Varga Csaba

Új elmélet a régi paradigma határán

(Tézisek Vitányi Iván: Új társadalom - új szemlélet című könyvéről)

Csendes fejhajtással kell kezdenünk. Vitányi Iván - túl a nyolcvanadik életévén - képes volt új és részben integrált elméletet alkotni és publikálni, s ez az elismerés független attól, hogy magam alapvetően más elmélethipotézist képviselek. A szerző - az elmúlt ötven-hetven év iszonyatos, korlátozott szellemi dogmái ellenére - képes volt részben nyitni az új tudomány új felfogásai felé, s ez a méltatás független attól, hogy a szellemi nyitást nem tartom elégségesnek. Fejhajtással azért is, mert gondolkodóként nem távolodott el eddigi értékeitől, s ez szintén független attól, hogy magam nem osztom mind az általa vállalt értékeket.

Vitányi Ivánt magam régóta úgy tartom számon, mint a huszadik század befejező harmadában a Valóság-nemzedék¹egyik hangadó tagját. A Kádár-rendszer folyamatos valósághamisításával szemben a tényleges valóság kutatását ösztönözték, ám a hatalmi-uralmi rendszer alapvető kérdéseit nem, vagy csak áttételesen vethették fel. Ez a szellemi nemzedék kettős szerepet töltött be: nem fordult szembe ugyan a Kádár-rendszerrel, de folyamatosan kritizálta és tágította a "létező szocializmus" szellemi határait. A nemzedék tagjai három évtizeden keresztül vezető hazai gondolkodók voltak, egyrészt folyamatosan szembenálltak a rendszer dogmatikus (sztálinista marxista) gondolkodóival, miközben a hetvenes-nyolcvanas években már egyetemi tanszékek, állami kutatóintézetek vezetői lettek. A nemzedék tagjai ugyanakkor - noha itthon viszonylag fontos könyveket publikáltak - zömében adósok maradtak alapvető és maradandó művekkel.
Ha őszinte akarok lenni, a Valóság-nemzedéktől azt vártam, hogy a rendszerváltás után átfogó kritikát-önkritikát ír a Kádár-rendszerről, vagy tágabban a kelet-európai szocializmusról. Ez azonban láthatóan elmaradt. (Részben kivételt jelentenek például Huszár Tibor történelemszociológiai tényfeltárásai.) Ugyanakkor magam sem vártam, hogy ennek a nemzedéknek bármelyik tagjai is képes lesz - az elmúlt hetven-nyolcvan év személyes tapasztalatát is felhasználva - új elméleti eredményekkel vagy új jövőképpel előrukkolni. Már azért sem vártam, mert ez a nemzedék a Kádár-rendszer végére jórészt beleszürkült-belefáradt a rendszer vegetálásába, s új szellemi pozíciókat, új gondolati horizontokat már nem tudtak felépíteni. A rendszer egykori bírálói szükségképpen a kritizált rendszer és az általuk kötött kompromisszumok foglyai maradtak, miközben a világ tudománya - szociológiában, pszichológiában, stb. - új és új paradigmaváltásokat vitt végbe. Ezért is meglepetés Vitányi új könyve.
Vitányi Iván új elmélete társadalomelmélet, amely lényegét tekintve transzdiszciplináris elmélet. Kiindulópontja példaértékű: ha az emberi civilizáció és kultúra új világállapotot hozott létre, akkor egy gondolkodó nem tehet mást, mint hogy az új világállapot vizsgálatára új társadalom- vagy világszemléletet dolgoz ki. Más kérdés ugyanakkor, hogy elméleti óvatossága mennyire jogos és helytálló, hiszen az új szemlélet szükségességének bejelentése mellett megjegyzi, hogy szeretné megőrizni előző korszakok szemlelétének időtálló eredményeit. Csakhogy ma egyáltalán nem tisztázott, hogy mi is az időtálló eredmény. (A megőrzés hangsúlyozása a személyes szellemi-elméleti kontinuitás megtartása érdekében érthető, ám nem mindig a szerves szellemi életút konstruálása a megfelelő magatartás.)
Az új társadalomelmélet tulajdonképpen új történelemelmélet, amely a jelent úgy definiálja, hogy két világállapot határán élünk, amelyet nevezhetünk első és második modernizáció, vagy Vitányi Iván szerint másod- és harmadfokú társadalmi állapot határának. Az új világállapot megragadását és pontos elemzését erre a két fogalomra (másod- és harmadfokú társadalmi állapot) építi. A kérdés természetesen az, amivel minden gondolkodónak szembe kell nézni, hogy egyrészt az új világállapot lényege társadalomállapot-e, másrészt a társadalmi harmadfokúság megfelelő transzdiszciplináris jelző-e. (Ha például nem csak Európában gondolkodunk, akkor inkább sokadik világállapot van, amely nem is egyértelműen ilyen lineáris állapotváltó-pályaként fogalmazható meg.)
