Major Gyöngyi

A kommunikáció, mint a rítus elfajulása az elidegenedésben

Válságban az ember sok mindenről kénytelen gondolkodni. Különösen egy olyan válságban, mint a mostani, mely sokunk szerint nem alapvetően gazdasági, nem alapvetően ökológiai, nem alapvetően értékrendi… és még sorolhatnám. Hanem általános, mindenre kiterjedő, melynek eredete az ember léthelyzetének valamiféle félrecsúszásában keresendő, aminek pedig következményei a tudat torzulásai, az értékrendi torzulások, az aktivitási elfajulások, a körülvevő világ és az ember harmóniájának végzetes megbomlása, s a környezete elfajult részévé vált embert bünteti az emberi akaratnál összehasonlíthatatlanul erősebb törvények szerint működő környezet azzal, amit válságnak nevezünk.

A jelenségeket értelmezve kétféle megfogalmazás tűnik indokoltnak:

1. Olyan a mai válsághelyzet, mintha az ember hosszú ideig nem akart volna tudomást venni a valóságról, saját virtuális valóságot épített volna ki, de az mára, a valóság szervetlen zárványaként életképtelennek bizonyult.

2. Olyan a mai válsághelyzet, mintha az ember hosszú ideig nem akarta volna tudomásul venni valóságos lehetőségeit, túldimenzionálta volna saját képességeit és az ezekre alapított elvárásait, aminek következtében egyensúlyi állapotai megbomlottak.

A két megközelítés között koncepcionális különbség van. A második csak bizonyos aránytévesztést feltételez, amit nyilvánvalóan lehetséges megfelelő korrekciókkal orvosolni. Azonban, ha ez nem így van, hanem az első, drasztikusabb diagnózis az érdemi, akkor minden korrekció csak átmeneti enyhülést hozhat a válságjelenségekben, ugyanakkor még elementárisabb krízis felé sodor, és éppen azért, mert a történelem egy pontjától általánossá váló szemléleti rend abszolutizálásával az ember folyamatosan a lényeg, vagyis a valóság mellett megy el.

Jóllehet sokan feszegetik már a teljes szemléleti rend érvénytelenségének kérdését, a tudati paradigmaváltás szükségességét, a két koncepció vitája még bizonyára sokáig el fog húzódni. Én itt most nem ebbe a vitába szeretnék beleszólni, hanem minden vitán kívül egyszerűen megkísérlem néhány régi – mondhatni archaikus – fogalom újraértelmezését a mai kultúrbázison, s az így keletkezett fogalmi apparátussal vázolni egy ténylegesen más, a jelenleginél valóságosabb gondolkodási paradigma lehetőségét.

Kiindulási tézisem a következő

Minden ember saját zárt ontológiai terében (létterében) él. A saját ontológiai térben ismeret csakis megtapasztalás által keletkezik.¹ A kommunikáció valamilyen (nagyon bizonytalan) módon összeköti az ontológiai tereket, de az ontológiai térben csak a kommunikáció ténye és módja tapasztalható meg, tartalma nem. A kommunikáció tartalmát minden ember saját ontológiai terén belül, saját megtapasztalási bázisán értelmezi.²

Amire itt mindjárt hangsúlyosan fel szeretném hívni a figyelmet, az, hogy a tézis értelmében a kommunikációhoz fűzött remények úgy a közfelfogásban, mint a tudományos életben rendkívülien eltúlzottak.³ Hacsak nem kifejezetten művi absztrakciókról folyik a kommunikáció (pl. matematika), értés alatt a kommunikációban két ember értelmezésének csak a konvergenciájáról lehet beszélni. Az értelmezések konvergenciája pedig rendkívül sok összetevő függvénye. Elsődlegesen a megtapasztalási bázis hasonlóságának, másodlagosan pedig a személy megtapasztalásban mozgósítható intellektuális potenciáljának.

