Kiss Tamás
PerceptuÁlis kategorizÁciÓ És fogalomalkotÁs
Elmélkedés a gondolkodás neurobiológiai nyomairól és a filozófiai gondolkodás kialakulásának lehetőségeiről
Néhány gondolat a filozófia és az agy egymásra találásáról
Ma már a dogmatikus, bölcseleti elmélkedést kerülő természetkutatók előtt sem lehet titok, hogy ha valaki az agy- és elmeműködésről kezd gondolkodni, akkor soha nem látott módon és mértékben teszi próbára saját kognitív képességeit. Hozzá kell szoknia, és hozzá is fog szokni azon gondolathoz, hogy csak elszántságában lehet biztos, és kezdetben a látszólagos sikertelenség okán, de később már tudatosan fog közeledni a filozófiához, egyetlen és utolsó barátjához.
Ennek ellenére nekem sem volt kisebb célom, mondhatni távolabbi célom, mint a filozófiai gondolkodás spontán kialakulásának ökológiai aspektusú vizsgálata, kezdetben igen egyszerű fogalom- és kategóriaalkotó mechanizmusok megfigyelése által. Természetesen ennek a célnak itt most csupán igen kicsiny, átfogó vázlatát nyújthatom, a későbbi részletes tanulmányok előhangja gyanánt.
Csakhogy előbb neurobiológiai szempontból tisztázni kellene azt a rendkívüli nehézségű problémát, hogy mi a gondolat? Attól tartok, hogy jelen állás szerint erre nem adhatunk egyértelmű választ, és csupán a további bogozásban vehetünk részt, mégpedig egyetlen hűséges útitársunkkal, a filozófiával kézen fogva. Ily módon jelen tanulmány elsősorban utóbbi témát állítja középpontba, új típusú modellek megalkotásával is kísérve.
A filozófiai gondolkodás kialakulása az ökológiai viselkedések értelmezéséből származhatott és nagyon sokrétű ökológiai gondolkodáshoz vezetett, majd a „mitológiai ember” (Kiss 1993) révén transzcendentális jellegű utakra tért. A várható és megjósolható ökológiai – pl. adaptációs – helyzetek elemzése egyre bonyolultabb összefüggések és következtetések levonását eredményezte, miközben az ismeretek tárháza egyre bővült. Minden új felfedezés – pl. növény, állat felhasználhatósága, eszközök készítése stb – egyben új és új értéket is teremtett, kezdetben inkább az értékérzés, majd a tudatosabb értékválasztás által. A neolitikumban a legfőbb hajtóerő bizonyára a sikeres életben maradás lehetőségeinek megtalálása, megismerése lehetett, ami az életet – nem belegondolva és nem megfogalmazva – de lét-értékké avatta. Ahogyan a tárgyak a „harmadik elemet” (Hamvas 1934-1948, 2002) jelentették, úgy a filozófiai gondolkodás csirái is a harmadik utat hozták el az ember számára. Semmi sem lehetett többé csupán fekete vagy fehér, mert a „vagy-vagy” igen kockázatos volt a túlélés szempontjából. Le kellett rajzolni, el kellett képzelni, meg kellett fontolni, majd meg kellett nevezni, sokszor az erőkhöz könyörögni kellett, gesztusokkal kísért gondolatmeneteket kellett alkotni, majd mindezek alapján dönteni. Ritmus, ima, ének: mind elmélyedést, ha tetszik, meditációt keltett az emberi lény rendkívül bonyolult neurális megismerő rendszerében. S közben, szinte észrevétlenül, megnövekedett hétköznapi biztonságérzete, és lassan de biztosan megszülettek a kultúrák. De megszületett valami más is, amit „transzcendentális ökológiai gondolkodásnak” (Kiss 1994, 1995) lehet nevezni, melynek megalkotója a rendkívüli képzelőerővel megáldott, mítoszokat teremtő és mesélő ember, akit legjobb talán a „mitológiai ember”névvel illetni (Kiss 1995, illetve jelenleg készülő tanulmány). Hankiss (2008) szenzációsan villantja fel az ellentétpárokban való gondolkodás „oszcillációit”, azok végigvonulását a mítoszoktól a filozófiákig, telis-tele emóciókkal, gyötrelmekkel, ellentétek és összefüggések feloldhatatlan bonyolultságával. Ezen embertípus, kogníciós sajátosságaival, ma is bennünk él. De egykoron még nem a filozófia tudománya által transzcendensnek nevezett „jelenségről”gondolkodott, hanem a megérthetetlen, nem magyarázható jelenségek létbe történő beemeléséről, vagy éppen, mai szóhasználattal élve: „irracionális módon” történő összeköttetések létesítésének sajátos tudati leképezéséről szólt a fáma. Ezt látszanak igazolni azon kutatási eredmények, melyek példának okáért a mágiáról és a „természetkirályokról” szólnak. (Egyik nagy úttörője Frazer 1925,1993), de talán egyszerűbb eredetiben mítoszokat olvasni – bármely kontinensről is származik -, vagy ókori filozófusok műveit, akár Platónt is, kinek daimónjai szintén ég és föld között lebegtek, akárcsak a mitológiai ember. A transzcendentális elemek értékképző motivációs bázisokat, mondhatni lelki biztonsági bázisokat (Kiss 2009) nyújtottak felfedező-megismerő őseinknek. Ha nyitott füllel és szemmel járunk, nem lehet vitás, hogy alapjaiban ma is azonos, de legalább hasonló kategóriákban és fogalmakban gondolkodunk, elmúlt évszázadainkban is jobbára hiedelmekkel küszködtünk, (lásd például egykor Ortega, most pedig Csányi vélekedését), és leginkább csak valamiféle hitben nyugszunk meg (Kiss 1994, 1995). Első ráérzésre talán különösnek tűnhet, de lassan evidenciává válik, hogy a mai, úgymond „paradigmaváltó” és értékválságos időkben nem árt visszatekinteni mítoszainkra, nagy gondolkodóinkra, hogy a tudományokban is előbbre tudjunk jutni. (Varga 2009, Héjjas 2009, Gowinda 2009).
