a Pannon földről jöttek felé.

– Nehéz időket élünk mostanában – vette át a szót Gióra, az író – reformok, újítások, átszervezések mindenfelé most, ezekben az években nevezik át a rómaiak Illyricum Inferiort²¹, Pannóniává, mintha a problémákat átnevezéssel meg lehetne oldani. Alighogy két éve lettünk a birodalom provinciája, máris Brüsszel, akarom mondani Róma földarabolja a területet kisebbekre, mert fél attól ha négy légió egy parancsnokság alatt van, ez túl nagy erő egy kézben és irányíthatatlanná válhat.

Mi, pannon zsidók, Carnuntumban²², Savariában²³ és Brigetióban²⁴ a római castrumok²⁵ mellett és belőlük élünk. Bort, olajat, borostyánt adunk el a helyőrség családjainak. A rómaiak békén hagynak minket. Bemutathatjuk az áldozatainkat az Örökkévalónak, ez az ő Isisüket és társait nem zavarja. De, azért vannak olyanok, akiknek szálka vagyunk a szemében.

– És kik azok? – kérdezte Philon

–Azok az idegen provinciából származó patríciusok vagy katonák, főleg a szírek, akik rómaibbak akarnak lenni a római császárnál is, csakhogy az ő idegenségüket palástolják. Ők mondják, hogy mi superstitiosok²⁶vagyunk, vagyis istentagadók, mert nem áldozunk az isteneiknek, a római isteneknek, amiket ők gyorsan a magukénak átvettek, miközben a sajátjukat elfelejtették.

– És a te kérdésed, Pannon Alexander? Téged milyen gondolatok nem hagynak éjszakánként aludni?-fordult felém Philon.

– A kérdésem Mester, a következő: Ha lenne Judának birkózó válogatottja, és az megmérkőzne a görög birkózók elitjével, ön Mester, kinek a győzelmét kívánná?

A kérdés elhangzása utáni néma csendben, a kérdés utolsó betűi; „náá, ááá” kiáltássá erősödve a márvány falak között pattogtak ide-oda, nem akarván elhalkulni. Vagy csak úgy tünt, mintha a hang ott felejtődött volna. Philon hol a kérdezőre nézett, hol maga elé, hol Urira.

„Pont engem találtatok meg ezzel a kérdéssel” volt az arcára írva. De, még mindig nem szólalt meg.

A csönd már kínos kezdett lenni. Uri zavart volt és „bocs, hogy élek, arcot vágott”, Giora bosszús lett és azon gondolkodott, hogy inkább írt volna valami „contemporary témát, mint ezt”, Alex kihúzta magát és ártatlan de, kissé szemtelen arccal, enyhén gúnyos de, valójában érdeklődő tekintettel, várakozását kifejezendő felsőtestét előre döntve várta a választ.

– Ha csak ezért utaztál ekkora távolságot, hogy ezt megkérdezhesd, akkor Jupiterre és az Ősatyákra mondom, süldő ökör vagy fiam, mert tudhatnád, hogy rendes zsidó család nem engedi gyerekét a gymnaszionba, hogy ott levetkőzve ölelgesse a másik fiatal férfit, mégha ezt manapság birkózásnak is nevezik.– mondta végül Philón.

Minden szem Alexra szegeződött. Megelégszik a kibúvó válasszal, vagy tovább élezi ezt a kérdést. Mindenki tudta, hogy Philón kissé megkerülte a választ és az állítása sem volt igaz, mert igenis az asszimiláns, főleg a város vezető rétegét adó zsidók elengedték gyerekeiket a görögökkel birkózni, mondván, hogy nem tehetik meg a gyerekeikkel, hogy ami meg van engedve a görögöknek attól az ő gyerekeiket eltiltsák. Káros lesz a személyiség fejlődésükre.

De a kérdésre sem válaszolt Philón. Ezt érezte maga a Mester is, miután Alex nem reagált a válaszra hanem, némán, kérdő arccal ült a helyén, a „labdát” Philonnál hagyva.

– Azért fiatal barátom, ne legyen úgy magától eltelve és pláne a kérdésétől. Elég bugyuta és ráadásul szimplán provokatív volt a kérdése. Felszínes és semmitmondó. A szofisták tipikus álproblémája. Ha igazán érdekes és igazán elgondolkodtató kérdést akart volna feltenni, ami őszintén megmondom, gyakran bennem is felmerül, akkor nem ezt kérdezte volna.