Vitányi szerint az első fokon az egyén azonos a közösséggel, másodfokon az egyén leszakad a közösségtől, autonómiát nyer, de elidegenedik a társadalomban, harmadfokon viszont az autonóm egyének tudatosan szerveződnek magasabb típusú, minőség- és értékorientált közösségekké. (A szakrális társadalmakban az egyén nem a közösséggel azonos, és helyzete később sem csak a közösségen belüli autonómiával jellemezhető.) Az első fok szerinte így egydimenziós társadalmi tér, a második többdimenziós szerkezet és a harmadik fok viszont a dimenziók többdimenziós rendszereként jön létre. Ezzel a logikai-elméleti modellel részben egyetértek, hiszen magam az új globális világtársadalmat transznacionális ötdimenziós (vagy sokdimenziós) hipertérnek² nevezem. Ám az alapvető kritikai megjegyzésem: előbb felhívom a figyelmet arra, hogy a harmadfokú közösségek feltételeként maga Vitányi is úgy fogalmaz: tudatosan szerveződnek. A jövő kulcsa ugyanis a személyes és kollektív tudat.
Az első alapvető kritikai megjegyzés. Az előbbi gondolatot folytatva korlátozottnak érzem Vitányi elméleti-logikai modelljét. A recenzió címe sem véletlen: új elmélet a régi paradigma határán. Az utóbbi kétszáz évben a modern tudomány egyre sarkosabban, egyre dogmatikusabban leszűkítette a valóság fogalmát a megfogható, anyagi, racionális, kísérletileg igazolható valóságdimenzióra. Ez a régi paradigma. A katartikus az, hogy egyes természettudományok, különösen a kvantumfizika ezt a valóságképet már jórészt átformálták, ám a társadalomtudományok viszont még beleégetődtek az "objektív valóság dogma sütőjébe. Holott az senki előtt nem vitatott, hogy a társadalom valósága - finoman fogalmazva - egyszerre racionális és racionalitáson túli valóság. Vitányi Iván új társadalomelmélete viszont ezt a régi paradigmát sehol nem lépi át. Elmegy ugyan a paradigma határáig, hiszen már a társadalom termodinamikájáról beszél, és a dinamikus osztályok határvonalait értelmezi.
A határátlépésre egyetlen kivétel van a könyvben. A szerző váratlanul Hamvas Bélára hivatkozik, aki szerint akkor jön létre igazi közösség, ha a középpontot valamennyien Istenbe helyezzük. Ezt Vitányi nagyon mély és fontos gondolatnak minősíti, majd érthetetlen módon úgy folytatja, hogy Isten személyét szimbolikusan értelmezve a közösség fogalmával azonosíthatjuk. Szerinte a transzcendens kifejezés nem azt jelenti, hogy valamilyen természetfeletti erőről, s hatalomról van szó, hanem csak "éppen az ember hatalmát haladják túl". (Nem hiszem el neki, hogy nem tudja: ez az elméleti "bukfenc" hamis. Már azért sem hihetem, mert Vitányi Iván 1943-ban a Sárospataki Református Kollégiumban érettségizett.) Ez persze lehetne csak egy mellékes érzelmi-gondolati tévedés, ám lényegesen többről, messzebbre vezető, elméleti zsákutcáról van szó. Furcsa módon azt feltételezi, hogy a "transzcendencia nem más, mint a közösség álneve, a közösségi viszonyok összessége", ami egyébként nagyon félrevezető-félreérthető megfogalmazás, hiszen a transzcendens valóság nem természeti, nem anyagi, sőt nem is valamilyen közösségi vagy szellemi valóságdimenzió. Ám az viszont igazolható feltevés, hogy minden közösség egyszerre valóságos és nem-valóságos (tehát transzcendens) közösség és közösségi tudat.