Titkolták és elkendőzték mifelénk is, de ki kell végre mondani, hogy a kogníció sajátos kísérője gyanánt, az emberben elsőként egyfajta spiritualitás született meg, melyet még a napjainkban végzett empirikus érték kutatások is alátámasztanak, noha nagyon sok kutató magától a fogalomtól is idegenkedett (pl. Schwartz 1990a, 2003, Schwartz – Bilsky 1991, Schwartz - Huismans 1991.) Ezen vizsgálatok ráadásul „cross-cultural” kutatások voltak, így elmondhatjuk, hogy a spiritualitás egyetemes emberi jelenség és érték, bár sok esetben közvetett úton, más értékek köntöseiben jelenik meg. Közvetlen tudati oka talán az intuíció permanens működése, amely különleges valóságok megalkotására alkalmas modelleket kreál. Testvére a fantáziának és része a kogníciónak. Így jöhet képbe itt a harmadik ok, amely voltaképpen a tudatos hit előzete volt, de a metafizikus vonásokat hordozó filozófiáé is, hiszen a magyarázatok már nem mindig a közvetlen érzéki tapasztalatokból táplálkoztak, illetve nem pusztán azokat próbálták értelmezni. Lassan kezdett kibontakozni a metakogníciós ismerettár, melynek első és messze ható memóriaegységei a mítoszok. Kétségkívül egy sajátos képzelet- és képzetvilágot alkottak, és ezen új, nevezzük most úgy, hogy sajátos asszociáció-halmazok, beépültek az agyműködés által már addig is létrehozott kognitív-emocionális modellekbe. A modellek, az észlelt valóság és a metakognitív következtetések legtöbbször ikonikus formában kódolt logikai szerkezetei. Mert – jelen hiedelmünk alapján - látva gondolkodunk és gondolkodva látunk (Sekuler – Blake 2000, Pléh – Kovács – Gulyás 2003). A mítoszok és hiedelmek magas hőfokú érzelmek kifejlődését katalizálták, melyek túltettek az eladdig létezett emóciókon (affektusokon), amit az öko-szociokulturális rendszerekben kifejlődő rítusrendszerek rendszeres művelése és továbbhagyományozó kötelezettsége is igazol, különös tekintettel az úgynevezett „kollektivista társadalmakban”, melyben kardinális értékek a kötelesség, hagyománytisztelet, harmónia önmagammal és a közösséggel, és az ennek megfelelő helyes cselekedetek. ( Elsősorban Ázsiában, pl. Hsu 1983, Triandis 2003.). Ezek már az igazi „mémek” (Dawkins 1984, 1989, Szathmáry 2003) szerepét játszották a kollektívákban. Mindezt kiváló képességű értékérző egyének kezdeményezhették, akik bizonyos szintig predikciókra is képesek lehettek. Új és új intuitív értékérzések követték egymást, melyekből új értékek, új viselkedések, normák és tradíciók születtek. A vázolt jelenségek azonban csak a nyelv és a tanulás képességeivel egyetemben zajlódhattak le. A kérdés nem kevesebb, mint az, hogy a tanulás és az ismeretszerzés egyszerűbb formái mikor és hogyan csapnak át a filozófiai gondolkodás jóval magasabb szintjeire? Itt meg kell jegyeznem, hogy e tekintetben is a Kelet, mai tudomásunk szerint az ind civilizáció viszi el a prímet, ahol az újabb kutatási eredmények alapján (Feuerstein – Kak – Frawley 1995, Klostermaier 2001) a civilizáció az egyiptominál és a mezopotámiainál is ősibb volt. Az úgynevezett „védikus korban”, Kr.e. 2000 körül, a mitológiai ember, himnuszaiban, (pl. Rigvéda) filozófiai magasságokat döngetett (Tagore 1991, Tenigl-Takács 1998, Pék 2001 és mások.) Az Upanisadok – titkos tanítások – pedig már magasrendű etikai-filozófiai eszmefuttatásokat tartalmaznak, (Büchler 1915, 1985, Baktay 1963, 1990, Puskás 1984, 1987, 1991, Vekerdi 1987, 1988, Tenigl-Takács 1998) a Krisztus előtti első évezred közepe tájáról (megjegyzem, hogy az Ószövetség megközelítően Krisztus előtt 400 körül keletkezhetett, Platón Kr.e. 385-ben alapította Akadémiáját.) És itt következik az írás szerepe, hiszen a bonyolult gondolatmenetek megjegyzése, pontos szóbeli közlése nem tartható hosszú távon. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, neurobiológiai tekintetben, magát a filozófiai gondolkodást – már nagyon korai időkben - bonyolult szimbólumrendszerekből álló modellhálózatok agyi kiépülésének lehet tekinteni. Szükségszerű előfeltételek, az analízis és szintézis agyi képességei, fogalmak és kategóriák létrehozása, kezdetben pusztán hasznossági klasszifikációkkal. Akkor még nem a fogalmak és a kategóriák episztemológiai elemzése volt a legfőbb cél. Nem kerülhetjük ki azonban azt a tényt, hogy Buddha beszédeinek (Vekerdi 2004) ontológiai és episztemológiai elemzése, továbbá a buddhista filozófia théraváda irányzatának analízise (Porosz 2000), a perceptuális kogníció egyik legmagasabb színvonalú filozófiai rendszerét vetíti elénk. Mondhatnánk, hogy a gondolkodás színvonalának emelését, a folyamatosan bővülő észlelési ismerettár fogalom-, és kategória- rendszerének egyre informatívabb, finomabb kezelése biztosíthatta, mely egyben a modellek – mintázatok – folyamatos ontológiai és episztemológiai aspektusú transzformációival valósultak meg. Ebből a szempontból beszélhetünk a modellek és modell-rendszerek evolválódásáról. Egyes modellek végleg széthullanak, elemeikből újak kapcsolódhatnak össze, illetve hozzáadódhatnak már „kész”, stabilabb modellekhez. A „csúcs” – filozófiai értelemben – a magasan fejlett metakogníció működése. A dologban az a paradoxon – s ezzel még mi is így vagyunk -, hogy a nem filozófus, de gondolkodó fő mindezen jelenségekből nem sokat vesz észre. Pedig valószínűleg így működnek, épülnek fel, és változnak a „filozófiai rendszerek”is, pl. akár Kant filozófiai rendszere, beleértve számtalan művét. Azt is mondhatjuk, hogy egy-egy kidolgozott filozófiai rendszer – pl. Arisztotelész etikája – önálló, kognitív entitásnak is tekinthető, ami természetesen elemezhető, értékelhető, ellenvéleményezhető, tehát az elemző szubjektum által tovább formálható.