Az, hogy elhangozzon a „hát akkor, mit?” kezdetű kérdés, senkiben fel sem merült. Tudtuk mindannyian, ez most Philon magánszáma, ő akar mondani valamit. És fog is.

– Azt mondják a régi görögök, hogy a híres Triptolemuszt²⁷ repülő sárkányok megragadták, felrepültek vele a magas légbe s miközben fent repdestek, Triptolemusz behintette gabonamaggal az egész földet, hogy a makk helyett, amit addig ettek az emberek, az egész emberiség számára elérhető legyen a legfontosabb és a legsokoldalúbban felhasználható táplálék a gabona és az abból készíthető kenyér. Ez az akkoriban nagyon népszerű mese – később – azok számára vált továbbra is elfogadhatóvá és az a mai napig is, akik a szofizmust, a gondolati restséget választják a bölcseletek helyett, akik fülüket, szemüket, szájukat becsukják az igazság előtt, nem véve tudomást arról, hogy a Teremtő, az Egy, ellátta a föld összes élőlényét a föld szolgáltatta szükséges élelemmel de mindenekelőtt ellátta az emberiséget mindazon szükséges eszközökkel, melyek segítségével az ember uralkodni tudott a földön és annak minden állatán. Mert az isteni Teremtésben semmi felesleges, összefüggés nélküli nincs, csak mindazon dolgok vannak, melyek tökélyt teremtenek egy későbbi világban, ahol a törődés és a szorgalom és az emberi képesség egy korábban létrehozott állapotot felüljavít az új igényeknek megfelelően, és ezért nem teljesen képtelenség azon állítás, miszerint minden újnak a megtanulása, tulajdonképpeni emlékezés, ismételt felidézése a már megélt dolgoknak. – vett levegőt Philon, éspedig jó mélyet, ami azt jelentette, hogy még van mondanivalója tovább is.

Senki nem szólalt meg. Egyrészt tényleg éreztük, hogy ez már nem kibújás, nem cinikus elme virtuozitás, hanem valami igazán mély gondolat, valami belülről jövő feszültség megjelenése.

Azt is éreztük, hogy valószínű választ, válaszokat fogunk kapni de, nem biztos, hogy értelmünk megfelelően kimunkált a válasz igazi értelmének megértésére.

– Azonban, ezen utóbbi gondolatokat tegyük félre egy másik beszélgetés tárgyául. Abban egyezzünk meg, hogy minden dolgok közül a legfontosabb a mag elvetése, elültetése, melyet a Teremtő kitűnő talajba ültetett, nevezetesen az értelmes lélek talajába. A lelkekben elvetett mag a kicsírázott mag; a remény, az ember életének forrása, mert a haszon reménye élteti a pénzváltót, a megérkezés reménye élteti hosszú tengeri útján a tengerészt, a dicsőség reménye élteti és űzi a nagyra törő embert, hogy életét a közügyeknek, a politikának a provinciák felügyeletének és az államügyeknek szentelje. A győzelem és a kiválóság reménye hajtja azokat kik testüket atletikai gyakorlatoknak vetik alá nap mint nap és vesznek részt versenyeken. A remény minden boldogság forrása; a remény stimulálja mindazokat, akik rendelkeznek az erény csodálatának képességével és ezt a csodálatot a filozófia tanulásával és művelésével juttatják kifejezésre, abban a reményben, hogy tiszta képet nyerhetnek minden létező dolgok természetéről, és olyan dolgokat művelhetnek, melyek összhangban állnak egymással és tökéletesen kiegészítik az élet két legmagasztosabb és legfontosabb értelmét; a szemlélődést és a gyakorlatot, melyek együtt jelentik a tökéletes boldogságot²⁸. – itt ismét szünetet tartott Philón.

Nekünk, akik körben ültünk és hallgattuk a kopasz, sovány, alacsony, öregembert, úgy tűnt, hogy nem is olyan öreg és mintha megnőtt volna még ültében is, arca is kerekebbnek látszott, miközben beszélt. Nem sokáig hagyott minket saját gondolataink társaságában.

– Nos, vannak bizonyos emberek, amilyen az „ellenség” is, a mindenkori ellenség, akik megölik a reményt, kiirtják a remény palántáit, a lelkekben tüzet szítva, vagy máshol is, és vannak, akik érdektelenül, szenvtelenül szemlélik a jó gazda igyekezetét, és nem számít nekik, ha a munka gyümölcse helyett a sivárság, kietlenség a termény. És vannak olyanok is, akik a jó gazda látszatát keltik, de akik saját magukat előbbre tartják és fontosabbnak, mint a jámborságot és az istenfélelmet és előrehaladásukat, eredményeiket saját okosságuknak, ügyességüknek tulajdonítják.

