Garaczi Imre

A társadalmi tőke helyzete és jövője a 21. században

Francis Fukuyama önálló fejezetben foglalkozik A Nagy Szétbomlás ¹ című könyvében jelenkorunk gazdaságetikájának azzal a fontos kérdésével, hogy elfogyasztja-e a kapitalizmus a társadalmi tőkét. "Sok ember ösztönösen azt hiszi, hogy a kapitalizmus károsan hat az erkölcsre. A piac árcédulát ragaszt mindenre, és az emberi kapcsolatokat költség-haszon számításokkal helyettesíti. E nézet szerint a modern kapitalista társadalom több társadalmi tőkét használ el, mint amennyit termel. Az olyan jelenségek Észak-Amerikában és Európában, mint az intézmények iránti bizalom csökkenése, az összezsugorodott bizalmi rádiusz, a növekvő bűnözés és a rokoni kapcsolatok széttöredezése, felvetik azt az aggasztó lehetőséget, hogy ezek a fejlett társadalmak elhasználják a társadalmi tőkéjüket, anélkül hogy képesek lennének újból feltölteni. A kapitalista társadalmak eszerint arra volnának ítélve, hogy anyagilag egyre gazdagabbak legyenek, morálisan viszont egyre szegényebbek? A piacok könyörtelensége és személytelensége vajon kikezdi társadalmi kapcsolatainkat, és arra tanít minket, hogy az értékek nem számítanak, csak a pénz? A modern kapitalizmus arra van kárhoztatva, hogy aláássa önnön morális alapját, és így előidézze saját összeomlását?" ²

A társadalmi tőke fogalmát sokan sokféleképpen értelmezték. Legátfogóbb meghatározása szerint a társadalom azon tradicionális intézményeit jelenti, amelyek nem tartoznak közvetlenül a pénz és piac alapú értékmérők körébe: az egyéni és közösségi bizalom, a családi kapcsolatok, az erkölcsi és morális kérdések, a kultúra nem piaci érvényű világa. Fukuyama szerint a mai technológiai társadalmak továbbra is igénylik a társadalmi tőkét; ez a társadalmi mozgások során – hasonlóan a valódi tőkéhez – folyamatosan keletkezik és elhasználódik. A modern társadalmakban élő emberek természetes önérdeke is ezt diktálja. A kapitalizmus előtti társadalmakban is jelen volt ez az intézmény, de elsősorban az ősi hagyományokból és a vallásokból táplálkozott. Ezek a források jelenkorunkra meggyengültek, s helyüket fokozatosan új normaalkotó társadalmi tényezők veszik át.

Fukuyama bízik abban, hogy a 21. században kialakulnak azok az új társadalmi normák, amelyek visszaállíthatják a társadalmi tőke értékrendszereit és hasznosságát. Mindehhez szükséges felidézni a kapitalizmus történetének alapvető viszonyait az erkölcsi rendhez. Abban a kérdésben, hogy a globalizálódó kapitalizmus egyre dinamikusabb kiszélesülése miként hat az erkölcsi életre, jelentősen megoszlanak a vélemények. Egyes szerzők a társadalmi tőke hanyatlását a felvilágosodás eszméinek elterjedésével hozzák összefüggésbe. Ennek alapja az a nézet, hogy a felvilágosodás teljes mértékben szorítja háttérbe a társadalmi hagyományokat, és helyettük az élet minden területét racionális szabályokkal szeretné körülbástyázni. De vajon az ész képes-e arra, hogy kialakítsa a közösségek összetartó erkölcsi motívumait, és garantálhatja-e a társadalmi kapcsolatok természetes evolúciójának nem piaci intézményeit? Mindehhez még hozzátartozik az a kérdés is, hogy lehetséges-e megfelelő indítékokat nyújtani az emberek számára pusztán a racionális önérdekük alapján? Fukuyama ezzel kapcsolatban felidézi John Gray kortárs brit kultúrakutató véleményét, aki szerint "…a berlini fal összeomlásával a felvilágosodás belső ellentmondásai mindenki számára láthatóvá váltak, és megnyilvánulnak a fejledt országokra, például az Egyesült Államokra jellemző súlyos bűnözési arányszámokban és társadalmi dezorganizációban. A kapitalizmus felerősíti ezt a folyamatot: az önérdek az erkölcsi kötelezettség elé helyezésével és azzal, hogy végtelen újító lendülettel szakadatlanul újra cseréli a régebbi technológiákat, elpusztítja azokat a kötelékeket, amelyek századok alatt jöttek létre az emberi közösségekben, és nem hagy meg mást a társadalmi kohézió alapjának, mint a csupasz önérdeket." ³

Ugyanakkor közismertek olyan elemzések is, amelyek szerint a modern társadalmakat még mindig a régi történelmi korok hagyományaiból fakadó normák tartják össze, de ez a tőke azonban jelenkorunkra erősen fogyóban van. Szemben áll egymással a régi vallásokból eredő társadalmi erények normaalkotó szerepe és a piac individualisztikus racionalizmusa. Ezzel kapcsolatban beszélnek a szerzők a kapitalizmus "kulturális ellentmondásairól". Jelentős irodalom foglalkozik azzal is, hogy a késői kapitalizmus olyan normákat kristályosít ki, amelyek megszüntetik a versenypiacok működéséhez szükséges normákat, s így a kapitalizmus a 21. században fokozatosan aláássa önmagát. ⁴

Daniel Bell elmélete szerint a késő modern kor embere abban az illúzióban él, hogy egyre kevésbé van szükség munkaerkölcsre, hiszen a társadalomban amúgy is jelen van a széles választékon alapuló fogyasztói bőség, s ugyanakkor a modern művészetek is azt reprezentálják, hogy miként lehet áthágni a tradicionális normákat és megkérdőjelezni a közösségi szabályokat. ⁵ Fukuyama szerint pedig "Minden nemzedék nehezebbnek találja a normaáthágás feladatát, mert mind kevesebb kikezdhető norma marad, és mind kevesebb olyan ember, akit sokkolással ki lehet mozdítani önelégült konformizmusából. Ez magyarázza a botránykeltés szakadatlan eszkalációját a húszas évek értelmetlen dadaizmusától a 20. század végének obszcén, szentséggyalázó és offenzív performance-művészetéig." ⁶

Mindezek az elemzések legfőképpen azt vizsgálják, hogy az informális társadalomalkotó normák legfőképpen a vérségi és helyi közösségekben jönnek létre, s így itt a legstabilabbak. A kapitalizmus globalizálódó dinamizmusa viszont fokozatosan szétbomlasztja e közösségeket, szétforgácsolja a személyes kapcsolatokat a profit gátlástalan növelése érdekében. "A piactársadalom olyan szórakoztatóipart teremt, amely mindent megmutat az embereknek, amit látni akarnak, mit sem törődve azzal, hogy a szex és erőszak ábrázolása jó-e nekik vagy a gyerekeiknek. A piactársadalom rendszerint azokat emeli hősként a magasba, akik ügyesek vagy a meggazdagodásban, vagy az emberek mohó figyelmének felkeltésében ^{vagy gyakran
mindkettőben}, azok kárára, akiknek sokkal nagyobbak, de nem pénzre válthatók az erényei." ⁷

Az élet minden területét piacivá formáló kapitalizmus történetével párhuzamosan alakult ki egyfajta ellentörténelem, amely éppen azt példázza, hogy Nyugat-Európában gyakori és széleskörű ellenállások bontakoztak ki a mindenevő piac ellen. Klasszikus példa erre az 1795-ös speenhamlandi törvény. E sajátosan létrejött kodifikáció azt célozta, hogy a 19. század elején Angliában korlátozza a munkaerőpiac megteremtését. A törvény létrejöttét Polányi Károly így foglalta össze: "A berkshire-i bírák, akik a Newbury melletti Speenhamland Pelikán vendéglőjében ültek össze 1795. május 6-án, amikor nagy volt a nyomor, úgy döntöttek, hogy bérpótlék formájában segélyeket kell adni, amelyeknek mértéke a kenyér árától függ, úgyhogy keresetüktől függetlenül biztosítanak egy minimális jövedelmet a szegényeknek. Az elöljárók híres ajánlása így szól: amikor egy gallon lisztből készült, meghatározott minőségű kenyér "1 shillingbe kerül, akkor minden szegény és szorgalmas személynek heti 3 shillingre van szüksége önmaga eltartásához, amit vagy a saját, vagy a családja munkája, vagy a helyi ínségadóból kapott juttatás biztosít számára, felesége és minden más családtagja eltartásához pedig 1 shilling 6 penny kell neki; amikor a gallon lisztből készült kenyér 1/6-ba kerül, akkor heti 4 shillingre plusz 1/10-re van szüksége; minden pennyre, amellyel a kenyér ára 1 shilling fölé emelkedik, 3 pennyje kell hogy legyen a maga, és 1 a többiek számára." A számok némileg változtak a különböző grófságokban, de a legtöbb esetben a speenhamlandi mértéket alkalmazták. Ezt szükségintézkedésnek tartották, és informálisan vezették be. Bár rendszerint törvénynek nevezik, magát a mértéket sohasem iktatták törvénybe. Mégis az ország törvénye lett a vidék legnagyobb részén, sőt alaposan felhígított formában számos gyárvárosban is. Gyakorlatilag nem kisebb társadalmi és gazdasági újítást vezetett be, mint "a megélhetéshez való jogot", s 1834-es eltörléséig hatékonyan megakadályozta egy kompetitív munkaerőpiac létrejöttét." ⁸

E gazdaságtörténeti példa jól szemlélteti azt az ellentmondást, ahogy a piacgazdaság embertelen módszerek igénybevételével a maga képére kívánja formálni az angol munkaerőpiacot. Érdekes módon a kapitalizmus kialakulásának centrumában, Nagy-Britanniában már régen működött a piacgazdaság, de a munkaerőpiac a társadalomban erősen élő hagyományos kötelékek miatt csak az ipari forradalom vége felé szerveződött meg. Polányi felhívja a figyelmet arra is, hogy "A szabad munkaerőpiac gazdasági előnyei nem kárpótolhattak az általa okozott társadalmi rombolásért. Új típusú szabályozást kellett bevezetni, amely ismét védte a munkaerőt, csak ekkor magának a piaci mechanizmusnak a működésétől. Bár az új intézmények, a szakszervezetek és a gyári törvények a lehetőségekhez képest igazodtak a gazdasági mechanizmus követelményeihez, mégis beavatkoztak önszabályozásába, és végső soron tönkretették a rendszert. E fejlődés félreérthetetlen logikájában a speenhamlandi törvény stratégiai helyet foglalt el." ⁹