Tanítjuk is a filozófiát, így magasrendű értékeket közvetítünk a hallgatók számára. Ismeretes, de sajnos feledésbe merülő tény, hogy a szaktudományok forrásai a filozófiák voltak, így a filozófiai ismeretek átadása a gondolkodás magas szintjének megtanítását is feltételezi. A kulturális örökítés első – és talán máig legmagasabb szintű – megnyilvánulása, mondhatni „mémje”a filozófiai gondolkodás sokféle módjának ténye és az általa felhalmozott tudásanyag volt, ami felbecsülhetetlen érték az emberiség számára. Sajnálatos, hogy a filozófia tudományának oktatása terén igazából mindeddig nem sikerült megtalálni az ismeretátadás – úgymond – „barátságosabb” módjait. Megítélésem szerint ezt leginkább csak filozófiai körök szervezésével, beszélgetésekkel lehet megoldani, ahogyan Platón dialógusaiban is megfigyelhetjük. Wittgenstein ( 1918, 1989) találóan fogalmaz: „ A filozófia nem tanítás, hanem tevékenység.” (p.33.). Sajnos utóbbitól nagy sebességgel távolodunk… A tudományfilozófia pedig, ha van is, kevés az egyetemeken. Kétségtelen, hogy óriási horderejű pedagógiai feladat előtt állunk.
Egy modellkísérlet (1. ábra).
A modell elemzése
Esetünkben, az ábrákon látható, szaggatott vonallal körülrajzolt területek meghatározott gondolatkört reprezentálnak. Ez lehet a szeretet is, vagy bármi nemű érzelem, de akár egy szakmai probléma gondolatköre is. A körön belül található elemek a gondolatok, melyek szerencsés esetben jól definiálható fogalmak. Megjegyzem, hogy esetünkben a halmazok elemei nem PDP-unitok (Parallel Distributed Processing), nem is „formális neuronok” (McCulloch – Pitts 1943), hanem „egyszerűen absztrakt elemek”, ahogy azt Kovács (1997) hasonló esetekre interpretálja. Ez annál is inkább igaz, mivel a gondolatok- bármifélék is legyenek -, jelen tudásunk tekintetében még híján vannak idegrendszeri megfelelőiknek, legfeljebb a „modulkoncepció”vonulataiban (Szentágothai 1975,1978, Mountcastle 1978, Damasio 1994, Hámori, Fodor és mások) mutatkoznak analógiák, de leginkább talán nyelvi aspektusokban. A hasonlóan definiálható gondolatok egy-egy halmazt képeznek. A halmaz elemei pedig, szerencsés esetben, jól kimunkált fogalmak. Az ábrák alapján egy adott gondolatkört négyféle fogalmi megközelítés, mondhatni vélekedés alkot. Úgy gondolom, hogy ez egy teljesen „normális” eset, hiszen a gondolatkörök, témakörök mindenkor többféle megközelítéssel bírnak, melyek reprezentálódnak, jelen valóvá válnak gondolkodásunkban, és egyben a lehetséges megoldások optimális kombinációit is biztosítják. Mert a megoldás – persze végleges megoldás nem létezik – mindenkor a vélekedések sajátos fogalmi kombinációiból áll, mely egyben személyiséget, adott esetben tudás-státust, informáltságot, és értékorientáltságot is reprezentál. A vélemények, belső konfliktusok, fogalmak gyengülése, kioltódása, egyesek megerősödése és interferenciáik, állandó téridő folyamatok permanenciájában léteznek az elmetérben. Feltesszük, hogy ez akkor is így működik az agyban, ha erről az illető egyén semmit sem vesz észre, kvázi bizonyos témakörökben elfoglalt álláspontja recesszíve szabályozott, mondjuk látens tanulással formálódik. Az agy – többek között - szimultán gondolatműködéseiről is nevezetes (Hámori 2001.), melynek rendkívül bonyolult kognitív – affektív specifikumait itt nem elemezzük, de empirikus vizsgálatainkban is megjelentek, például a képzelet alakjában.
