Darai Lajos

Nem „nagy szavak”: Az emberiség sorsa, jövője

Világ és ember egysége

Ragadvány a vállon: eszme

Ha futás közben a mezei úton vállunkra ragad egy behajló növény ragadványa, visszük még egy darabig, majd letépdessük, elhajigáljuk. S ezzel a fejlődési elmélet szerinti minden előny megvalósult a növény számára. Egyáltalán: azért tud jól ránk ragadni, mert korábban a hasonló tulajdonságú előzményei szaporodtak, a kissé tapadók, majd az egyre jobban tapadók. Mindez viszont csak a környezet összefüggésében, annak feltételei szempontjából jelent alkalmazkodást: akit távolra visznek a hordozók, nagyobb területen, jobban szaporodik.

Ám a szél a virágport, a magot sokkal messzebb viszi, viheti, vagy a víz például. Szóval nem a növény válaszol a környezetre, hanem bizonyos környezeti helyzetben válhat válasszá, megfelelő válasszá valamely növény vagy állat egy-egy tulajdonsága. De e tulajdonságot sem nem a növény vagy állat találja ki mintegy, sem nem ő fejleszti ki. Útjába kerül a helyzetnek, és abban lehetőséggé válik, s már jóval azelőtt meg lehet ez az eljövendő képesség, mint hogy alkalmassága valamire kiderülne, valóságos folyamatban megvalósulna.

Hozzátéve, hogy rengeteg egyéb tulajdonság, működő alkalmazkodás mellett kiemelten szerepel itt egy újdonság, amit a fejlődési elmélet igyekszik sorsdöntőként, túlélési feltételként bemutatni. Holott túlélési feltétel azon kívül az összes többi is. És ez utóbbi mondat igen fontos tételünk a fejlődési elmélet ellenében, mert mi azokról is, tehát az összes többi feltételről ugyanazt az összefüggést hangsúlyozzuk. Mégpedig azt, hogy a környezethez képest, annak lehető előnyeire, felhasználható összetevőire, alakzataira, anyagaira válaszul, azokat mintegy kifejezőkként alakultak ki maguk a növények s állatok. Így ez nem kifejlődés volt számukra, hanem egy eszmeiség kifejeződése, ami az anyagi viszonyok egy bizonyos összefüggési tere, fülkéje, és az ebben megvalósulható anyagi szerveződés mögötti összefüggésháló, képlet sorozat vagy elmélet megfogalmazatlan eszméje.

A hármas szerveződés folyamatváltozása

Ahogy egyébként az anyagvilág elemi szintjén már találkozunk ezzel a hullám és részecske összekapcsolódása esetében, ugyanúgy itt, az életvilág szintjén is jól megragadható, feltárható az eszmei vagy lelki összegződése, a bonyolult anyagi folyamatok életté vezérlése, ekként való irányítása. Míg az előbbinél világegyetemi méretű, azaz sokkal nagyobb erőhatások kapcsolódnak össze és szétválván szabadulnak fel, utóbbinál, ahol anyagcsere-folyamatok működtetik az életet, miközben a működést a szellemi hullámtermészet is irányítja, a lépték emberi. Így a fejlődési elmélet felesleges, sőt igaztalan, ha e két szerveződési szint valamilyen összekapcsolódása megvalósulhat. És megvalósult azzal, amikor az ember létrejött, amilyenné az ember vált. Vele ugyanis olyan harmadik szerveződés jött létre, aki a számára eredetileg adódott lehetőségeket bővíteni tudja, elvileg a végtelenségig, sőt képes önmagát, mint a világmindenség szellemi kifejeződését annak megismerésével arányosan módosítani.

De hogy fejlődésről nincsen szó, azt már részleteiben láthatjuk a korábbi növényi és állati szervezetek sejti tulajdonságörökítőinek hirtelen vagy lassú, rendszeres vagy rendszertelen változásai (mutációi) alkalmából is. Az eredeti örökítő (a DNS) kódol egy fehérjét, az pedig (mint biokatalizátor) elősegíthet bizonyos életfolyamatokat. Amikor ez megváltozik, akkor már egy másik választ (reakciót) is elősegíthet (katalizálhat). Ha az eredeti létfontosságú volt, akkor a hiánya sorsdöntő lehet. Ha nem volt, az új teljesség lesz. Ez tovább viszi az örökítő változást (a mutációt) az utódokra, mert már nem volt szüksége az eredetire, annak hiánya nem semmisítette meg. Amit tehát a fejlődési elmélet fejlődésnek tekint, az folyamatváltozás, s ebben az új képesség felbukkanása,¹ azaz a hatást gyakorló környezettől függő, annak összes lehetőségére választ adó tulajdonságok megnyilvánítása az élőlény részéről.

Globális szűkülés: emberi kihívás

Ám de mi a helyzet az ember esetében, amikor már a környezet megszűnik ugyanolyannak lenni, és esetleg igen hirtelen változnak meg a feltételei, nem mutat azonos lehetőségeket a korábbi állapotokhoz képest, sőt, azokat szűkíti, csökkenti, és ilyen értelemben mutat újakat? Mert ez a helyzet a globálissá váló folyamatokkal régóta, s ma méginkább a haszon-nyerő² világcégek globálissá építésével egyre inkább kezd megvalósulni, azaz a helyi és övezeti téren túli, földnyi méretben is igaz lenni. Mert korábban helyi szinten természetesen többféleképpen érvényesült. Amikor egy völgyben megszűnt valamely lehetőség (elfogyott egy élelmiszer), odébb kellett állni, igen hamar ki kellett találni a megoldást, az új lehetőség alkalmazását, kihasználni az adódó, addig ismeretlen eljárást, magatartást, megoldást (új élelemre áttérni), mert szorított az éhség, és nem lehetett semmiféle alkalmazható tulajdonsággal mindezt kivédeni, megoldani. S bizonyára a jelekből már jó előre lehetett látni a feladatot és felkészülni rá. Ez volt az ausztrál bennszülöttek válasza, amikor a környezetüket egy bizonyos módon felélve, elfogyasztva, helyet cseréltek másokkal, akik más élelmiszerforrásra települtek, az ő volt területükön fogyasztva tovább a maguk élelmiszerét.

Mindezt az ember esetében tapasztalatnak, tapasztalatszerzésnek, nyerésnek, átvitelnek tekinthetjük egyik helyzetből a másikba, ahol annak felismerése már feltétlenül csak ránk jellemző gondolkodást valósít meg. Így az ember tudó lény, aki képes gondolkodni, tapasztalatokat feldolgozni, folyamatokat összekapcsolni és szétválasztani. Azaz sosem volt fejlődés, amikor ember volt, mert ha az ember valamilyen lehetőségei kimerültek, emberként megnyilvánulva tudott a kihívásoknak megfelelni. Eleve mindig válaszadásról beszélhetünk, nincsen egy olyan pont, amitől kezdve mérhető lenne valamilyen gyarapodás, előrelépés, fejlődés. Mert akkor az a kiinduló mérési pont még ma is létezne. De nem létezik, sosem létezett.

Ember és társadalom emberisége³

Emberi és embertelen válasz

Így ami megvan, ami létezik az emberségben és az emberiségben, az a természeti oldal és a szellemi természet összekapcsolódása, emberi és összemberi összekapcsolódás, egyének nemzedékeinek a sora és a társakká egyesült emberek közössége, a kettőnek, egyednek és sokaságnak az egysége. Mármint jó esetben. És erre azért folyamatosan van példa az emberi őstörténettől kezdve, ha kényszerű körülmények között ki is alakult az ettől eltérő hatalmi szerveződés.

