Mezei Tamás

Szótárak és interdiszciplinaritás

Sem a fizikában, sem az etikában nem lehet célunk, hogy a kutatás végére érjünk. Ez olyan lenne, mintha azt tűznénk ki célul, hogy a biológiai evolúció végére érjünk – hogy ne csupán minden korok utolsó örökösei legyünk, hanem azok a lények, amelyekben minden korok rendeltetésük szerint elérik tetőpontjukat.

Richard Rorty¹

Bevezetés

Jelen írás alapjául a 2008 tavaszán, Budapesten megrendezett II. Metaelméleti Konferencián elhangzott előadásom szövege szolgál, melyben egy interdiszciplináris szótár megalapozási lehetőségeit jártam körül. Ezt a tanulmányt a téma mélyrehatóbb vizsgálatának szentelem, és megpróbálom mindazokat a részleteket a kedves olvasó elé tárni, amikre az előadás keretein belül, idő hiányában, nem volt alkalmam. Itt jegyzem meg azt, hogy elméletem néhány helyen talán vékony jégen táncol, vagy helyenként éppen csak bizonytalanságomnak ad hangot, ez utóbbi felvetéseket ezért csak vitaindítónak szánom. Célom nem több, mint előrelépési lehetőséget tárni az érdeklődők elé, egy olyan alternatív szemléletmódot, amely új perspektívát nyithat a diszciplínák közötti és a hétköznapi diskurzusban egyaránt. Konkrétabban a mindenkori másik – az én-től egyértelműen elkülönülő szubjektum – megértését segítheti elő az alább körvonalazódó elmélet.

Azért adom meg sok esetben a vizsgálatom viszonyítási alapját, mert ez szükséges feltétele a gondolatmenetek megértésének és követhetőségének. A relativizmus csak lokális bizonyosságokkal szolgálhat, erről azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, általánosításokra alapozzuk kommunikációs stratégiánkat ott is, ahol a generalizáció félrevezető, és szükségszerűen bábeli zűrzavarhoz vezet. Véleményem szerint ugyanis a relativista szemléletmóddal nem összeegyeztethető a generalizáció – a legtöbb állítás nem tekinthető általános érvényűnek vagy megingathatatlannak, alkalmatlanok állandó viszonyítási alapnak. Tehát egy szöveg legtöbbször csupán egyetlen aktuális helyzet leírásának tekinthető – jóllehet ugyanaz a szövegkorpusz eltérő kontextusokban más-más tartalommal ruházható fel –, igaz több hasonló helyzet leírása implicite hasonló állításokból is állhat, de a hasonlóság nem azonosság, ezért nem lehet alap az általánosításhoz.

A nyelvfilozófia általam bemutatni kívánt eredményei Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein és Richard Rorty filozófiai alapvetésén nyugszanak. Ezen teóriák részletes ismertetésére itt nem vállalkozom, így erős kritikát sem fogok velük szemben megfogalmazni. Ezzel összhangban nem kívánom a különböző nyelvfilozófiai táborok álláspontjait rekapitulálni, csupán néhány figyelemreméltó elméleti eredmény lehetséges alkalmazására hívnám fel a figyelmet. A tanulmányt ennek érdekében az alábbi négy részre osztom fel: elsősorban Nietzsche, Wittgenstein és Rorty téziseinek összefüggéseire világítok rá, azt követően a különböző diszciplínák jelentősen eltérő szótárainak témájával foglalkozom, majd az eltérő diskurzusok közötti átjárhatóság (pontosabban a félreértés-mentesség) kritériumait rajzolom körbe, lezárásként egy lehetséges² viszonyítási alapot fektetek le az interdiszciplináris diskurzus szótárának építménye alá.

Mielőtt rátérnék az első téma taglalására, elengedhetetlennek tartom a diskurzus fogalmának pontosabb meghatározását, illetve az általam használt nyelvjátékból egy kis ízelítő előrebocsátását. A diskurzus kifejezés jelentése igen sokrétű. Ha a francia eredetű gyökerére gondolok, akkor azt mondom: beszélgetést, társalgást, párbeszédet jelent. Ha a kontinentális vagy akár az analitikus szakirodalom szóhasználatát megfigyelve közelítem meg a diskurzus jelentését, akkor a koherens szöveg szinonimájaként tudom leginkább megragadni; a szemantikában, ezzel párhuzamosan, több mondatból álló nyelvészeti egységet jelöl ez a terminus, és sorolhatnám még, hogy az egyes tudományterületeken mennyire eltérő és vitatott jelentéstartalommal bíró fogalommal állok itt szemben. A zavart elkerülendő, inkább a fogalom egy tágan értelmezett definícióját adom most az olvasó kezébe – hogy a diskurzus kifejezésre úgy tekintsen, mint ami magában foglalja az élőbeszédben elhangzó és az írásos formájú párbeszédet is, és sokkal inkább a nyelvet használók közötti interakciókra vonatkozik, mint magára a megnyilatkozókra. Álláspontom itt leginkább Ricoeur nézeteihez áll közel, de itt az általa képviselt nézőpont számomra leglényegesebb elemeit emelem csak ki. Eszerint a diskurzusnak mindig van egy szubjektuma (a téma, amiről beszél), mi több, vonatkozik a beszélőre is (a szubjektum, aki beszél), vagyis reflexív tulajdonságot is mutat. Fontos kiemelni továbbá, hogy a diskurzus mindig időben zajlik, azaz megteremt egy szituációt, meghatározott jelent alkot (ahol, amikor és akik részvételével elhangzik – sőt vannak előzményei és utóélete is). A nyelv adta lehetőségeket a diskurzus aktualizálja, a nyelvi szimbolizmus a diskurzusban nyeri el aktualitását, ahol időben, térben, témában és érintettekben (aktív és passzív résztvevők folyamatos közreműködésével) meghatározottá válik. Vagyis a szerző a diskurzusra, mint konkrét közlemények cseréjére tekint, ami meghatározza önmagát is és a másikat is, ti. egyszerre az, aki beszél és az, akihez beszél valamint az, amiről beszél.

Itt szeretnék rávilágítani, milyen az a szótár, amit használok, és azt milyen módon teszem, továbbá azt, hogyan tekintek magára a nyelvre és benne folyó nyelvjátékokra. Erre az egyetlen számomra elfogadható módszer az, ha több eltérő aspektusból illusztrálom tevékenységemet, mert úgy gondolom, hogy ha több perspektívát vázolok fel, érthetőbbekké válnak majd állításaim, illetve azok az összefüggések, amiket hangsúlyozni szeretnék. Ezért határoztam úgy, hogy fizikai, kozmológiai, filozófiai és hétköznapi példákkal is illusztrálni fogom egyes téziseimet, így érvelésem szélesebb olvasói rétegek számára lesz érthető, mintha a puszta absztrakció tartományain belül kalandoznék. Vizsgálatom kiindulási pontját tekintve az alábbiakat rögzítenem kell: 1.) Számomra a legszimpatikusabb nézőpont, ha a nyelvet nem közvetítő közegként értelmezem, amely a világ és a szubjektum között teremt kapcsolatot, hanem mint viselkedési módot, életformát vagy szerszámot fogom fel, amit hatékonyan kell használnom. 2.) Vezérfonalként a kései wittgensteini nyelvfelfogást ötvözöm Rorty pragmatista szemléletének központi gondolatával, a középpont nélküliséggel, mint a szubsztancia dualizmus potenciális alternatívájával. 3.) Beszédmódom ezzel összhangban egyrészt megmutatja, hogyan használom³ a kifejezéseket – úgy vélem ugyanis, hogy a szavak jelentése a használatukban ismerszik meg, nem a világot vagy az intenciókat vagy bármi mást reprezentáló képességükben. 4.) Másrészt felhívja a figyelmet szótáram legmeghatározóbb elemeire.

Ezzel a pragmatikus megközelítéssel szeretnék eljutni kitűzött céljaim eléréséhez, vagyis hogy megmutassam, a nyelvhez való hozzáállás alapvető fontosságú minden vizsgálat szempontjából. Mert ahhoz, hogy hidat emeljek két diskurzus között, nem elegendő tudatosan használni a nyelvet – saját szakterületem terminológiáját, egy lokális közösség zsargonját, egy dialektust vagy egy szlenget –, hanem tisztában kell lenni egy egész nyelvi keretrendszerrel, mint a nyelvjátékok és diskurzusok lehetőség-feltételével (Pl.: a magyar, az angol vagy a latin nyelvvel). A beszélőnek ismernie kell annak grammatikáját, és követnie is kell azt, ha nyelvtanilag helyes és szemantikailag értelmes állításokat akar megformálni. Pontosan tudnia kell, melyek azok az alapvető megállapodások, amik állandó viszonyítási alapként szolgálnak – még ha ezek a megállapodások rejtettek is, továbbá ismerni kell az adott nyelvet használók szokásait, hagyományait. Ha ezen alapok esetlegességét belátom, továbbá felismerem egy-egy diskurzusban az egymásnak strukturálisan megfelelő elemeket, akkor lehetségessé válik egyes terminológiák egymásra fordítására, illetve megértésére.

Azt akarom tehát kifejteni, hogy a megértés záloga nem saját ismeretanyagom mozgósítási készségén nyugszik, hanem azon, hogy képes vagyok-e másként gondolkodni, cselekedni vagy beszélni, mint a megszokott. A másik (ember, diszciplína, kultúra, stb.) csak akkor érthető meg, ha az ő viszonyrendszerén belül kísérelem meg annak megértését, és nem saját kultúrám megismerési metódusával – biztonságos és jól megszokott – figyelem meg, nem saját viszonyrendszerem ablakából bámulok az idegenekre, mert akkor valóban soha nem fogom tetteik valódi értelmét felismerni, és mindig ugyanolyan idegen marad a megfigyelt a megfigyelő számára.