Végül is a társadalom tradicionális félelmeinek ellenére a szabad munkaerőpiac létrehozása a 19. század közepére a munkavállalók számára a bérek tekintetében már problémamentesnek bizonyult. A speenhamlandi törvény létrehozása majd érvénytelenítése számos tanulsággal szolgál. Egyrészt eltörölték "a megélhetéshez való jogot", hiszen így rákényszerül minden munkavállaló arra, hogy törekedjék a bérért végzendő munkára. Másrészt ebből fakad, hogy a munkabérből élők érdekében volt szükséges univerzálissá tenni a bérrendszert, s így a szegénytörvények megvonása egy új típusú munkaerkölcsre ösztönzött. Angliában az Erzsébet-korig vezethető vissza a szegények és rászorultak támogatásának különféle állami rendszere. A Tudor állam olyan törvényeket alkotott, amelyek kényszerítő eszközöket tartalmaztak arra vonatkozólag, hogy a szegények bármilyen alacsony bérért ugyan, de dolgozzanak. Segélyt csak az kaphatott, aki igazolni tudta, hogy semmiképpen nem jutott munkához. A speenhamlandi törvény érvénye idején azonban az is jogosult volt a segélyre, aki dolgozott, és így jövedelemmel is rendelkezett, amennyiben a család jövedelme nem érte el a törvény által elismert mértéket. "A Speenhamlad-epizód feltárta a század vezető országának népe előtt, hogy milyen annak a társadalmi kalandnak a valódi természete, amelybe belekezdtek. Sem a kormányon lévők, sem a kormányozottak nem felejtették el soha e bolondok paradicsomának a tanulságait. Ha az 1832-es parlamenti-reform törvény ^{Reform Bill} és szegénytörvény 1834-es módosítását általában a modern kapitalizmus kiindulópontjának tekintették, ez azért volt, mert ezek vetettek véget a jótékony földesúr és segélyezési rendszere uralmának. Katasztrofálisan megbukott az a kísérlet, hogy munkaerőpiac nélkül teremtsék meg a kapitalista rendet. Érvényesültek azok a törvények, amelyek egy ilyen rendet kormányoznak, és nyilvánvalóvá tették, hogy kibékíthetetlen ellentétben állnak a paternalizmus elvével." ¹⁰

Az angol kapitalizmus speenhamlandi korszaka rámutatott azokra az ellentmondásokra, amelyek egyrészt a társadalom tradícióihoz kötődő paternalizmus és a piaci elvű munkaerőrend között feszültek, és a kor társadalomkritikusai csalódottan számoltak be arról, hogy míg a tőkés termelés hihetetlen gyorsasággal növekedett, addig a verseny miatt leszorított munkabérekért dolgozók gyakorta kerültek az éhínség közeli állapotba. Ebben az időben válik szociológiai kutatás tárgyává a szegénység fogalma ^pauperizmus. "A pauperizmus arra a felfoghatatlan tényre irányította a figyelmet, hogy a szegénység együtt jár a bőséggel. De ez csak az első volt azoknak a zavarba ejtő paradoxonoknak a sorában, amelyekkel az ipari társadalom szembesítette a modern embert. Új tartózkodási helyére a közgazdaságtan kapuján lépett be, és ez a véletlen körülmény materialista aurával vette körül a kort. Ricardo és Malthus számára semmi sem tűnt valóságosabbnak a materiális javaknál. A piac törvényei az emberi lehetőségek határait jelentették számukra. Godwin hitt a korlátlan lehetőségekben, s ezért kénytelen volt tagadni a piac törvényeit. Owenre várt annak felismerése, hogy az emberi lehetőségeket nem a piac törvényei, hanem magának a társadalomnak a törvényei korlátozzák, mert egyedül ő vette észre a piacgazdaság fátyla mögött a létrejövő valóságot, a társadalmat. Látomása azonban egy évszázadra újra elveszett."¹¹

A 19. századi pauperizmus problematikája irányította rá a figyelmet az élet értelmének kutatására, a társadalmi változások kapcsán. A társadalom és a gazdaság működésének régi és új típusa állt szemben egymással. Végül a hagyomány és az önszabályozás, valamint a verseny és a konfliktusvállalás küzdelmeiből ez utóbbi került ki győztesen.

Fukuyama a kapitalizmus ellentmondásairól felszaporodott bőséges irodalmat egyoldalúnak tartja, és felhívja arra is a figyelmet, hogy korai még a vészharangot kongatni, ugyanis "…a kapitalizmus valóban gyakran pusztító, bomlasztó erő, amely szétszaggatja a hagyományos kötelékeket és kötelezettségeket. Csakhogy közben teremt is rendet és új normákat, amelyekkel pótolja az elpusztítottakat. Igazából valószínű, hogy a kapitalizmus az összegyenleget tekintve normaképző, és ily módon erkölcsteremtő erő a modern társadalmakban." ¹²

Azok az érvek, amelyek azt bizonygatják, hogy a kapitalizmus igenis képes új normákat teremteni és javítani az erkölcsöket már a 18. században megjelentek. Például Montesquieu arról értekezik A törvények szelleméről című művében, hogy az üzleti mechanizmusok és szokások korszerű elsajátítása segítséget nyújthat a barbár tradíciók leküzdéséhez. A leggyakrabban pedig Samuel Ricard álláspontját idézték, amelyet Fukuyama szinte már a modern játékelméletek előzményeként érdemesít.¹³

Adam Smith szintén bízott a kapitalizmus erkölcsnemesítő hatásában, hiszen több alkalommal is kifejti, hogy az üzleti életben való részvétel igényli a bölcsességet, a becsületet, a szerződésben foglaltak pontos teljesítését. Hirschman pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a régi arisztokratikus társadalmak erkölcsét az jellemezte, hogy a nemesek és a lovagok dicsőséget szerezzenek harccal és hódítással, addig a modern kapitalizmus társadalmaiban már a szenvedélyek akaratformáló hatásait felváltotta a racionális önérdek képviselete. Ezt pedig mindenképpen humanizációs jelenségnek tekinthetjük. Az utóbbi évtizedek gazdaságetikai és morálfilozófiai vitáiban gyakorta volt terítéken az a kérdés, hogy a tisztesség erénye – amely bármely gazdasági jellegű szerződés, kapcsolat alapja – vajon pusztán csak a vallás tradíciói segítségével hagyományozódhat, avagy az autonóm gazdasági ember racionális önérdeke is elég hozzá. Fukuyama a kapitalizmus működésének erkölcsi viszonyaiban egy köztes álláspontot vél a legtarthatóbbnak, azaz egyszerre vannak jelen a pozitív és a negatív erkölcsi normák. Ennek következménye, hogy a piaci alapú versenyfeltételek ugyanolyan mértékben javíthatják, illetve rombolhatják a közösségek morális kapcsolatait. ¹⁴

A technikai kor egyre magasabb szintű társadalmi és gazdasági rendszerei komplexitásuknál fogva arányosan fejlett önszervezési és önirányítási mechanizmusok ismeretét követelik. Ha ezt nem támogatja a kultúra, akkor maguk a vállalkozások fogják létrehozni. Fukuyama bízik abban, hogy a 21. századi kapitalizmus gazdasága egyre nagyobb igényt formál a társadalmi tőke segítsége iránt. Igazat ad azoknak a felvilágosult gondolkodóknak, akik hittek abban, hogy az üzleti életben való részvétel javítja az erkölcsöket, és tévesnek ítéli azok véleményét, akik szerint a kapitalizmus korszaka azonos az erkölcs halálával. Ugyanakkor Joseph E. Stiglitz, a Clinton-kormányzat és a Világbank vezető közgazdásza, felhívja a figyelmet arra, hogy a gazdasági folyamatokban való erkölcsi hazardírozás nem csak a magáncégek, hanem a kormányzati- és világszervezetek számára is komoly üzletet jelenthet. "A standard piaci közgazdaságtanban, ha egy hitelező rosszul jár kölcsönével, ő viseli a következményeket. A hitelfelvevő könnyen csődbe mehet, és a különböző országok törvényi szabályozással rendelkeznek a csődeljárások lefolytatásához. Így kellene működniük a piacgazdaságoknak. Ehelyett az IMF-program újra és újra pénzalapokat biztosít a kormányoknak, hogy kifizessék a nyugati hitelezőket. A hitelezők pedig, előre látva az IMF segélyét, ezt megelőzően gyengítik a gazdasági ösztönzőket, ilyen módon biztosítva, hogy a hitelfelvevők képesek legyenek törleszteni Ez az elhíresült erkölcsi hazardírozás problémája, amely a biztosítási szektorban és most már a közgazdaságtanban is jól ismert. A biztosítás csökkenti az ember késztetését arra, hogy vigyázzon magára, hogy óvatos legyen. A segély egy válság esetén olyan, mint egy "ingyen" biztosítás. Ha a hitelező tudja, hogy amennyiben a kölcsön törlesztése befullad, ki fogják segíteni a bajból, kevesebb figyelmet fog fordítani a kölcsönt felvenni szándékozók vizsgálatára. Eközben az óvatos cégek, amelyeknek a külföldi valutaárfolyamok ingadozásaival kell szembenézniük, komplikált, de könnyen elérhető módokon be tudják biztosítani magukat ellene. Ha azonban – ahogy azt korábban láttuk – egy országban az adósok nem kötnek biztosítást kockázatuk, illetve veszélyeztetettségük minimalizálására, de tudják, illetve hiszik, hogy az IMF valószínűleg segélyt fog nyújtani, ezzel a hitelfelvevőket arra buzdítják, hogy túl sok kockázatot vállaljanak – és ne aggódjanak miatta." ¹⁵

Stiglitz elemzése arra mutat rá, hogy a transz- és multinacionális kapitalizmus működésével az önérdekkövetés racionalizmusa és a tradicionális erkölcs kapcsolata igen bonyolulttá válhat, és a rengeteg áttétel miatt nehezen tisztázható. S itt arról sem feledkezzünk meg, hogy a versenyvilágban a tetemes nyereség reményével a kiemelkedő kockázatvállalás szükségszerűen jár együtt. Tehát ismét a kockázatvállalás játékelméleti ismeretei számítanak. Itt ugyanis igen nehéz – a makroszintű és rengeteg apró elemből álló rendszerek vonatkozásában – becsületesnek és tisztességesnek maradni, hiszen számtalan eset példázza, hogy reális tartalmú kockázatelemzések által megengedett befektetések, hitelfelvételek és vállalkozások összességében olyan eredményeket hoztak, amelyekben nem találhatunk erkölcsileg kivetnivalót, ám magának a végrehajtás folyamatának már számtalan becstelen, tisztességtelen és veszteséges vonatkozása keletkezett, s arról sem feledkezzünk meg, hogy bármennyire is léteznek a kapitalizmus mechanizmusaiban a veszteséget csökkentő biztosítások és biztosítékok, minden nyereség mögött valahol veszteseknek is kell lenniük.

Nyilvánvaló az, hogy "Annak az országnak, amelyiknek komoly adósság kifizetését engedik el, még ha az fizetésképtelensége miatt történt is, jobb lehetősége van a növekedésre, és így inkább képes visszafizetni a további kölcsönöket." ¹⁶

Természetesen már annak is nagyon nehéz a hiteles megítélése, hogy egy cégnek, országnak miért és hogyan következett be a fizetésképtelensége. Példák sora bizonyíthatja, hogy itt rendkívül fontos a politika szerepének figyelembevétele, ugyanis a politika is gazdasági tényezővé válik abban a pillanatban, ha gazdaságon kívüli érdek miatt nem követelik például egy országtól megfelelő eréllyel a hitel visszafizetését, hanem különféle lobbyk segítségével átütemezik vagy elengedik azt. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben súlyosan sérül a versenygazdaság törvényessége és esélyegyenlősége. Ugyancsak nehéz a piaci önérdek és az erkölcsösség egyensúlyát meglelni ott, ahol például egy ország egyik politikai pártja hatalomra kerülése érdekében multinacionális cégcsoporttól fogad el legális és titkos gazdasági támogatást, s majd kormányzati pozícióból ezt a cégcsoportot – ellentételezésként – hosszú távú gazdasági előnyökben részesítik. Ugyanakkor ez a gazdasági és politikai művelet nem szolgálja az adott ország érdekeit.