A hatalmi (hierarchikus) szerveződés aztán önmagát isteni, égi eredetűnek hirdeti, ami minden továbbit meghatároz, mindent ez alá a kiindulás alá rendel. Ennek alakulása: „továbbfejlődés” a jelenig, s így a múlt és a jelen egyenes láncot alkot ok és okozat alakjában. E fejlődési gondolat miatt a történelem a hatalom története, s a fejlődés lényege az égi hatalom megnyilvánulása a múlttól kezdve máig, sőt a jövőben is. Márpedig ha a történelem fejlődést jelent, akkor az ugyanannak a hatalmi jellegnek a múltbeli szemléletén alapszik. Így a fejlődés fogalma a hatalom alá tartozik, annak értelmezése, amint a történelem is.

Ám, még ha a történeti és fejlődési alkalmazkodás (fejlődéselmélet és történelem) felfogása szembehelyezkedni látszott is az időtlenség és teremtettség kölcsönösségének (keresztény) hittételével, hamar megszületett a történeti időtlenség (hegeli) kiegyenlítődése, és a teremtő fejlődés (bergsoni) beleélő elképzelése. Mintha nem is lehetne e kettősségtől és különböző kiindulású vegyítésétől eltérő felfogás, azaz negyedik fajta magyarázat az emberi jelenségre. De lehet, s bizony nemcsak hogy lehetséges, hanem ez – volt mindig – az ember jellemzője.

A fejlődést és az alárendelő hatalom szükségességét el nem ismerő felfogás a múltban is és a jelenben is képes megragadni az emberi természet sajátosságait az egyetemesség és az egyed szintjén. Képes az egyenrangú szereplők társas életét a maga teljességében bemutatni, azt mellérendelésként megragadni. Azaz megmutatni, hogy az ember mindig társadalmi erővel egyesül emberiséggé, s nem hatalmi erőszak által, és a mellérendelő emberiségi csoportok félmillió éves folytonosság örökösei a földön, amint például a Kárpát-medencei magyarok, illetve itt folytonos elődeik is.⁴

A valódi műveltség igaz szerepe

Nem a testi változás és nem a leszármazás a sorsdöntő tehát az embercsoportok és tagjaik életében, hanem a gondolkodás, a tapasztalat és az azt átadó, továbbvivő műveltség. Az élettani, örökléstani (fajelméleti) mesterkedések ezért lelepleződnek, mint amelyek csak azt szolgálják a fejlődéselmélettel és a történelmi értelmezésekkel, hogy a felemás mai hatalom és erőforrás-birtoklás rögződjön megmásíthatatlanul tovább. Innét jön a magabiztosság a tudományban, pedig a tudásunk egyre nyilvánvalóbban elégtelen a mai kihívások és a jelenlegi tudományos módszerek összevetésében. Ilyenformán mutatkozik a magasabbrendűség a hatalom oldaláról, a megkérdőjelezhetetlennek kijelentett fejlődés és általuk szervezett kilátások nagyszerűségének formájában. Csakhát valójában minden részlet sántít, minden előrejelzés hamisított, minden megoldásuk diktatórikus és végveszélyt mutat.

Akkor, amikor lenne valóságos, megfelelő megoldása is a helyzetnek. Csak ahhoz bizony az egésznek az erejére, gondolkodására, mármint az egész emberiségére szükség van a mai globálissá váló szűkülés és környezet-csökkenés megoldásához. Ami csak a mai hatalmi jellegű megoldások között marad persze szűkülés és csökkenés, azaz kíván fenntartása erőszakot és kikerülhetetlen beleszólást mindenbe, és főként rengeteg felesleges erőfeszítést pazarol el, az erőforrások pazarlása mellett. Ezzel végveszélyt okozva, hiszen a megmentő lehetőségek, sőt maguk a megmentő emberek megsemmisítése játsznyi könnyedséggel megvalósítható.

Az eddigi történelem úgy kezelendő, ábrázolandó tehát, mint ahol, amiben a fejlődés – a máig, mint csúcsig előrehaladás – gondolata előzményeiként szerepelhetett eddig minden hivatkozás rangokra, magasabbrendűségre, és ami által megtörténhettek a társadalmi szinten jelentős rombolások, kihatva az emberek képességeire, gondolkodására. Itt azt kell felmutatni, hangsúlyozni, azt az övezetet, embercsoportot, nemzetet, módszert, elvet, amely emberként nem a fejlődési-haladási rangokra hivatkozott, hanem az emberséget, az emberi életet építette, ami ha megfelelően folytatódhatna tovább, minden nehézség ellenére sikeres lehetne, esetleg még a Földön kívül is.

Tudományos sorsfordítás

Ennek története azonban már nem olyan események sorozata lenne, nem is lenne úgy ábrázolható, mert abban a régi felfogásban létre sem jöhet, mint amit a hatalom értelmez és terjeszt. Mely hatalom kisajátította magának az emberi gondolkodást, és a maga érdekében azt korlátozza rögzített elvekkel és tanokkal, nem utolsósorban ráfordításokkal, pénzbeli támogatásokkal. Ezért azt mondhatjuk, az emberi történelem még nem ismert, hanem csak a hatalom története, sőt az szerepel az emberiség történeteként. Abban az ősiség embere még primitív, de az ókor már ismeri a felsőbbséget, a középkor, újkor kiteljesíti a felsőbbrendűek hatalmát. S a mi legújabb korunkban dől el, hogy meddig megy ez így tovább – a megsemmisülésig, vagy mikor kezdődik el végre az ember történelme, a minden egyes emberé, ahol mindenki fontos, de senki sem attól fontosabb, mint a másik, amit a hatalmi rang jelent, hanem az emberiség java lesz a mérce.

Hivatkoznak manapság a természettudomány és a társadalomtudomány egyesítésére. De fejlődési alapon állva – legyen az anyagi vagy elvi – mindezek felismerését igen megnehezíti, hogy a természettudományt kiinduló alapnak tekintik. Így ugyanis csak egy külső szellem valamiféle – fejlődéstani – beavatkozásával tudnak elképzelni az anyag számára magasfokú szerveződést, ahol a kiválasztódást ez a külső szempont érvényesülése vezérli. Ezzel azonban minden fennálló ésszerű, szükségszerű lesz, azaz nem előre jelzettek lesznek a dolgok, hanem visszamenőleg kapnak magyarázatot az események, állapotok. Ami olyan összefüggésben, olyan szinten rögzíti meg a fennálló hatalmi viszonyokat, amiben, s ahol azok éppen vannak. Vagyis az erőforrással, emberi erővel, sőt vágyakkal rendelkezni akaró gazdag kisebbség olyanfajta boldogulását betonozza be, ami az ő szükségszerűen szűk gondolati kapacitásukhoz kötött, abból indul csupán ki, minden mást ellenőriz, lerombol. Lásd a mai világ minden rákfenéjét, az energiafelhasználás korszerűsítése, és minden tudományos találmány, könnyítés terén, amit megtorpedóznak a nagyok, a hasznot húzók, az irányító menedzseri réteg és szemlélet. Így válik legalábbis gyanússá az a keresztény szemlélet is, amely az Istenhez való közeledést és a vele való egyesülést tekinti a végső célnak és emberi lépésnek. Mert ahogy az anyagi világban az élet kialakulását és az élőlények elkülönülését tekinti csakis az anyagelvűség fejlődőnek, ugyanúgy a keresztény hitvilág folyamatos teremtést sugall, mert ezt az élet – szellemi – lényegének véli.⁵ És itt a fejlődésgondolat összeér, mert a túlélési kiválasztódást, sőt sajnos kiválogatódást valaminek vagy valakinek véghez kell vinni. És akkor máris nem kiválasztódás az persze, hanem kiválasztás, utólag megállapítható és külső szempontok érvényesítése, a felmerült probléma, baj nem valódi, végleges megoldása.