Igazság, esetlegesség, metafora

Nietzsche, vagy még inkább Rorty gondolatait követve azt mondom, hogy az igazság, a valóság, a világ, stb. nyelvünk elemei csupán, nem reprezentálnak, csupán leírnak. Jelentésüket pusztán használatukból nyerik és nem abból, hogyan felelnek meg egy objektív állapotnak, vagy képezik le a – szubjektumot körülvevő – helyzetet. Számomra ezzel összecseng Wittgenstein nyelvről alkotott tézise, miszerint a nyelv előtt nincs semmi – vagyis az objektív vagy a nyelvben van, és akkor szükségszerűen függ a nyelvhasználóktól, vagy valamiféle nyelven kívüli princípium, márpedig ilyesmi Wittgenstein szerint nem létezhet. Ha meggondolom, hogy az objektivitás valami olyat jelentene, ami független a nyelvtől, a beszélőtől és a másiktól, vagy független a megfigyelőtől, vagy egyszerűen csak érzéketlen a kontextusváltásra, hirtelen fogódzó nélküli űrben találnám magam. Ezért gondolom úgy, hogy Wittgenstein tézisei közé egyenesen beilleszthetetlen az objektivitás, vagy az objektív állapot fogalma. Hogy úgy mondjam, a „Mihez képest?” kérdésre leszek képtelen válaszolni, ha egy ilyen helyzetet elképzelek. Wittgensteini terminológiában úgy fogalmaznék: nyelvjáték nélkül maradok, vagy kívül kerülök az aktuális nyelvjáték határain. Ha tovább alkalmazom a géniusz vizsgálati módszerét, akkor következő lépésként az objektív kifejezés használatának módját kell behatóbban megvizsgálnom. Ha valamit objektívnek nevezek, akkor egy rajtam kívül álló, tőlem független, befolyásolhatatlan dologra hivatkozom, úgy cselekszem, mintha létezne egy általános konszenzus az objektív dolog megítélésére – amihez alkalmazkodnom kell –, mintha egy független és abszolút autoritás lenne „Az objektív megfigyelő”. Ezzel utalhatok például Isten⁴ jelenlétére, akinek a perspektívája az enyémtől független, amit objektívnek nevezünk. Szerintem az objektív kifejezés grammatikája is határozottan alátámasztja ezt az elképzelést. Az objektív, mint olyan, jobban mondva az általunk ilyen és ilyen attribútumokkal felruházott perspektíva normaadónak tűnik fel előttünk. De ha valami változás lép fel az adott nyelvjátékot játszó csoport közös megegyezésében (szabályt módosítanak, újat vezetnek be, vagy elvetnek néhányat), akkor az objektivitás is új értelmet nyer, ergo más dolgokat fognak objektívnak nevezni, mint korábban. Tehát minden közösség számára az objektív, amit annak neveznek, és mint ilyen, valóban mértéket, illetve a viszonyításhoz általános alapot szolgáltat, egészen addig, amíg valami mást nem nevezünk ki a helyére.

Hogyha az objektivitás kompromisszumos vagy alternatív értelmét kísérelném megadni, egyszerűen a köznapi használatnak megfelelő – a szokásossal egybecsengő – értelemben alkalmazott kifejezéseket nevezném objektívnek. Vagyis nem egy szubjektum speciális nézőpontjából értelmezném a szóban forgó kifejezést, hanem teszem azt, a közös megegyezésnek megfelelő perspektíva irányából tekintenék a kifejezésre. Azt azonban ne tévesszük szem elől, hogy ez az eljárás nem vezet egy sokkal objektívebb álláspont eléréséhez, mint bármely individuális perspektíva, csupán a közösséggel való egyetértést és szabálykövetést tükrözi. Durván, azért helyezi egy speciális kifejezés jelentéstartalmát a többi elé, mert azt használják a legtöbben, ez az uralkodó szokás. Röviden az objektívet, az igazat, a közösség határozza meg, ha úgy tetszik, teremti meg – nem feltalálja, sokkal inkább kitalálja⁵ ezeket.

A világ, az igazság vagy a helyes jelentése mindig narratíva, illetve kontextus-függő, történeteinkben elfoglalt helyük határozza meg jelentésüket. Ezzel összhangban a szótár, a szokások és a paradigma megváltozásával, ezen fogalmak jelentése is átalakul. Minden trópus és metafora csak kulturális beágyazottságával együtt tekinthető értelmesnek vagy jelentéssel bírónak. Sőt ettől még többet is lehet állítani, mivel ha megfigyelem, mondjuk a zsidó-keresztény kultúrkör különböző nyelveinek trópusait, sok esetben jelentős eltéréseket tapasztalok. A trópusok nemzetiségi csoportonként is egészen eltérőek lehetnek, még azonos kulturális tömbökön belül is. Például, amit a magyarban és németben a „kívülről tudni” kifejezésére használunk, azt az angolban egészen másként fejezzük ki. Ugyanazt a jelentéstartalmat más metafora használatával fejezzük ki. A magyarban (kívülről tud) és a németben (auswendig wissen) egy memorizált szöveg (pl. vers) ismeretét úgy fejezzük ki, hogy jelezzük, nincs szükségünk az írott szövegre ahhoz, hogy elismételjük a szóban forgó passzust. Vagyis a könyvet kívülről nézve is képesek vagyunk azt a bizonyos szöveget elmondani, tehát itt a viszonyítás alapját az írott szöveg képzi, amiből valamit megtanultunk. Ugyanakkor az angolban ugyanerre az esetre a know sg by heart vagy know sg by rote kifejezést alkalmazzuk. Amiből jól látható, hogy itt a viszonyítás alapja éppen a cselekvést végző személy, aki belülről, szívből vagy mechanikusan begyakorolt folyamatként ismétli el a megtanult szöveget. Azonban ha még tovább vizsgálom ezt az esetet, arra döbbent rá, hogy bár szemléletes, ám közel sem tökéletes példa. Mert egyben arra is rámutat, hogy az általam választott kifejezések nem kizárólagosak egyik nyelvben sem, sőt rövid gondolkozás után egymásnak sokkal jobban megfeleltethető kifejezéseket is találhatok, ha mondjuk a „fejből tudni” képet használom.

Tehát ha egy kifejezés használata mellett döntök, mint beszélő minden alkalommal meghatározok egy bizonyos viszonyítási alapot is. Jóllehet erre külön a beszédaktus folyamán legtöbbször nem reflektálok, ám megfeledkezni sem tanácsos róla. Mert amíg csak saját mondanivalóm megfogalmazásáról van szó, ez triviálisnak tekinthető, óriási jelentősége akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a másik próbálja az én állításaimat megérteni, vagy én a másikét. Egyfelől, tehát beszélőként, megválasztom állításaim kifejezésének formáját, és implicit ezzel együtt mondanivalómat egy viszonyrendszerbe ágyazom, másfelől viszont hallgatóként, ha tetszik másikként, csak akkor értek meg egy elhangzott állítást, ha a viszonyítási rendszert explicit úgy értem, ahogy azt implicit a beszélő kijelölte. Az ettől való bármilyen apró eltérés is totális félreértést eredményezhet, aminek a beszélgetőpartnerek tudatában lehetnek, avagy a félreértés ténye el is kerülheti figyelmüket. Egy beszédaktus értelmezési folyamatának rétegeivel egyszerre kell tisztában lennie a feleknek; kulturálisan, nacionálisan, lokálisan és individuálisan is fel kell ismerni a viszonyítási rendszert, ahhoz hogy közöttük megértés jöhessen létre.

Most visszatérek a nyelvi esetlegesség részletesebb taglalására. Tudniillik arra, hogyan is vélekedek Nietzsche ama nézetéről, hogy az igazság nem más, mint metaforák mozgékony hadserege,⁶ és hogy azokat – úgy, mint a nyelveket – létrehozzuk, és nem megtaláljuk. Nos ezt a meglátást, és az idézett írás több más állítását is, a korát századokkal meghaladónak vélem, és óriási eszmetörténeti jelentőséget tulajdonítok azoknak. Mert bár azt nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy Nietzsche Wittgenstein munkásságát milyen mértékben befolyásolta, az kétségtelen, hogy áttételesen jelentős hatással volt rá. Ehhez hasonlóan Nietzsche filozófiájának Rorty gondolkodására kifejtett hatását is problémás lenne körülírni, áttételes kapcsolat azonban közöttük is felfedezhető. Ismereteim szerint Nietzsche és Ralf W. Emerson gondolkodói kapcsolatát Cornel R. West részletesebben is vizsgálta, sőt közeli kapcsolatot mutatott ki a két gondolkodó munkássága között. Állítása szerint tudniillik Nietzsche Emerson tanítványa volt, amit azzal támaszt alá, hogy Nietzsche egyes jegyzeteire hivatkozik, ahol maga Nietzsche is kijelenti ezt⁷. Rorty, mint az amerikai pragmatizmus egyik meghatározó, kortárs alakja, nyilvánvaló kapcsolatban áll a pragmatizmus megalapozásában jelentős szerepet játszó R. W. Emerson filozófiai hagyományával. Vagyis bizonyos tekintetben mind Nietzsche, mind Rorty Emerson nyomdokain jártak. Mindezeket figyelembe véve gondolom úgy, hogy Wittgenstein bizonyos értelemben a korai pragmatizmus gondolatmenetét fűzte tovább, és jutott el egy szélsőségesen relativista, vagy még inkább perspektivista álláspontra. Tézisei helyenként pragmatista jellegzetességeket mutatnak, ám ez véleményem szerint semmit nem von le érdemeiből. Sokkal inkább lehetőséget ad, nyitva hagy egy kaput, a pragmatisták – jelesül Rorty – előtt, téziseinek továbbgondolására, rortyánusan fogalmazva gazdag alapot ad az átfogalmazásra, az újra leírásra. Biológiai példával élve alkalmat ad egy evolúciós folyamat beindulására. „Nyelvünk és kultúránk ugyanannyira esetlegesség, ugyanannyira sok ezer, a maga helyét megtaláló kis léptékű mutáció eredménye (miközben mutációk milliói nem találtak helyet), mint az orchideák vagy az emberszabásúak.”⁸