A megtapasztalási bázisok viszonylagos hasonlósága egy adott kultúrkörben még éppen lehet jelentős, de azonosságról soha nem lehet beszélni. Ugyanakkor két személy megtapasztalásban mozgósítható intellektuális potenciálja rendkívül eltérő lehet (van, aki örül, hogy nem süllyed el a vízben, Archimédesz pedig fizikai törvényt alkot ugyanabból a megtapasztalásból).⁴

Amennyiben két ember megtapasztalási bázisának nincs átfedése, közöttük nem létezik kommunikációban felvethető tárgy. Mindemellett, ha létezik közöttük kommunikációban felvethető tárgy, akkor rendkívül érdekesen árnyalja a helyzetet a két személy esetlegesen jelentősen eltérő intellektuális potenciálja. Amennyiben az alacsonyabb intellektuális potenciállal rendelkező személy akar közvetíteni tartalmat, úgy azt – egyéb akadályoztatási lehetőségektől eltekintve – a magasabb intellektuális potenciállal rendelkező személy feltehetően maradéktalanul megérti. Azonban fordított esetben, ha a magasabb intellektuális potenciállal rendelkező személy tesz kommunikációja tárgyává valamit, méghozzá a saját intellektuális szintjén, akkor abból az alacsonyabb intellektuális potenciállal rendelkező személy akkor sem fog sokat érteni,⁵ ha egyébként a kommunikáció tárgya részét képezi az ő megtapasztalási bázisának is.⁶

Talán első pillantásra furcsa, de egyébként annál természetesebb a fentiekből következő második tézis: A kommunikációban a megértés szintjét az alacsonyabb intellektuális potenciál határozza meg.

Ugyanez kissé köznapibb megfogalmazásban: Valós ismeret a kommunikációban nem cserél gazdát, hanem csak a meglévő ismeretek értelmezési egyeztetése jön létre, méghozzá mindig a résztvevő felek alacsonyabb intellektuális potenciálja által meghatározottan.

A helyzet súlyának kezeléséhez még egy megállapítást szükséges tennem. Amikor létrejön az értés a kommunikációban az alacsonyabb intellektuális potenciálon, akkor az alacsonyabb intellektuális potenciálú személy csupán a kölcsönös értést érzékelheti, azt nem, hogy az értés érdekében kommunikációs partnere az ő szintjére redukálta esetlegesen jóval magasabb intellektuális potenciálját. Fordított irányból nézve viszont, a magasabb intellektuális potenciálból világosan látható, hogy az értés létrejöttéhez a saját meglévőhöz képest alacsonyabb intellektuális potenciálhoz kellett igazodni, illetve rálátás nyílik a partner alacsonyabb intellektuális potenciáljának tényére és mértékére.

A kommunikációban tehát megvalósul a felek szerepasszimetriája. A szerepasszimetriák természetszerűleg láncolatot alkotnak, hiszen egy konkrét kommunikációban egy személy bizonyulhat egy másik személlyel szemben magasabb intellektuális potenciálúnak, viszont egy másik konkrét kommunikációban egy másik személlyel szemben alacsonyabbnak. Ez a szerepasszimetria feleltethető meg az archaikus értelembe vett hierarchiának.

Amennyiben eltekintünk a hierarchia szó jelentős újkori, negatív töltésű értelmezési rétegeitől, s sikerül kizárólag a szerepasszimetrában megvalósuló láncolatra koncentrálni, úgy világossá válhat annak a mindenkori embernek a magányossága, aki felfogja léthelyzetét, azt a tényt, hogy intellektuális potenciáljából csak lefelé lát, ő viszont fölülről nézve ugyanúgy átlátható, mint számára az alatta állók.

Bizony ez nem egy kényelmes helyzet. Az emberben mindenképpen késztetések jönnek létre ennek a létabszurditásnak a megszüntetésére. Az egyszerűbb út persze a valóság megtagadása, s a keletkező rések betömése ideológiával. A nehezebb út a valóság tudomásulvétele, és az abszurditás feloldására tett kísérlet intellektuális erőfeszítés által. Megelőző korokban volt intézményesített formája az ilyen intellektuális erőfeszítés gyakorlásának. Úgy hívták: metafizika.