S ha van e fejlődési elméletnek ellentmondó elmélet és emberi társadalmi gyakorlat, ha van ellenpélda fejlődésre, teremtésre, – embernek s társadalmának egyenrangú együttműködésére, az ma nem nyerhet teret. Annyira eltorzítottan lejáratva jelenhet csak meg, lealacsonyítottan, hogy ezzel nevetségessé válik, feledésre ítélt. Helyette a kegyetlenséget, embertelenséget, könyörtelenséget, pénzhajszát, haszonlesést, átverést, nyomorban tartást s a többit úgy állítják be, mintha az alkalmasságot mutatná fel, már a biológia, a genetika szintjén is. Hiszen a csörtetők, kegyetlenek és véres győztesek is eszerint csakis azért juthattak előre, juthattak magasra, mert ez volt egy magasabb szempontú megítélésük, jutalmuk. Nem az egész emberiség szempontja ez tehát, hanem azon kívüli, a legmagasabb rendűnek kikiáltott, amiről hamar beláthatjuk, mennyire alantas ösztönök vezérlik valójában.

Azonnali pontos, szakszerű lépéseket!

„Kibújik a szög a zsákból”

Ez a megközelítés és hatalmi rend tehát a válasz arra, hogy miért nekik kell ma uralkodni az emberek fölött, és ez igen gyenge válasz. Ebből már hiányzik az ókori istenkirályok vagy a középkori istentől rendelt királyok felsőbbsége. Ami miatt, tehát hogy tudniillik nem képesek magukat az átlag fölé sem erkölcsileg, sem tehetségben felnyomni, az emberek tömegeit tekintik inkább már csak emberszabásúaknak, de néha még kutyába sem veszik – tekintve például a kutyaműtétek árát és az emberek kórházi ellátására fordítandó összegek kurtítását.

S ha már csak ez a – bizony erőszakkal fenntartott – helyzetük igazolja a korántsem tudományos, hanem úgynevezett fejlődési elméletüket és a hatalmi gyakorlatukat, eljárásukat, akkor nem csodálkozhatunk, hogy elméletük és hatalmuk ingatagságánál már csak gátlástalanságuk és arroganciájuk nagyobb. Beleértve a gyilkos hajlamot, amit lépten-nyomon tapasztalhatunk a tömegközlő és képi eszközeikben ábrázolva, bemutatva éppen úgy, amint katonai gyakorlatukban, vagy a kereskedelmi, közlekedési, élelemgyártási és egyéb mai területeken. Ez a bármit megtehetés korszaka, ami ellen nincs fellebbezés sehová, hiszen a fejlődés őket emelte a legmagasabbra. A többinek örökre savanyú maradna a szőlő, ha a fejlődésgondolat és a vele járó teremtésé nem lenne már jól cáfolható.⁶

A huszadik század történelme európai viszonylatban jól példázza mindezt, de már a huszonegyedik század hamar a világ többi részére is ugyanezt akarja kiterjeszteni. Ám amellett, hogy erre elegendő erő sem áll rendelkezésre, számolnunk kell szellemi ellenhatásokkal is, az emberiség szellemi erejével. Ennek példáját mi, magyarok a saját sorsunk alakulásában tudjuk persze a legjobban megragadni. Elveszett a huszadik században majdnem mindenünk, s a huszonegyedik nem adja vissza önként, egyből, hanem csak sok és kitartó munka árán állhatunk talpra. Ám ha az okát nézzük, miért kerültünk nehéz helyzetbe mostanában, megdöbbentő és érdekes felismerésre juthatunk, hogy mi Kárpát-medencei ősnépi, ősműveltségi gyökerekkel rendelkező népként már az elmúlt hatezer évben végig szenvedtünk mindettől. Illetve szenvedhettünk volna, ha szembeállunk, ütközünk vele, de éppen az látszik a régészeti anyagból, hogy itteni elődeink nem szenvedtek, hanem egyszerűen kikerülték ezt a hatalmi szerveződést, lepergették magukról a hatását. Nem kerültek elnyomó uralom alá, hanem ez már csupán a keresztény hódítások terméke, s az azelőtti időszakra az nem volt jellemző. Kifejezetten szenvedővé csakis a keresztény, immár írott történelem idején váltak itteni elődeink, ami a mai állapot legfőbb jellemzője. Ma viszont ilyen kifejezett támadás alatt áll a hagyományos világszemlélet, felfogás, a hatalom annak végső kiirtására törekszik. Ez a szenvedés alapja. Korábban erre nem volt lehetősége, bár néhány évszázada már megvan, és igyekszik végrehajtani. Eleddig eredménytelenül. Most, miután ismerjük a hajtóerőt, a további eredménytelensége érdekében tehetünk is – és kell is tennünk, teszünk is.

S ha világviszonylatban meg is jelentek a Föld veszélyeztetésének megszüntetését ígérő eszmei jelmezbe bújtatott, békésnek ígért megoldások a hatalmi körökben,⁷ és ezzel igyekeznek a maguk javára fordítani, a fejlődési elvre hivatkozva, elfajult hatalmi mámoros gyakorlatukat, máshol azonban nem a békés együttműködő építésnek, egyenrangú életnek, hanem a háborúnak és az erőszakos alávetésnek láthatjuk a folytonosságát akár Európában, akár világviszonylatban. Sőt ezt tartják a fejlődés mozgatójának, – a háborút vagy a legutóbbi háborúban elért állapotot, helyzetet,⁸ – amely fogalmat saját fogalmi rendszerükben önerősítő módon alkalmaznak.

Kiállni magunkért, a magunk módján

A világban a saját életét építő, élő ember gondolati és gyakorlati teljesítményeinek eredményeit, vagy annak átörökített maradványait régóta felszámolja az állítólagos fejlődés valóságnak képzelt rangbeli szintjeit megnyergelő felfogás és gyakorlat. A két út, módszer, szemlélet mivolta valóban ég és föld módján különbözik. Emiatt a hatalom egyre inkább igyekezett minden módon kiiktatni a békés megoldásokat, és mára már világviszonylatban erre törekedni látszik. Ugyanakkor természettudomány és társadalomtudomány egységben látása rávilágít az emberiség méretű létezésünkre egyénileg is és társadalmilag is, illetve ezen emberiségi egység szükségességére. S ennek ellenkezőjeként az ember hivatása semmiképpen sem lehet ’fantasztikus továbbfejlődése’ állati egyedként, akár a többiek élete árán is, ha az ember már igen régóta egyre tökéletesebb társas és társadalmi szintű szervezettel emeli magát az emberiségi szintre.⁹ Azaz az ember nagyközösségekkel, társadalmakkal többszörözi erejét, hatékonyságát messze az egyéni és kisközösségi szint fölé, és e közösségek, társadalmak minőségi összegeként alkot az egyes társadalmaknál is többre, a túlélésre – egyedül – képes¹⁰ emberiséget, amikor és ahol az emberség, a valódi ember mivolt ennek az emberiségnek az érdekeit és értékeit megvalósító élet, avagy lét.