Rorty kifejezésével élve a világ, az igazság a nyelv stb. esetleges; minden korban, élethelyzetben, az egyes szubjektumok interpretációiban más és más módon jelennek meg. Másként fogalmazva a világ majdnem totálisan független a róla adott leírásoktól, mert minden szubjektum a saját szótárában írja le azt, de ezektől a leírásoktól a világ működése nem változik. Például a termonukleáris fúzió felfedezése előtt is fúziós máglya volt a Nap, még ha nem is annak nevezték. Egy bizonyos szótár használata ebben az értelemben tehát nem lehet helyes vagy helytelen, csupán alkalmas vagy alkalmatlan eszköz, olyan szerszám, mely bizonyos leírásokhoz valamilyen hatásfokkal alkalmazható. (Minél jobban ismerek egy munkafolyamatot, annál jobb szerszámot, segédeszközt tudok készíteni, amit azután effektívebben fogok tudni használni.) Másfelől, tekintve a nyelvi esetlegesség tézisét, csak nagyon nehezen tudok ugyan azonosulni a gondolattal – mivel annak teljesen ellentmondó környezetben szocializálódtam –, de progresszív elgondolásnak tartom, és igyekszem megbarátkozni vele. E tézis potenciája számomra kettősségében rejlik, mivel szerintem ezzel az elmélettel Rorty nemcsak a középpont-nélküliségre hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy nem csupán a nyelv, de a beszélő perspektívája is esetleges. Sőt talán éppen a beszélő nézőpontjának esetlegessége vezet a nyelv esetlegességéthez. Ezt látszik alátámasztani az a gondolat, hogy minden egyes újraleírás vagy átfogalmazás tükrözi a beszélő nézőpontját is, ahogy annak esetlegességére is felhívja a figyelmet. Ezt a jelenséget legjobban akkor lehet megfigyelni, amikor két paradigmaváltás között történik az újraleírás. Vagyis a szokásainknak megfelelő nyelvjátékban és ugyanabban a paradigmában írja le ugyanazt az eseményt, dolgot vagy fogalmat két különböző szubjektum – megkockáztatom, hogy ezt egyazon szubjektum két egymást követő átfogalmazása is példázhatja. „Századunk fontos filozófusai azok, akik megpróbálták kitartóan követni a romantikus költőket a Platónnal való szakításban és a szabadságot az esetlegesség felismerésének tekintették.”⁹ Ha azonban két átfogalmazás között végbemegy egy paradigmaváltás, akkor a fogalmak jelentéstartalmainak változása tapasztalható meg könnyebben. Jóllehet ebben az esetben is tetten érhető a szubjektív perspektívaváltás, csak azt a kulturális szemléletváltás momentuma beárnyékolja. Azaz a használt szótárak és a választott perspektívák egyaránt esetlegesek, aminek felismerése egyaránt kulcsfontosságú a másik megértésének szempontjából.

A szótárak, amiket használunk, a szokásainkkal együtt változnak, vagy merevednek áthághatatlan normarendszerré. Minden kornak megvolt és megvan a maga története, egy általánosan elfogadott világleíró narratíva, vagyis a széles körben ismert és elfogadott szótár. E szótárak megváltozását egyes kiemelkedő események vagy emberek idézték elő pl.: a kopernikuszi fordulat, Galilei felfedezése, Darwin elmélete a fajok eredetéről, de említhetném a francia forradalmat, a romantikát vagy éppen Descartes vagy Nietzsche hatását a nyugati társadalmakra. Úgy gondolom, a modernitást meghatározó narratíva a tudományos módszerhez való ragaszkodás, ami a nyugati világ állandó, úgynevezett objektív perspektívája. Ez határozza meg a megismerési technikáinkat, a kísérletezési metódusokat, a bizonyítási és a cáfoló eljárások szabályszerűségeit, jóformán a modernkori nyugati kultúra alapkövének tekinthető. Erre a szemléletre nagyon jellemző az a habitus, ami a tudomány embereinek viselkedésén megfigyelhető, vagyis hogy általános érvényűnek tekintik saját perspektívájukat, és csak olyan állításokat hajlandók elfogadni igazoltnak vagy cáfoltnak, amelyek a tudományos eszközökkel verifikálhatók, és ha egy állítás se nem igaz, se nem hamis, akkor nem tekintik valódi állításnak, hanem inkább válaszra váró kérdésként kezelik. Ha nem tévedek, akkor ezzel a magatartással kizárják a valódi változás lehetőségét is a rendszerből, mivel minden újdonság, ami eltér a megszokottól, vagy összeegyeztethetetlen a tudományos módszerrel, számukra kétes értékű. Sőt alkalmanként egyenesen értelmetlennek, indokolhatatlannak, feleslegesnek vagy helytelennek bélyegezik azokat.

Úgy vélem, ennek elkerülése érdekében azt kellene belátni, hogy a változás elkerülhetetlen, mi több a nyelvvel együtt a világ inherens sajátja. Ha megfigyelem, hogyan mennek végbe a változások a nyelvben, az iménti állításhoz kétség sem fér. Tudniillik úgy kerülnek új típusú kifejezések a régi szótárakba, hogy egyes kifejezés-kategóriákat törölnek, néhányat átértékelnek, és újakat hoznak létre. Bizonyos metaforák megszűnnek szimbolikus értékűek lenni, ezek helyébe újakat állítanak. Röviden, elindul egy folyamat, egy átmenet, az egyik szótár használata felől a másik használata felé. Azt egyetlen korábbi nagyobb változás esetében sem lehetett volna megmondani, hogy meddig tartott az egyik, és hol kezdődött a másik – pl. a középkor szótára hol végződött, és hol kezdődött a felvilágosodásé –, de történetileg tekintve, az átmenet lépései világosak, és jól felismerhetők voltak. Úgy, mint az induktív esemény bekövetkezése (pl. Darwin: The Origin of Species első kiadásának megjelenése) – ha nem tévedek a Gömb-könyvnek szán és remél ilyen szerepet a Metaelméleti kutatócsoport¹⁰ –, majd a tudományos közvélemény reakciója, és azután a laikus társadalom, a tudományos kritikától többé-kevésbé független reakciója következett. Mindezekkel párhuzamosan foglaltak állást a vallások képviselői is az újdonságokkal kapcsolatosan. Darwin elméletének esetében megközelítőleg 80 évre volt szükség ahhoz, hogy az új szótár a régi helyébe lépjen, és az élet egyes területein történelemmé tegye elődjét. Megváltoztatta a köznapi és tudományos nyelvet és a világról, az igazságról alkotott leírásainkat.

A változás folyamán azzal az igazán komoly problémával is szembe kell nézni, hogy a hagyományra támaszkodva kell a szokásrendet megváltoztatni.¹¹ Konkrétan a tudomány elvárásainak eleget téve kell előrehaladni, ami csak egyetlen lehetséges irányt hagy nyitva előttünk, tovább a tudományos fejlődés útján. Alternatívát esetleg egy reformtudomány megalkotása jelenthet, ami toleránsabb elődjénél, és nem ragaszkodik a szigorú diszciplináris határok megtartásához, esetleges holisztikus vagy talán heurisztikus szemléletű, és nem feltételezi saját felsőbbrendűségét vagy kizárólagosságát. Lemond a vallásokhoz hasonló attitűdről, és nyitottá válik a sajátjától eltérő szemléletrendszerek befogadása iránt. A másikat kizárólagos érvénnyel sem asszimilálni, sem kitaszítani nem akarja, hanem megpróbálja inkább perspektíváját elfogadni, és annak fényében értelmezni tetteit. Egy lehetséges interdiszciplináris szótár a történetileg elfogadott, de az új eredmények kidolgozásának követelményeit kielégítő szótárban lenne kénytelen megfogalmazni saját, újító téziseit. Ami nagyon finoman fogalmazva is közel lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Ennek végrehajtása érdekében pontosan látni kellene mely eszméket, metaforákat és elméleteket kell elvetni, illetve, hogy ezek helyébe milyenek állíthatók. Ugyanakkor azt csakis retrospektíve lehet teljes biztonsággal megállapítani, hogy eredményesen cselekedtünk-e. Pl. a creatio ex nihilo metaforája hosszú ideje kíséri a nyugati kultúra történetét, hol elvetik, hol újra életre keltik, de igazán soha nem szabadultak meg tőle. Az egyes diszciplínák ugyan a vallásostól különböző, saját jelentéssel ruházták fel, de szinte minden tudományterületen a mai napig megtalálható. Habár jelentéstartalma szignifikáns eltéréseket mutat, ami az egyes diskurzusokban elfoglalt helyét illetve használatát illeti, a közös eredet így is nyilvánvaló.

Az esetleges nyelv és az esetleges perspektívák tudatos kezelése vezethet ki talán a félreértések labirintusából, amennyiben ez a megszokás széles körben elterjed. Ha egyes kultúrákon belül sem tételezik fel az egymást kevéssé ismerő beszédpartnerek, hogy a másik az övékkel azonos állásponton van, vagyis a másik pontosan úgy érti az elhangzottakat, ahogyan azokat a beszélő maga használja. Az álláspontok különbözőségének a szem előtt tartása azért is fontos, mert szemléletes példaként is szolgál, miszerint abból a szemszögből, ahonnan én látom a dolgokat, senki más nem láthatja, egyrészt ez fizikailag képtelenség, másrészt a személyiségek különbözősége miatt sem lehetséges. Ha most áttérek arra, mekkora jelentősége van ezeknek az ismeretnek céljaim elérésének szempontjából, a következő álláspontra jutok. Egy interdiszciplináris szótár létrehozására tett kísérlet véleményem szerint ahhoz nagyon hasonló változást kíván előidézni, amilyet pl.: a darwini elmélet indukált, a modernitás (vagy a posztmodern) szótárát kívánja – részeiben vagy egészében – hatályon kívül helyezni. Ha a kutatócsoport ezt a célt szem előtt tartva cselekszik, és jól választja meg az új szótárat, illetve jó érzékkel azokat a pontokat, ahol a változást a legkönnyebb elindítani, azzal jelentősen felgyorsíthatja a változást. A XXI. sz. tempóját ismerve, az átmenet időtartama így töredéke lehet csupán bármely korábbi változás időtartamának. De a változás folyamata akkor is fáradtságos és hosszadalmas lesz, mivel a szótárak megváltoztatása egyben a szokások megváltoztatását is jelenti, és a nyugati ember a tudományos módszer alkalmazásához nagyon is hozzászokott.