A metafizikában tett kísérletet az ember a saját fizikai léthelyzetét uralni képes intellektuális potenciálja fölötti szint működésének valamilyen mértékű megértésére, sőt, az azzal történő kommunikációra. Az ilyen vállalkozás persze veszélyes szellemi kaland, mely könnyen a talajtalan fantázia világába téved. Ezzel azonban már csak a késői utókor nem számolt, s vált elbizakodottságában antropomorffá. Eredetileg a metafizikai gondolkodást éppen belső szigorú fegyelme szorította rá elvont szimbólumok használatára, amik konkrét, fizikai szintű értelmezése vezetett később valláshoz és vallási fanatizmushoz.

Annak a metafizikai kísérletnek a neve, melyben az alacsonyabb intellektuális potenciál megkísérel kommunikálni a magasabb intellektuális potenciállal: rítus. A rítus valaha a kommunikáció lényegét jelentette. Nyilvánvalóan létezett a fizikai funkciók támogatását jelentő kommunikáció is, azonban az ember önértelmezése a rítusban valósult meg, s minden fizikai funkció csakis az önértelmezésen belül kapott helyet.⁷

A hierarchia koordinációja a személyes létezést a felettes intellektuális potenciálba ágyazottan értelmezi, és továbbá, a személye intellektuális potenciálján belül értelmezi az alsóbb intellektuális potenciálok létezését. Ez adja a hierarchia sajátságos, vertikális rendezettségét, s eredményezi ebben a szemléleti rendben az önértelmezéshez elengedhetetlenül fontos vertikális kommunikációt, a rítust. Ilyenformán, a személy létét tartalmazza a személy feletti, a személyes léten belül jelenik meg az önértelmezést végző tudat, s az önértelmező tudat saját koordinációjához végzi a rítust, vagyis a vertikális kommunikációt. (Ld. 1. ábra)

1. ábra. A személyes lét koordinációja a hierarchiában

– Mi az, ami ehhez a modellhez képest jelentősen eltérő a mai emberi lét koordinációjában?⁸

Először is megszűnik az intellektuális potenciálok különbözőségének tudata. Ma általánosan minden ember úgy tekint minden emberre, mint azonos intellektuális potenciállal rendelkezőre. Ebből következően megszűnik a hierarchia, illetve megszűnik a vertikális kommunikáció. Minden kommunikáció kizárólagos tárgya a fizikai funkcionalitás, s ezen belül történik kísérlet az önértelmezésre, holott a fizikai funkcionalitás kommunikálása is káoszba torkollik, mert nem veszi figyelembe az intellektuális potenciálok különbözőségét. Abszolutizáló módon értés tulajdonítódik a kizárólag horizontális pályára szorított kommunikációnak, pedig valódi értés csak saját megtapasztalási bázison keletkezhet. A kommunikáció – használata szerint – így a megtapasztalás funkciójába lép, vagyis valósághelyettesítővé válik, miáltal az értés, az önértelmezés, s végső soron maga az ember virtualizálódik.⁹ Mivel a virtualizálódott ember horizontális és egyben kaotikus kommunikációjában nincs jelen a kapcsolat a felettes intellektuális potenciállal, minden fizikai funkcionalitáson belüli önértelmezési kísérlet kaotikus viszonylagossága miatt abszurditásba fullad, aminek visszahatásaként magyarázattal nem rendelkező, kikommunikálhatatlan belső késztetések jönnek létre, vagyis megjelenik az emberben a tudattalan.¹⁰ A tudat beszűkül és lényegében az emberen kívül intézményesedik a tudásban, de egyrészt lehetséges teljességéből, a tudatból jóval nagyobb dimenziót örököl, mint amire intézményesített apparátusával irányulni képes, másrészt intézményes működésének eredményeit is csak töredékesen képes közvetíteni a megtapasztalási bázist nélkülöző, kaotikussá vált kommunikáció által. Mindezek az ember saját lététől való elidegenedését eredményezik, illetve éppen az elidegenedett ember az, aki a valósággal elvesztett kapcsolata miatt hajlamos elveszni a virtualitásban.¹¹ (Ld. 2. ábra)