S ha az emberiség mértékű létezésünket tekintjük, láthatjuk, hogy a közösség, a társadalom jelenti az emberiség lényegét,¹¹ mégis a rá való hivatkozás önmagában nem elegendő, csak az ember, a társadalom és az emberiség egységében lehet megfelelő. Hiszen a társadalom már megtalálható az állatok között is, így az emberé nem egy hatalmasan kiugró, minőségileg más dolog. Sőt, az állati ’társadalmak’ zöme kifejezetten és a maguk teljességében alárendelő, biológiai megjelenésükben a kaszthierachia egyértelmű, jóllehet az egész létét szolgálja (a hangyák társadalma). Az ember, mint állat követheti ezt a modellt, de emberré éppen azáltal vált, hogy a közösséget és az egyént azonossá volt képes tenni – tudati tevékenységével, értelmével –, és ezzel adott egy önerősítő folyamatban kialakult másságot, ha tetszik újdonságot. A hatalmi hierarchia és embercsoportok biológiai értelmű alá- és fölérendeltsége éppen visszavisz oda, ami a korlátozott értelem területére jellemző. Az emberi együttműködés – a mellérendelés – más, mint a társadalom számára biztosított kötődés. A hatalom pedig éppen ezt rombolja, azaz a maga fejlődéselvével ellentétben vissza akarja vinni az emberiséget abba az állapotba, amiből az együttműködése révén kivált.

Így hát a történelem és a hierarchia, az alárendelés és a rájuk telepített fejlődés elve, összetartozó fogalmakként, mind az előbbi veszélyes látásmódot, sőt tervezést szolgálja. Nekünk azonban mást kell, hogy jelentsen az emberi élet, olyat, ami emberré tett és tesz minket, és mindannyiunkat megtart ebben az állapotunkban. Még a legnagyobb kihívások között is, mert csak így biztosított az egész emberiség túlélésében az egyéneké is, egyénileg, embertelenségekkel semmiképp.

Ezek után szinte hihetetlen, de nem véletlen, ha a Földet ma szinte behálózza az emberségtől idegen fejlődés eszméje. S ma úgy élünk a Föld bizonyos részein, mintha a sors nem is adhatna mást, csak győzelmet vagy vereséget (veszedelmet, végveszélyt, pusztulást) az emberek számára.

Felhasznált tapasztalatok, tanulságok és kézben tartott folyamatok

Manapság különösen az életmód eszményi célkitűzésként látszik véglegesnek, megmásíthatatlannak, – fátumnak, – azaz mintha senkiben nem merülne fel, hogy a megfelelő, jó és kívánatos, avagy nagyszerű életet másként is meg lehet valósítani, mint ahogyan a hírharsonák ma beállítják. És ebben a hírek megrendelői, alkotói, közvetítői és elemzői persze felhasználják mindama felhalmozott ismeretet, amit az emberi tudomány teremtett, csakhogy nem a tudomány kijelölte kutatási célirány mentén, hanem sokszor éppen azzal ellentétes irányban és eredménnyel. Főként az ember érzelmi lelkületének¹² befolyásolását veszik célba, s ezzel sajnos nem maradnak el a nagy világégéseket kirobbantók eszmei mélyrepülésétől.

Ezért a már feltárt tényigazságokat, elért valóságos összefüggéseket meg kell ismertetnünk a közvéleménnyel itthon és a világban. Kezdve az emberiség őstörténeti alapjaival és eljutva a jelenben érvényesítendő, mindenkit érintő irányokig, a jövőt lassan egyedül megalapozható közös lépésekig. Bemutatni a közösséget, mint alapvető hordozót, a kis közösségektől a nagy nemzetekig. A helyhez és időhöz alkalmazkodást a régészeti műveltségek párhuzamos és egymásra következő sorozatában. A térbeli távolság elkülönítő hatását, az időbeli távolodást, felejtést és az önálló életmódok megismételhetetlenségét.

Szintén be kell mutatnunk a nemzetekhez vezető folyamatot a nemzetségi elkülönüléstől a nemzetségek társulásán át, a törzsi egység, mint államalakulat létrejöttéig. Az önkényes hatalom eredetét, természetét, amit a sztyeppei létfeltételek beszűkülésétől követhetünk nyomon, műveltségi egyedülállóság és szellemi torzulás egymásra hatásában született magasrendűségi tudatból, ami majd hatalom és vallás összefüggéseiben folytatódott. S a hatalmi tobzódás csúcsaival szembe kell állítanunk a mellérendelő felfogást, az egyenrangúak közösségét szolgáló hatalmi szelídséget.

Továbbá rá kell mutatnunk, hogy bizony a nemzet az emberiségi egyesülés előképe, míg az állam mintha mindig az emberiségi egyesülés ellen lépne fel. Bizonyítékként hozható fel, hogy a nemezetek eredményei lefordíthatók, felhasználhatók egymás számára, míg az államok az emberi erőért versenyezve mindenképpen csökkentik az emberiség erejét, s e csökkentésben egyesülnek, kiterjesztve azt az egész világra. Aztán az egyes közösségeket, társadalmakat és nemzeteket egyenként elnyomva egyesülnek világkormánnyá, amely ilyenformán, elvileg az emberiséget el is pusztítja, ha megvalósul.

Azonkívül, hogy magunkat ismerjük a legjobban, csakis azért érdemel figyelmet a magyar nemzet és a magyar társadalom, mert a nemzeti egyetemesség esetünkben megfelelően megjeleníthető, hiszen a magyar emberiség igencsak régóta létezik. És sikerrel küzdöttünk az elmúlt évezredekben a társadalom életébe történt állami behatolások ellen is. A bőrünkön érezzük manapság, és már nemcsak más országokba kényszerített nemzettestvéreinken, a nemzet meggyilkolását, a bennünk az emberiséget szolgáló állam hiányát, valamint az öncélú állam rabszolgákkal való alátámasztását, az embertelenségig kiterjesztését.

Döntő kihívás: Közép-Európa megbékélése

A Kárpát-medencei megbékélés az európai megbékélés mintája,
az európai megbékélés üzenet a világ többi népe számára.

Ha közép-európai tudomány- és kultúratranszferről, transznacionalizmusról, mint kívánatos megoldásról töprengünk, felvetődik a kérdés ezzel kapcsolatban: Miért nem érvényesül még ma sem a közép-európai megbékélés? Mi kellene hozzá, mi akadályozza ezt két évtizeddel az 1989-es nagy európai, valamint világfordulat után, azaz a hidegháború felszámolását követően, és 64 évvel az utolsó forró világháború vége után. Érdemes ezért tekintettel lennünk arra, hogy e vonatkozásban mi, közép-európaiak mit és miért vettünk át a XIX–XX. században a nyugat-európai és amerikai mintákból, és mit kényszerültünk elhagyni a magunk sajátosságaiból. Valamint hogy ki szelektált itt a demokratikus intézményrendszer eszközei között, s miért csak egyfajta áldemokrácia valósulhatott meg, s az pedig mi célból és milyen következményekkel történt? Miért fogadta el, ill. nem akadályozta meg számunkra Nyugat-Európa és Amerika sem a demokratikus jogoknak a háttérbe szorítását, lábbal tiprását az elmúlt században, amikor arra őket semmi sem kényszerítette, kétszer-háromszor is győzedelmes helyzetükben. Milyen kulturális összefüggések s milyen emberi kapcsolódások akadályozták, vagy enyhítették, ha tudták, ezen a tájon a diktatórikus intézkedéseket, az általuk okozott szenvedéseket, ill. tompították, vagy vették el azok élét? S mikre alapozhatunk, milyen reménységeket támaszthatunk, hogy felgyorsuljon a régen várt folyamat, megerősödjön a törekvés, megnyilvánuljon a szándék, minek eredményeképpen beköszönthet az üdvös állapot, a valódi, őszinte, örömteli, együttműködő és élményekkel, haszonnal teli megbékélés.