Mindezen személyek nagyon is elítélendők s csak az érdemes egyedül az elfogadásra, tiszteletre, aki eredményeit, sikereit Istennek tulajdonítja, mint akinek születését, egészségét és fennmaradását köszönheti. Mi a díja, milyen kitüntetést érdemel az, ki megkoronáztatik ebben a versenyben?

Az ember állatból is van, egyaránt megtalálható benne a földhözragadt halandó és a felülemelkedő hallhatatlan, megvan benne a hasonlóság, de a különbözőség is ahhoz és attól, aki elnyeri a koronát, vagyis aki az első befutó. Ezt az embert a Kaldeusok Enos-nak nevezik de, ha lefordítjuk görögre ez a szó azt jelenti „egy ember”, ember, aki a nevét az egész emberi faj után kapta, mint kitüntető megtiszteltetés, mintha figyelmeztetés lenne ez a név, csak azon emberek számára volna használható, kik hisznek Istenben és egyedüliként fogadják el őt.²⁹ –

Ezzel be is fejezte Philon a mondandóját, nagyot kortyolt az előtte lévő vörösborból, lehunyta a szemét, de arca nem ernyedt el, látszott, hogy feszülten figyel, várja a reakciót, a hatást eszmefuttatására.

Ebben a felállásban Giora Rospi Urinak nem írt szerepet, ezért az meg sem szólalt. Mindenki Alexra nézett várakozóan.

– Mester, – vett egy nagy levegőt Alex, – köszönöm, hogy válaszra méltatott. De, meg kell mondjam, gondolatainak folyama számomra túl széles mederben hömpölygött, gyakran gyenge és lassúbb vizekhez szokott elmém, nem volt képes átlátni eme hömpölygés széles áradásait. Sekély szellememre tekintettel, rákérdezhetek bizonyos kanyarulatokra, melyek nem igazán voltak számomra beláthatók?

Szemét fel sem emelve, Philon bólintott egy alig láthatót, de a szájasarkában meghúzódó kis, kaján mosolyt nem tudta, talán nem is akarta, elrejteni.

– Kérdezzen fiam, mi az ami nem hatolt tudatának mélyére? -szólt arcát Alex felé fordítva Philón, de szemét továbbra is csukva tartotta.

– Mester, ön azt mondta, hogy amit én kérdeztem, az nem igazi kérdés. Lényegtelen, mondvacsinált, felületes. Azt mondta, van viszont olyan kérdés, amit fel kellett volna tennem, és ami önt is foglalkoztatja. Ezt nem értem. Mi ez a kérdés? – bökte ki Alex.

Kihasználva a csöndet és a pillanatnyi feszültség szünetet, mindenki vett egy fürt szőlőt az asztalról és csipegetni kezdte. Philón nem, ő az előtte lévő borostyán kupából kóstolt egy nagyot.

– A kérdés, fiatal kíváncsi barátom, Menachem fia Alex, az, hogy az Egy miért – nem is miért hanem – hogy, hogyan, miképpen több a soknál? – mondta Philón és Alexra nézett. Persze, becsaptam fiatal barátom, mert ez számomra és felteszem a maguk számára sem kérdés. Nekünk ez természetes. Ez csak a kívülállók számára kérdés. Akik ezt nem értik Azt hiszik, hogy ez egy matematikai feladat. Hogyan lehet az Egy több, mint a sok?-kérdezik. Az én problémám az, hogy hogyan értessem meg velük az Egy lényegét és fontosságát. Hogyan keltsem fel bennük ezt a tudást, ezt a hitet, hogy az Egy a legtöbb? Ez az én kérdésem. Ez az igazi kérdés. Minden más csak álságos. Hogy ki nyer egy vetélkedőn? Ez nem kérdés. Hát győzzön a jobbik. Aki megérdemli. Ettől még az Egyben egyetérthetünk mind a ketten. Aki a másik győzelmére tesz az is és aki emez győzelmére tesz, az is. Ezért nem kérdés ez. Csak, ha kérdéssé léptetik elő. Csak ha erőltetik a szofisták a válaszadást, kényszerítenek, hogy válassz és Te nem azt választod, ami nekik tetszik, akkor lesz ebből kérdés. Vagyis a kérdés hamis. A kérdező nem valós információra kíváncsi, hanem provokál. Érted már, Menachem fia Alex?