A modell prezentációjához halmazelméleti közelítéseket alkalmaztam. Ennek segítségével világosan követni lehet az idő függvényében – P2 – Po - bekövetkezett változásokat, mely esetünkben, például, valamely gondolatkör véleményében történő megváltozásokat mutat. Fontos megjegyezni, hogy az egyes időpillanatok kifelé megnyilvánuló véleményei látszólag egységesnek tűnnek. A P halmazok azt sugallják, hogy „minden rendben van.” Mindig léteznek ugyanis uralkodó elemhalmazok, itt: fogalomhalmazok, melyek egyszerű mennyiségi többségük alapján dominálnak. Sok esetben már érezzük véleményünk megváltozását, fogalmi rendszerünk gyökeres átalakulását, új értékek kifejlődését, például egyes tudományos felfedezések, vagy akár új olvasmányaink hatására, mégis „kifelé” még – ha csak egy kis ideig is – de a megszokottat képviseljük. A gondolati minőségi ugrások, a gyökeresebb változások jórészt attitűd-fügők is, de igen sok esetben affektív, vagy éppen társadalmi gátjai vannak. Mondhatjuk tehát, hogy a kognitív ismerettár úgy hullámzik, mint a tenger, de csak ideig-óráig – ami a tudományban sokszor évszázadokat jelentett – lehet mereven konzervatív. Metrikus tekintetben lehet a gondolathalmazok egymáshoz való távolságát is mérni, illetve a távolságok megváltozásait, továbbá az interferenciák kialakulásait, amidőn adott halmaz eleme – vagy elemei – fedésbe kerülnek egy másik halmaz elemeivel ( Guttman 1968. „The Smallest Coordinate Space for a Configuration of Points”). De a gondolatok sohasem statikusak, biológiai értelemben sem lehetnek azok, sebességük van, és pusztán az oksági összefügések következményeire, a következtetésekre utalva, szükségképpen vektoriális jellegűek. Az interferenciák, a relatív lassítások, vagy lassulások idézik elő és jelenítik meg a hétköznapi, vagy tudományos tépelődéseket, válságokat.
A kérdés ezek után még élesebben merül fel, hogy vajon mi is a gondolat, és miféle működések hozzák létre az emberi agyban? Minden gondolat egy fogalmat testesít meg, vagy egy kategóriát, avagy egy szuperkategóriát? Vagy a gondolat már kimunkált fogalmak rendszerét képviseli? Mivel és hogyan lehet leírni egy gondolatot? Ha a gondolat csak biokémia, akkor meg miért nem tudhatunk meg róla semmi bizonyosat? Vajon miért nem adnak biztos választ erre az anatómiai és élettani ismeretek? Hogyan változnak a gondolatok, s hol keresendők a változások biológiai alapjai? Szükségszerű, hogy léteznek interferenciák az egyes gondolatok között. De milyen mechanizmusokat takar egy interferencia az agyban? Nem biztos, hogy abszurd a kérdés, de úgy gondolkodik az agy, hogy közben „megtiltja”, hogy megtudjuk hogyan teszi? Pinker (2002) írja:” Képesek vagyunk a világ dolgain elmélkedni, de ez a képességünk nem tud se saját magába, se más képességeinkbe bekukucskálni, hogy kilesse működésük titkát.” (p.14.). A tudásnak nincs feedback-mechanizmusa a hogyan felé? Nagy valószínűséggel minden sejtem tudja, hogy mikor fog leállni a szervezetem, csak „én” nem tudok róla? Miért nincsenek – vagy nem fellelhetőek – olyan élettani mechanizmusok, amelyekkel ezt a hihetetlen komplexitást le lehetne írni és meg lehetne okolni? Tudunk mást tenni, mint modellezni? Tartok tőle, hogy nem. Csak az a baj, hogy a modellekkel az agyműködés szintjeitől fényévekre távolodunk el. A valóban csodálatra méltó neurobiológiai kutatások sem bírnak közel férkőzni a feltett kérdések megoldásához. A neuron is egyre több és egyre váratlanabb sajátosságokat mutat, ilyen például a kérgi neuronok önfenntartó ritmikus aktivitása (neurális oszcilláció Llinás 1988), vagy éppen az információk szinkronizált feldolgozásának téridő mintázatai az ideghálózatokban, ahol az idő a tértől leválaszthatatlan dimenzió (Tsotsos 1986), de beszélhetünk a serkentések és gátlások ma még beláthatatlanul bonyolult rendszereiről is. Így hát marad a filozófia? Egyáltalán, az agy ilyen fura titkolózásának nem tudatosult megsejtéséből, mintegy mentális kényszerből fogant egykoron a filozófia? Az agy, egy nagylelkű gesztussal odadobta nekünk a filozófiát, mint a nyűgös gyermeknek az apja a labdát, hogy játszunk el a gondolatokkal? Lehet… Ha ugyanis az agyműködést nem science fictionnak tartjuk, akkor konkrétan létezniük kell olyan letiltó mechanizmusoknak, melyek nyilván azt a feladatot látják el, hogy őrködjenek az agyműködés integritásán. Hirtelen gondoljunk most a „shunt” gátlásra, vagy