Mi, közép-európaiak ugyan miért hallgatnánk tovább a nehézségeinkről, egymás iránti, eddig ki sem mondott sérelmeinkről és elvárásainkról, ha a még fennálló, de már mindenki részéről idejétmúltnak tartott akadályok elhárításával megnyílhatnak előttünk a legmagasabb szintű együttműködés, együtt boldogulás útjai és módjai? Lassan már egyetlen, önként vállalt szövetségi államkeretben éltünkben ki tudná feltartóztatni ezen államoknak végérvényes kiegyezését egymással és a múlttal való megbékélésük feltételeinek teljesítését? Ez ugyanis már közakarat itt. Feltűnő azonban, mennyire hiányzik a tárgykör felvetése és rendezésének elősegítése minden olyan közfórumról, ahol a különböző politikaalkotó és érdekérvényesítő tényezők összegző kezdeményezésére lenne szükség a megbékélési folyamat elindításához és örömteli beteljesítéséhez.

Felvetődik például az egykori magyar–osztrák monarchia helyénvaló dolgainak, sajátos és időtállónak bizonyult jellegzetességeinek újbóli megcélzása, visszaállítása. Beszélnünk kell tehát végre arról is, hogy volt már béke e tájon, s annak felbomlását nem csupán azon tényezők idézték elő, amikről korábban tudnunk lehetett. Hanem már részleteiben is ismertek azok a nagyhatalmi mesterkedések,¹³ amikkel a nyugat-európai angolszász, francia, sőt német államok beavatkoztak a közép-európai állami életbe, és sajnos bizony úgy gondolták, hogy az ő centrum-országi érdekeik miatt ideje szétrobbantani e tájék békéjét. S ha most valami valódi újjászületéshez akarunk jutni, fel kell tárnunk e mesterkedéseket és beavatkozást. Nehogy még mindig elvesztett egységünk akkori süllyedő hajójára kényszerüljünk, s azok az akadályok álljanak ellen mostani békénk megteremtésének, amelyeket e tájtól távoli idegen államérdekek és azok kiszolgálói hívtak életre.¹⁴

Régiónk helye és szerepe az ókor végéig

Mivel az európai őstörténetben közép-európai régiónk ugyanolyan kitüntetett civilizáció-forrás szereppel bírt, mint a földrész nyugati és keleti része, ezért Európa mindhárom régióját egyenrangúnak kell tekinteni.¹⁵ Ugyanez érvényes természetesen világviszonylatban is, azaz a kontinensnyi távolságokra élt emberiség több helyszínen, egymástól elkülönülten szerezte meg azon sajátos jegyeit, amiknek keveredéséből jöttek létre a mai jellegzetességeink. A szűkebben vett közép-európai régiót pedig már az ősmúltban is minden irányban nagyfokú kiterjedést megvalósítónak láthattuk,¹⁶ ezért nem túlzás közép-európaiként kezelése ennek a tágabban vett térségnek a Baltikumtól és a Balkántól Németországig és Svájcig.¹⁷

A régi ember többféle természeti változáshoz volt kénytelen közvetlenül alkalmazkodni, mint a mai. A régmúlt embercsoportjainak legelőször is e változásokat észlelniük kellett, tudatosítaniuk, és megtalálniuk rá a megoldást, az ellenszert. Ma az egyes ember válaszai helyett minderre intézményesült eszközök és formák állnak rendelkezésre, amiket persze szintén emberek működtetnek, bizony a régi emberek tapasztalatait máig felhasználva. Ezeket az emberiség a földrajzi jellegű és az időjárási, természeti különbségek, megváltozott körülmények vonatkozásában érte el. Különösen a hőmérséklet és a talaj megváltozása hozta létre és terjesztette el a különböző domborzati viszonyokhoz alkalmazkodó előbb hegylábi, majd dombvidéki, s végül síkvidéki emberi műveltségeket. Ehhez társult az a kapcsolati, jellembeli és erkölcsi különbségek keveredése, ami a déli embernek a katasztrofális éghajlati viszonyok elől északra menekülésével valósulhatott meg. Mindennek legfontosabb európai színtere régiónk volt, ahol nyomon követhetjük a mezőgazdaság kialakulását, a legelőváltó, szilaj és istállózó állattenyésztés, valamint a kézművesség, fémművesség térnyerését, tökéletesedését.¹⁸

A hosszú, békés alkalmazkodás életét a kényszerekre adott újszerű válaszokkal, felváltotta az eredeti mellérendelő társadalmi gyakorlatot lassanként már megbontó megoldások sora, a szellemi munkamegosztás elválasztása a fizikaitól. A vadállatok ellen használt eszközöknek fegyverként és kényszerítő eszközként más emberek elleni fordításával azonban megjelent, együttjárt az emberek rangbeli megkülönböztetése, a hierarchikus társadalom létrejötte. Ezzel kialakult az a társadalmi elit, amely majd a középkor során a társadalom külső megjelenésében főszerepet játszik, de meghatározta az újkori küzdelmeket is, különösen az elmaradottabb területeken.¹⁹

Ugyanakkor ennek a megváltozott helyzetnek a következményei a műveltség területén a kettős kultúra kialakulásához vezettek, amikor a társadalom kétfajta rétege kétféle szerepkört tölt be: az egyik rész uralkodó szereppel lép fel és a maga hasznára, sokszor saját luxusa kiszolgálása számára szervezi meg – ha kell erőszakkal is – a társadalom másik részének tevékenységét. A másik, a termelő réteg pedig igyekszik megőrizni önmagát és tudását, menti, ami menthető — mind távolabbra menekülve az üldözők elől, valamint föld alá bújva, a szellemi szférába menekítve legféltettebb kincseit, tapasztalati ismereteit, műveltségét, érzelmi életét és éltető forrásait.²⁰

Ez Közép-Európa első kiterjedésének ötezer éves korszaka, az első kurgán-támadás utáni népesség elmeneküléssel északkeletre az Urálig, északnyugatra a Fekete-erdőig, majd végül egészen a Brit-szigetekig, és délre a Kükládokig. Közép-Európa legbelsőbb magja azonban – a Kárpát-medencében²¹ – hamar visszaállítja teljes önállóságát, s lesz a táplálója a technológiai jellegű megújulásnak és növekedésnek, amely az itteni népesség újbóli kiterjedésével járt a közvetlen északkeleti környezet felé. Ez magában őrizte az egyenrangú felfogást, a lélekhitet – valamint az emberábrázolás és a rangbeli megkülönböztetés hiányát tapasztaljuk nála. Miközben a kurgán-utód indoeurópaizált²² műveltség és társadalmi elnyomó rend vette körbe. Az ő birtokba vételét aztán keletről az egymás után felálló harcias lovas ázsiai birodalmak, illetve délről az istenkirályságok civilizációi, s azok utódbirodalmai vették célba, szellemi fegyvereket is alkalmazva. Közép-Európa azonban végig sikeresen megőrizte politikai és szellemi önállóságát. Biztonságának, túlélésének a feltehető oka – igen nagy lélekszámán és szellemi– anyagi gazdagságán kívül – az lehetett, hogy a sztyeppe harcias, fegyverimádó, hódító népessége a fegyvereihez szükséges fémet, magát a fegyvert innen szerezhette be és annak ‘kovácsát’ isteneként tisztelhette.