Stiglitz rámutat arra is az IMF-fel kapcsolatban, hogy a különféle célok megvalósítása során az egyes feladatok között olyan ellentmondások jönnek létre, amelyekből etikai problémák fakadnak. "…az IMF nemcsak a küldetése meghatározásakor eredetileg kitűzött céljaiért küzd, vagyis azért, hogy segítsen megvalósítani a globális stabilitást, és pénzalapokat biztosítson a recesszió fenyegetésével szembe került országok számára az expanziós gazdaságpolitika bevezetéséhez, hanem a pénzügyi körök érdekeit is képviselni akarja. Ez azt jelenti, hogy az IMF céljai gyakran ellentmondanak egymásnak." ¹⁷

Mindez szigorúan összefügg azzal a problémával, hogy az IMF eredeti küldetése milyen összefüggésben van a pénzügyi körök érdekeinek hatásaival. Stiglitz szerint a 90-es évek vége óta az IMF a globális gazdasági érdekek szolgálatából a globális pénzügyi érdekek képviseletébe ment át. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az IMF deklaráltan sohasem változtatta meg küldetésének eredeti célját. Gazdaságetikai kérdés az, hogy leírhatjuk-e egy intézmény viselkedését abban az értelemben, hogy mi a valódi célja, és a nyilvánosság előtt ennek milyen megjelenési módjai vannak. A fő kérdés az, hogy a tőkepiacok liberalizációja hogyan járulhat hozzá a gyenge gazdasággal rendelkező fejlődő országok növekedéséhez. A Valutaalap szigorú gazdaságpolitikát képviselt a különféle hitelek visszafizettetését illetően.

Stiglitz elemzése alapján az IMF határozottsága a hitelszerződésekkel és a fizetésképtelenségek kezelésével hozzájárulhat a tőzsdei kapitalizmus rendszerének meggyengítéséhez. A gazdasági szerződések mellett fontos figyelembe venni az állampolgárok, a társadalmak és a kormányuk közötti "társadalmi szerződéseket" is. ¹⁸

Stiglitz példái a piaci társadalom és a társadalmi tőke kapcsolatrendszerének fontos összefüggéseire hívják fel a figyelmet: vajon ugyanúgy nyomon követhetők vagy képviselhetők az etikai elvek eredeti tartalmai és következményei egy kis létszámú közösségben, mint a nagyvállalatok és világszervezetek tevékenységében, amelyek működésükkel, döntéseikkel globális módon százmilliók életét és munkáját befolyásolják. James M. Buchanan Nobel-díjas amerikai közgazdász megkülönbözteti az etikai szabályok érvényesülésének lehetőségeit egy adott mikro- és makrokörnyezetben. Mindehhez figyelembe veszi a játékelméleti kutatások eredményeit. Kiindulópontként két alapvető erkölcsi szabályrendszert különböztet meg: a sajátunkét és másokét. Ezzel kapcsolatban az alternatív következmények és kimenetelek kapcsán hat társadalmi állapotot állít fel:

"1. A lehetséges legrosszabb világ. Az egyén maga elfogadja az erkölcsi törvényt, de társainak többsége nem. Számíthat rá, hogy erősen kizsákmányolják. Ez az állapot nyilvánvalóan nem kívánatos senki számára, leszámítva a mazochistákat.

2. Kutyavilág ^{mondo cane}. Ez a második állapot csak egy kicsivel jobb, mint az első. Az egyén itt arra számít, hogy polgártársai közül szinte senki sem követi az erkölcsi törvényt mint etikai szabályt. Ebben a kombinációban azonban ő maga is a célszerűségi kritérium szerint cselekszik. A domináns magatartásmintát követve megakadályozhatja az őt sújtó külön kizsákmányolást.

3. Elkötelezettség egy vegyes világban. Ez egy olyan állapot, melyben az egyén arra számít, hogy társainak körülbelül a fele az erkölcsi törvény valamely változatát követi, és melyben ő maga is ezt a törvényt fogadja el etikai szabályként. A csoport többi elkötelezett tagjával együtt számít rá, hogy időnként arra kényszerül, hogy a célszerűség követelményével ellentétesen cselekedjék.

4. Célszerűség egy részlegesen elkötelezett világban. Ez az állapot csak annyiban különbözik a harmadiktól, hogy itt maga az egyén más erkölcsi szabályt választ. Úgy dönt, hogy tetteit a saját magánelvei fogják meghatározni. Nyilvánvalóan arra számít, hogy bizonyos esetekben különösen kedvező következmények származnak az ily módon fenntartott szabadságából.

5. Az általánosított világ. Ezt az állapotot, bizonyos korlátok között, nevezhetjük idealizált kanti világnak. Az egyén, aki a rendezést végrehajtja, szinte valamennyi társával együtt az erkölcsi törvényt fogadja el, mint általános magatartási szabályt. Kölcsönös önérzet, becsületesség, kötelesség – ezek együtt egy nagyon kívánatos társadalmi kölcsönhatást hoznak létre.

6. Célszerűség egy kötelességtudó világban. Ebben a végső állapotban maga az egyén megtartja azt a szabályt, amely lehetővé teszi számára, hogy saját magánelvei szerint cselekedjen, miközben a csoportban szinte mindenki más az erkölcsi törvény valamelyik változatát követi. Nyilvánvaló, hogy ez az állapot a legkívánatosabb az egyén számára. Teljesen szabad a tekintetben, hogy egyes tetteiben úgy járjon el, ahogy azt a célszerűség diktálja, miközben, ha úgy kívánja, szigorúan a kategorikus imperativusz értelmében szélesebb cselekvési szabadságot is élvez." ¹⁹

Természetesen ez a hatfokozatú etikai szabályrend csak elméleti közelítést jelenthet az egyén eligazodásához. Minden szituációban az egyén indítékaitól és a szituáció tartalmától függ az, hogy milyen megoldást választunk. A Buchanan által javasolt egyéni szabálykövetés azonosulhat az erkölcsi törvénnyel, de különbözhet is tőle. Nyilvánvaló az is, hogy bizonyos szituációkban igazodik az egyén az erkölcsi szabályhoz, míg más szituációban nem.

Buchanan e hat fokozatból kialakít egy számszerűsített és skálán ábrázolt mátrix rendszert. Természetesen furcsa dolognak tűnik a bölcselet képviselőinek egy számszerű ábrán követni e közgazdász matematikai modelljét. Ennek oka az, hogy az exakt tudományok képviselői axiómatikus módszerrel kísérlik meg a várható hasznot bemutatni. Buchanan modelljének az a gyenge pontja, hogy feltételezi az egyén választásakor a racionalitást. Nyilvánvaló az, hogy a mindennapi életben számos esetben nem racionális módon hozzuk meg döntéseinket. Így Buchanan nem számol azzal, hogy a nem racionális döntés alapján is megvalósíthatjuk az erkölcsi törvényt, ám ebben az esetben ez nem ábrázolható matematikai eszközökkel.

Az minden esetre érvényes, hogy a kiscsoportokban kialakult és közvetlen bizalmi- és kommunikációs viszonyban kézzelfoghatóan követhetők az etikai elvek megjelenései. A nagy létszámú csoport vonatkozásában Buchanan szerint "…az egyén arra számít, hogy az etikai szabályra vonatkozó választása nem befolyásolja a többiek szabályválasztását; valóban, a többiek választásait, úgymond, a természeti környezet részének tekinti és nem az egyén saját döntésétől függőnek." ²⁰

A "nagylétszám-dilemma" vizsgálata a közgazdaságtudományokban gyakorta előforduló kérdés. Ezzel kapcsolatban Buchanan a közösségi javak kínálatának elméletét "potyautas-problémaként" értelmezi. Itt az egyén választási magatartásából kiindulva kísérel meg magyarázatot nyújtani a közösségi javak kínálatának alakulására, s ezt állítja szembe a magánjavakkal. Buchanan kérdése: "Miért mond csődöt bizonyos lényeges értelemben a piac, a csere mechanizmusa akkor, amikor olyan javak és szolgáltatások jelennek meg, amelyeket nagyszámú egyén szükségképpen közösen fogyaszt?" ²¹ Válasza szerint a közösségi javakon osztozkodó nagy létszámú csoportok tagjai hajlamuk alapján a "potyázást" választják, azaz igénybe veszik az előnyöket, de önérdekük alapján nem járulnak hozzá a közös költségekhez. Tehát az egyén racionálisan utasítja vissza azt, hogy a költségekhez önkéntesen hozzájáruljon.

A "nagylétszám-dilemma" további vonzata az egyén vonakozásában az is, hogy úgy véli, semmilyen lehetősége nincs arra, hogy bármilyen hatást gyakoroljon a többiekre. Ez Buchanan szerint akkor alakul ki, amikor a csoport létszáma eléri a kritikus szintet. Ebben a vonatkozásban már érthető, hogy az egyes kormányzatok miért helyettesítik politikai eszközökkel a piaci folyamatokat. Így bizonyítja Buchanan a hasonlóságot a közösségi javak költségeihez való hozzájárulásban és az etikai szabályok közötti választásban tanúsított individuális magatartások között. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy "Az egyén, illetve a cég magatartásáról van szó a tökéletes verseny körülményei között. Ezt a tényállást normális esetben a nagylétszám-dilemma határozott jelenléte mellett definiáljuk. Tökéletes verseny a definíció szerint akkor áll fenn, ha egy vásárló vagy egy eladó csak olyan kis hatást gyakorol egy termék összpiaci keresletére vagy kínálatára, hogy úgy cselekedhet és cselekszik is, mintha saját magatartása semmilyen hatást nem gyakorolna a piacon kialakuló árakra. Minden eladó és minden vásárló árelfogadó." ²²

Stiglitz és Buchanan elemzései is azt bizonyítják, hogy a kapitalizmus mikro- és makrokörnyezeti működésében egyaránt szükséges a társadalmi tőke újratermelődésének lehetőségével foglalkozni. Ezt legfőképpen a közösségi javak makrokörnyezeti értékviszonyaiban követhetjük nyomon, hiszen a társadalom tekintélye alapján példaként állított közös magatartási szabályok kiinduló pontokat képezhetnek a közösség minden tagja számára. Tehát a társadalmi tőke – jól beláthatóan – a társadalom minden tagja számára hasznos. Fukuyama ehhez azt is hozzáteszi, hogy a társadalmi tőke újratermeléséről és elismeréséről a piaci viszonyoktól független erőknek szükséges gondoskodni ^{Például kormányok, önkormányzatok és
non-profit szerveztek}. Fukuyama szerint jelenkorunkban a társadalmi tőke nem tekinthető közvagyonnak, ugyanis "A piac minden további nélkül létre fog hozni társadalmi tőkét, mert az önző egyének hosszú távú érdekeit szolgálja. Az a nagyvállalat, amelyik magas fokú tisztességet és udvariasságot követel meg ügyfélszolgálatánál, vagy az a cég, amelyik nyomban leveteti a polcokról hibás termékeit, vagy az az igazgató, aki csökkenti saját fizetését, hogy szolidaritást mutasson alkalmazottaival a recesszió idején, nem önzetlenül cselekszik: mindegyiknek hosszú távú érdeke, hogy a tisztességéről, megbízhatóságáról, termékeinek minőségéről, igazságosságáról legyen híres, vagy hogy egyszerűen nagy jótevő hírében álljon." ²³