Az új világállapot nem pusztán anyagi-fizikai valóság. És nem csak abban más, hogy az új világállapot magasabb rendű (ahogy Vitányi felismeri: harmadfokú) valóság. Az új világállapot - az új tudomány felismerései szerint - valóban ötdimenziós hipertér. Vegyük észre azonban, hogy ez eddig is így volt, csak most válik újra világossá. A sokdimenziósság azt jelenti, hogy az egyik valóságdimenzió a racionális-anyagi-intézményi valóság, a másik dimenzió a kollektív (univerzális, kontinentális, nemzeti, lokális) tudatállapotok valósága, s szintén újabb dimenzió a magasabb rangú kozmikus intelligencia, a transzcendens, vagy a szakrális valóság. Az új világállapot is egyszerre új racionális valóság, új kollektív (vagy: univerzális) tudat és új kapcsolat a transzcendens világgal. Ha tehát valaki ma átfogó elméletre törekszik, nem teheti meg, hogy az elmélet vizsgálati tárgyát lefokozza, leszűkíti az első dimenzióra. Külön érdekesség, hogy ez az új világállapot szerintem földi valóságként is kibővült: az első és a második természeti valóság mellett létrejön az első univerzális virtuális valóság, amely önmagában sem vizsgálható a hagyományos tudomány módszereivel.
Vitányi könyve tematikájába felveszi az új világállapot jellemzését ellátni akaró új fogalmakat: globalizáció, posztmodern, információs társadalom, vagy hálózati társadalom. Az általa kifejtett globalizációelméletben nincs új mozzanat, egyfelől a dolgok számosságának növekedését és a folyamatok körbezárulását, zárt rendszerré (világfaluvá) válását hangsúlyozza. Még azt a különbségtételt sem teszi meg, hogy ez az új zárt rendszer önmagában még mindig sokkal nyitottabb, mint az eddigi világhatalmak vagy az alávetett világok sokkal zártabb rendszere. Egészen meglepő, hogy a globalizáció párját, a lokalizációt nem elemzi, s nem vizsgálja az új globlokális világállapotot. A veszélyek közül sokadszor és joggal emeli ki, hogy a világ húsz százalékának kezében van a gazdasági források és javak nyolcvan százaléka, ám arra már nem tér ki, hogy mi van akkor, mint ami most globálisan végbemegy, hogy a gazdasági javakkal egyenértékűvé válnak a tudás- és kulturális javak. Okkal demonstrálja, hogy az új globális világállapotban elmarad a szellemi megújulás, ám nem tekinti át, hogy a posztnormál új tudomány milyen tartalmi paradigmaváltást hoz. (Ennek oka éppen az, hogy Vitányi elmélete marad a normál-tudományon belül, s már nem akar - nem tud? - átlépni a posztnormál-tudományba.)
A másik alapvető kritikai megjegyzésem nem tartozik szorosan a könyv tárgyához. Az 1956 utáni nemzedékek egyik közös jellemzője, hogy a politikát felértékeli, a politikai dimenziót felnagyítja. Ez egyfelől érthető, hiszen a Kádár-rendszerben (és talán azóta is) nem volt autonóm, szabad gazdasági, szellemi, vagy civil valóságtér. Másfelől nem érthető, hogy a nemzedékek vezetői tudósai, művészei - elég kevés kivétellel - folyamatosan politikai szerepre, kormányzati funkciókra vágytak. Már-már beteges politikai vonzalom tombolt és ez gyakran ma is folytatódik. (Most arról nem érdemes beszélni, hogy egy vezető gondolkodó miért vállal képviselőséget, pártideológusi szerepet, hiszen a kétségbeejtően kevés életidő a gondolkodói feladatok elvégzésére is elégtelen.) Ennek az elméleti könyvnek a bevezetőjét meglepő módon az aktuális kormányfő írta. Evvel egyáltalán nem értek egyet, ám ne legyen félreéretés: teljesen mindegy, hogy ki ez a politikus, mindegy, hogy milyen hatalmi szerepet lát el. Nekem az a bajom, hogy egy elméleti munkát nem hitelesíthet egy politikus, s viszont azt sem pártolom, ha politikus könyvének előszavát tudós vagy művész írja. (A tudomány, a gondolkodás függetlenségét megőrzendő értéknek tartom.) És egyáltalán az új világállapotban a politika változatlan felértékelése indokolatlan, ráadásul az országok többségében már lezajlott a politika dokonstrukciója.
Az új világállapot se baloldali, se jobboldali. A tudomány - szemben a politikai ideológiákkal - nem konzervatív, nem liberális és nem szociáldemokrata. Ehhez képest Vitányi Iván a következőket írja: "Előre kívánom bocsátani, hogy a politikai eszmények világát a szociáldemokrácia szempontjából közelítem meg. Kérem, hogy aki kezébe veszi e könyvet, tekintse ezt a szerző "fizikai" adottságának.- Szerintem egy tudós ne egyetlen politikai eszmény szempontjából vizsgálja még a politikai valóságot sem. A szerző éppen abban mutasson példát, hogy személyes politikai elkötelezettsége ellenére minden politikai filozófia szempontjából - vagy minden politikai nézetrendszer felett - képes elemezni. Egyébként a Vitányi által felvázolt új demokratikus világrend - ha maradunk az emberiség második természeti valóságában - a részvételi-konszenzusos demokrácia és az igazságos társadalom. Ez általános célkitűzésként elfogadható. A részvételi demokrácia azonban nem csak szociáldemokrata eszme. Ennek ma egyaránt vannak liberális, konzervatív és szociáldemokrata hívei - és ellenfelei is. (Vitányi erőtlen a részvételi demokrácia-modell felvázolásában, szóba sem hozza a digitális államot, az e-parlamentet vagy az e-demokráciát.)