a tüskés neuronokra? De egyelőre úgy tűnik, hogy nem sikerül megfejteni a „jelszót”, amivel beléphetünk a titkok kapuján. Ha egy lépéssel még tovább merünk elmélkedni, akkor eszünkbe juthat, hogy talán éppen az emóciók (affektusok) azok, melyekkel legkönnyebben lehet leárnyékolni az említett „veszélyes” kérdések megfogalmazását. Az érzelmek ugyanis eltérítenek, s az embernél például a szerelem, amely bár nem mentes a neocortex közreműködésétől sem, totálisan képes kikapcsolni – ha csak időlegesen is – a mélyebbre hatoló gondolkodást. Mindannyian emlékezünk azon kétségbeesett törekvésekre - a XVIII. század végétől, ami már tudománytörténet -, hogy a természettudományokból ki kell küszöbölni az érzelmeket, és a matematika száraz logikai útjaira kell terelni a gondolkodást és a kutatásokat, mert csak a matematika oldhat meg mindent. Persze ezt is filozófusok agyalták ki. Később, a nagy filozófusok közül, például Popper (1934,1963,1979, 1994, 1998) és Wittgenstein is (1956:1989, 1952:1992) agyaltak az agyon, a gondolkodási, logikai mechanizmusokon, a „falszifikáció” és a „verifikáció” útvesztőiben, logikai-geometriai játékokban. Sajnos nem lett, nem lehetett meg az eredménye, mivel egy magasabb rendű szerves működési rendszert, a maga komplexitásában nem lehet mechanikus műveletsorokkal reprezentálni. Az érzelmek kikapcsolása pedig egyenlő lenne az ember megsemmisítésével. Legfeljebb modellezhetünk és valószínűségeket számolhatunk. Röviden: lehet közelíteni. Azt sem tudjuk megbecsülni, hogy a működések komplexitásának hányad részét tudjuk lefedni, mondjuk egy tudományos tézis megvalósításával. Így aztán, minden rugdalózás ellenére ez sem segített. Tudtam én most mást tenni, mint „filozofálni?” Nem, mert ezt engedte meg az agy, és nem enged tovább. De nem érdemes csüggedni, mert velünk van a filozófia, és ha gyakoroljuk is a gondolkodást, talán rábukkanhatunk egyéb megközelítési utakra.
Másik modellkísérlet (2. ábra).
Az itt látható ábrák már kissé bonyolultabbak. Akárcsak az előzőek, fogalmakat, gondolatokat próbálnak modellezni, de sokkal intenzívebb mobilitással. Különösen szemléletes ez animáció alkalmazásával. Persze ettől még valamennyi modell statikus, mert mást alkotni nem vagyunk képesek. A dinamizmust, vagy mozgást az elemekhez rendelt valószínűségek hivatottak betölteni, hogy pl. egy adott gondolati elem meghatározott irányú – pl- gondolati, fogalmi irányú – megváltozásának mi a feltételezhető valószínűsége. Ha úgy tűnik, hogy valamely elemnek muszály megváltoznia, akkor abba nagyobb „sebességet” építünk bele. Természetes, hogy a különböző alakzatok, csupán szimbólumai a gondolatoknak. Mozgásaik pedig –mai elképzeléseink szerint - a modulok és neuronhalmazok tüzelési mintázatait is reprezentálhatják. Az ábrákon erőteljes interferenciák, azok következtében megjelenő új fogalmak, egyes fogalmak elterjedése, mások visszaszorulása figyelhető meg. Agybéli sebességük követhetetlen. A gondolatok megjelenése az „agybéli idegsejtek fizikai állapotainak” (Pinker 2002. p. 33.) megváltozásaiból eredhet. De hogyan? Mondhatnánk, hogy az agyi aktivitások, mozgások, precízebben: a neuronhálózatok aktivitásrendszereinek mintázataiban lehet keresni a választ. A gondolatok tehát tüzelési mintázatrendszerekkel feleltethetők meg? Ennyi az egész? Érintettük, hogy az agy „millió dolgot” (Pinker p.34.) művel egyszerre párhuzamosan, a kapcsolatok nagyságrendje pedig „trilliós” (Pinker p. 35.) nagyságrendű. Kérdés: milyen nagyságrendekben megvalósuló párhuzamosságokra, komplementaritásokra, miféle moduláris együttműködésekre és gátlásokra van szükség ahhoz, hogy megszülessen egy gondolat? Vagy megváltozzon egy gondolat… Pontosítanunk kell, mert itt már – a mai terminológia szerint - elmeműködésről van szó. Az elme ugyanis az, amit az agy csinál. Ismét Pinker definícióját idézzük:”Az elme nem egyetlen szerv, hanem szervrendszer, amelyet pszichológiai képességek, azaz mentális modulok összességeként képzelhetünk el.” (p.35.). A pszichológus azt mondja, hogy az elme” az ész, értelem az agymunka eredménye.” (Balogh p. 100.). Az elme tehát az agy modulrendszereinek, pardon (!) „mentális modulrendszereinek”, illetve a neuronmintázatok mechanikai, biofizikai, biokémiai működésének egyfajta következménye, amely ennél fogva egy magasabb, anatómiailag többé-kevésbé behatárolható, de fizikálisan és funkcionálisan is csak lazán