Mindezek alapján feltételezi Fukuyama azt, hogy az erények gazdasági javakká válhatnak. Ez nyilvánul meg abban, ha a természet védelmét azzal is elősegítjük, hogy nem avatkozunk be fölöslegesen a környezet állapotába, nem raboljuk ki rövid távú önérdekek miatt a természetes erőforrásokat, és így lehetővé tesszük azt, hogy a későbbi nemzedékek is meríthessenek belőle. Ezzel függ össze az is, ha a multinacionális cégek jó minőségű termékeket kínálnak, s így bizalmat építve, a megbízhatóságot és a becsületességet társadalmi normává formálhatják. Ezzel kapcsolatban utal Fukuyama a Max Weber példáiból is ismert újvilági puritánokra, akik önérdekként vállalták a mértékletességet és az önfegyelmet, mert Isten kiválasztottjainak tekintették magukat, és emellett hatalmas gazdagságot hoztak létre. Ebből következően Fukuyama így vonja meg a társadalmi tőke lényegét: "…a társadalmi tőke nem közvagyon, hanem olyan magánvagyon, amely tömérdek külső hasznot szül, azt is megértjük, hogy egy modern piacgazdaság szakadatlanul termel társadalmi tőkét." ²⁴

Fejlett nyugat-európai nagyvállalatok például azzal segítik elő a társadalmi tőke gyarapodását, hogy komoly ráfordításokkal támogatják a kooperatív készségek oktatását. Ugyancsak törekednek a fejlett világ cégei arra, hogy dolgozóikban kialakítsanak olyan szocializációs mechanizmusokat, amelyek a munkahelyi kapcsolatokat, a közösségi identitást erősítik. A társadalmi tőke tekintetében Fukuyama megvizsgálja az állam szerepét is. Példaként hozza fel az USA Tengerészgyalogságát, ahol az újoncok 11 hetes alapkiképzésén nem szabad használni az egyes szám első személyű személyes névmást. Az állam legfőképpen az oktatási rendszer hatékonyságán keresztül képes elősegíteni a társadalmi tőke újratermelését. Ezzel kapcsolatban Fukuyama arra is rámutat, hogy a kormányok hozzájárulhatnak a társadalmi tőke csökkentéséhez is. Ez következik be, ha nem képesek határt szabni a bűnözésnek, nem védik megfelelően a tulajdonjogokat. Ugyanakkor arra is figyelemmel kell lennünk, hogy az állam milyen mértékben avatkozik be a civil társadalom folyamataiba, hiszen ha az állam már a társadalom minden szegletében jelen van, akkor ezzel visszafogja az önkéntes társas szerveződések létrejöttét. Az amerikai közoktatási rendszerrel kapcsolatban jegyzi meg, hogy megnehezül a társadalmi tőke növelése, mert gyakorta még a közrendet sem képesek biztosítani az iskolákban. Ehhez kapcsolódik az is, hogy szintén csökkentik a társadalmi tőke hatékonyságát azzal, ha az állami iskolákban nem támogatják a többnyelvűséget, a multikulturalizmust, s ezen keresztül a kisebbségi csoportok önbizalmát.

Fukuyama mindezzel kapcsolatban még arra is felhívja a figyelmet, hogy óvakodnunk kell attól, hogy a liberális államok arra használják fel egyre növekvő hatalmukat, hogy a közösség kárára növeljék az egyéni jogok széleskörű elismerését. Ezzel kapcsolatban vizsgálja meg a modern állam vitatott szerepeit. ²⁵ Abból indul ki, hogy a modern politikában egy jól körülhatárolt célnak tekinthető az, hogy csökkentsék az állami szerepvállalást. Ennek alapja, hogy léteznek erős és gyenge államok. Az állam, mint intézmény, nem tekinthető egyetemesnek, de a szeptember 11-i események rávilágítottak arra, hogy csak az erős államok képesek a nemzetközi terrorizmussal szembeszállni. "A terrorizmusnak nem a szegénység a közvetlen oka: a Világkereskedelmi Központ ^{World Trade Center} és a Pentagon elleni támadás szervezői középosztálybeli családokból származtak, és Nyugat-Európában váltak politikailag elkötelezetté. A támadás a Nyugat központi kérdésére irányította a figyelmet: a modern világ vonzóvá vált, mivel a piacgazdaság anyagi jólétét és a liberális demokrácia politikai és kulturális szabadságát együtt kínálja. A kettő kombinációját a világon minden ember magáénak szeretné tudni, ezt bizonyítja a fejletlenebb országokból áradó menekültek és a bevándorlók tömege is." ²⁶

Kétségtelen tény, hogy a modern és liberális Nyugat civilizációs tekintetben a 20. században jelentős előnyökre tett szert a harmadik és negyedik világgal szemben. Ez utóbbi régiókban gyakorta tapasztalhattunk az elmúlt évtizedekben – gazdasági és politikai értelemben egyaránt – megtorpanást illetve visszafejlődést. Vajon a Nyugat fejlettsége és intézményesült értékei képessé válnak-e arra, hogy szerves formában ágyazódjanak be az említett hátrányos helyzetű térségekben. Az is kérdés, hogy az eltérő kulturális szerepekkel és vallási meggyőződéssel rendelkező fejletlenebb világok elfogadják-e a nyugati demokrácia által felkínált civilizációs praxis átvételét a saját országaik gyakorlatába. Itt ugyanis tapasztalható egy kettősség, mert egyrészt a fejletlenebb harmadik világból több tízmilliós nagyságrendű migráció nyomul nyugat felé, amelyik zömmel óhajtja a gazdasági és társadalmi fejlődés áldásait, de ugyanakkor szellemi-vallási tekintetben meg kívánja tartani hazája hagyományait. Ők legfőképpen a jobb élet reményében bízó gazdasági menekülteknek tekinthetők. Másrészt az otthon maradottak – többféle ok miatt is - mereven elutasítják azt, hogy a harmadik világban lévő országokban a Nyugat egyetemességének igénye alapján, olyan változások következzenek be, amelyek társadalmi és kulturális életüket gyökeresen átalakítanák. Ezzel kapcsolatban Fukuyama rámutat arra is, hogy "A modern világ magasabb rendű célkitűzéseit ássa alá az a tény, hogy a nyugati kormányok és a multinacionális fejlesztési ügynökségek eddig nem voltak képesek hasznos tanáccsal vagy segítséggel ellátni a fejlődő országokat." ²⁷

Az állam vonatkozásában a 20. századi politikák egyik legjelentősebb kérdése az volt, hogy milyen mértékű legyen a legális közhatalom mértéke és kiterjedése. Ebben a kérdésben szemben állt egymással két koncepció: a minimalista liberális és a központosított állam típusa. A tapasztalatok alapján a kelet-európai rendszerváltásokig a demokratikus államok szervezettsége és hatáskörei alaposan megnövekedtek. ²⁸ Mindez azzal is együtt járt, hogy a civil alapon szerveződött társadalmi tőke jelentősége is stagnáló állapotba került. A kérdés gyökere kétirányú: egyrészt a fejlett gazdaságú államok és a nagy hatalmú nemzetközi szervezetek örök dilemmája, hogy a gazdasági liberalizmust csak rövidtávon alkalmazzák-e, avagy merjenek ebben hosszabb távú folyamatokat is megnyitni, másrészt ezzel függ össze az is, hogy a demokratikus államok különféle koncepciói és dimenziói miként különüljenek el egymástól, és hogyan és mikor kapcsolódjanak adott gazdasági trendekhez.

E gondolatfutam is bizonyítja, hogy amikor az államok és a világgazdaságok egymásra hatásait vizsgáljuk, akkor legfőképpen gazdaságetikai problémákkal állunk szemben. Ezek két dimenziója ugyanaz, mint az egyes emberek közötti viszonyokban: önérdek és önzetlenség, avagy a mindenható és gátlástalan profit és a moralitás. A közgazdászok írásaiban viszonylag ritkán találkozhatunk a gazdasági folyamatokban figyelembe veendő morális indítékokkal, ugyanis a bizalom fogalma legtöbbször kilúgozódik a racionális önérdek akaratából. A gazdaság világában a cselekvés e két malomköve között gyakran őrlődnek az egyének és az államok is. Fukuyama szerint az ilyen döntés mindig nehéz és felelősségteljes: "A józan erkölcsi megfontolás valóban azt súgja, hogy ha az ember csak azért tisztességes és segítőkész valakivel szemben, mert a jövőben is üzleti kapcsolatot akar fenntartani vele, akkor nem igazán tisztességes és segítőkész, csak számító. Az erény csak akkor erény, ha önérdek nélkül gyakorolják. Fontos, hogy észben tartsuk az erkölcsi viselkedés e kantiánus megközelítését, amely a szándékot hangsúlyozza, nem pedig az eredményt, különösen akkor, amikor valakinek a jellemét ítéljük meg. De a gyakorlatban nem könnyű meghúzni a határvonalat az erkölcsös és az önérdek motiválta viselkedés között. Gyakran önérdekből kezdünk követni valamely normát, de aztán már morális megfontolásokból ragaszkodunk hozzá." ²⁹

Etikai szempontból ez az egyik legnehezebb probléma az egyéni és állami kölcsönviszonyok között. Itt még az a kérdés is felmerül például, hogy az egyéni illetve szervezeti lojalitás milyen határig tartható illetve képviselhető, ugyanis a kérdés lényege – Fukuyama olvasatában -, hogy megkülönböztethetjük-e a piaci csere és a kölcsönös altruizmus dimenzióit, avagy mindkettőben ugyanazt a logikát kövessük. A probléma feltérképezéséhez vissza kell térnünk az emberi természet és a társadalom alapösszefüggéseihez. Ehhez meg kell vizsgálnunk a normák típusait és minőségeit a különféle társadalmi konstrukciókban. A közgazdasági elméletek alapvetéseiben a társadalmi normák az egyenlő rangú individuumok racionális alkupozícióiból nőnek ki. A szociálantropológusok szerint azonban általában a kölcsönösségben résztvevő erősebb fél alakítja ki a normákat, s ezek segítségével kísérli meg hatalmát gyakorolni. Természetesen itt fontos szerep jut a társadalmi hagyománynak, valamint a biológiai és genetikai örökségnek. Így egy ember életére vetítve egyensúlyt kell feltételeznünk a társadalmi alapokon nyugvó racionális választások és az ifjúkori szocializációs hatások között. "Az élettudományok azonban egyre több olyan bizonyítékkal szolgálnak, amelyek cáfolják a standard társadalomtudományi modellt: az emberek nyilvánvalóan eleve létező kognitív struktúrákkal és életkor-specifikus tanulási képességeikkel születnek, amelyek megkönnyítik a társadalomba való beilleszkedésüket. Más szavakkal, létezik olyasmi, amit emberi természetnek nevezhetünk. A szociológusok és az antorpológusok számára az emberi természet létezése azt jelenti, hogy újra át kell gondolni a kulturális relativizmus tanát, és hogy lehet olyan kulturális és erkölcsi univerzálékat találni, amelyekkel, okosan használva őket, megítélhetők a konkrét kulturális gyakorlatok. Ráadásul az emberi viselkedés korántsem annyira rugalmas és ennélfogva manipulálható, ahogy azt a vele foglalkozó tudományágak a század nagy részén át feltételezték. A közgazdászok számára az emberi természet azt is jelenti, hogy a szociológusok nézete az emberről, mint eredendően társadalmi lényről, pontosabb az ő individualisztikus modelljüknél. Azok számára pedig, akik nem antropológusok, szociológusok vagy közgazdászok, az, hogy létezik eredendően emberi, megerősíti egy sor egyszerű, józan tapasztalatukat arról, hogyan gondolkodnak és cselekednek az emberek; olyan tapasztalatokat, amelyeket határozottan tagadtak a társadalomtudósok korábbi nemzedékei – például hogy a férfiak és a nők természetes módon különböznek, vagy hogy erkölcsi ösztönökkel megáldott, eredendően politikai és társadalmi teremtmények vagyunk." ³⁰