Régiónk jellegzetességei a középkortól napjainkig

Európa kapcsolódása tehát a világ többi részéhez ekkoriban keleti és déli irányból történt, aminek hatására Közép-Európa is ebből az irányból érkezett hódító támadások ellen kellett védekezzen. Ezért a nyugati és északi rész viszonylagos függetlensége és megerősödése következett be a középkorban mind Európa, mind a közép-európai régió vonatkozásában. Azaz a régiónk széle felé eső területek szerepe a korszakban felértékelődött, az ottani emberek és műveltségük kulcstényezővé váltak Közép-Európa vonatkozásában. A kulcs pedig a letelepedett népesség és a hódító hatalom együttélésének útját-módját nyitotta meg.

Ez először a máshol már megvalósult tripartitum közép-európai elterjesztését jelentette, minek során a társadalom túlnyomó többségét alkotó termelő és kézműves rétegeit alávetették a keresztény klérus és a katonai-nemesi osztály hatalmának. E hatalmi törekvések többnyire, illetve eleinte még kívülről, főként keletről, délről és nyugatról indultak Közép-Európa felé, de aztán ez a folyamat északi irányból is elindult.

Eredményeként a társadalom igen kis részének kezében igen nagy hatalom összpontosult, és a hódítók nem fegyveresen szolgáló segédcsapatokként egész népességeket raktak át egyik helyről a másikra, azaz telepítették őket Közép-Európa és a Kárpát-medence köré, meghatározott feladatokkal, mint például az avarok a későbbi déli szlávokat a VII. század során az Al-Duna alá, akik aztán később szintén nyugat felé terjeszkedtek, amint északi rokonaik.

A fegyveres túlhatalommal szemben az eredeti közép-európai lakosság a szellemiek terén próbált védekezni. Ennek eredményeként csodálatos gazdagságú folyamatszervező naptári névünnepeket tanulmányozhatunk szinte az év minden napján,²³ amelyek az ideologikus vallási tartalmak mellé formai eszközökkel beillesztik az emberi alkalmazkodás ismereteinek túlélést biztosító legfontosabb tartalmait is.

Mindenesetre figyelemre méltó az a hullámzás, amivel a műveltségi elemek sorozatosan kikerülnek a közép-európai régióból, s attól távolodva kényszerűen önmaguk ellenségévé alakulnak, majd visszatámadnak a forrás irányába, s ott visszaváltoznak az eredeti műveltségi alakra. Majd aztán kezdődik minden elölről, ahogy ez a bronz-, majd a vaskorszakban többször is tapasztalható.

Ezért aztán a további, most már keresztény közegben vagy köntösben zajló középkori és újkori, s legújabb kori közép-európai történelem ezeknek a kiinduló feltételeknek és összetevő mozzanatoknak az örökségével meghatározottként tanulmányozandó és írható le. Így a sikeres hatalmi tényező végig jelen van és cselekvő ebben a folyamatban, s főként versengő, mert a közép-európai régió mindig erősen vonzotta az új, önjelölt hatalmi tényezőket. Ám ennek során Közép-Európa jószerivel szinte a közelmúltig, a gazdasági globalizáció hatalmának itteni megjelenéséig képes volt kivédeni a szellemi örökségére irányuló, azt veszélyeztető támadásokat, és magához idomítani a hódítókat. Ez azt jelentette, hogy akár a keresztény egyetemességet, akár a humanizmust, a reneszánszt vagy a felvilágosodást, de még a gazdasági liberalizmust is alkalmazni tudta sajátos körülményeire, és mindig megújult a világ többi részéről támasztott kihívásoknak megfelelve.

Amikor azonban Európa többi része a nagyvilág felé kitágulva a gyarmatosításból szerzett forrásokat, Közép-Európának csak a szellemi, tudományos és technológiai megújulás maradt. Ezt pedig megcsodálhatjuk a sikeres polgári átalakulásokban, az elmaradottnak vélt, viszont az államigazgatásban, oktatásban mellőzött nyelvek irodalmi szintre emelkedésében, illetve a nyelvújításokban, és a mellérendelő, egyenrangúsító társadalmi és szellemi mozgalmak győzelmében. Akár a legelvontabb ismeretek és a legkonkrétabb gyakorlatok összeegyeztetésében, a művészetnek az egész műveltséget integráló eljárásában, ill. képességében. A békés szellemi térnyerésben, amit követendő példaként állíthatunk ma a világ egésze elé. Főként pedig megcsodálhatjuk mintegy az Egyesült Nemzetek elveinek és célkitűzéseinek, törekvéseinek a helyi korai megvalósításában, amire itt már ennek a szervezetnek a megalakulása előtt 100-150 évvel sor került.

Hogy mégsincs béke ma az almafák és körtefák alatt, arra a magyarázatot véletlenül se ennek az üdvös folyamatnak az esetleges hibáiban keressük. Hanem az elején már említett huszadik századi külső támadások új formájában, és például az azt kiszolgálni hivatott, s így az igen káros belső bomlást megvalósító, arisztokrata elitet kitermelő és hatalmon tartó historicizmus vonatkozásában. S a megoldást is, a megbékélés elősegítését szintén ezek kiiktatásában kell látnunk. Ehhez pedig helyre kell állítanunk a közép-európai régió sajátos jellegzetességeit, a saját szellemi tartalmú alkalmazkodásra való visszatérést megvalósító politikai gyakorlatunkat.

Mert a békétlenség alapvető oka e tájon sosem a mellérendelő gondolkodásúaknak az a szándéka volt, hogy alapfelfogásukat megőrizve éljenek és boldoguljanak, hanem az alárendelőknek az a szándéka, hogy a mellérendelést megszűntessék, sőt magvastól kiirtsák. Mert ha nekik ez sikerült volna, megszűnt volna a nekik ellenállók lelki támasza. Így aztán még ma sem az a béke záloga, hogy az egyenrangú életet kívánó maradék közép-európaiság behódol az ún. világtendenciáknak, ’világkormányzásnak’, hanem béke akkor lesz, ha az agresszív hódítók, alárendelők lecsillapodnak, közép-európai másságunkat tudomásul veszik.²⁴ Sajnos, ha erre ma kevés is az esély, mert éppen kihegyezett roham folyik a mellérendelő felfogás maradéktalan elfojtásáért, meggyőződésünket, hogy csak ez lehet a megoldás, ez lehet az igazi megbékélés, képviselnünk és hangoztatnunk kell minden fórumon, hogy a kívánt célt régiónk számára elérhessük.