körülírható minőséget reprezentál? Az elme talán metafizikai fogalom? Ebből az következik, hogy a gondolat közvetlen „piszkálásokkal”, mechanikus beavatkozásokkal nem tanulmányozható. Erre utal az evolúciós elvet valló Pinker is (p.34.), aki egyébként ellentmondások sorozatába keveredik könyvében. Úgy tűnik, hogy ezen esetben is a dualista filozófiai felfogásba ütköztünk, amely szerint két egymástól megkülönböztethető valóság létezik, esetünkben az agy és az elme, melyek között minőségi ugrás van. Észrevétlenül, de belebotlottunk a test – lélek dualista felfogású problematikájába is. A biológiai álláspont az, hogy az agy anatómiai, élettani rendszere és működése kauzális összefüggésben van az elme létezésével, utóbbinak szükségszerű előzménye. Az elmét úgy is emlegetik, mint „mentális jelenségek” halmazait, és utóbbiak közé sorolják az érzékleteket, képeket, érzéseket, nézeteket, szándékokat, döntéseket, és a gondolatokat is (Valentine 1988. p.47.). Itt most nem cél mindezek további fejtegetése, amely igen messzire vezetne és – akár tetszik, akár nem – a filozófia legmélyebb barlangjaiban találnánk magunkat. Talán csak annyit mondhatunk, hogy az elme, ontológiai értelemben létező sajátos biológiai működés, melynek oka önmagában van. Kérdés: biológiai értelemben vett szubsztancia? Nem véletlen, hogy az agybiológia kénytelen folyton „az öntudatra ébredt anyag” (pl. Hámori 2001. p. 11.) kifejezéssel élni, mely kijelentés önmagában dualizmust hordoz, és teljesen megegyezik a James K. Feibleman (1970), magát elkötelezett materialistának hirdető filozófus kijelentésével, amely szerint: „A szellem öntudatra ébredt természet” (p. 36.). Még csak annyit, hogy Lucretius (Kr. e. I. század) azt állította, hogy minden mentális jelenség megmagyarázható az atomok mozgása révén. 1970-ben Feibleman, a molekuláris biológia eredményeire hivatkozva azt állítja, hogy az „atom végtelenségig bontható szintjei nemcsak fizikai tulajdonságainak létezését teszik lehetővé számára, hanem azt is, hogy olyan minőségek hordozójává váljék, amelyeket hajdan kizárólag spirituális értékek vagy emberi szubjektumok hordozhattak.” (p.42.). Közhellyé vált mára az is, hogy minél összetettebb egy anyag, annál jelentősebb, új minőségeket hordozhat. Nagyon zavaró, hogy éppen a jelentősebb minőségekről valójában csak sejtjük, hogy micsodák. Nyilván nem véletlen, hanem inkább szükségszerű, hogy az evolucióbiológiában és a neurobiológiában, tényleges megoldások helyett igen sok esetben csupán a problémák parafrázisait kapjuk, kaphatjuk meg. Ez semmiképpen sem a kutatók és a kutatás kritikája, csupán a probléma hihetetlen bonyolultságára való szükséges rávilágítás. Mindenesetre ide kívánkozik a világhírű magyar származású filozófus, Molnár Tamás élesen aktuális megjegyzése, amely szerint: „A mentális jelenségek valójában megnövekedett összetettségű anyagi jelenségek. Ezt továbbgondolva azt mondhatjuk, hogy az összetettebbé váló anyag már nem anyag, hanem anyag plusz egy idegen (nem-materiális) többlet, valamiféle külső és nyilvánvalóan intelligens beavatkozás eredménye.” (p.57.). Pedig már Démokritosz is azt mondta, hogy nem létezik olyan anyagon kívüli princípium, amely az anyagot áthatja… Mindenképpen új közelítésekre van szükség, mivel a kutatások legnagyobb része „valamiféle egyetlen szubsztancia létezését posztuláló monista ontológiával” operál – mondja Molnár (p. 58.). Ilyenek a Dawkins-féle gének, melyek már majdnem gondolkodó szubsztanciák, a Pinker féle robotelméletek mechanikus materializmusa (Asimov után szabadon), az atomok végtelen potenciálforrásai (pl. Hippel 1965), ellenkező végletet tekintve pedig a „szupraindividuális organizáció” marxista indíttatású téveszméje, melyhez hozzá szokták kapcsolni a természetes szelekció csodatételét, mely utóbbi fogalmat nyugodtan Isten fogalmával is behelyettesíthetjük, anélkül, hogy tartalmi változásokat észlelnénk a nem túl filozofikusan felépített eszmefuttatásokban. (Lásd pl. Pinker könyvét!)
Legfontosabb kezdőlépés lehet, a biológia tudományában alkalmazott eddigi sztereotip gondolatmenetek redukciója, melyet ezúton is követni szeretnék. Itt valójában paradigmaváltásról van szó, amely újszerű, több dimenziót felölelő modellek konstruálását, és az empirikus vizsgálatok szemléletbeli változtatásait is jelenti. Mert mennyivel is lehetne többre képes az ember az elme- és gondolatműködés kapcsán?