Mindezzel Fukuyama azt kívánja bizonyítani, hogy a társadalmi tőkét, illetve az ahhoz való viszonyt az egyének legfőképpen ösztönösen hozzák létre. E probléma vizsgálatának gyökérzetéhez még szorosan hozzátartozik a 20. században folyamatosan napirenden tartott kulturális relativizmus kérdése is. Ennek egyik metszéspontja a modern toleranciaelv gyakorlatának elterjedt értékelése, amely szerint alapvetően nem létezik olyan racionális alap, amelyből etikai ítéleteket lehetséges konstruálni. Az értékek relativitásának vitái felerősödtek az ezredfordulón azzal összefüggésben, hogy a szeptember 11-i eseményekkel kapcsolatban felújultak a különféle társadalmak és civilizációk közötti – vélt vagy valós – ellentétekről szóló viták. Eszerint az etikai szabályok a különféle közösségek hagyományai alapján létrejövő mesterséges konstrukciók, és teljesen hiábavaló, egyetemes etikai mértéket feltételezve, idegen kultúrákat és civilizációkat megítélni.

Tulajdonképpen a 20. század eleje óta párhuzamosan bontakozott ki az ember viselkedésmódjainak kutatásában a biológiai és a szociálpedagógiai-szociológiai attitűd. A második világháború végére azonban a náci fajelmélet miatt a biológiai aspektus szinte totálisan kompromittálódott. ³¹ A hetvenes évektől azonban egyre gyakoribbá vált az, hogy közgazdászok rendszeresen emeltek át elméleteikbe biológiai modelleket. ³² E szándékok azt célozták, hogy megerősítsék – a többféle diszciplína együttműködése alapján – a gazdasági ember azon képességét, hogy a társadalmi tőke megteremtésének legfontosabb feltétele az együttműködés. Mindebben két alapvető szemléletmódot kíséreltek meg egyeztetni, és zömében arra az álláspontra jutottak, hogy az individuumok érdekei alakítják ki a csoportok viselkedési mintáit. E kutatásokat megerősítette a nyolcvanas években elterjedt játékelméletek kutatása is. Ezeket a közgazdászok legfőképpen a piaci kapcsolatok leírására alkalmazták ^{Harsányi
János}, és túlnyomórészt matematikai modellekből és evolúciós szabályrendszerekből következtettek.

E kapcsolat elemzése során Fukuyama rámutat arra a változásra, ami az elmúlt másfél évtizedben vált ismertté, azaz hogy a biológiai tudományok legújabb kutatásai az emberi viselkedéssel kapcsolatban gyakorta ellentmondanak a közgazdaságtani alapvetéseknek. Ez a tendencia elismeri, hogy az önzetlenség és a közösségi együttműködés sokféle előnyt biztosíthat a polgároknak, és az ebből fakadó kooperáció alakítja ki a társadalmi tőkét, de ugyanakkor az is igaz, hogy mindez az evolúció folyamatában nyilvánul meg, és válik genetikailag kódolttá. "A közgazdászok gyakran csodálkoznak, hogy olyan sok kooperáció van a világban, hiszen a játékelmélet azt sugallja, hogy kooperatív megoldásokhoz rendszerint nehéz eljutni. Kínkeservesen próbálják megmagyarázni, miért megy el olyan sok ember szavazni, vagy ad pénzt jótékony célra, vagy marad hű a munkaakóihoz, mivel az önérdektől vezérelt, viselkedésen alapuló modelljeik szerint minden ilyesmi irracionális cselekedet. A legtöbb olyan ember, aki nem közgazdász, azt válaszolná erre, hogy a kooperáció azért olyan gyakori, mert az emberek eredendően társas lények, és nem kell különösebb stratégiákat kidolgozniuk annak érdekében, hogy képesek legyenek együtt dolgozni. Az evolúcióbiológia éppen ezt támasztja alá, és sokkal pontosabb magyarázattal szolgál arra, hogy ez a társas hajlam hogyan jött létre, és milyen formákban nyilvánul meg." ³³

Mindezek alapján vetődik fel a kérdés, hogy a piaci csere illetve a morális csere kölcsönösségi viszonyai mennyiben hasonlóak és különbözőek, illetve közelíthetőek egymáshoz? Mindhárom változatra találunk természetesen példákat, azonban a kettő nem azonosítható teljességgel. Inkább a két forma közötti átjárhatóságon van a hangsúly, ami egy szilárd értékeken nyugvó közösségben maximálisan elősegítheti a társadalmi tőke aktualizálását. ³⁴ Fukuyama véleményével szemben – a társadalmi tőke jövőjével kapcsolatban – Noam Chomsky rendkívül szigorú kritikát fogalmaz meg. Értelmezésében napjaink multinacionális nagyvállalatai legfőképpen a totalitárius rendszerekre hasonlítanak. A hierarchiában a felülről lefelé adott utasítások határozzák meg a döntéseket. Hiányolja, hogy a vállalatok, a jelenlegi szabályok szerint, csak egy bizonyos szintig számoltathatók el nyilvánosan. Ezenkívül a gazdasági struktúrák – legálisan vagy illegálisan - rendkívül szorosan kapcsolódnak az egyes államhatalmakhoz. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a vállalatok nagyságrendekkel nagyobb jogokat élveznek, mint a személyes jogok. Néhány ország már szinte teljes mértékben vállalati struktúrává alakult. ³⁵

Chomsky kritikájának alapja az a – szerinte – szerencsétlen váltás, ami a hetvenes évektől folyamatosan ment végbe az egész világon. Ez a neoliberális globalizáció, amelynek egyik legfőbb sajátossága, hogy korlátozza az egyes kormányok mozgástereit. Szerinte a második világháború után kialakult gazdasági mechanizmus tekintendő továbbra is példának, amely korlátozta a tőke mozgását, kontrollálta az árfolyamokat és megteremtette a szociális jóléti államot. Chomskyval együtt sokan visszasírják ezt az állapotot, de a kilencvenes évek elejétől oly mértékben szélesült ki a globalizáció, és a jelenlegi világgazdasági tendenciák olyan képet mutatnak, ami ezt a vágyat ebben a formában már nem teszi reálissá. A kiváló nyelvész véleménye elég sommás, de ugyanakkor sok részigazságot is tartalmaz. ³⁶

A 90-es évek végétől, amikor egyértelművé vált a nyugati világban az a tény, hogy a jóléti állam koncepciója egyre nagyobb veszélyeknek van kitéve, fokozatosan terjedt el a tudományos diskurzusban az esélyteremtő állam fogalma. Ennek oka, hogy azok a gazdasági alapok, amelyekre a második világháború után a jóléti állam ráépült, gyökeresen megváltoztak, ugyanis a jóléti intézmények az ipari társadalom termelékenységére alapozódtak, de ez a forma már egyre kevésbé képes a 90-es évektől az információs társadalom szociokulturális gondjait kezelni. Szabó Katalin elemzése szerint "A gazdasági alap radikálisan különbözik az ipari társadalométól, s ezért egyre nehezebben férnek vele össze a jóléti rendszer meglévő, évtizedekkel korábbi állapotokat tükröző intézményei. Az új gazdasági környezetben a jóléti állam a maga klasszikus formájában idegen test, amelyet a gazdaság előbb-utóbb kivet magából. A kilökődési reakciókat természetesen erősítik a jóléti rendszer eredendő bajai, de a jóléti állam lélekharangját igazában az információs társadalom kondította meg." ³⁷

A múlt század második felében a fejlett nyugati államok kezdték megszokni a jóléti állam kényelmét, s a 90-es években a globalizáció jelenségei ellen megkezdődött világméretű tiltakozáshullám mutatott rá először arra, hogy ez a kényelem egyre inkább veszélybe kerül. ³⁸ Ez egyben azt is jelenti, hogy megkérdőjeleződnek a jóléti államot konstruáló etikai elvek is, mint a társadalmi igazságosság, a piacok hibáinak korrekció-kísérletei és a közösségi értelemben képviselt morális értékek.

Nyilvánvaló az, hogy a versenypiac alapvető jellemzője a különböző szintű társadalmi egyenlőtlenségek létrejötte és újratermelődése. Az egyenlőség és egyenlőtlenség arányai és fokozatai a kapitalizmus gazdaságtanának egyik középponti kérdése, ugyanis a termelésben vagy vállalkozásban résztvevők számára az jelenti az alapvető ösztönzést, hogy minél magasabb, illetve egymástól eltérő jövedelmeket érhetnek el. Az abszolút egyenlősítésre való törekvés tulajdonképpen a kapitalizmus alapvető működési genezisét vonja kétségbe. Ugyanakkor e dolog másik oldala az, hogy a túlzottan különböző jövedelmek megbontják a társadalom rendjét és aláássák a teljesítő képességre való ösztönzést. "A versenyből kihulló, elszegényedő tömegek és gyermekeik esélytelensége nem egyszerűen csak a bűnözés növekedésével, a társadalom szétzilálódásával, sőt társadalmi robbanással fenyeget, veszélyessé téve a gazdagok életét, hanem – minthogy kívül rekednek a gazdasági körforgáson – tehetséges emberek képességei, alkotókészségük veszhet el a társadalom és a piaci rendszer számára. A piac korlátlan működése paradox módon magát a piacot fenyegeti, hisz a differenciálás következtében hosszú távon nem valósulhat meg maradéktalanul a piac egyik alapelve: a képességek versenye, az ennek alapján történő kiválasztódás." ³⁹