Hiszen térségünkben a megbékélés hiányát már sokan egyenesen a bőrükön érzik, mások pedig talán a lelkiismeretükkel nem tudnak elszámolni. Vagyis az érzelmi és lelki tényezők fájdalmai és zavarodottságai mögött mindannyiunk veszteségei húzódnak meg, és ennek a hiánynak az alapján is kényszerülünk megbékélésünk megvalósítására, megélésére. Sokkal többre vagyunk hivatottak együtt, egységben, és ez az együttműködésben kiteljesülő Közép-Európa szerencsére már a mai világban nem puszta álom, hanem a mindennapjainkba beépülő valóság lehet.

Egyenrangú európai és világ-együttműködés

A Kárpát-medencében a történeti és elvi jogfolytonosságot, valamint a sorra egymást követően megújuló államalakzatok sikereit az újkőkorszaktól kibontakozó élelmiszertermelő kultúra és a később betelepedett lovas műveltség együttes érvényesülése adta. Ennek politikaformáló erejét és jellegzetes módját jól mutatják a nagyméretű eurázsiai népszövetségi birodalmak Kínától Európa közepéig, amelyek lényege az erők egyesítésének megszervezésében állott. Ez az élelmiszertermelő gazdálkodás ugyanis olyan hatékony volt, hogy négyszázszoros népszaporulat-többletet eredményezett a korábbi, gyűjtögető–vadászó–halászó életformához képest. S ez az államszervezés a gyalogoshoz képest nyolcszor gyorsabb lovas közlekedésre és a nagy birodalmi formációkat ellenőrizni képes, tízezer kilométeres hatókörű könnyűlovas harcmodorra épült. Az egész emberiség hatékonyságának megnövekedéséről és kiterjedéséről van itt szó, amidőn a folyammelléki és beltengeri fokozatról áttért az alapokhoz mérten látszólagos végtelen fejlődést lehetővé tevő nagy szárazföldi területek felhasználására és benépesítésére. Ami magával hozta az ókort felváltó előrelépést, a máig jelentőségteljessé vált korszakot, s a két kinyilatkoztatott világvallásban egyesítette az előrehaladó emberiség szellemi erejét.

S ha még az őskori tudományos ismeretek megjelenési formája, a csillagos ég időtálló kozmológikus képe a mellérendelő gondolkodás és közösség eredménye, terméke volt, ennek elértéktelenedését, érthetetlenné, elavulttá válását az alárendelő szemlélet megjelenése és érvényesülése okozta. Hiszen a földi érdekkörbe lehozván ezt a tudáskészletet, valójában lefokozta azzal, hogy egy kiemelkedő hősi, papi elit, kiválasztottnak titulált parancsnokok, királyok történetét faragta belőle. Ezt az irányt erősítette az is, hogy a csillagok helyére isteneket, isteni világot képzelt, ahová a földi főnökök titkos módon kapcsolódnak, születésük előtt és haláluk után tartoznak.

Az ősi tudáskincs tehát új szerepben, új összefüggésben találta magát, midőn saját céljaira kezdte azt felhasználni a társadalom egyik csoportja. E csoport azokból állt össze, akik a tudás birtoklása révén is erősíteni akarták alárendelő törekvéseiket, az egész nép alávetését saját uralkodásuknak. Nem az eredeti tudás megértése, elsajátítása és gyarapítása lett ennek az elitnek a célja, hanem annak olyan, meghatározott érdekkörben való alkalmazása, amely szükségszerűen ellentétessé vált vele. Így ezen ősi ismeretek megértése, áthagyományozása nem valósult meg maradéktalanul, néha éppen az alávetettek szabotázsa miatt.

Végül az emberiség által addig féltve őrzött tudás erodálódni kezdett, teljessége csorbát szenvedett, általános ismertsége megszűnt, tartalmában pedig az emberismeretből a műszaki és hatalmi, katonai ismeretek felé eltolódott. Az ilyen módon polarizálódott ú.n. mindentudás az istenség tulajdonságaként jelent meg, mely az alávetett emberiség számára elérhetetlen, elzárt, ezoterikus. Ám az isten vagy az istenek a kiválasztottakat beavatják, bevezetik ebbe az ismeretbe, miáltal egyedülálló, isteni képességeknek is birtokába kerülnek. Ezek elengedhetetlenek az uralkodáshoz, és olyannyira magasrendűek, hogy csak a kiválasztott kis elit képes elsajátítani őket. Ez alapozza meg a királyi papság intézményét. A papok és apostoli királyok az isteni akarat közvetítői, az istenség hasonmásai, de mindennek valóbani megteremtői, létrehozói is, akik a körülmények alakításával teszik szerepüket evilági módon megkérdőjelezhetetlenné, azaz dogmatikusan bebiztosítottá.

Nagy kérdés a mai világban, hogy melyik érdektábor fogja meghatározni az emberiség jövőjét. Félő, hogy az alárendelő szemlélettel folytatódnak a háborúk, a legjobb erők lekötése a hadi kutatás–fejlesztésre és gyártásra, s az emberiség végül nem lesz képes megoldani saját problémáit, mert a kicsinyes hatalomféltés a kontraszelekciót teszi általánossá, ami visszafogja az egyetemes emberi lét értelmét és tartalmának teljes gyarapodását, s végül pozitív visszacsatolást gerjesztve megsemmisíti bolygónkat és reményvesztett emberi lakóit.

Reménykeltő lenne, ha az emberek egyenrangúságát valló mellérendelő szemlélet kerekedne felül és terjedne el a Föld teljes széltében és hosszában, mert rögtön természetes és szerves sorrendbe tudná sorolni mind az emberiség előtt álló legfontosabb és kevésbé fontos feladatokat, mind az azok megoldására leghivatottabbakat. Legfőképp pedig az emberi értelem tartalmát, a tudást tehetné teljesebbé, megszüntetve az alárendelés diktálta egyoldalúságát. Ezzel új, lelkesítő távlatok nyílnának meg az emberek előtt, mindenki újra megtalálná saját helyét, feladatát és boldogságát az emberi közösségben, lett légyen megvalósult az a Földön vagy a világmindenség más pontján.

Összefoglalóan

Az emberiségig tehát még fel kell nőnünk. Ezt jelentheti, ha az európai és világtörténelem valóságos örökkévalósági szempontjait érvényesítjük. Az ál-örökkévalóság szempontja még a nemzedékeken átívelő arisztokratikus hatalmi szerep biztosítása volt.

Az emberiségi szint fenntartása az összes ember által, illetve elérhetetlensége a nemzedéki nehézségek miatt, illetve az emberi tudás természete miatt, amikor csak ablakot nyit a tudat a nagy egészre, ami szellemi természetű, arra figyelmeztet, hogy nincs tovább arisztokratizmus, és valóban fel kell azt váltani az eszmék terén is az emberiség-szempont érvényesülésének.

A tudati-logikai világteremtés alakzatait tovább nem rombolhatja az embertelenség, mert az egyenrangúság felmérhetetlen társulási előnyei nélkülözhetetlenek lettek az emberség érvényesüléséhez, az emberek boldogulásához. Ezért a modern társadalmi elméletek, többelvű igazságelméletek irányát meg kell változtatnunk, hogy végleg megszűnjön a világteremtő erő elnyomása a fegyverekkel modernizált erejű hatalom részéről, ne a modern rabszolgaság legyen az életünk, hanem a hatékony együttműködés, együttgondolkodás és együttlét.