–Értem, Mester. Igen. De, ha nem fáradt még és megvilágító gondolatait továbbra is hajlandó reánk pazarolni, s hogy minél több bölcsesség birtokában térhessek vissza hazámba, kérdezem; mi van akkor, ha a kérdező a vetélkedőt metaforaként használta és elfogadja, hogy győzzön a jobb a békés versenyben, de arra volt kíváncsi, hogy mi mit gondolunk, mit választunk népeink közötti harc esetén? Hol lesz a helyünk? Mit értünk mi, a hazaszeretet fogalmán?

Philón előrehajolt az az asztalka felé, levette róla a tekercset és maga elé vette és elkezdte jobbról balra tekerni, beleolvasott mintha keresne valamit, aztán megállt úgy fordult, hogy a fény a szövegre essen és elkezdett olvasni.

-Építsetek házakat és lakjátok, ültessetek kerteket és egyétek gyümölcsüket; vegyetek feleségeket és nemzzetek fiakat és lányokat és vegyetek fiaitok számára feleségeket, lányaitokat pedig adjátok férjhez, hogy fiakat és lányokat szüljenek, sokasodjatok ott és ne kevesbedjetek. És keressétek azon város békéjét, a hová számkivetettelek benneteket és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz; mert az ő békéjében lesz számotokra is béke³⁰ – ahogy befejezte az olvasást Philón, letette a tekercset az asztalra és felnézett:

– Ezt üzente az Örökkévaló a száműzött népnek (úgy hatszáz évvel ezelőtt), Jirmijáhú próféta szavain, levelén keresztül. A levélben a próféta világosan, megüzeni az „egész számkivetettségnek”, hogy „mondja az Örökkévaló, mihelyt letelt Bábel hetven éve, megemlékezem rólatok és megvalósítom rajtatok az én jó ígéretemet, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre.”³¹ De addig is éljétek a helyiek tisztességes életét, építsetek, szaporodjatok és legyetek a város hasznára, munkálkodjatok annak békéjén.– emelte fel Philón a mutatóujját figyelmeztetőleg. Mit is kérdezett Pannóniából jött barátom? Hazaszeretet? Mi az a haza? Az ottani alabarkhosz talán? És őt arrafelé szeretni kell? Hogyan lehet valaminek vagy valakinek a szeretetét előírni? Kicsit értetlenül nézett Pannóniából jött Alexre és várakozóan elhallgatott.

– Mester! A nyelv, amin most mi gondolatot cserélünk, nem a mi nyelvünk; idegen. A föld ahol a házadat felépítetted, nem népünk otthona; idegen. E föld szokásai nem a mieink; idegenek. Mózes a te Tanítód és te tanítod Mózest az ittenieknek. Te az arctalan, mindenhol jelenlévő Örökkévalóhoz fohászkodsz, míg ők az emberarcú isteneiket szólítják, ha bajban vannak.

– Megállj, vess véget beszéded folyamának messziről jött barátom. Miket beszélsz? Számomra ez a nyelv az anyanyelvem, Homérosz, Szókratész, Plató a mestereim voltak. Őseim – dacára, hogy az Örökkévalóhoz imádkoztak – már több mint kétszáz éve élnek ezen a földön. Testvérem, Alexander Lysimachus³² ennek a városnak egyik legtiszteletreméltóbb polgára és az egész Delta kerület vezetője, Markus Antonius belső bizalmasa és Antónia lányának nevelője, unokaöcsémre, Tiberius Julius Alexanderre³³ fényes karrier vár, engem megbecsülnek a Deltában és azon is túl, véleményemet kikérik, szavaimnak súlya van, a pharoszi ünnepségen együtt ünnepeljük Mózes törvényeinek fordítását görögök, egyiptomiak és zsidók. Nem értem szavaid értelmét. Otthon ott vagyok, ahol mások elfogadnak és én is elfogadom a „másokat”.

Philónt csend követte. Mindenki emésztette a gondolkodó szavait. A csendet egy belépő núbiai szolga zavarta meg. Odalépett Philonhoz, közelhajolt hozzá és a fülébe súgott valamit.

– Ez nem lehet. – szakadt ki Philónból. Ezt Flaccus³⁴ nem fogja engedni. Ilyen még nem volt ebben a városban.³⁵ – mondta Philon, a hangjában némi pánikkal vegyes hisztérikus felhangot és hitetlenkedést lehetett kiérezni. Elfehéredett arccal intett a núbiainak, hogy az mehet, majd elnézve mellettünk a semmibe bámult sokáig s magába roskadva ült, míg az író Giora Rospi meg nem szólalt.