Mindezzel együtt jár az a tendencia is, hogy a nagymértékű egyenlőtlenségek megkérdőjelezik a társadalom zöme által stabilnak tartott erkölcsi elveket is. A jövedelembeli egyenlőtlenség többféle háttérből adódhat. ⁴⁰ Mindezt összegezve egyértelmű az a tény, hogy a piacot nem lehet magára hagyni, hiszen az önszabályozó modell számtalan hibalehetőséget hordoz magában, s ha ezek tendenciává válnak vagy elhatalmasodnak, akkor szembe kell nézni a társadalom egészét érintő feszültségekkel. De vajon az állami beavatkozás képes-e megoldani a piac működési hibáiból adódó problémákat, és segíthet-e ebben a civil kurázsi és a társadalmi tőke hatékonysága? Az állami beavatkozás sokféle intézményt alakított ki a 20.század során. Szabó Katalin az alapvető beavatkozások 5 típusát különbözteti meg: 1. A mennyiségi szabályozás elve, amely keretet szab valamely javak és szolgáltatások kereslete és kínálata között. 2. A minőségi szabályozás, amely a termékek és szolgáltatások minőségét írja elő. 3. A javak fogyasztásának állami finanszírozása: ide tartoznak az ártámogatások, az ingyenes szolgáltatások, s például egyes ártalmas fogyasztási javak árnövelése. 4. Egyes javak és szolgáltatások állami monopóliuma ^{pl.: egyes országokban az oktatás bizonyos formái} , illetve a magántermelés tiltása és korlátozása. ^{pl.: fegyverek, alkohol} 5. Pénzbeli transzferek a rászorulóknak. Ide tartoznak a különféle segélyek ^{munkanélküli
segély, táppénz, családi pótlék stb.}

Természetesen e beavatkozási formák különféle módon valósulnak meg a jóléti államokban. ⁴¹ Mindehhez szükséges még hozzáfűzni azt, hogy a jóléti állam is számtalan ellentmondást hordoz magában. Például befolyásolhatja a hatékonyságot, illetve társadalmi feszültségeket gerjeszthet az egyes lobby csoportok tevékenysége és hatása a kormányzati politikára. Ezek legtöbbször magán vagy csoportérdekeket kívánnak érvényesíteni, de az üzleti konkurencia is gyakorta megjelenik a nyomásgyakorló csoportok működésében: " A jóléti állam körül számos nyomásgyakorló csoport hajszolja a maga érdekeit. A zöld lobby mögött sem mindig a valós környezetvédők állnak, gyakran konkurensek próbálják ily módon kiszorítani egymást a piacról, azáltal, hogy környezetvédelmi indokokra hivatkozva olyan szabályozást lobbyznak ki, amelynek a konkurens termék nem tud megfelelni. Amikor például a szakszervezetek akadályozzák a hazai tőkét a termelés hatékonyságának a növelésében, a saját tagságuk jólétét növelik, miközben a társadalom többi tagjáét csökkentik. A nyomásgyakorló csoportok gyakran beépülnek a politikába, s ilyenformán önmagukat szabályozzák. Érthető tehát, hogy a szabályozás megalkotásakor maguk felé hajlik a kezük. Gyakran lobbyznak például olyan törvényekért, amely kiszorítja a külföldi versenytársakat, vagy akár a hazai vetélytársakkal szemben hozza őket monopolhelyzetbe. A monopóliumokkal természetesen nemcsak a hatékonysági szempontok sérülnek, de a jóléti szempontok is. A verseny ösztönző erejének kikapcsolásával csökken a társadalmi teljesítmény, alábbhagy az innovációs hajlam, és sorolhatnánk még tovább a negatív következményeket, amelyek egyértelműen jólétcsökkentők." ⁴²

Mindezt még fokozza a bürokrácia negatív beágyazottsága, hiszen tudjuk, hogy a modern kor egyik rákfenéje az, amikor a hivatali rendszerek és intézmények elsősorban a saját önérdekeiket szolgálják, és az állami illetve közösségi célok megvalósításában diszfunkcionális magatartást képviselnek. Mindezek a jelenségek vezethetnek oda, hogy a jóléti államokban a gazdaság makroegyensúlya kerül veszélybe. Ha ezek a negatív folyamatok összekapcsolódnak és párosulnak egy hosszabbtávú és túlméretezett deficittel, akkor fokozatosan bontakozik ki a jóléti államok válsága. Ez legfőképpen a szociális következményekben jelenik meg. ⁴³

Mit kínál mindezzel szemben az esélyteremtő állam? Szabó Katalin szerint "A kialakult helyzetben eddig háromfajta kormányzati reakció figyelhető meg:

Visszatáncolás, a jóléti állam visszacsinálása, "vadkapitalizmus";

Vegetálás a romokon;

Esélyteremtő állam az adóztató-költekező állam helyett – új társadalmi megegyezés."⁴⁴

Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a múlt század 80-as éveiben a jobboldali konzervatív kormányzatok megkísérelték korszerűsíteni az állam szervezetét és intézményeit, azonban képtelenek voltak szembenézni az információs társadalom kihívásaival, s az is bebizonyosodott, hogy a minimális állam megvalósítása nem hozta meg a kívánt eredményeket. Azóta bebizonyosodott, hogy a jóléti kiadásokat nem lehetséges a társadalom egészére fordítani, egyre inkább jellemző, hogy a rászorultság fontossága alapján részesüljenek az egyének illetve a társadalmi csoportok a támogatásokból. Döntővé vált az is, hogy legfőképpen az oktatás különböző szintjeit kell támogatni, hiszen ez pozitív hatással van a munkanélküliségre illetve a termelékenységre. Ugyancsak fontos feladattá vált az, hogy a globalizáció kihívásait szervesen rendeljék hozzá az adott nemzetállamok érdekeihez. Mindez ahhoz is hozzájárulhat, hogy az eltérő fejlettségű régiók között csökkenjenek az esélykülönbségek. A helyes út egy olyan állam megformálásához vezet, amely "…alapvetően nem a már megtermelt javak újraelosztása végett avatkozik be a gazdaságba, hanem a termelés feltételeinek javítása érdekében. Az esélyteremtő állam úgy kíván a szegényeken segíteni, hogy javítja a gazdasági növekedés feltételrendszerét, beruház olyan területeken – mint például az oktatás – ahol a magántőke nem igazán vállalja a terheket." ⁴⁵

Ezek a feladatok a korábbi, a jóléti államra jellemző mechanizmusok helyett újfajta mechanizmusokat igényelnek, azaz a korábbi jóléti támogatások rendszerét fel kell váltania a foglalkoztatás szélesítésének lehetőségeivel. Az átfogó megoldás lényege, hogy az egyes gazdasági, társadalmi és szociális problémaköröket lehetőleg nem egymás rovására kell megoldani. A fejlett világban az eddigi tendenciáknál is nagyobb figyelmet kell fordítani az oktatás hatékonyságára, és ehhez szükséges az egészséges arány kialakítása a piaci és az állami finanszírozás között. Természetesen az esélyteremtő állam koncepciójának megvalósítása jelenleg még a kezdeteknél tart. Amíg a fejlett nyugat-európai államokban már látszanak eredmények, amelyek az esélyteremtő állam felé mutatnak, addig az Unióhoz újonnan csatlakozott kelet-európai államokat még elsősorban a társadalmi diskurzusokban kibontakozó útkeresés jellemzi.

Visszatérve tanulmányunk kiindulópontjához, Fukuyama kérdésfeltevéséhez a társadalmi tőke jövőjével kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a múlt század 90-es éveitől egy jelentős világgazdasági és világpolitikai átrendeződés tanúi vagyunk, melynek során visszavonhatatlanul beágyazódtak a globalizáció hatásmechanizmusai a gazdasági, társadalmi, a politikai és a kulturális élet szinte minden területén. Mindez természetesen együtt jár az egyes társadalmak morális és gazdaságetikai értékrendszereinek átalakulásával is. A legfontosabb kérdéseket Fukuyama így összegzi: "Az a sorsunk, hogy egyre csússzunk lefelé a társadalmi és erkölcsi dezorganizáció szakadékába, vagy van okunk feltételezni, hogy a szétbomlás csak ideiglenes állapot, és hogy az Egyesült Államok meg a többi társadalom, amelyik átélte, sikeresen felvértezi magát új normákkal? És ha sor kerül az új normarendszer kiépítésére, vajon milyen formát fog ölteni? Spontán módon fog történni, vagy megköveteli az állam megfelelő politikai döntéseken keresztül történő beavatkozását? Vagy arra kell várnunk, hogy elkezdődjék valamilyen előreláthatatlan és alighanem irányíthatatlan vallási megújhodás, amely helyreállítja a társadalmi értékeket?" ⁴⁶

E kérdések azt a szemléletet előlegezik, hogy a történelem során az egyes államok társadalmak, birodalmak fejlődése és fennállása periodikus rend szerint működött. A különféle társadalmi és gazdasági formációk létrejöttük után megerősödtek, kiteljesedtek, megkíséreltek jól-rosszul válaszokat adni az adott korok kihívásaira. A kiteljesedés után egyes államok történetét a gyors hanyatlás, majd a bukás jellemzi, másokat pedig lassabb kiteljesülés és a hosszabb válságszakaszok ingadozása tett ismertté. Fukuyama szerint a globalizációs átrendeződés válságjelenségeit, illetve az ipariból a posztindusztriális gazdaságba való átmenetet legfőképpen akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a történelem korábbi időszakainak Nagy Szétbomlásait. ⁴⁷ Ezzel arra is felhívja a figyelmet, hogy ne csak a konkrét gazdasági statisztikákat vegyük górcső alá, hanem a társadalmi rend egyéb szociokulturális mutatóit is. Az adott trendeket jól jellemzik például a különféle társadalmak devianciáinak arányszámai, a bűnözési statisztikák, a szexuális viselkedések jellemzői, a házasságkötési szokások, az alkoholizmus, valamint az étkezési szokások. Mindezek ugyanis reálisan mutatnak rá – mint következmények – az adott gazdasági rend természetére, ugyanakkor a társadalmi tőke hasznosulása szempontjából kiemelkedően fontos az egyes társadalmak erkölcsi szokásainak vizsgálata. Példaként említi az angolszász országokban a puritanizmushoz való viszonyt: "Mind az erkölcsi hanyatláson kesergő konzervatívok, mind az egyéni szabadság bővülését ünneplő liberálisok néha úgy beszélnek, mintha az 1600-as évek elejétől napjainkig szakadatlanul csak távolodtunk volna a puritán értékektől. Pedig annak ellenére, hogy e hosszú időszak során nyilvánvalóan a nagyobb individualizmus és világiasság felé irányuló trend volt jellemző, az emberek viselkedésében sok hullámzás is látható, ami azt sugallja, hogy a társadalmak a legteljesebb mértékben képesek felállítani az individuális választást korlátozó erkölcsi szabályokat." ⁴⁸

Fukuyama mindezzel arra utal, hogy az egyes gazdasági és a politikai korszakváltásoknak természetes kísérőjelenségei az erkölcsi normák átalakulásai. Így lehetséges az, hogy például az Egyesült Államok létrejötte utáni időszakot a társadalmi tőke deficitje és az erkölcsi zűrzavar jellemezte. ⁴⁹ Ugyancsak jó példa erre a viktoriánus kor erkölcsi értékmozzanatainak kiépülése a 19. századi angol társadalomban. ⁵⁰