Interdiszciplinaritás

A következőkben egy fizikai példán keresztül szeretném illusztrálni a különböző diszciplínák szótárainak eltérését, és azonosságukat is. Másként fogalmazva azt mutatom meg, hogy amennyiben nem ragaszkodok állandóan ugyanahhoz a perspektívához (saját tudományterületem, vallásom, meggyőződésem diskurzusához), azaz képes vagyok aspektust váltani, csak akkor leszek képes rá, hogy átlépjek a másik szubjektív univerzumába, és ne értsem félre a másikat.

Hogy kellőképpen plasztikus legyen a példám, engedjenek meg nekem egy rövid kitekintést az asztronómia világába. Szándékosan választottam, a nyelvfilozófiától fényévekre álló tudományágat, hogy kellőképpen nagy kontrasztot szolgáltasson mondanivalómhoz. Michio Kaku Parallel Worlds című könyvében többek között arról beszél, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem kizárt, hogy nem univerzumban, hanem multiverzumban élünk. Vagyis, hogy a Nagy Robbanás (az asztronómia metaforája a creatio ex nihilora), ami életre keltette a mi univerzumunkat, nem egyszeri esemény volt, hanem újra és újra megtörténik, és minden egyes robbanás létrehoz egy újabb univerzumot. Azaz, a mi világunk csak egy a milliárdnyi másik között.

Talán könnyebben megragadható ez a kép az olvasó számára, ha a következő példával illusztrálom: Gondoljanak egy pohár szénsavas ásványvízre, ha közelről megfigyelik a folyadékot, akkor láthatják, hogy az idő előrehaladtával újabb buborékok jelennek meg a folyadékban. Mindegyik önálló életet él. Vannak, amelyek mozdulatlanul ülnek a pohár falán, amelyek felemelkednek a víz felszínére és széthasadnak, de olyanok is, amelyek egymásba ütköznek és összeolvadnak. Durván fogalmazva, minden pohár ásványvízben van egy multiverzum. A pohár vizet kívülről szemlélve nyilvánvaló, hogy a buborékok homogének, ám ha az egyik gömb belsejéből próbálok a többiről tapasztalatokat szerezni, már közel sincs ilyen könnyű dolgom. A másik univerzum puszta felismerésének a ténye is elég nagy feladat, nemhogy annak belső tulajdonságait képes lennék megfigyelni. Úgy gondolom, ha a multiverzum-tézis helytállónak bizonyul, akkor újabb kopernikuszi fordulat elé néz az emberiség. Ennek a tudomány szabta feltétele az, hogy valami módon az elmélet bizonyítást nyerjen számítások vagy megfigyelések, esetleg kísérletek révén. Természetesen valamiféle vallásos módon is elismerést nyerhet ez a tézis, vagy pusztán intuitív alapon is. De ennek a kérdésnek a megválaszolása jelenleg indifferens számomra, ezért mielőtt túl messze kalandoznék, áttérek a multiverzum nyelvi analógiájának vizsgálatára – a bizonyítás szerepére a későbbiekben még visszatérek.

Számomra ugyanis csak az a momentum érdekes, hogy a szubjektumok, a diszciplínák, a vallások és mindenféle emberi, kulturális tömörülések, önleírásaikat független univerzumokhoz hasonlóan, szeparáltan alkotják meg. Ez gyakran negatív szemléletű önmeghatározással párosul, ami tovább mélyéti a szakadékot a csoportok között. Ugyanakkor az egyes csoportok folyamatosan keresik az utat, és a lehetőségeket a másik világának megértéséhez, megismeréséhez, felforgatásához vagy asszimilációjához. Vagyis bele akarnak pillantani a másik buborékjába, de nem hajlandók, vagy nem képesek felismerni a vállalkozásban rejlő nehézségeket. Hogy a fizikai allúziónál maradjak, elképzelhető hogy egy másik világban más a gravitáció mértéke, sőt adott esetben az iránya is eltérő lehet. Feltételezhető az is, hogy se fény, se hang nem létezik benne, abban a tartományban, amiben mi látni vagy hallani képesek vagyunk. A kommunikáció világára értelmezve mindezt, azt mondhatom, hogy a másik személyes prioritásai mások, bizonyos fogalmak eltérő szerepet játszanak életében, szocializációs háttere és nyelvhasználati készsége is eltérhet a miénktől.¹²

Ahogyan a fizikusok a végső és mindent leíró egyenlet – U = 0 – felírására törekednek, a különböző szubjektumok, a saját tapasztalataik, érzéseik, gondolataik, környezetük összességét leírni képes szótár megalkotásának hatalmas feladatát veszik a nyakukba. A fizikában és az asztronómiában éppen úgy, mint a nyelvben is megtalálták az alapvető szabályokat – legalábbis (a fizikusok) most úgy gondolják, hogy megismerték a négy alapvető, az univerzumot működtető, kölcsönhatást; a nyelv alapkövei ezzel párhuzamosan a grammatika, a szintaxis, a szemantika és a szemiotika. Amíg céljainknak jobban megfelelő szótárra nem bukkanunk, megmaradunk ezek használatánál. Úgy vélem, sok diszciplína van ehhez hasonló helyzetben, hogy meghatározta saját paradigmáját, annak alapjaival együtt, amikre minden tekintetben támaszkodik. Vagyis említhetném itt bármely, gyorsan fejlődő tudományterület nyelvjátékát, mondjuk az agykutatásét, a mesterséges intelligencia-fejlesztését, és sok más iparágét. Úgy vélem, ezek eltérő metaforákból álló konzisztens nyelvjátékok – ugyanazokat a nyelvi szabályszerűségeket követik –, melyek leírnak, és egyben egy diszciplína, egy vallás vagy iparág szemléletét is reprezentálják.

A kommunikáció szabályait és tulajdonságait tovább vizsgálva arra jutok, hogy a másik megértéséért folytatott küzdelemben a csatateret a nyelvek szabályrendszere jelöli ki. Ezek a szabályok határozzák meg jelenleg a megértés szükséges feltételeit, általuk elkerülhető, hogy kizárólag farkastörvények uralkodjanak. Tanácsos ragaszkodnunk ezekhez a szabályokhoz, ha problémáinkat verbálisan szeretnénk rendezni, nem bunkósbottal. Ám elköteleződnünk sem szabad annyira egy szótár vagy diskurzus használata mellett, hogy képtelenek legyünk kilátni meggyőződésünk fátyla mögül. Folyamatosan szem előtt kell tartanunk, hogy az aspektuslátás és az aspektushallás közel ugyanakkora jelentőséggel bír a kommunikáció szempontjából, mint maguk a nyelvjátékot meghatározó szabályok. Egészen addig, amíg csak egyetlen aspektusból vagyunk képesek látni vagy hallani a dolgokat, addig csak elvtársainkat leszünk képesek részben megérteni, másokat nem. Rorty egy helyen azt írja hogy: „Nietzsche volt az első, aki kifejezetten javasolta, hogy vessük el „az igazság ismeretének” egész eszméjét. A definíció, miszerint az igazság „metaforák mobil hadserege”, arra az állításra vezet, hogy el kellene vetni az olyan eszméket, mint a valóságnak a nyelv eszközeivel való ábrázolása, és ebből következően azt, hogy valamennyi emberi élet számára egyetlen kontextust találjunk.”¹³ Ezzel szeretném azt hangsúlyozni, hogy mindenki a saját életformájának, személyiségének, szocializációjának megfelelően választ kontextust. Csak azokat az embereket képes könnyen és viszonylag magas hatásfokkal megérteni, akik a szubjektum saját kontextusához és szótárához közeli álláspontot foglalnak el. Azok, akik más narratívába helyezkednek, más nézőpontot képviselnek, prioritásaik, problémaérzékenységük is eltér, ahogy szoktuk mondani, más világban élnek.

A fizikusok¹⁴ meghatározták a fizikai fogalmak számukra lényeges tulajdonságait, gépeket alkottak, amik képesek egyes értékeket megmutatni, ezeket az értékeket azután közvetlen kapcsolatba hozták a használt fogalmakkal. Jóllehet egy mágneses tér erejének annyi köze van a mágneshez magához, mint a barna színnek a fényerőhöz. Gondolják csak meg, a gerjesztett mágneses tér mérésére kifejlesztett műszer valamilyen módon reagál¹⁵ a közelébe helyezett mágnesre, és a megfigyelő, a műszer reakciójából következtet a mágnes által gerjesztett mágneses tér erejére. Ami azt hiszem, egyértelműen kimeríti a tautologikus fogalmazás esetét, mivel két dolgot – a mágneses tér erejét és a mágnest – kölcsönösen egymásra hivatkozva határozza meg. (A 10 mikro gauss erősségű mágneses teret indukáló mágnest 10 mikro gaussosnak nevezik.) Egy barna színű folt akkor is éppen annyira barna marad, ha déli napsütésben, vagy ha a Hold fényénél nézünk rá. A szemlélő számára a színskálán két eltérő árnyalatot mutat ugyanaz a barna folt, ha 10 lux vagy ha 1000 lux megvilágítás alatt vizsgáljuk, ilyenkor azt mondjuk, hogy az előbbi barnább az utóbbinál, mert a megfigyelő úgy látja – ebben az esetben ugyanis a megfigyelő szeme és idegrendszere tölti be a műszer funkcióját. De ha egy barnaság mérő műszert használnánk fel a barna folt árnyalatának meghatározásához, akkor nem így járnánk el, hanem a műszer méréseire támaszkodva állapítanánk meg a folt árnyalatának erősségét, ahelyett, hogy egyes szemlélők véleményére hagyatkoznánk. Ilyen a modernkor tudományos magatartása, amely bizonyos területeken igen hatékonyan működik, előrehaladást és fejlődést eredményez. A technikai és a technológiai fejlődés az utóbbi időben soha nem látott méreteket öltött, és sok tekintetben kényelmesebbé, másfelől viszont bonyolultabbá tette az életet. Elképzelni sem tudom, milyen fejlődésen mennének keresztül az elméleti tudományok, ha átvennék a feltalálókra jellemző találékony attitűdöt. Például ha a matematikusok inkább feltalálni akarnának újabb perspektívákat, és inventíven közelítenének vizsgálatuk tárgyához, ahelyett, hogy az állandó keresgélésbe ölnék energiáikat.