– Történt valami Mester, valami baj van? -kérdezte az író.

– Teljesen érthetetlen számomra. A bátyám, Alexander üzent, hogy azonnal menjek át a palotájába, ő már készen ál, az egész család elhagyja a várost, mert a városi nép alja, a csőcselék betört a Deltába, kifosztják és ölik a zsidókat. Nem tudom elhinni. Kedves barátaim, érezzétek magatokat otthon. Szolgálóim a rendelkezésetekre állnak, én elmegyek a palotába, megtudakolom, hogy mi is történik. Még hogy ölik a zsidókat? Mire föl? Miért tennének ilyet? Mert hogy Jeruzsálemben hét évvel ezelőtt keresztre feszítettek egy zsidót a rómaiak? Ugyan már, hét év alatt még a híre sem jöhetett el idáig. Különben is. Miért ölnék azért a zsidókat, mert a rómaiak megfeszítettek egy zsidót? Mi ebben a logika? Talán a vagyonunk kell nekik? De akkor miért gyújtogatnak, miért tesznek tönkre mindent? És Flaccus (vagy bárki más)? A „barátunk”. Miért engedi? Nem kap elég pénzt tőlünk? Miért hagyja a csőcseléket randalírozni? Mi ebben a logika? Mi ebben a logika? Mi ebben a logika?

A kérdés még visszhangzott vagy tizet az agyamban, amikor felébredtem, nyakam mintha fából lenne, derekam meg vasból, nagy nehezen körülnéztem, a földön egy könyv feküdt:

Spiró György: Fogságban. Hol is tartottam, amikor elaludtam?

Budapest, 2007. január

Irodalom:

Alexandriai Philón: Mózes élete, ford. Bollók János, Atlntisz, 1995.

Alexandriai Philon: Mózes élete, ford. Dr. Fischer Gyula pesti főrabbi 1908.

Spiró György: Fogság, Magvető, 2005.

Spiró György: Hogyan győznek a provinciák? A Fogság c. regény történelmi hátteréről. ME. VIII/5 2006 03 Colette Sirat: A zsidó filozófia a középkorban, Logos, 1999.

Hahn István: Vallás és etnikum. Zsidók az ókori Rómában. Kfd (Kempelen Farkas Digitális tankönyvtár)

Staller Tamás: Zsidóság és Filozófia, Logos, 2006.

The works of Philo Judaeus, ford. C.D. Yonge, Vol. II. London 1854.

Norman Bentwich: Philo-Judaeus of Alexandria

Matthew B. Schwartz: Greek and Jew: Philo and the Alexandrian Riots of 38-41 CE

Xeravits Géza: Zsidóság és Hellenizmus. Vigilia, 2004. április

Max I. Dimont: Jews, God and History, 2nd ed. „Signet Classic” Penguin

Jegyzetek:

¹ Epikojresz: Jiddis, jelentése (erdetileg az epikureus, Epikürosz görög filozófus tanait követő) „eretnek”, a zsidó hagyományoktól eltérő gondolkodású, a hagyományokat ismerő, de azokat nem betartó magatartás, gondolkodás, vagy gondolkodású zsidó.

² Farizeusok

³ Szaducceusok

⁴ Max I. Dimont. In Jews, God, and History, 109p.

⁵ Parvenir: francia, jelentése utána nyúlni, elérni valamit.

⁶ A Septuaginta keletkezésének legendája: King Philadelphus i.e.250-ben elrendelte, hogy 70 (72) fordító egymástól függetlenül kezdjen neki a munkának. (Más források szerint, felkérte a jeruzsálemi vezetőket, hogy segítsenek, s ők küldtek 72 fordítót, minden törzsből 6-ot, s a munka 70 napig tartott, a lényeg, hogy a 70 fordítás szórol szóra azonos volt egymással. A munka a nyugalom és a zavartalanság érdekében a csak apálykor megközelíthető Pharos szigetén folyt. A szigeten volt a 100 méter magas világítótorony, az ókori hét csoda egyike.