Mindezek a jellemzők fontos elemei azoknak az elemzéseknek, amelyek szerint a jelenlegi válsághelyzet, ami együtt jár a globalizáció kiszélesülésével, korrekcióra szorul, azaz szükséges a jelenlegi társadalmi rend újjáépítése. Vajon a korábbi történelmi korszakok válsághelyzetei kínálnak-e használható párhuzamokat a jelenlegi problémák megoldásához? Fukuyama gondolatmenete szerint többféle tendencia is arra mutat, hogy a korábbi erkölcsi normák egy része helyreáll; igaz már új helyzetek és körülmények között. Tehát továbbra is bíznunk kell abban, hogy az emberek társas- és racionális lények, és minden új helyzetben képesek önmaguk és közösségük számára szabályokat felállítani. A szülőknek például mindig is érdekük marad, hogy gyermekeik a lehető legjobban boldoguljanak. Természetesen mindennek vannak hátulütői is: "Egy racionális normarendszer nem alakul ki automatikusan. A Nagy Szétbomlás idején a kultúra sok olyan kognitív trükköt eszelt ki, amellyel elhomályosította az emberek előtt, hogy személyes viselkedésük milyen hatással van a hozzájuk közel állókra. A társadalomtudósok azt mondták nekik, hogy egyszülős családban felnőni nem rosszabb, mint teljes családban. A családterapeuták megnyugtatták őket, hogy a gyerekeknek is jobb, ha a szüleik elválnak, mint ha konfliktusokkal terhelt családban kell élniük. Ugyanezek a terapeuták azt mondták nekik, hogy a gyerekeik csak akkor lesznek boldogok, ha ők boldogok, így aztán lelkifurdalás nélkül tehették az első helyre a saját igényeiket. A szülőket ráadásul bombázták a tömegkultúra képei, amelyek a szexualitást magasztalták, és a hagyományos nukleáris családot a képmutatás, az elnyomás, sőt a bűn melegágyaként ábrázolták. Ezeknek az attitűdöknek a megváltoztatása vitákat, érveléseket igényel, sőt akár olyan fajta konfliktust is, amit James Davison Hunter "kutúrháborúnak" nevezett." ⁵¹

Természetesen mindezen szociokulturális mozzanatok mellett szükséges az is, hogy a politika is aktív szereplője legyen az újjáépítés kísérletének. Itt Fukuyama arra hívja fel a figyelmet, hogy a politika felelősségének fontos eleme, hogy mennyire képes a társadalmi cselekvésben illetve a problémák megoldásában esélyt nyújtani a civil szervezetek számára, illetve mennyiben akadályozza, vagy segíti elő az egyének, közösségek és akár a marginális csoportok olyan tevékenységeit, amellyel önmaguk számára kísérelnek meg társadalmi tőkét kovácsolni. De ide tartozik például az állam szerepe abban is, hogy a bíróságok miként képesek kialakítani a hosszabb távú egyensúlyt a személyes jogok és a közösségi érdekek konfliktusaiban. Mindezek a tendenciák azt a folyamatot erősítik, amelyben a társadalom zöme képes kialakítani a bizalmat az egyének, a közösségek, az állam és az intézmények között. Mindezzel kapcsolatban még szembe kell nézni a modern technológiák és az információs kor olyan új folyamataival is, amelyek nagy hatással vannak a társadalmi, a családi és a rokoni kapcsolatokra. ⁵²

Ezen felül szintén nem szabad megfeledkeznünk a szabadsághoz való viszony problematikájáról. Ennek két oldala van: egyrészt intézményi, másrészt morális. Az előbbi a különféle szabadság-szintek kiegyensúlyozásáról szól, ami a szabadsághoz való viszony kettősségét is jelenti, azaz a kiterjesztett szabadság önmagában kell, hogy hordozza saját, racionális korlátait. Természetesen a piacgazdaságban sajátos módon jelenik meg a szabadsághoz való viszony. Polányi Károly szerint "A piacgazdaságban sem a szabadságot, sem a békét nem lehetett intézményesíteni, mivel nyereséget és jólétet, nem pedig békét és szabadságot kívánt teremteni."⁵³ Természetesen ez azt is jelenti, hogy milyen garanciákat tudunk teremteni a szabadság fenntartására, hiszen csak olyan társadalom tekinthető alapnak, ahol jelen van a hatalom és a kényszer, amelynek tükrében működnek a szerződéses kapcsolatok. Ennek egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a társadalmi és erkölcsi rend nem feltétlenül halad együtt a politikai érdekekkel és a gazdasági fejlődéssel. Ennek két alapvető okát Fukuyama így jellemzi: a liberális rendszerek a politikai egyetértés fenntartásáért feladták az erkölcsi konszenzust. Ebből fakad az a kérdés, hogy "…vajon a kulturális identitásnak ezek az egyetemes formái túlélik-e a multikulturalizmusban való, elvi alapú hitet, amely túlmegy a kulturális sokféleség tolerálásán, és annak aktív ünneplését és ösztönzését jelenti. Annak az erkölcsi miniatűrizálódásnak, amelyet az amerikai civil társadalom korábbi tárgyalásakor írtunk le csak részben oka, hogy az egész társadalom sokszínűbbé vált. E folyamat ennél fontosabb előidézője az erkölcsi relativizmusban való elvi hit – az az eszme, hogy semmilyen értékrendszer nem bírhat tekintéllyel, s erre nincs is szükség. Amikor ez a relativizmus kiterjed a politikai értékekre is, amelyek a rendszer alapját képezik, akkor a liberalizmus elkezdi aláásni önmagát."⁵⁴ A másik ok Fukuyama olvasatában a technológiai kor változásaival kapcsolatos, ugyanis a társadalmi tőke készlete sohasem eleve adott automatizmusként jelenik meg, hanem mindig összefügg a gazdasági és társadalmi innováció különböző formáival. ⁵⁵ Így két tendencia halad párhuzamosan egymás mellett: a gazdaság és a politika világában a folyamatok következetesebben és irányíthatóbban működnek, míg etikai vonatkozásban inkább egy ciklikus rend érvényesül, ahol különféle időtávlatokban váltják egymást a felívelő és a hanyatló ciklusok.

Összegezve: Fukuyama alapkérdésének lehetséges variánsait megállapíthatjuk, hogy a társadalmi tőke készlete minden korban fontos kifejezője egy adott rendszer hatékonyságának és életképességének. Gazdaságetikai szempontból a társadalmi tőke fontos innovációs forrás és jelentős módon befolyásolja az adott kor emberének közérzetét. A hatékonyság szempontjából viszont számtalan gazdaságon kívüli ok is befolyásolja a társadalmi tőke érvényesülését, de alapvetően ez a fontos társadalom- és kutúrszociológiai tényező megléte elengedhetetlen a sikeres társadalmak életében.

Jegyzetek

¹ Francis Fukuyama: A Nagy Szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. ^{a továbbiakban Fukuyama} Francis Fukuyama amerikai társadalomtudós a kilencvenes évek elején A történelem vége és az utolsó ember című könyvével hívta fel magára a figyelmet. 1952-ben született Chichagoban, majd latin-görög szakos diplomát szerzett, s a Harvard egyetemen politikatudományból doktorált. Pályája első szakasza a RAND Kutatóintézethez kötődött, s közben két ízben is dolgozott az amerikai külügyminisztérium politikai tervező részlegénél. Elsősorban Közel-Kelet-szakértő, de foglalkozik az európai politikai, katonai ügyek elemzésével is. Tanított a Mason Egyetemen, s jelenleg a Johns Hopkins Egyetem kutatóprofesszora. Legutóbbi könyve: Államépítés: kormányzás és világrend a 21. században.

² In: Fukuyama 333.o.

³ In: Fukuyama 335-336.o.

⁴ Joseph A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Harper Brothers, New York, 1950

⁵ Daniel Bell: The Cultural Contradictions of Capitalism. Basic Books, New York, 1976.

⁶ In: Fukuyama 337.o.

⁷ In: Fukuyama 338-339.o.

⁸ Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Mészáros Gábor Kiadó, Budapest, 1997., 100. o., Fordította: Pap Mária. ^{a
továbbiakban Polányi}

⁹ In: Polányi 99.o.

¹⁰In: Polányi 103.o.

¹¹ In: Polányi 109.o.

¹² In: Fukuyama 338.o.

¹³ "Az üzlet egymáshoz kapcsolja az embereket a kölcsönös haszon révén… Az üzlet révén az ember megtanul megfontoltan cselekedni, tisztességesen viselkedni, jó modorra szert tenni, bölcsnek és mértékletesnek lenni úgy beszédében, mint cselekedeteiben. Érezve, hogy a sikerhez bölcsesség és tisztesség szükségeltetik, az ember kerüli a bűnt, de legalábbis viselkedése tisztességet és komolyságot sugall, nehogy bárminemű elutasítást váltson ki jelenlegi s majdani ismerőseiből." Idézi Fukuyama 339.o.

¹⁴ "A szerelem áruvá változása vagy egy régi alkalmazottnak a hatékonyság nevében történő elbocsátása kétségtelenül cinikussá teheti az embert. De ennek ellenkezője is történik: az emberek társadalmi kapcsolatokra lelnek a munkahelyükön, és megtanulnak tisztességesen, megfontoltan viselkedni." In: Fukuyama 340.o.

¹⁵ Joseph E. Stiglitz: A globalizáció és visszásságai. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003. 208-209.o. Fordította: Orbán Gábor és Gavora Zsuzsanna. ^{a továbbiakban Stiglitz}

¹⁶ In: Stiglitz 209.o.

¹⁷ In: Stiglitz 214.o.

¹⁸ "A csőd minden hitelszerződés íratlan része; törvény rendelkezik arról, mi fog történni, ha az adós nem tud fizetni a hitelezőnek. Mivel a csőd a hitelszerződés implicit része, a csőd nem töri meg a hitelszerződés "szentségét". Azonban létezik még egy ugyanilyen fontos íratlan szerződés az állampolgárok és társadalmuk, illetve kormányuk között, amelyet időnként "társadalmi szerződésként" említenek. Ehhez a szerződéshez szükség van alapvető társadalmi és gazdasági védelmi intézkedésekre, beleértve az elfogadható munka lehetőségét. Míg az IMF félrevezető módon azon munkálkodott, hogy megőrizze azt, amit a hitelszerződés szentségének tekintett, az ennél még fontosabb társadalmi szerződést hajlandó volt széttépni. Végül is az IMF gazdaságpolitikája volt az, ami egyaránt aláásta a piacot, valamint a gazdaság és a társadalom hosszú távú stabilitását." In: Stiglitz 216.o.

19 James M. Buchanan: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. 86.o., Fordította: Szegő András. ^{a továbbiakban Buchanan}

²⁰ In: Buchanan 91.o.

²¹ In: Buchanan 94.o.

²² In: Buchanan 96.o.

²³ In: Fukuyama 342.o.

²⁴ In: Fukuyama 343.o.

²⁵ F. Fukuyama: Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég Kiadó, Budapest, 2005. Fordította: Kitta Gergely. ^{a továbbiakban: Államépítés}

²⁶ In: Államépítés. 14.o.

²⁷ In: Államépítés. 15.o.

²⁸ "Amíg a századelőn a legtöbb nyugat-európai országban és az Egyesült Államokban az állami szektorok a bruttó hazai termék tíz százalékát emésztették fel, addig ez az arány az 1980-as évekre már majdnem a GDP ötven százalékára emelkedett ^{a szociáldemokrata
Svédországban hetven százalékára}." In: Államépítés. 16.o.

²⁹ In: Fukuyama 347.o.

³⁰ In: Fukuyama 212.o.