Utóbbiak jegyében kezdjük el újabb elemzésünket, egy egyre hangosabban szóló elmélettel, melynek már sok bizonyítékát ismerjük. Az újnak számító paradigma neve: epigenetika (Surani 2001, Pray 2004, Silverman 2004, Lipton 2005, 2006. A Science 293. száma (2001) az „epigenetics” címet viseli, számtalan tanulmánnyal.) Kétségtelen, hogy – több diszciplína mellett - rendkívüli erővel bírhat a neurobiológiára és a filozófiára is. A továbbiakban, a gondolat neurobiológiai és filozófiai keresését – közbevetem: nem egynek számít a két megközelítés? - az epigenetika jegyében végezzük, melyre eddig még nem tettek kísérletet. Képzeljünk el egy elméleti működést, mely már nem is annyira elméleti, hiszen meggyőző laboratóriumi – főleg citológiai - eredményekkel büszkélkedhet, noha konceptuálisan sajnos nehezen tud előretörni a „DNS-dogmával” szemben. (Lipton 1977, 1992, Nijhout 1990). Mindennek megvalósításához azonban minimum fel kell idézni a kvantumfizika tudományát, melynek újabb, a biológiai kutatásokban bekövetkező virágkorát oly prófétai módon látta Szent-Györgyi Albert (1960, 1970), aki így fogalmazott: „Úgy látszik, mintha a biológia problémáit két csoportba lehetne osztani: abba, amelyet a jelenlegi biokémia képes megoldani, és abba, amelynek megoldására képtelen. Úgy tetszik, mintha valami nagyon fontos dolog hiányoznék a jelenlegi gondolkodásunkból, egy egész dimenzió, mely nélkül ezeket a problémákat nem lehet megközelíteni.” (p. 64.). És sajnos úgy tűnik, hogy Szent-Györgyi zseniális meglátásait az orvostudomány jelentős hányada a mai napig sem hajlandó tudomásul venni. De itt van Niels Bohr 1958-ban megjelent munkája is, amely már felveti a biológia és az atomfizika kapcsolatait, vagy az atomok és az emberi megismerés összefüggéseit. Talán véletlen lenne ez az időbeli közelség Szent – Györgyi és Bohr között? És itt van még a méltatlanul elfeledett, Gánti Tíbor által kifejlesztett”chemoton-elmélet” is. Gánti 1978-ban kifejti, hogy „az önreprodukció, információhordozó alrendszer nélkül is megvalósulhat”, sőt az „öröklődő változékonyság is.”(pp.221-222.). Ideje tehát újra elővenni és feldolgozni e nagy jelentőségű elméletet is. Mert minden, általunk valamely módon perceptuálhatóvá váló létező fizikai fundamentuma, az információkat hordozó energiamező. Jelen megközelítés szerint azonban az energiamezők semmit sem érnek, ha pusztán emissziót produkálnak, de nem képesek emanálni, azaz valamely fizikai dimenzióban minőségi többletet jelentő és okozó kiáramlást produkálni. Az emanáció fogalmát az atomfizika és a filozófia is alkalmazta már. Nézzünk azonban bele egy kicsit az ógörög jelentésbe! Az első szó az emanhn, mely után a szótár a mainw szóhoz irányít. Több jelentése közül kiemelendő az őrjöng, dühöng, rombol. Szöveg- kontextusban: „kebletekben lázadozik a szív”(Aischylos), „fájdalmában őrjöng a szívem” (Xenophón), „tombolni vakmerőségében” (Aristophanés), „tombolni őrültségében” (Sophoklés), „magán kívül lenni az örömtől” (Euripidés), „tűzvész tombol” (Platón), „bacchikus mámorban van,” „prófétai ihlete van” (Hérodotos). Tovább haladva a maiomai kifejezéshez, melynek első jelentése „törekszik, igyekszik,” míg a második: „vágyik valakire”. A maioomai jelentése pedig már egyértelmű: „szülni segít”, illetve „világra hoz, szül.” (Györkössy A. – Kapitánffy I. – Tegyey I. 1993: Ógörög – magyar nagyszótár. P. 646.). A dolog világos: emberi léptékben extatikus mámorban való teremtésről van szó, mely „hegyeket bír mozgatni”. Energiakoncentráció, tombolás, fájdalom, öröm, kitörés és szülés. Az eredmény: élet. Ilyen jelenségekre – a legújabb fizikai felfedezések szerint – csak speciális energiaállapotokban létező részecskék illetve mezők képesek. Egyre inkább az az elfogadott nézet, hogy az élet kialakulásának problémája kapcsolatban van a tudat kialakulásának problémájával, és egyik a másik nélkül nem értelmezhető. Az élet, így a tudat és a gondolat kialakulása nem molekuláris véletlenszerűségek arzenáljából ered, hanem „kozmikus kvantumjelenségek elágazásainak szisztematikus sorozatából.”(Héjjas 2009.). King (in Héjjas), már 1997-ben kifejtette, hogy az agy alapvetően kvantumfizikai elven működik, így, jelen állás szerint, a felmerülő kérdésekre a kvantumelmélet, a káosz és a fraktál elmélet, valamint a kvantum-kozmológiai elméletek kombinációi adhatnak teljesebb magyarázatot. De hangsúlyozom: mindenkor az agy anatómiai és élettani bázisából kiindulva.