⁷ Valójában korábban, de az „egyedi” eset: Josephus Flavius Apión ellen című művében egy érdekes epizódot őrzött meg. Arisztotelész egy Kr. e. 300 körül élő tanítványának, Klearkhosznak egy művére hivatkozik, amelyben az illető feljegyzi Arisztotelész és egy zsidó ember találkozását, amiről szerinte maga Arisztotelész így számolt be: ,,Nemcsak beszédje volt görög, hanem lelke is az volt. Ázsiai tartózkodásunk idején többször szóba elegyedett velünk és más tudós emberekkel, hogy megismerje a görög bölcsességet. Mikor azonban számos művelt ember társaságában volt, inkább ő adott át saját szellemi értékeiből,, (C. Ap. I. 22 [§179-183], ford. Hahn I.).

⁸ Josephus: Antiquitates Judaicae / Zsidó régiségek, 18.259

⁹ Philo's Flaccus: The First Pogrom (Philo of Alexandria Commentary Series (Society of Biblical Literature), V. 2.) (Philo of Alexandria Commentary Series (Society of Biblical Literature), V. 2.) Pieter Willem Van Der Horst

¹⁰ Legatio ad Caium 45. Idézi Bollók J.: Philon Alexandrinosz és a Hellénisztikus zsidó irodalom

¹¹ Philon:Legatio ad Caium/ Küldöttségben Caiusnál, ford: Schill Salamon, IMIT, 1896

¹² Alexandriai Philo: Mózes élete, ford. Fischer Gyula főrabbi, Alexandriai Philón: Mózes élete, ford. Bollók János,

¹³ Philon: Ábrahám vándorlásai, Tanulmány, VII.

¹⁴ Colette Sirat: A zsidó filozófia a középkorban. 14.p

¹⁵ A szuezi válság: A magyar forradalommal kapcsolatos, általánosan elterjedt mítoszok között kitüntetett helyet foglal el az a mindmáig közkeletű hiedelem, amely szerint a forradalom talán győzhetett volna, ha a Nyugat egységes fellépését nem teszi lehetetlenné a magyarországi eseményekkel párhuzamosan zajló szuezi válság.

Ismeretes, hogy a franciaországi Sévres-ben megtartott angol-francia-izraeli titkos tárgyalások után néhány nappal, 1956. október 29-én Izrael támadást intézett Egyiptom ellen. Ezt a forgatókönyvnek megfelelően a „békéltető erőként” fellépő angol és francia kormánynak a „hadviselő felekhez” intézett ultimátuma követte, majd pedig, miután Egyiptom az ultimátumot nem fogadta el, október 31-én a brit és a francia légierő megkezdte egyiptomi katonai és stratégiai célpontok bombázását. November 5-én pedig angol-francia ejtőernyős alkulatok szálltak partra a Szuezi-csatorna torkolatánál lévő Port Saidnál. Eisenhower elnök felháborodottan reagált arra, hogy egy ilyen jelentőségű katonai akciót szövetségesei az amerikai vezetés tudta és beleegyezése nélkül, sőt, előzetes figyelmeztetése ellenére hajtottak végre. Az Egyesült Államok ezért kezdettől fogva határozottan fellépett a hadműveletek leállítása érdekében, így az amerikai gazdasági és politikai nyomás hatására a brit és a francia kormány november 6-án illetve 7-én végül kénytelen volt elfogadni az ENSZ rendkívüli közgyűlésének azonnali tűzszünetre felszólító határozatát. (Romsics)

¹⁶ Spiró Fogság c. regényének III. könyvében Uri a főhős, megérkezik Alexandriába, hajón Palesztínából, és itt Philon magához veszi, mert fontosnak gondolja a főhős római és jeruzsálemi kapcsolatait.

¹⁷ Néhány mondatot, az „eredetiség” kedvéért átvettem egy az egyben a Fogságból.

¹⁸ Hetven, görög

¹⁹ Hetven, latin

²⁰ Az ie. III. századig a bibliai iratokhoz csak a héber nyelven tudók férhettek hozzá. A Szentírás ebben a században lépett ki az egynyelvűségből. A legelső fordítás az akkori világnyelven, a hellenizmus korabeli görögön szólaltatta meg az isteni üzeneteket. Az Ószövetség görögre fordítását a hagyomány szerint II. Ptolemaiosz Philadelphosz idején (i. e. 287-247) kezdték el. E tudós hírében álló király annak az I. Ptolemaiosznak a fia volt, aki a Nagy Sándor halála után négy részre osztott birodalomban Egyiptomot kapta. II. Ptolemaiosz nagy gondot fordított arra, hogy a híres alexandriai könyvtár számára az akkori világ valamennyi jelentős könyvét beszerezze, illetve lemásoltassa.