³¹ "A tudományos és a népszerű antropológia szellemileg előkészítette a talajt, de a náci népirtás járatta le a végsőkig azt a gondolatot, hogy a biológia bármi fontosat mondhat az emberi viselkedésről. A nácik hite a faji hierarchiában és az ennek igazolására használt biológiai érvek kegyetlensége minden olyan típusú érvelést gyanússá tett, amely szerint a viselkedés alapja inkább a genetika, mint a kultúra, és ez a hatás máig is roppant erős Európában. A biológiai elméletek kompromittálódása közvetlenül összefüggött a kulturális relativizmus megerősödésével, hiszen ha semmi olyasmi nem létezik, amit a társadalmi viselkedés alapjául szolgáló stabil emberi természetnek nevezhetnénk, akkor univerzális mérce sincs, amellyel bármilyen konkrét kulturális gyakorlat megítélhető. Ebből következően minden emberi viselkedést "társadalmilag konstruáltnak" tekintettek, vagyis olyannak, amit a születés után kialakult kulturális normák vezérelnek." In: Fukuyama 214-215. o.

³² Erre példaként két művet említünk: Gary S. Becker: Altruism, Egoism, and Genetic Fitness: Economics and Sociobiology. Journal of Economic Literature 14 ¹⁹⁷⁶ 817-826.o.; Robert H. Frank: Passions Within Reason: The Strategic Role of the Emotions Norton, New York, 1988.

³³ In: Fukuyama 222. o.

³⁴ "A piaci csere elősegíti a kölcsönösség szokásainak kialakulását, amelyek a gazdasági életből átkerülnek a morális életbe. A morális csere kielégíti a benne részt vevő emberek önérdekét. Az éles dichotómiát, amit gyakran felállítanak önérdekű és morális viselkedés között, sok esetben nehéz fenntartani." In: Fukuyama 350. o.

³⁵ "Lehet, hogy nem annyira ismert, de az angolszász vállalati jog leglényegesebb része az, hogy személyes emberi jogoknak megfelelő jogokat biztosít a nagyvállalatoknak, sőt, a természetes személyek joginál szélesebb kört. Ezek szerint a vállalatok valamiféle patologikus személyek, akiket kizárólag a saját profitjuk, hatalmuk és piaci részesedésük érdekel. Ha egy emberi lény tenne így, akkor mentálisan sérültként kezelnék. A vállalatokat mentális állapotuk megakadályozza abban, hogy tisztességesnek tekinthető dolgokat műveljenek. Ha valami altruistának tetsző dolgot tesznek, az tiszta képmutatás. Vagy PR. Ahogy tetszik. Szóval ez a jogi alapvetés. És ez rendkívül destruktív." Beszélgetés Noam Chomskyval. In: http://www.c3.hu/~ligal/ManaChomsky10BA.html. 1. o. ^{a továbbiakban Chomsky}

³⁶"A fasizmus és a bolsevizmus is komoly társadalmi beágyazódással rendelkezett, de ugyanezt el lehet mondani más, korábbi elnyomó rendszerekről is, gondoljon a feudalizmusra, a rabszolgatartó rendszerre vagy a patriarchális családi modellre is. Mégis, az idők folyamán, ezek folyamatos harcok árán megdőltek. Úgyhogy nem látok különösebb okot arra, hogy ez a mostani fennmaradjon. Azt azonban tudni kell, hogy olyan óriási hatalmi koncentrációról van szó, hogy az a politikai színterek jentőségét bábszínházzá fokozza le. A vállalatok alapvetően dominálják a politikai színtereket, a nemzetközi kapcsolatokat, az egyes politikák kialakítását. Ez pedig komoly probléma azoknak, akik az ember valódi szabadságáért küzdenek." In: Chomsky 2. o.

³⁷Szabó Katalin: A jóléti államtól az esélyteremtő államig. In: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. Bevezetés az összehasonlító gazdaságtanba. ^{szerk.: Bara Zoltán-Szabó Katalin} Aula Kiadó, 2001, Budapest. 229-230.o. ^{A továbbiakban: Szabó}

³⁸ "Harold Wilensky és Charles Lebeaux’s ¹⁹⁵⁶ a jóléti állam fogalmán belül különbséget tesz a "reziduális" és az "univerzális" jóléti állam között. A reziduális jóléti állam a szegények számára igyekszik szociális biztonsági hálót kialakítani, a rendszer működtetését azonban már javarészt piaci megoldásokkal valósítja meg. Az univerzális jóléti államban a szociális szolgáltatások címzettje alapvetően az egész társadalom, annak valamennyi tagja és a jóléti rendszert túlnyomórészt a piaci eszközök mellőzésével működtetik. Míg a reziduális jóléti államra az Egyesült Államokat szokás példaként említeni, az univerzális jóléti állam iskolapéldáit a skandináv államok, elsősorban Svédország kínálja." In: Szabó 209.o.

³⁹In: Szabó 211.o.

⁴⁰"Nyilvánvaló, ha a nagyobb jövedelem több munkából, sikeres innovációból vagy racionális üzleti döntésekből adódik, azt nehezen kifogásolhatja bárki is. Az azonban már ellentmond a közösség morális elveinek, ha a nagyobb jövedelem pusztán a véletlennek tudható be, netán annak, hogy az egyik egyén – örökség, családi támogatás vagy más okok következtében – a másiknál jobb induló feltételekkel startolt a jobb társadalmi és pénzügyi pozíciókért folyó küzdelemben. Nem is beszélve azokról az esetekről, amikor a nagyobb jövedelem mögött csalárdság, kétes üzleti manipulációk, netán az adózás alóli kibújás sejthető. Még ha az utóbbi negatív differenciáló faktoroktól eltekintünk is, mindenképpen van a jövedelemdifferenciálódásnak egy olyan mértéke, amely beavatkozás nélkül negatív társadalmi hatásokhoz vezet." In: Szabó 211.o.

⁴¹ A jóléti államok alaptípusai szerint a következő kategóriák különböztethetők meg:

Megnevezés	Liberális	Szociáldemokrata	Koraszülött kelet-európai
Jogcím kedvezményekre	szükség	állampolgárság	állampolgárság
Az intézmények szerepe	piackorrigáló	kiegyenlítő	egyenlősítő
A szociális jövedelem forrása	szociális	alapjövedelem	újraelosztás
A programok típusa	szelektív	univerzális	univerzális
A lefedett népesség	kisebbség	többség	mindenki
Magánszervezetek szerepe	nagy	kicsi	semmi
Adminisztratív lebonyolítás	helyi	kormányzati	centralizált
Újraelosztás mértéke	kicsi	közepes	nagyon nagy
A rendszer karaktere	megosztott középosztály	széles egyenlőség	formális egyenlőség

In: Szabó 220.o.

⁴² In Szabó 222.o.

⁴³A szociális problémák között a legjelentősebb az, amikor jelentősen növekszik munkanélküliség, s ezt már az újraelosztás sem képes korlátok között tartani. Ehhez kapcsolódik hozzá a társadalom egyes csoportjai közötti jövedelemkülönbségek fokozódása. Szükségszerűen megnő a szolidaritás magánintézményeinek szerepe ^{tanulás, szociális tevékenység}. Megnövekednek a különféle társadalmi és egészségügyi devianciák, illetve elmélyülhetnek a migrációs és a kisebbségi konfliktusok. Vö.: Szabó Im. 236.o.

⁴⁴ In.: Szabó 237.o.

⁴⁵ In.: Szabó 239.o.

⁴⁶ In.:Fukuyama 351.o.

⁴⁷ "A társadalmi rend mutatói az idők során hol emelkedtek, hol csökkentek, vagyis bár gyakran úgy tűnik, mintha a társadalmi tőke folyton csak csökkenne, a készlete bizonyos történelmi időszakokban valójában növekedett." In.: Fukuyama 351-352.o.

⁴⁸ In.: Fukuyama 352.o.

⁴⁹ "Az Egyesült Államokban a gyarmati időszak nem a gazdasági virágzás és társadalmi kötelességvállalás időszaka volt, a politikai részvétel magas foka ellenére. Az 1790-es években Richard Hofstadter történész szerint az amerikaiak 90 százaléka volt "egyháztalan", azaz semmilyen formális kapcsolata nem volt az egyházzal vagy bármely egyéb vallási szervezettel. Figyelembe véve, hogy a protestáns vallásosság milyen fontos az amerikaiak társulási művészetében, melyet Tocqueville írt le, ez a szám azt sugallja, hogy sok amerikai viszonylag elszigetelten élt a farmján vagy falujában, azok nélkül a polgári struktúrák nélkül, amelyek csak később, a 19. században bontakoztak ki." In.: Fukuyama 352-353.o.

⁵⁰ "A viktoriánus erkölcs veleje az volt, hogy a fiatalokba önuralmat építettek be, vagy ahogy a mai közgazdászok mondanák, olyan preferenciákat alakítottak ki bennük, hogy meggondolatlanul ne éljenek szexuális életet, ne igyanak és ne játszanak szerencsejátékot, azaz ne műveljenek olyasmit, ami hosszú távon káros lenne a számukra. A viktoriánusok finom modorra akarták nevelni a társadalmukat, amelyben túlnyomó többségben csakis faragatlannak nevezhető emberek éltek. Manapság a jó modorra való törekvésen rendszerint gúnyolódnak, a középosztályra jellemző elviselhetetlen konformizmus kifejeződésének tartják, de a 19. század első felében, amikor a civilizáltság még nem volt magától értetődő, nagyon is fontos szerepet töltött be. Az embereket tisztaságra, pontosságra és udvariasságra tanítani az egyik legfőbb feladat volt abban a korban, amikor e három polgári erény mindegyikéből szerfölött nagy volt a hiány." In.: Fukuyama 389-360.o.

⁵¹ In.: Fukuyama 364.o.

⁵² "A technológia is segíthet lefékezni a rokoni kapcsolatok és a családi élet hanyatlását. A modern hálózatok és kommunikációs technológiák egyre inkább lehetővé teszik, hogy az emberek az otthonukban dolgozzanak. Az, hogy az otthon és a munka különböző helyen legyen, teljes egészében az ipari kor terméke. Azt megelőzően az emberek túlnyomó többsége földműves volt, és azon a földön élt, amit megművelt; bár volt munkamegosztás családon belül, a termelés a háztarás közvetlen közelében folyt. Az ipari munka is gyakran a háztartásokon belül zajlott, és a munkásokat a kiterjesztett család tagjainak tekintették. Csak az ipari kor gyárainak és hivatalainak megjelenése után kezdték a férjek és a feleségek egymástól távol tölteni napjaikat. Azzal, hogy a 20. század második felében a nők nagy számban álltak munkába, jelentősen megszaporodtak az alkalmak az otthonon kívüli szexuális életre, s emiatt előtérbe került egy új probléma, a szexuális zaklatás, és a nukleáris családok helyzete még feszültebbé vált." In.: Fukuyama 369.o.

⁵³ In.: Polányi 316.o.

⁵⁴ In.: Fukuyama 375.o.

⁵⁵ "Ugyanaz az innováció, amely növeli a termelékenységet vagy beindít egy új iparágat, megrendít valamely létező közösséget, vagy egy egész életmódot elavulttá tesz." In.: Fukuyama 376.o.