Kicsit merészebben fogalmazva azt mondhatom, hogy a matematika és a logika a modern tudomány abszolútuma. Ha a segítségükkel valami verifikálható, akkor az elfogadható, ellenkező esetben elvetendő. Ahogyan azt Wittgenstein a Megjegyzések a matematika alapjairól című írásában megvilágítja, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a matematikának és a logikának a rendszerét emberi kéz alkotta, sőt olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, mintha éppen isteni eredetű lenne. Mindent, ami konzisztensen összefüggésbe hozható ezekkel helytállónak tekintünk, ami ellentmondásra vezet, azt hibásnak ítéljük. Ha nem is Istent megillető, de legalábbis valamiféle természettörvények kijáró tisztelettel övezzük, eredményeiket megkérdőjelezhetetlennek, sőt örök érvényűnek gondoljuk. Ha úgy tetszik, egy antropológiai jelenséget emelünk isteni rangra a matematika és a logika név alatt.

Radikálisan megfogalmazva azt gondolom, hogy a tudomány a modernkor vallása, melynek papjai a tudósok, akiknek a matematika (a statisztika vagy a differenciálgeometria, stb.) az Istene. Azt meg sem próbálom most eldönteni, hogy ez előrelépés-e a monoteizmusok korábbi formáihoz képest, vagy éppen ellenkezőleg. Csak annyit jegyzek meg ezzel kapcsolatban, hogy az egyistenhitben az abszolútum a világ felett, ugyanakkor a világgal együtt létezik, esetleg irányítja, védelmezi, uralja azt. Ezzel szemben a matematika egyértelműen egy emberi tevékenység, amelyet tetteink verifikálására a saját céljainknak megfelelően használunk. Vagyis a matematika sokkal inkább alárendelt szerepet játszik, semmint hogy irányíthatna, védelmezhetne, vagy uralkodhatna. Mégis hagyjuk, hogy megtegye, sőt egyenesen elvárjuk tőle. Általános, teljhatalmú bírának neveztük ki a tudomány törvényszékének élére, és szájába adjuk előre megírt ítéleteink szövegét. Nietzsche után szabadon úgy fogalmaznám át a „megöltük Istent” frázist, hogy rabláncra vertük az Istent és korbáccsal a kezünkben igyekszünk táncoltatni.

A multiverzummal kapcsolatosan fentebb elmondottakkal arra is rá kívánok világítani, hogy bár a különböző szótárak, mint a művészeti, a tudományos, a hétköznapi stb., bár nagyon eltérőnek tűnnek, mégsem állnak olyan távol egymástól. Sőt megkockáztatom, hogy több szempontból hasonlítanak, mint amennyiben eltérnek. Ha mondjuk az egyes diskurzusok között fennálló hierarchikus rendszerre gondolok, valamiféle vertikális elrendezés képe jelenik meg előttem. Ahol a piramis csúcsán a legmegbízhatóbb, legpontosabb, legmeghatározóbb, az uralkodó, az adott korszakra leginkább jellemző diskurzus áll – a modern korban, nyugaton ez a tudomány diskurzusa. Alatta helyezkednek el a gazdaság, a vallás, a művészet, a hétköznapi nyelv nyelvjátékai, lejjebb haladva a kisközösségek, a szekták, a korosztályok párbeszéde áll, legalul pedig a szubkultúrák, underground mozgalmak, szeparatista csoportok diskurzusa található. Az itt felvázolt lista egyáltalán nem teljes – de illusztrációként azonban jó szolgálatot tesz –, mivel az egyes kategóriák is tovább oszthatók lennének, ezek további alá- és fölérendeltségi viszonyba rendezhetők. Véleményem szerint, ennek a rendezésnek az átértékelése sokkal hatékonyabb szemlélethez vezetne, ha vertikális rendezés helyét a horizontális venné át. Úgy gondolom ugyanis, hogy könnyebb lenne kialakítani párbeszédet egyenrangú felek, mint egymásnak alárendeltek között. Arról nem is szólva, hogy nem látom be, miért lenne egyik nyelvjáték előbbre való a másiknál, mivel mindegyik ugyanúgy a kommunikáció eszköze, vagyis a másik megértésére, nem megítélésére vagy minősítésére szolgál. Ha jól sejtem, ez a téveszme abban az elképzelésben gyökerezik, hogy például a tudományos nyelv jobban, pontosabban, alaposabban képes reprezentálni a világot, mint egy szleng-szótár, vagyis az előbbi használata mélyebb betekintést enged a dolgok lényegébe az utóbbinál. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy az egyes nyelvjátékok, a különböző szótárak, az eltérő diskurzusok alapvető tulajdonságai nagyon is hasonlóak, vertikális rendezésüket ezért egyenesen félrevezetőnek gondolom. Tekintsenek a következő tulajdonságokra: verbális formában működnek, mindet emberek beszélik, hangkészletük és fundamentális szimbólumkészletük, grammatikájuk igen közel áll egymáshoz, egyikük sem reprezentál, csupán bizonyos nézőpontra támaszkodva leírnak, vagy újraleírnak. A diskurzusok mindegyike, szubjektíven – sajátos nézőpontból –, írja le a környezetét, saját szótárat épít fel és használ. Vagyis a mellérendeltségi viszony adekvátabbnak tűnik számomra, az egyenrangú felek rendezésére.

A nyelvfilozófiának tehát nem kisebb lenne a feladata, mint az asztronómusoknak, akik az univerzumok közötti átjárás lehetőségeit kutatják, azaz ki kellene jelölniük azokat a pontokat, ahol a különböző szótárak érintkeznek, vagy érintkezhetnek. A probléma az, hogy ez egy óriási kihívás, de talán nem lehetetlen itt helytállni, mivel Thomas Kuhn¹⁶ óta tudjuk, hogy minden tudományos diskurzus csak a következő paradigmaváltásig maradhat érvényben, ezért nem létezik, és nem is létezhet semmilyen állandó érintkezési pont az eltérő szótárak között. Ahogy a tudományos szótárak, úgy egyetlen másik szótár sem – még a matematikáé sem – kortalan és állandó. Igaz strukturálisan lehet köztük hasonlóságokat felfedezni, de összességében az épületek különböznek, és folyamatosan változnak – a nyelvi építmények egyes szárnyait lebontják, máshol újakat építenek. Tehát az érintkezési pontok csak úgy találhatók meg, ha nem statikusnak, hanem dinamikusnak tételezzük őket. Hogy úgy mondjam, párhuzamosan, egymás mellett futó metaforarendszerek egyes elemeit kell megpróbálni egymásnak megfeleltetni, minden egyes korszakban újra és újra felismerve a metaforapárokat. Vagyis nem az lenne a megoldás, hogy az összes eddigi szótár helyett – vagy sokkal inkább amellett –, létrehozunk egy újabbat – bár egy tudatosan megformált szótár igen jól használható lehetne –, hanem a meglévő szótárakat kellene megpróbálni egymás felé terelni. Figyelembe véve azt az igényt, hogy a diskurzusnak folyamatosan fenn kell maradnia, sőt egyre gördülékenyebbé és effektívebbé kell válnia, az egyes csoportok (diszciplínák, művészeti ágak, vallási tömörülések, szubjektumok) közeledési szándéka elsődleges szerepet játszik, közvetlen és elengedhetetlen feltétele a diskurzus optimalizálásának. Ami készséget és képességet feltételez az aspektusváltásra, továbbá feltételezi annak felismerését, hogy a jobb hatásfokkal működő közösségi élet feltétele bizonyos pragmatikus szempontok szem előtt tartása.

Megértés és egyetértés

Kapcsolódva egy korábbi állításomhoz, miszerint a viszonyítási rendszert kell megváltoztatni a másik megértésének érdekében, továbblépek a megértés lehetőségeinek vizsgálatára. Milyen viszonyban van a megértés és az egyetértés? Szükség van-e a megértéshez valamiféle megegyezésre? Nos, ha nem tévedek, ez a két fogalom egymástól elválaszthatatlan, amennyiben a nyelvjátékról vagy kommunikációról beszélünk. Ezt az állítást Wittgenstein néhány passzusának citálásával szeretném alátámasztani, a matematika alapvonalairól szóló feljegyzéseit használom fel mondanivalóm illusztrálására.

Korábban már szót ejtettem arról, milyen fontos szerepet tölt be napjaink tudományos életében – és a hétköznapokban egyaránt – a matematika. Most a matematikusok szerepéről és tevékenységéről is szeretnék beszélni. Pontosabban arról, hogyan építik fel saját tudományágukat, milyen megfontolások mentén haladnak előre, illetve haladnak-e valahová egyáltalán. Úgy gondolom, az kétségtelen, hogy a matematika bizonyos tekintetben jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Egyre-másra új módszereket dolgoztak ki, számítógépek segítségével olyan számítások végrehajtására is képessé váltak, amiről korábban álmodni sem mertek. Annyi biztos, hogy sokkal szerteágazóbb lett a matematika, számos újdonsággal bővítették eszköztárukat, újszerű módszereket találtak ki egyes problémák megoldására. Mindezt úgy foglalnám össze, hogy határozott léptekkel, teljes egyetértésben haladtak előre, a maguknak kijelölt ösvényen.

Vajon strukturálisan tekintve a matematikát felfedezhető-e bármi fejlődés Pythagoras és Platón¹⁷ óta? Kivezet-e a matematika útja a dualizmusból, vagy e határokon belül vándorol csupán? Sajnos azt kell mondanom, hogy nem, az antikvitás matematikájának éppen annyira sajátja volt a szubsztancia dualizmus, mint a modernkori utódjának. A platóni filozófiából már jól ismert szubsztancia dualizmus köszön vissza ránk a XX. században a matematikából, a fizikából, a természettudományokból általában. A görögöktől ránk maradt hagyomány ma is kiválóan jellemzi a matematikát, a fizikát, a kémiát és a biológiát egyaránt. Vagyis még mindig valamiféle belső lényeg felismerésének és reprezentálásának vágya hajtja a derék természettudósokat.