A szubjektív gazdaságtan mintájára nélkülözhetetlen a minden egyes ember boldogságát célzó gyakorlatra való áttérés a jövőhöz vezető eredmények elérésére. És a Kárpát-medencei megbékélés lehet az európai megbékélés mintája, s az európai megbékélés üzenet a világ többi népe számára. Európa jövője az egyenrangú európai és világ-együttműködésben foglaltatik éppúgy, mint a világ többi részéé.

 Hogy lehetséges-e a mienktől eltérő értelem, illetve milyen lehet a többi értelem, és milyen tanulságokkal járhat megismerésük, annak kutatása bátorítandó lehet, mintegy kereséseként lehetséges társaknak a világegyetemben. Ugyanígy meghatározandó az Isten és az emberiség összefüggése, mai kapcsolatának érvénye, iránya, istenség és világmindenség fogalmának különbsége.

Jegyzetek

¹ Az új képesség felbukkanása azért nem fejlődés, mert a fejlődés egy –tól, -ig folyamatot feltételezne, sorban egymás után (lineárisan) megvalósuló emelkedő gyarapodást, amiről itt nincs szó, épp az újdonság miatt. A folyamatváltozást lehetővé tevő válasz, a helyzet értékelése, megoldása az élőlénynek eleve képessége.

² A napi haszon elvén álló.

³ Vesd össze: Cser Ferenc—Darai Lajos: Ember – Társadalom – Emberiség. Eszme – Hit – Vallás.  Atya – Anya – Élet. Queanbeyan – Kápolnásnyék, 2005-2006.

⁴ V. ö.: Cser Ferenc: Gyökerek. Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpát-medencei származásáról. Szerzői Kiadás. Melbourne, 2000. ^{Angolul: Roots of the Hungarian Origin. Contemplation on the Carpathian Origin of the Hungarian Language and People. Melbourne, 2006.}

⁵ A teremtés adja hozzá a lelket, értelmet, szellemet.

⁶ V. ö.: Lyndon H. LaRouche, Jr. (szerk.): Az Ön ellensége, Soros György. A LaRouche Political Action Committee jelentése a Demokrata Párt lerombolójáról. LAROUCHE PAC, Leesburg V.A., 2008.

⁷ Meglepő lehet sokaknak, de már a Szovjetunió végnapjai előtt – a kremlinológusok szerint – az ottani pártvezetésben is voltak olyan hangok, hogy a világkommunizmus ígérete helyett át kellene téríteni a szovjet célokat a világ környezeti katasztrófája elhárítása körébe.

⁸ Nekünk elegendő itt csak a Benes-dekrétumokhoz ragaszkodásra gondolnunk „győztes” szomszédaink részéről.

⁹ Igaz, egyelőre csak a nemzeti csúcsot elérve inkább, különösen a nagyobb nemzetekben

¹⁰ Amikor a würm jégkorszak felmelegedése idején a Kaukázustól délre eső közép-keleti területek és műveltségek kiszáradtak, a megsemmisülés elől egyre északabbra mentek és részben átvették az ottani, északi ember élet- és gondolkodásmódját. Az emberiség ilyen megmentő, túlélési szintként, keretként más korszakból is ismert.

¹¹ És az emberségét is, mert csak közösségben tudunk emberileg megnyilvánulni.

¹² Az ember lelkületének van érzelmi oldala, összetevője is (az értelmi és létfenntartási-fajfenntartási mellett), amely igen fontos egyébként, mert az életmód zömét érinti, befolyásolja (viszi jó vagy rossz irányba).

¹³ V. ö.: Makkay János: ”Sir Arthur Evans és Trianon.” Századok 131. évf. (1997) 6. sz. (1997) 1339-1354.

¹⁴ V. ö.: Csihák György: ”Teremtsük meg azt a hazát a Kárpát-medencében, ahol a magyarnak élnie érdemes.” ZMTE honlap, Eszme-csere, Történelem.

¹⁵ V. ö.: Colin Renfrew: A civilizáció előtt. Osiris, Budapest. 2005.

¹⁶ V. ö.: Cser Ferenc—Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében, avagy Kőkori eredetünk és a sejti tulajdonságörökítő kutatás. Fríg Kiadó, Budapest. 2005.

¹⁷ Cser Ferenc—Darai Lajos: Az újkőkori forradalom népe. Fríg Kiadó. Pilisszentiván, 2007.

¹⁸ Azért csak itt, mert a hajdani édesvizű tó menti előzményeket eltűntette a területet Fekete-tengerré tevő világtenger áradás. V. ö.: William Ryan—Walter Pitman: Noah’s Flood; The New Scientific Discoveries about the Event that Changed History. Simon & Schuster, N.Y., 1998.

¹⁹ Vö.: Cser Ferenc—Darai Lajos: Európa mi vagyunk. Európa történeti kapcsai a sejti átörökítő jelzőkhöz és a Kárpát-medencei magyar népi, nyelvi, műveltségi folytonosság I-II. Fríg Kiadó. Pilisszentiván, 2007-2008.

²⁰ V. ö.: Cser Ferenc—Darai Lajos: Kárpát-medence, vagy Szkítia? Fríg Kiadó. Pilisszentiván, 2009.

²¹ Itt elsősorban is nem az egész Kárpát-medencére gondolunk, hiszen a keleti és nyugati területek műveltsége, felfogása ekkor már eltérő volt. A hagyományos mellérendelő, fémfeldolgozó műveltség a keleti területeken, a Kárpátoknak mind a keleti, mind a nyugati oldalán megvolt.

²² V. ö.: M. Gimbutas: The Civilization of the Goddess, Harper, San Francisco, 1991.

²³ A téli hónapok persze inkább a pihenésé voltak, amint azt Szent Koronánk folyamatszervező üzenete mutatja. Vö. Végh Tibor: Mit üzen a szent Korona? (Intuitív asszociációs tanulmányok.) 2006. és Összefoglaló a Magyar Szent Korona üzenetének és energiaáramlásának kutatásáról. 2008.

²⁴ Párhuzamosan a régiónkban zajló folyamatokkal, a világban is megfogalmazódnak hasonló megbékélési elvárások, békés megoldásokat szorgalmazó felhívások. Lyndon H. LaRouche, Jr. amerikai közgazdász például kifejti, hogy a következő nagy baj az édesvízkészlettel lesz, amelyből elegendőt már csakis nukleáris energiával lehet biztosítani, azaz tengervízből lepárlással. Ezért nem mehet tovább a földön a háborúskodás: Ha az emberiség meg akar maradni, akkor vissza kell térnie az államokhoz, azaz tehát nem kell beolvasztani őket egy globális masszába, hanem az államoknak békében meg kell egyezniük. Mert ha nem teszik, az az emberiség végét okozza. Ő egyébként 1988-ban megjósolta a Szovjetunió és csatlósai összeomlását, ami bekövetkezett, azaz nem szokott levegőbe beszélni, mondja. Lásd „LaRouche to CEC National Conference: World War III, or Mastering the Solar System?” The New Citizen Official Publication of the Citizens Electoral Council of Australia. Vol5, No10, Sept/Oct 2006. Továbbá LaRouche úgy gondolja, hogy ha nem tudunk békében, egyenértékűségben megegyezni, akkor az ember földi életének hamarosan vége lesz. A pénzügyi oligarchák erőlködnek újabb harci cselekményekért pl. Irán ellen, de a megoldást az hozhatja el, ha az embereket globálisan egymás mellé ültetik tárgyalni a globális együttműködés érdekében. Vö. LaRouche International, www.larouchepac.com.