2. ábra. Az emberi lét egységének felbomlása az elidegenedésben

Amint a 2. ábrán látható, az intézményesedett tudás különválik az emberi élettől. A saját megtapasztalási bázis háttérbe szorulása, a tudat funkcióvesztése miatt az emberi életben megjelenik a tudattalan tartomány. A rítus funkciótól megfosztott, kizárólag horizontálissá tett kommunikáció a tudattalan inverzeként,¹² a tudás intézménye és a konkrét élet között kísérel meg közvetíteni, éppen abból a célból, hogy feloldja a tudattalan létezésének irracionalitását. Ez a közvetítési kísérlet azonban eleve kudarcra ítélt, mert egyrészt a kommunikáció tárgya nem része az életben realizálódott megtapasztalási bázisnak, másrészt pedig a kommunikáció a vertikális közvetítési funkciójától megfosztva abszolutizálódik és par excellence az ismeret funkcióiban tetszeleg, holott a kommunikáció semmiképp sem ismeret, s ebben a helyzetben már az értés detektálására is alig marad esélye. Nem utolsósorban pedig a tisztán horizontális kommunikációban nem lehetséges figyelembe venni az intellektuális potenciálok különbözőségét, ami a kommunikáció eredeti, horizontális funkcióinak működtetését is ellehetetleníti.

Mindezeket figyelembe véve – úgy tűnik – mintha valóban bekövetkezett volna az ember léthelyzetének lényegi félrecsúszása. Nagy kérdés e pillanatban, hogy mi támogatja inkább a személyes lét méltóságát: a minden tapasztalásnak ellentmondó egyenlőségi eszme, vagy a fölöttes intellektuális potenciál lehetségességének komolyan vétele?

Felhasznált irodalom

Hegel, G.W.F.: A filozófia fichtei és schellingi rendszerének különbsége. In.: G.W.F. Hegel: Ifjúkori írások. Gondolat, Budapest, 1982.

Horányi, Ö.: A kommunikáció – mint válasz. In: Kommunikáció II. A kommunikáció világa (szerk: Horányi, Ö.) General Press Kiadó, 2004.

Lányi, A.: Előszó. In: Természet és szabadság. (Szerk: Lányi, A.) Osiris, Budapest, 2001.

Roszak, T.: A szörny és a titán – tudomány, ismeret, gnózis. Filozófiai figyelő. 1981/3-4.

Sütő, Z.- Major, Gy.: A hatalom mágiájának ksatriya doktrínája. Püski, Budapest, 2009.

Uszpenszkij, B.A. : A művészet szemiotikája. In.: A jel tudománya. Szemiotika. (szerk: Horányi, Ö.-Szépe, Gy.). General Press Kiadó, 2004.

Jegyzetek

¹ „A gnózis (tudás M.Gy.) arra ösztönöz minden tárgyat, hogy öltsön személyes vonásokat, váljon egyedivé, csodálatossá, esetleg fordulóponttá az ember életében, az „igazság pillanatává”. Paul Tillich a gnózist „részesedés általi ismeret”-nek nevezte, amely „éppolyan bensőséges, mint a férj és felesége közötti kapcsolat”. A gnózis – mondta Tillich – nem az analitikus és szintetikus kutatásból származó ismeret, hanem az egyesülés és megváltás ismerete, egzisztenciális ismeret, ellentétben a tudományossal.” Roszak, T. (1981)

² „A műalkotást úgy is tekinthetjük, mint szimbólumokból álló szöveget, amely szimbólumokba mindenki a maga módján helyettesíti be a tartalmat.” Uszpenszkij, B.A. (2004)

Megj.: Uszpenszkij megállapítása lényegében minden kommunikációra érvényes.