Ezen diszciplínák művelői már kétezer éve harcoltak a lényeg megtalálásáért, amikor Wittgenstein rámutatott, hogy erőfeszítéseik nem feltétlenül hiábavalók, de biztosan félrevezetők. Véleménye szerint a dolgoknak, a fogalmaknak és a világnak általában nincsenek belső tulajdonságaik. Minden, amit elmondhatunk a világról, a nyelvben van, pontosabban a nyelv előtt nincs semmi. Ezzel a tézissel azt tette nyilvánvalóvá, hogy nem ért egyet a szubsztancia dualizmussal, hanem gyökeresen új szemléletet kíván bevezetni. Nézetei szerint ugyanis a matematikusok nem megtalálják a megoldásokat és az új tételeket, hanem kitaláljak, vagy még inkább feltalálják azokat. De ennél még nem áll meg, hanem továbblép, és azt állítja, hogy a matematikusok a kimondott tételeket általános érvényűnek deklarálják, ha az a meglévő szabályrendszerben nem vezet ellentmondáshoz. Miután ezekkel – a matematikát általánosan meghatározó szabályokkal – minden matematikus egyetért, mindazokat az állításokat, amelyek összeegyeztethetők az aktuális szabályokkal, elfogadják. Tehát minden újonnan feltalált, és helyesnek vélt – bizonyított, ellenőrzött – állítást beépítenek a rendszerükbe, és attól kezdve, mint helyes állítást, alkalmazzák, építenek rá. Úgyszólván meghatározzák a jelentőségét minden állításnak, az aktuálisan érvényes matematikai perspektívából tekintenek rá, vagyis közös megegyezéssel, saját maguk számára, érvényes lényeggel¹⁸ ruházzák fel azokat. Továbbá egyetértenek abban is, hogy számukra, és a diszciplína számára csak ez, az általuk kitüntetett tulajdonság az esszenciális. Úgy vélem, hogy a fizikában, a kémiában vagy éppen a biológiában is hasonló a helyzet. A diszciplína elitje – vagy a közvéleménye, amit az elit aktívan befolyásol – határozza meg mi a lényeges, aminek tekintetében az aktív, vezető kutatók feltétlen egyetértését várják el. Ezzel párhuzamosan viszont a deviánsokat egyszerűen perifériára taszítják, munkásságukat kritikára sem méltatva figyelmen kívül hagyják. Mindezekből azt a konzekvenciát egyértelműen levonhatom, hogy a természettudományos állítások megértésénél szükséges egyetértenünk azok jelentőségében. Ellenkező esetben ugyanis minden egyes tudós kénytelen lenne csak a saját eredményeire hagyatkozni – lévén a másokét megbízhatatlannak tartja, vagy nem ért egyet azokkal. Vagyis az egyetértés nem csak a megértésnek a feltétele, de a tudományos együttműködés is ellehetetlenülne hiányában.

Ha most tovább haladok a wittgensteini gondolatmeneten, akkor eljutok arra a pontra, ahol a géniusz a lényegesség szerepét vizsgálja, és röviden összefoglalva arra a következtetésre jut, hogy a lényegesség egyáltalán nem egy dolog, egy fogalom, azaz egy objektum tulajdonsága, hanem sokkal inkább egy koncepció ismertetőjegye¹⁹. A lényeg, szerinte egy elmélet hasznosíthatóságát hivatott jelölni, nem valamiféle belső mag helyét mutatja meg. Ha maradok az iménti matematikai példánál, akkor azt mondhatom, hogy egy kitalált állítás nem egy forma lényegét fejezi ki, hanem egy entitás – tudniillik az épülő koncepciónk – tulajdonságát mutatja meg, azt, mennyire meghatározó szerepet tölt be, a szóban forgó tétel, a koncepció felépítésében. Tehát ha elfogadom Wittgenstein érvelését, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy miért félrevezető a matematikát dualista rendszerként felfogni. Sőt továbbmegyek, a természettudományokban általában sem lenne szabad a dolgok belső lényegéről állításokat megfogalmazni. Maximum arról lehet konzisztensen beszélni, hogy ez és ez a koncepció miért lényeges egy diszciplínán belül. Viszont, amíg az aktuális nyelvjáték ettől lényegesen különböző habitust mutat, addig az eltérés nem tanácsos, mert az az érthetőség rovására menne. Jóllehet a legtöbb korszakalkotó új elmélet diskurzusa a korábban megszokottól rendszerint elszakadt. Mivel egy nyelvjáték szabályait a használói határozzák meg, a kijelentések helyes megformálásának és megértésének azokkal összhangban kell megtörténnie. A szabályokkal összhangban kell cselekedni, ha azt akarjuk, hogy beszédaktusainkat megértsék. Ha a szabályokkal magukkal nem is értenünk egyet, azok alkalmazása terén egyetértést kell kialakítanunk, ellenkező esetben ugyanis elkerülhetetlenül el fogunk beszélni egymás mellett, úgy hogy közben meg leszünk győződve róla, hogy értjük mit akar mondani a másik. A vitatott szabályok megváltoztatásának is megvan a módja, ebben az esetben a változtatási szándékkal kapcsolatosan kell konszenzusnak kialakulnia, hogy az átalakulás végbemenjen. Vagyis a diskurzust meghatározó szabályokat illető konszenzus hiányában nincs lehetőség a másik megértésére.

Úgy vélem, hogy az nem jelentene túl nagy változást a matematika számára, ha művelőit, felfedezők helyett a továbbiakban feltalálóknak neveznénk. Ugyanakkor ez az apró változás elindíthatná a tudományos nyelvjátékok átformálódását, a Wittgenstein által javasolt irányba. Ez annál is inkább hasznos lenne, mert a fókuszba állítana egy másik fontos wittgensteini észrevételt is, mégpedig azt, hogy egy matematikai felfedezés nem több egy új aspektus meglátásánál, amit valamely bizonyítási technikával verifikálva vezetnek be a rendszerbe²⁰. Vagyis a szabályosan alkalmazható lehetőségek tárházát bővíti ki, egy újabb perspektíva alkalmazhatóságának felfedezése. Hogy úgy mondjam, a matematikusok megegyeznek abban, hogy az újonnan kitalált aspektus mindannyiuk számára elfogadható – igazolását követően –, használatát illetően bizonytalanság nem merülhet fel. Ennek a feltételnek természetesen teljesülnie kell minden aritmetikai állításra ahhoz, hogy a rendszer működőképes maradjon. Ez a feltétel viszont egyértelműen kijelöli azt a fejlődési irányt, amit a matematika az antikvitás óta követ. De vajon mi a helyzet a nem aritmetikai típusú állításokkal? Mondjuk a szociológia vagy a kémia területén elhangzó állításokkal kapcsolatosan felmerülhet bizonytalanság? Csak a matematika privilégiuma lenne, hogy bizonyított állításaihoz kétség sem férhet? Úgy gondolom, hogy ez nem így van, de ennek a kérdésnek a megválaszolását most mellőzöm, és megpróbálom inkább levonni az eddig elmondottak releváns következményeit.

Mit mondhatok a nem reprezentációként felfogott nyelvről? Hogyan kellene viselkedésmódot, beszédmódot váltani ahhoz, hogy kiléphessünk a szubsztancia dualizmus terrénumából? Milyen összefüggések állnak fenn ebben az esetben a megértés és az egyetértés között? Effektívebb lehetne-e a kommunikációnk antidualista szemlélettel?

Sorrendben visszafelé haladva adok választ ezekre a kérdésekre. Úgy gondolom, hogy a megértés tekintetében nem az a fontos, hogy dualista vagy antidualista szemlélettel közelítek a nyelvhez, jelentősége sokkal inkább annak van, hogy a kommunikáló felek a szemléletmód tekintetében egyetértsenek. Mindaddig ugyanis, amíg az egy nyelvjátékot játszó felek hasonló állásponton vannak szemléletmódjukat tekintve, jó eséllyel képesek lesznek megérteni egymást. De ha ennek a feltételnek nem tesznek eleget, a társalgás puszta fecsegéssé válik, mondatai értelmetlen szóhalmazzá torzulnak. Diskurzusuk, még ha egy nyelvet beszélnek is, olyan lesz, mintha különböző bolygóról érkeztek volna.

Véleményem szerint az egyetlen elképzelhető mód, hogy megváltoztassam magam, ha másként kezdek beszélni saját magamról, másként írom le magamat, és más szavakat és kifejezéseket használok, vagy régi fogalmaimnak adok új jelentéstartalmat, mint korábban. Ahogy az újabb átfogalmazásokat megalkotom magamról, a világképemről, a környezetemről, azzal párhozamosan vélhetőleg mások véleménye is megváltozik rólam. Ha ennek a változásnak az eredményeként az interakcióban lévő felek álláspontjai közelednek, akkor bizonyára a félreértés esélye is csökken kommunikációjuk során, de ha az álláspontok távolodnak, akkor a megértés esélye is csökken. Talán az egyik lehetséges út, ami elvezethet a magam elé tűzött cél eléréshez, hogy újra és újra leírom magamat, múltamat, világomat, jelenemet, míg egy olyan nyelvi viselkedési formára nem bukkanok, ami egyszerű, effektívebb az őt megelőzőnél, és könnyen elfogadható. Úgyszólván hozzászoktatom magam egy újfajta viselkedéshez, egy új szóhasználathoz, az új nyelvszemlélethez, amivel közelebb kerülhetek egy formabontó új szótár megalkotásához. Úgy is fogalmazhatnék, hogy új hagyományt kell teremteni, és ennek a tradíciónak a megőrzésére kell nevelni az utánunk következő nemzedékeket. Ami így leírva felettébb egyszerűnek tűnik, de óriási változásokat feltételez, hogy csak egyet említsek, Wittgenstein téziseinek széleskörű megismerését és elterjedését kívánja meg. Amennyiben tehát valóban szakítani akarunk, a megkövesedett hagyományainkkal, akkor javaslom a szubsztancia-dualizmus hagyományával való szakítást. Mert az kétségtelen, hogy óriási eredményeket értünk el ebben a szemléletben, de mostanra inkább hátráltatni látszik a fejlődést, minthogy előmozdítaná azt. Biztos vagyok benne, hogy leszokni nehéz lesz róla, mint ahogy abban is, hogy ennek a szemléletváltásnak, ha bekövetkezik, akkora jelentősége lesz, mint a kopernikuszi fordulatnak.