Arra a kérdésre, hogy az új demokratikus világrend hogyan valósulhat meg, Vitányi Iván már kevés újat, kevés meggyőzőt tud mondani. A válasza alcímek alá tömörítve így hangzik: több demokrácia, több szocializmus, gazdaság és társadalom szimmetriája, több liberalizmus, több konzervativizmus és hagyománytisztelet. Ezek majdnem mind régi programok és jelszavak, ám védelmére illik elmondanom, hogy a régi jelszavak mögött sok fontos követelést rejt el, ám ez globális vagy magyar programként csak töredékes. Abban igaza van, hogy erős, civil, participatív demokrácia kellene - ez azonban nemcsak több, hanem gyökeresen más demokrácia is. Több szocializmuson elsősorban nagyobb egyenlőséget ért, ám ez régóta nem csak szocialista-szociáldemokrata program - és ez sokkal radikálisabb változásokat hoz, mint azt Vitányi feltételezi. Nem nagyon mond kiérlelt alternatívát sem a pénzközpontú kapitalizmussal, sem az információs posztkapitalizmussal szemben - az ezzel kapcsolatos új felfogásokat sem ismerteti. A több liberalizmuson főként a saját szabadság mellett a másik szabadságának az elfogadását érti - erre bólinthatunk, de a probléma nem oldódik meg az elismeréssel, hiányzik az elismerés mellett a különböző együttműködési technikák kidolgozása és bevezetése. Nem több, hanem más liberalizmus kellene. A konzervativizmus pedig nem egyszerűsíthető le a hagyománytiszteletre.
A jövő társadalmi feltételei közül hármat emel ki: új, erős közösségek, erős civil társadalom és több kultúra. És mindezt Németh László minőség forradalma programjának jegyében képzeli el. Úgy általában ez rendben is lenne. Egyetértek azzal a felvetéssel, hogy ma a kvantitatív mennyiségi racionalizmust felváltja a minőség, a kvalitás világa, csakhogy a kvalitatív program már nemcsak a racionalizmus minőségivé tétele. Németh László minőség forradalom eszménye pedig eredetileg is meghaladta Vitányi jelenlegi programját, messzebbre nézett és olykor messzebbre látott. Ha a minőség valóban az újmodern társadalom, gazdaság és kultúra alapértéke, akkor tudnunk kellene, hogy ez a minőség mivel több és mivel másabb a jelenlegi minőségtelenségnél, s végül a minőségi gondolkodás régen (és ma is) nem az anyagelvű racionális gondolkodás volt és lesz. Magam kész vagyok az új programot szimbolikusan a minőség forradalmának is nevezni, ám a szimbolikus programhirdetést Vitányinak nem sikerült tényleges programmá formálnia. Nem is vázolja fel az emberiség új gondolkodási modelljeit, nem értelmezi az elindult paradigmaváltásokat, nem ismerteti az elmúlt évtizedek gazdasági-társadalmi vagy kulturális kísérleteit. (Magam az új program címének a tudás- és tudatközpontú civilizáció és kultúra címet adtam.)

Ez a könyv Vitányi legjobb könyve. Valóban hoz új elméleti eredményeket. Magyarországon ez az egyik példamutató gondolati nyitás, ám jobb lett volna, hogy több szellemi és ideológiai korlátot lép át. Bízunk benne, hogy lesz még ideje és módja az elmélet továbbépítésére. (2007)

Jegyzet

¹ A nemzedék a Valóság című folyóiratról kaphatja nevét. Vitányi Iván 1964-tõl 1972-ig a Valóság című folyóirat szerkesztőségének volt a tagja, ahol rovatvezetőként dolgozott, de 1972 után sem szakadt el a folyóirattól. Ez a folyóirat volt sokáig a Kádár-rendszer szinte egyetlen kritikai szellemi fóruma volt.

² Varga Csaba: A globalizáció metaelmélete (in. Varga Csaba: A metaelmélet gyönyörűsége, Kairosz, 2008)