Így került sor az Ószövetség lefordítására is, mely azért kapta a "Hebdomékonta", majd latinosítva a "Septuaginta" = hetvenes, rövidítve LXX, nevet, mert állítólag Egyiptom uralkodója a 12 zsidó törzsből összesen 70 írástudót hívott országába, hogy a fordítás munkáját elvégezzék. A sok tekintetben legendás történetről az ún. ál-Aristeiás levele alapján Alexandriai Philón (i. e. 25 - i. sz. 50), valamint Josephus Flavius számol be (A zsidók története. Budapest, 1980, 283-299. l.). Ilosvai Selymes Péter (1548-1578), XVI. századi költőnk verses formában dolgozta föl a történetet Ptolemeus királynak históriája, miképpen Moisesnek öt könyvét nagy költséggel hetvenkét tolmács által zsidó nyelvből görögre fordíttatta címmel (Régi Magyar Költők Tára, IV. kötet, Budapest, 1883, 208-240. l.).

A 12 törzsből érkezett zsidó bölcsek kivívták az egyiptomiak csodálatát. Megérkezésük után néhány nappal az alexandriai könyvtár igazgatója, Demetriosz Phelereusz "kivitte őket a hét stadionnyira tengerbe nyúló és egy szigetre vezető töltésre, átment velük a sziget északi részébe, és bevezette őket egy tengerparti házba, ahol megfelelő csendben és magányosságban dolgozhattak. Azután felszólította őket, hogy fogjanak hozzá a munkához…

Az öregek rendkívül nagy szorgalommal és lelkesedéssel hozzá is fogtak, hogy elkészítsék a pontos fordítást, s naponta a kilencedik óráig (= délután 3-ig) dolgoztak.

Azután testi szükségleteikről is gondoskodtak, s ebben a tekintetben bőségesen rendelkezésükre állt minden szükséges élelmiszer… a király asztaláról. Minden reggel elmentek a királyi palotába, köszöntötték Ptolemaioszt, azután ugyanazon az úton visszatértek, a tengerben megmosták kezüket, és megtisztulva hozzáfogtak a munkához. Mindent összevéve, a törvények leírása és fordítása 72 napig tartott. Akkor azon a helyen, ahol a fordítást elvégezték, Demetriosz összegyűjtötte mind a zsidókat, és a fordítók jelenlétében felolvasta munkájukat. A gyülekezet megéljenezte a fordítókat és megdicsérte Demetrioszt is a fordítás ötletéért… Azután megkérték, hogy adja át elmélyedésre elöljáróiknak is a könyvet, s valamennyien, a papok és a legöregebb fordítók, valamint a közösség elöljárói, kifejezték azt az óhajukat, hogy a fordítás, mivel ily pompásan sikerült, maradjon így és ne változtassanak rajta semmit."

(Josephus Flavius: i. m., 292. l.)

Így kezdődött el i. e. 250 körül az Ószövetség fordítása Mózes öt könyvével, a Pentateuchusszal. Az i. e. III. században elkészült Septuaginta elsősorban az Egyiptomban élő, elgörögösödött zsidó diaszpóra istentiszteleti céljait szolgálta, de utat nyitott a Biblia elterjedéséhez is. Egészen az i. sz. II-III. századig nagy népszerűségnek örvendett. Sokan isteni ihletettségűnek vallották ezt a fordítást. Az Újszövetség írói is ebből idézték az ószövetségi igéket. A későbbi latin és nemzeti nyelvű bibliafordítások is gyakran támaszkodtak rá, így például az egyes iratok kánoni sorrendjében a Septuagintát követték és követik mindmáig.

A Septuagintát komoly támadások érték a korai kereszténység évszázadaiban a zsidók részéről, akik pontatlanságait eltúlozva, teljesen megbízhatatlannak tartották. Ez indította Origenészt (i. sz. 184-254) a Hexapla (= hatsoros) összeállítására.

A Hexapla alapján bebizonyosodott, hogy a Septuaginta nem tökéletes fordítás. Emellett tartalmaz néhány apokrif, a zsidó kánonban sohasem szereplő iratot. Mindez azt is bizonyította, hogy az ihletettség nem terjed ki a Szentírás fordításaira, vitás esetekben tehát mindig tanácsos az eredeti szöveghez fordulni.