Úgy vélem, a nem reprezentációként felfogott nyelv használatának bevezetésével a ránk váró feladatokat hatékonyabban tudnánk elvégezni. Ha még azt is tudatosítom mindamellett, hogy a hétköznapi nyelv elemei a múltban élő metaforák voltak, vagyis nyilvánvalóvá teszem azt, hogy a nyelv – a világról, magunkról és a múltról, a jelenről és a jövőről szóló leírások – a korábban élénk, magyarázó erővel bíró metaforák tetemeire épül, akkor lehetek valóban képes az új nyelvszemléletet teremtő folyamat tudatos fenntartására, esetleg katalizálására egyaránt. Talán mindezek felismerése révén eljutok egyszer oda, hogy a nyelvre, mint csupán a hatásgyakorlás eszközére tudok tekinteni ahelyett, hogy a világ és a szubjektum közötti közegnek tekinteném. Ezeknek a gondolatoknak az elterjedése és a tudatosítása révén válhat a következő nemzedék számára a nyelv puszta indikátorrá, ami azt jelzi csupán, hogy egy adott szótár megfelel-e az aktuális kívánalmainknak, vagy megérett az elvetésre.

Wittgenstein metaforájával élve meg kell próbálni egy olyan művelethez célszerszámot készíteni – szigorúan kitalálni, és nem megtalálni –, amely műveletet még nem ismerjük pontosan. Még ebben a megfogalmazásban sem tűnik egyszerűnek az előttünk álló feladat, de már közel sem lehetetlen, mivel rengeteg élményen és tapasztalaton, eredményen és eredménytelenségen jutottunk már túl. A nyugati tudomány hosszú vándorútja során, próba-szerencse alapon haladt és halad a mai napig előre, vagyis azt nyugodtan kijelenthetem, hogy ebben hatalmas gyakorlatra tett szert. A megoldásra váró feladathoz éppen erre lesz a legnagyobb szükség, kísérletező kedvre – az általam is bírált, de mindmáig egyetlen valóban funkcionális módszer –, a tudományos módszer további alkalmazására. Mert bár valószínűleg nem ez a legjobb módszer az előrelépésre, de azoknál mindenképpen eredményesebb, amiket korábban kipróbáltak. Egyelőre csak ilyen módon tudjuk kihasználni a hagyományainkban rejlő lehetőségeket, és legkönnyebben átformálni a szokásokat – tudniillik azzal, hogy újabb gyakorlatokat találunk ki, teszünk próbára, és vezetünk be a mindennapi rutinba. Pontosabban, ha fel akarok építeni egy interdiszciplináris szótárat, akkor tudnom kell, hogy mi az, amire egy ilyen elméletnek feltétlen szüksége lehet. A helyzetet viszont az tovább nehezíti, hogy egy félig elavult, és egy félig megújult szótár használatával kell ezt megtennünk. Arról nem is szólva, hogy csak utólag fogjuk tudni megállapítani, hogy az elkészült szerszám (a metaelméleti szótár, ha egyáltalán valaha létrejön) mennyire hatékony eszköz, vagy hogy tudunk-e, szükséges-e rajta bármit is javítani.

Konklúzió

Az eddig elmondottakat összefoglalva, most körberajzolok egy lehetséges tartományt, amely magában foglalja egy interdiszciplináris szótárral szemben támasztott követelményeket, a kialakításához szükséges feltételeket, valamint a bevezethetőségével kapcsolatos észrevételeimet.

Először is ennek a szótárnak magában kell hordoznia a nyitottság – elfogadónak kell lennie nem diszkriminatívnak –, és az önfelszámolás lehetőségét is. Nem merülhet fel igény módszereinek konzerválására vagy általánosítására, sőt folyamatos mozgásban kell tartani teljes fogalmi apparátusát. Hogy egy formatervezési hasonlattal éljek, a felnövekvő emberiség méreteihez kell folyamatosan igazodnia. Nem úgy, ahogy annak idején a gyerekek belenőttek a két számmal nagyobb nadrágba, hanem úgy hogy viselőjével együtt kell, folyamatosan növekednie a nadrágnak. Meta-szótárnak kell lennie abban az értelemben, hogy a többiek mellett létezik, mi több hidat kell vernie az egymástól távol álló diskurzusok között, vagyis mediátorként kell fellépnie. Ideális esetben az architektúra kialakítóinak antidualista szemléletben kell tevékenykedniük, de ha ez a kezdeti időkben nem, vagy csak nehezen kivitelezhető, akkor a szótár grammatikai szabályait kell úgy kialakítani, hogy alkalmazható legyen antidualista nyelvjátékra is. Mondom ezt azért, mert magam is egy dualista világképben szocializálódtam, és csak óriási erőfeszítések révén tudom ezt a szemléletet lassanként levetkőzni. Ám ha az utódaink már fiatalkorban megismerkedhetnek egy lehetséges alternatív világképpel is, talán könnyebben fognak tudni ahhoz alkalmazkodni, de legalábbis nyitottabbak lehetnek az újdonságok befogadása iránt. Nyitva kell hagyni előttük annak a lehetőségét, hogy az új életformát válasszák, az antikvitás dualista hagyománya helyett az antidualista szemléletet.

Az elhatározás megfogalmazása, hogy egy olyan interdiszciplináris szótárat alkossunk, ami ezeknek a feltételeknek megfelel, már önmagában egyedülálló vállalkozás. Magas fokú tudatosságot feltételez, pusztán ezért is kecsegtető lehetőség. Azt azonban szem előtt kell tartani, hogy egy örökérvényű meta-szótár létrehozása nem lehetséges, vagyis hogy az a szótár nem lehet – a szó hagyományos értelmében –, csupán szabályok és irányelvek meghatározott halmaza. Az állandóan jelenlévő és használható szótárat ugyanis csak egy statikus jellemzőket mutató közösségben lehet létrehozni, az emberi társadalom pedig nem volt, és nem is lesz egyhamar ilyen. Tapasztalatainkat értékelve a szótárat meghatározó vezérelveket folyamatosan alakítanunk kell. Folyamatosan javítgathatjuk tehát a szótár irányítórendszerét, de még így sem tudom elképzelni, hogy az valaha tökéletes lesz. (Már csak azért sem, mert a tökéletes kifejezés használata valami abszolút makulátlanra utal, ami jelenthet a céloknak teljesen megfelelőt, a szándékainkkal megegyezőt, vagy mindenkor jól használhatót, meg még ki tudja mennyi mindent; vagyis mindegyikük valamiféle mögöttes lényegi tulajdonságnak megfelelésre utal, dualista szemléletmódot tükröz. Addig, amíg egynél több ember él a Földön, vagy egynél több szempontnak kell eleget tenni, a tökéletes nyelvjáték, a mindenkinek megfelelő kontextus előfordulásának veszélye nem fenyeget.) A legtöbb, amit véleményem szerint tehetünk, hogy a pontosan körvonalazott céljainknak a leginkább megfelelő eszközt alakítjuk ki. Tesszük mindezt annak biztos tudatában, hogy az általunk életre keltett képek, metaforák csakis arra jók, hogy minél hamarabb megöljük őket, vagyis ne metaforaként kezeljük őket, hanem a hétköznapi nyelv újabb hatékony elemeként, amely hatékonyságot leginkább a nyelv leíróképességében ismerünk fel. Ami nem a dolgok belső lényegének reprezentációs képességét takarja, hanem saját aspektusaink, koncepcióink fogalmi struktúrákban játszott szerepét hivatott illusztrálni. Illetve azt, hogy trópusaink arra valók, hogy velük hatást gyakoroljunk a környezetünkre, a másikkal megértessük magunkat.

Mindent egybevetve egy interdiszciplináris szótár nem lehet több katalizátornál, mely a szubsztancia-dualizmusból kivezető átmenetet meggyorsíthatja, de azt se beindítani, se bevégezni nem képes egymaga. Szüksége lesz néhány elhivatott, lelkes és nyitott elme közreműködésére ugyanúgy, mint a közvélemény befogadó jóindulatára. Ha a tudatosság szférájába emeljük az elme teremtő tevékenységének irányítását – az aktív és állandó nyelvalkotási képesség vezérlését –, akkor talán eredményesebbek lehetünk az átmenet megindítása terén, mintha hagynánk, hogy lépéseinket puszta intuícióink vezessék. Sőt lépéseink csakis akkor fognak konzisztensnek tűnni egy antidualista diskurzus kialakítására irányuló erőfeszítéseinket tekintve, ha nem hagyatkozunk valamiféle belső, őszinte, lényegi rész megnyilatkozásaira, hanem határozottan szándékosan és tudatosan cselekszünk.

Felhasznált irodalom

Boros János beszélgetése Hilary Putnam-mel: A filozófia ne csak egyetemi tárgy legyen, Magyar Filozófiai Társaság Hírek, Budapest 2004./1. 14.-23.

Boros János: Reprezentacionizmus és antireprezentacionizmus – Kant, Davidson és Rorty, Gond 21-22, Debrecen 1999. 115-127.

Boros János: Filozófia és igazságosság Richard Rorty (1931-2007), Élet és irodalom, Budapest 2007. június 15. 10.o.

Borradori, Giovanna, The American Philosopher, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1994., 105-117.

Brandom, Robert B. ed: Rorty and his critics, Blackwell, Massachusetts 2000.

Descartes, René: Elmélkedések az első filozófiáról, Atlantisz, Budapest 1994.

Forrai Gábor: Jelentés és fogalmi szerep szemantika; Szabad változók/3. 2006, január 6; http://www.szv.hu/cikkek/jelentes-es-fogalmi-szerep-szemantika letöltve: 2008. 01. 11.

Gerhardt, Volker: Friedrich Nietzsche Latin betűk, Debrecen 1998.

Husserl, Edmund: Karteziánus elmélkedések, Atlantisz, Budapest 2000.

Kaku, Michio: Hyperspace, Oxford Univerity Press, Oxford 1994.

Kaku, Michio: Parallel worlds, Penguin books, London 2005.

Kelemen János: A nyelvfilozófia rövid történet; Áron Budapest, 2000.

Kelemen János, Farkas Katalin: Nyelvfilozófia; Áron Budapest, 2002.

Kiss Endre, Hudra Árpád: A globális falutól a tudás társadalmáig, Aranykönyv, Budapest 2006.