³ „… a kommunikációelmélet egy felettébb hasznos diszciplína, de semmiféle adalékkal sem szolgál a főkérdés megválaszolásához: mi a kommunikáció?” Horányi, Ö. (2002)

⁴ Az „intellektuális potenciál” nem összekeverendő a pszichológia által kezelt intelligencia-fogalommal, és különösen nem hozható összefüggésbe az intelligencia mérésének gyakorlatával (IQ). Pl. egy ötéves gyermek IQ-ja adott esetben lehet sokkal magasabb a szülőjénél, viszont intellektuális potenciálja szinte bizonyosan jóval szerényebb, s ha a szülő egyáltalán kommunikálni akar gyermekével, kommunikációja tárgyát alapvetően annak intellektuális potenciáljához kell igazítania, különben kizárt a gyermek bármiféle értése.

⁵ „Azok az artikulált gondolatok, mozgások, melyek magasabb szinten keletkeznek, s a saját szinten természetesek és értelemszerűek, alacsonyabb szintről nézve – ha egyáltalán érzékelhetők – természetfölöttinek, ok nélkülinek, sorsszerűnek vagy akár csodának látszanak, s a hatásukat elkerülni lehetővé tevő képesség hiányában önkéntelen médiumukká teszik az alacsonyabb szintű szemlélőt.” Sütő, Z. (2009)

⁶ Szeretném ezen a ponton is megőrizni kifejtésem ideológiamentességét. Nekem itt a kommunikáció működésének tanulmányozása a dolgom, és nem annak eldöntése, hogy mi az oka az intellektuális potenciálok szintkülönbségének. Szívem szerint a legmesszebbmenőkig pártolnám az emberek egyenlőségének eszméjét, azonban sajnálatos vagy kevésbé sajnálatos módon, mindenesetre ma, a demokratikus hatalmi rendek már hagyományosnak tekinthető fennállása közepette is az emberek intellektuális potenciáljuk tekintetében felettébb nagy szórást mutatnak, s e tény figyelmen kívül hagyása jelenti éppenséggel a valóság figyelmen kívül hagyását. Azután pedig az ideológusok és az ebben avatott szakemberek dolga eldönteni, hogy van-e lehetőség az emberek mindegyikét azonosan magas intellektuális potenciálra hozni, s ha ez netán megtörténne, azt a valakit, akit eredményként kapunk, lehetséges-e még mindig embernek nevezni.

⁷ Nem térek itt ki a valaha létezett önértelmezések helyességének kérdésére. Itt most a tudat, és az ezt lekövető kommunikáció strukturáltsága a lényeg, a struktúrát tekintve pedig nyilvánvalóan csak az fogadható el, mely esetében az önértelmezésen belül valósulnak meg a fizikai funkciók, és nem az öntudatlanul végzett fizikai funkciókból keletkezik az önértelmezés.

⁸ Tekintsünk most el az időbeliség problémájától, tehát, hogy valaha az időben működött-e egyáltalán a fenti modell szerint az emberi lét. Ugyanis ez mellékes körülmény, lényeges viszont, hogy vajon milyen modell esik közelebb a valósághoz. És amennyiben a ma működő modellnél létezik a valósághoz közelebb eső, akkor nyilvánvaló feladattá válik a lét elmozdítása a valósághűbb modell irányába.

⁹ „Az ember elvont lénnyé lett. Nem arra reflektál, ami van, sokkal inkább arra, ami nincs, csak emlékezetében, képzeletében, vágyaiban és hiedelmeiben létezik.” Lányi, A. (2000)

¹⁰ „Mi hát a szörny? A gnózis nélküli ismeret, a spirituális ismeret nélküli hatalom gyermeke.” Roszak, T. (1981)

¹¹ „Amikor az emberek életéből eltűnik az egyesítés hatalma, amikor az ellentétek elveszítették eleven kapcsolatukat és kölcsönhatásukat és önállóságra tesznek szert, akkor kialakul a filozófia szükséglete. Ennyiben ez a szükséglet véletlen, de az adott kettéosztottság mellett szükségszerű kísérlet a megszilárdult szubjektivitás és objektivitás szembeállítottságának megszüntetésére és arra, hogy az intellektuális és reális világ létrejött voltát mint létrejövést lehessen megérteni.” Hegel, G.W.F. (1982)

¹² Sütő, Z. (kézirat)