A Septuaginta hatására keletkezett pontatlanságok némelyikét azóta sem javították ki. Egy aprócska, de jellemző esetet említünk. I. Móz. 21:14-ben például sokan nem értik - joggal -, hogyan adhatta Ábrahám Hágár vállára a 15-16 éves Ismáelt. A felvilágosodás filozófusai, például Pierre Bayle, sokat élcelődtek ezen, és a Szentírás megbízhatatlanságát olvasták ki belőle. Az 1973-as kiadású új katolikus fordítás ehhez az igehelyhez fűzött kommentárja szerint már csak ezért sem szabad komolyan vennünk a bibliai kronológiát (Szent István Társulat, Budapest, 1976, 63. l.). Ezzel szemben az igazság az, hogy a Septuaginta a héber -et prepozíciót, melynek kettős jelentése van (tárgyi és határozói viszonyt egyaránt kifejezhet), nem fordította helyesen. Emellett az "a gyermeket" szó folytatása a mondat bevezetésének, mely nem "a kenyér"-hez és "a víztömlő"-höz tartozik. Az említett igehely szabatosan tehát így hangzik: "Felkelt azért Ábrahám jó reggel, vett egy kenyeret és egy tömlő vizet, és adta Hágárnak. Feltette azt annak vállára, és a gyermekkel elbocsátotta." A Septuagintának számos kézirata és kézirattöredéke maradt ránk az i. sz. IV-X. századból. Magyarországon három görög Biblia-kódex található a X-XII. századból, közülük a legrégibb a budapesti Egyetemi Könyvtárban van. (www.biblia.hu)

²¹ Pannonia tartományt Augustus uralkodása alatt, i. e. 35 - i. e. 8 között foglalták el szilárdan a római légiók. Egy ideig Illyricum provincia részét képezte, majd i. sz. 10-ben Illyricum Inferior néven önálló provinciát alakítottak ki belőle. Ennek nevét az 1. század közepétől hivatalosan is Pannoniára változtattak. A provincia fővárosa Carnuntum (Bad Deutsch-Altenburg) volt.

²²Carnuntum - A Római Birodalom Felső-Pannónia tartományának fővárosa, katonai tábor és polgári város az ókorban.

²³ Szombathely

²⁴Brigetio ma Szőny városa,: Jelentős katonai tábor és polgárváros az ókori Római Birodalom Pannonia tartományában.

²⁵ A légiók táborhelye.

²⁶ Superstitiónak nevezik a latinok, hogy a zsidók az egyetlen istenüket mindenek fölött valónak tartják. Ez a szó később a neolatin nyelvekben a babonaság megfelelője lesz. De Róma ezt is könnyedén elviseli, és a zsidók, ha már itáliai vagy római polgárok lettek, semmiféle hátrányos megkülönböztetésben nem részesülnek, a munkanélküliek megkapják az ingyen élelmüket, azt is biztosítják nekik, hogy a szombati ünnepük miatt hétfőn vehessék át, és hogy tiszta - kóser - húst kapjanak. (Spiró)

²⁷ A Görög mitológia szerint Demeter, Triptolemuson keresztül adta az emberiségnek a gabona és a vetés ismeretét.

²⁸ Philon: Értekezés a kitüntetésről és a büntetésről. III.

²⁹ U.o.

³⁰ Jeremiás, 29. 5-7

³¹ Jeremiás, 29. 10

³² Tiberius Alexander, első század első fele, az alexandriai zsidók rómapárti vezetője, a leendő judeai király Herodes Agrippa támogatója, a filozófus Philon bátyja. Alabarkhosz, vagyis fő vámszedő és gazdasági vezető. Adományokkal támogatta a Jeruzsálemi Templomot és a zsidó herceget Herodes Agrippát.

³³ Philon unokaöccse, Alexander fia, korának egyik legbefolyásosabb embere, zsidó, görög és római kultúrán nevelkedett, elhagyta zsidó vallását és római nemes (lovag) lett. Először a thébai területek majd később egész Judea prefektusa lett (46-48). Egyiptom kormányzója (66-69), Titus alvezére a Jeruzsálem elleni csatában, Róma érdekében a Templom érintetlenségére szavazott.

³⁴ Aulus Avilius Flaccus, Egyiptom kormányzója, hagyja kibontakozni a 38-as alexandriai pogromot, sőt maga is a zsidók ellen fordul. Visszatartotta a közösség tisztelgő levelét Caligula beiktatásakor. Philon megírja a történetet „In Flaccus” címen. Miután Philó Caligulánál járt a közösség érdekében, Flaccust felmentették Andros szigetére száműzték majd hamarosan kivégezték.(39-ben)

³⁵Az első pogrom: Alexandria, i.sz.38.