Kripke, Saul: Naming and Necessity; Basil Blackwell Oxford, 1980

Neumer Katalin: Gondolkodás, beszéd, írás; Kávé Budapest, 1998.

Nietzsche, Friedrich: A nem morálisan felfogott igazságról és hamisságról Athenaeum, Budapest 1992/1

Nietzsche, Friedrich: Válogatott írások, Gondolat, Budapest, 1984.

Nyíri J. Kristóf: Európa szélén, Kossuth, Budapest 1986.

Putnam, Hilary: Mind, Language and Reality. Philosophical Papers Vol 2.; Cambridge University Press, Cambridge, 1975.

Rorty, Richard: Esetlegesség, irónia és szolidaritás Jelenkor, Pécs 1994.

Rorty, Richard: Filozófia és társadalmi remény L’Harmattan, Budapest 2007.

Rorty, Richard: Heideggerről és másokról Jelenkor, Pécs 1997.

Rorty, Richard: Megismerés helyett remény Jelenkor, Pécs 1998.

Rorty, Richard: Jacques Derrida, aki felszabadította olvasói képzeletét, Kritika, Budapest 2004. december, 6. o.

Rorty, Richard: Feminizmus, ideológia és dekonstrukció – a pragmatikus nézőpont Stanford University 2003.

Rorty, Richard: Objectivity, relativism and Truth Cambridge University Press, Cambridge 1991.

Rorty, Richard: Universalist Grandeur, Romantic profundity, Humanist finitude, Lecture I. May 3, 2004. Pécs University

Rorty, Richard: Analytic philosophy and narrative philosophy, Lecture II. May 4, 2004. Pécs University

Rorty Richard (ed.):, The Linguistic Turn, The University of Chicago Press, Chicago1967.

Rorty Richard: Philosophy and the Mirror of Nature, Princeton University Press, 1979.

Rorty Richard: Consequences of Pragmatism, University of Minnesota Press, Minneapolis 1982.

Rorty Richard: Achieving our Country. Harvard University Press, Cambridge, MA, 1997.

Rorty Richard: Truth and Progress, Cambridge University Press, Cambridge 1998.

Rorty Richard: Philosophy and Social Hope, Penguin Books, London, 1999.

Rorty Richard: Philosophie und die Zukunft, Fischer, Frankfurt, 2000.

Rorty Richard: „Darwin versus ’ismeretelmélet’. Válasz Boros Jánosnak” írására, Gond 27-28. Debrecen 2001. 5.-8.

Sen, Amartya, Inequality. Reexamined, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1992

Tagai, Imre: John Dewey, Kossuth, Budapest 1982.

Ugrin Emese, Varga Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég, Budapest 2007.

Vajda Mihály: A posztmodern Heidegger, T-Twins, Lukács Archívum, Századvég, Budapest 1993.

Vajda Mihály: Aktuális-e még Bibó István? Mozgó Világ, Budapest 2008/2, 3-8.

Varga Csaba (ed.): Metaelmélet, metafilozófia, Stratégiakutató Intézet, Nagykovácsi 2005.

Walzer, Michael: Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York: Basic Books, 1983

West Cornel R: The American Evasion of Philosophy. A Genealogy of Pragmatism, The University of Wisconsin Press, Madison, 1989.

Wittgenstein, Ludwig: Logika-filozófiai értekezés; Atlantisz Budapest, 2004.

Wittgenstein, Ludwig: The Blue and Brown Books, Basil Blackwell, 1969 Oxford

Wittgenstein, Ludwig: A bizonyosságról Európa, Budapest 1989.

Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások Atlantisz, Budapest 1992.

Wittgenstein, Ludwig: Vortrag über Ethik, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1989.

Wittgenstein, Ludwig: Remarks ont he foundation of mathematics, Basil Balckwell, Oxford 1956.

Jegyzetek

¹ Rorty, Richard: Megismerés helyett remény (Jelenkor, Pécs,1998) 80.

² Elméletem konzisztenciáját csak úgy tudom megőrizni, ha reflektálok itt az „egy lehetséges” kifejezés jelentésére és jelentőségére. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetek, hogy ideiglenesen rögzítek egy nézőpontot, amiből a vizsgált problémára tekintek, és szem előtt tartom a kijelölt perspektíva esetlegességét.

³ A szavak használatát természetesen nem én magam határozom meg, mert ezzel egy privát szabálykövetést állítanék, ami ellentmond a szabálykövetés minden elvének. Ezzel a formulával inkább azt akarom kiemelni, hogy a megfelelő szóhasználatnak óriási jelentősége van, különösen akkor, ha eltérő diskurzusok terminológiáját próbálom összevetni.

⁴ „Az a gondolat, hogy az igazság, akárcsak a világ, odakint van, annak a kornak az öröksége, amelyben a világot egy saját nyelvvel rendelkező lény művének tekintették.” Rorty, Richard: Esetlegesség, irónia és szolidaritás (Jelenkor, Pécs, 1994.) 19.

⁵ „A számtalan villódzó naprendszerbe szétporciózott Világmindenség egyik félreeső szegletében volt egyszer egy égitest, amelyen bizonyos okos állatok kitalálták a megismerést. Ez volt a legelbizakodottabb és leghazugabb pillanata a „világtörténelemnek”: de éppenséggel nem volt több egy pillanatnál.” Nietzsche, Friedrich: A nem morálisan felfogott igazságról és hamisságról 1992/1 Athenaeum, Budapest 3. o.

⁶ „Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poetikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak föl, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt: az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket vesztett pénzérmék, amelyek immár egyszerű fémek csupán, s nem csengő pénzdarabok.” Nietzsche, Friedrich: A nem morálisan felfogott igazságról és hamisságról 1992/1 Athenaeum, Budapest 7. o.

⁷ Még ha West túl is értékelte Emerson befolyását Nietzschére, és ezért talán indokolatlanul jelentette volna ki egyértelműen, hogy Nietzsche Emerson tanítványa lett volna, legalább a szerzők között meglévő kapcsolat fennállására jogosan hívja fel a figyelmet. E kapcsolatnak a részletes feltárását nem tartom feladatomnak, a probléma ugyanis érvelésem szempontjából csupán marginális jelentőséggel bír.

⁸ Rorty, Richard: Esetlegesség, irónia és szolidaritás (Jelenkor, Pécs, 1994.) 32.

⁹ Uo.: 42. o.

¹⁰ A kutatócsoportról részletesebben a http://www.metaelmelet.hu/ címen olvashatnak, illetve a Metaelmélet, metafilozófia c. tanulmánykötetben Stratégiakutató Intézet Kht. 2005 Nagykovácsi Szerk.: Varga Csaba.

¹¹ „Ami közös volt Newtonban és Krisztusban, Freudban és Marxban – az a képességük, hogy ismertet ismeretlen fogalmakkal írják le újra.” Rorty, Richard: Megismerés helyett remény (Jelenkor, Pécs, 1998.) 86.

¹² Arra az esetre csak röviden térnék ki, mikor a másik nem a megszokott módon beszél. A süketeknek szóló jelnyelv például alapjaiban különbözik a beszédtől, mégis képesek vagyunk megtanulni, és helyesen használni. Sőt még a kutyák is képesek néhány utasítást követni, ezzel szemben mi emberek a csaholásból szinte semmit nem értünk. Akkor vajon az ember az okosabb, vagy a kutya? Aki tanulni képes, vagy aki tanítani? Azt gondolom, hogy csupán abban az esetben vagyunk képesek egy másik lényt megérteni, ha az legalább minimális mértékben antropomorf tulajdonságokkal bír. Vajon mennyi esélye van akkor annak, hogy másik bolygó – egy másik univerzum! – szülöttét képesek legyünk észrevenni, esetleg szóba is állni vele?

¹³ Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás (Jelenkor, Pécs, 1994.) 43.

¹⁴ A fizika eddigi elért eredményeit illetve a fizikusok munkáját sem lealacsonyítani, sem kifigurázni nincs szándékomban, soraimat egyszerű példának szánom, értékítéletet vagy módszertani kritikát semmilyen formában nem kívánok hozzájuk társítani.

¹⁵ Ha másként fogalmazok, világossá válik, hogy a mágneses tér és az annak erősségét „mérő” berendezés dialogizál egymással. A műszer egy meghatározott szituációban egy meghatározott választ ad, vagyis annak megfelelően „cselekszik” amilyen mértékben a környezete hat rá, arra válaszol, amit a mágnes neki mond. Ami számomra teljesen azonos értékű sok hétköznapi szituációval például azzal, hogy ha köszönök egy ismerősömnek, ő arra valamilyen módon reagálni fog. (Ha nem tesz semmit, természetesen azt is reakciónak tekintem.)

¹⁶ A kuhni tudományfilozófia tanulsága fontos: ugyanúgy nincs egy „kritika” nevű, feltűnően jobb politikához vezető tudományág, mint ahogy nincs feltűnően jobb fizikát produkáló „tudományos módszer” sem. Rorty, Richard: Feminizmus, ideológia és dekonstrukció – a pragmatikus nézőpont Stanford University 2003. (kéziratban)

¹⁷ Compare Plato’s conception of properties as ingredients of a thing. Wittgenstein, Ludwig: Remarks on the foundation of mathematics Basil Balckwell 1956 Oxford 22. e. o. I-71§

¹⁸ The mathematician creates essence Wittgenstein, Ludwig: Remarks on the foundation of mathematics Basil Balckwell 1956 Oxford 13. e o. I - 32.§ Sőt elvárják, hogy a hétköznapi ember is az általuk meghatározott nézőpontból tekintsen a matematikusok által kimondott állításokra.

¹⁹ I could also have said: it is not the property of an object that is ever ’essential’, but rather the mark of a concept Wittgenstein, Ludwig: Remarks on the foundation of mathematics Basil Balckwell 1956 Oxford 23. e o. I-73§

²⁰ I should like to say: mathematics is a motley of techniques of proof. – And upon this is based its manifold applicability and its importance. ^… I said: whoever invented calculation in the decimal notation surely made a mathematical discovery. ^… He would, so to speak, have discovered a new aspect. Wittgenstein, Ludwig: Remarks on the foundation of mathematics Basil Balckwell 1956 Oxford 84 e o. II. 46§ után