Vegyük most a hártya (membrán) történetét, mely nyílván valóan különféle minőségű energiamezők rendszeréből fejlődött ki, tehát információtömegek halmazából állt össze, belül pedig „üres”, azaz a hagyományos biológiai szemlélet szerint látszólag nincs vezérlőrendszere. De miből másból szerveződhetett volna, mint energiamezőkből, melyek emanációt is magában rejtő működése egy egyedi minőségű struktúra kifejlődéséhez vezetett. A „többlet” a lényeg, amivel egy adott energiamező, vagy mező-rendszer többet tud a többinél. Az élet – és akár itt a gondolatokra is gondolhatunk – hajnalán, információ és energia nem is jöhetett volna máshonnan, csak kívülről. Pontosabban, olyan mezők és korpuszkulumok interferenciáiról, oszcillációiról volt szó, melyek együtteséből megjelenhetett egy sajátos „közép”, „le milieu”. Mondhatnánk: az élet „kerete”, amely azonban éppen a mező centrális zónáiban – „au milieu: középen – helyezkedett el. A vezérlés – ha szabad ezt a kifejezést itt használni – ettől még külső volt. Ez azonban már a membrán őse, így interaktív adaptív képessége létfontosságú volt megmaradása érdekében. Az eredményes túlélés záloga a sikeres energiafelvétel volt. Az energiafelvételek, „az energiamezők leolvasása”(Lipton 2006. p. 83.) receptorok kifejlődését tették lehetővé, mégpedig a perceptív, a kumulatív és transzportálást végző energiamezők képében, ahol a mezők és korpuszkulumok észrevehetetlen transzformációi is működtek, mert ez a természetük. (Gondoljuk itt végig az atomfizika alapjelenségeit és alaptörvényeit!) Az állandó kívülről érkező energia áramlás szükségessé tette a határfelület növelését, melyet első lépésben a már bevált energiamezőkből transzformálódó receprotok és transzportermolekulák felhalmozódása valósított meg. Később a felület további növelése a membrán befűződéseivel volt csak „megoldható”. A lassan kifejlődő sejt belső része többé nem volt üres, hanem morfogenetikai energiamezőkből induló hártyarendszerek kifejlődésének színterévé vált. A DNS még sehol sem volt, de nem is lehetett, hiszen esetében egy rendkívül bonyolult makromolekuláris komplexről van szó, melynek kifejlődéséhez a környezetről információkat hordozó és azokat szubatomi, atomos és molekuláris szinteken is továbbadni képes rendszerre volt szükség. Tehát egy aktív, önmagát be-, és kikapcsolni képes energiarendszernek kellett megjelennie. A lényeg mindebben az, hogy a kifejlődő sejt – már nevezzük így, mely nyílván első lépésben prokarióta volt- agya a hártya volt, melyet „genetikusan” a környezet épített fel, tehát ökológiailag volt determinálva. Epigenetikusan szabályozott ökológiai viselkedések beindulásáról és fenntartásáról volt szó. Az ökológiai determináció és a belőle fakadó epigenetikai szabályozás, melynek bizonyos hányada később a genetikai állományra is átíródott, volt az élő szervezetek biztonságos túlélésének legfőbb záloga. Ha ez nem így történt volna, akkor az alkalmazkodásnak elemi formája sem alakulhatott volna ki, hiszen nem lett volna mit felismerni. Az élő szervezetek az évmilliók során iszonyatos mértékű specializáción mentek át, ami a környezet bizonyos energiamezőit közelebb, másokat távolabb lökött tőlük, - lásd a fajok keletkezése - de az ökológiai kapcsolatok fundamentuma ma is az, hogy az élők többé-kevésbé önmagukat ismerik fel környezetükben, hiszen környezetből lettek. Egy izolált DNS megteremtéséhez az univerzum összes istene is kevés lett volna, nem is beszélve a fizika legalapvetőbb törvényeinek létéről. Mint ahogyan az immunrendszer sem belső eredetű, és messze nem spontán keletkező rendszer – védelmi mező. Ennek a membránnak a működése, perceptív rendszereinek kifejlődése és összahangolt működésük megjelenése volt a záloga az élet kialakulásának. Itt foganhatott meg a gondolat is! A 2. modellben a gondolatokat, fogalmakat reprezentáló formák (négyzetek, körök stb) megannyi kis kiépülő információs centrumok, energiamezők, melyek állandó kölcsönhatásban állnak egymással. Az információt a legsűrűbb külső interaktív mezők veszik fel, tárolják, és adott energia-állapotokban és energia szituációkban adják tovább. A gondolat megszületése tehát úgy fogható fel, mint a sejtgenezis perceptív energiamező rendszerének specifikus kvantitatív és kvalitatív struktúrálódása. A gondolkodás, mint aktus pedig úgy képzelhető el, mint meghatározott energiamezők specifikus emanációs sajátosságai. Nyilván nem kerülhető meg itt az a kérdés és probléma, hogy milyen módon lesz, lehet a gondolat egyedi egyetlen, azaz személyenkét más és más? Ez a kérdés még rendkívül sok vizsgálatot igényel. A környezetre való érzékenység, majd visszahatás, a receptorok fejlődésével, komplexitásuk növekedésével egyre intenzívebbé vált. Válaszolgatni kezdtek a membrán energiamezői, melyek a membrán egyre bonyolultabb viselkedéseit is reprezentálták. Első lépésben egy primitív reprezentációt, majd szelekciót és megmaradást jelentett a közvetlen környékben megjelenő energiaminőségek halmazaival szemben. Kezdett „negatív entrópiával” (Schrödinger 1985 p. 193.) táplálkozni, azaz megszűnt „az anyag rendezetlenségbe való átmenetének készsége” (Schrödinger p. 194). Ez azonban nem véletlen próbálgatás volt, mert a fizikában olyan nincsen, nem is az őslevesben ugrándozó elemek, molekulák véletlen ősszejátszása lehetett, mert az elektronok, az atomok és a mezők nem tudják mi a játszadozás, nem tudnak valószínűségeket megállapítani és közülük válogatni, és azt sem tudják, hogy mi a véletlen, és legfőképpen nem estek bele az oly nagyképűvé vált evolucióbiológia rejtetten teleologikus és súlyosan antropomorf csapdáiba. Biofizikai törvényszerűségek együttjátszásáról volt és van szó! Az inputok sokfélesége ökológiai realitás, de a válaszoló membrán már egyre inkább saját környezetet teremtett magának. Mai tudásunk szerint, követhetetlen minőségi és kvantitatív változások szimultaneizmusairól van szó, melyek során nyilván állandóan jelen voltak a struktúrák és funkciók komplementaritásai és szükségképpen azok egyre bonyolultabb hálózatai jelentek meg (Kiss 2009). De ezen események tekintetében már kísérletes bizonyítékok sietnek segítségünkre, Jablonka és Lamb (1995) pedig már az „epigenetikai öröklődés” evolúcióban betöltött szerepéről értekeztek. (Kár, hogy Gántit nem olvasták!) 2006 óta, hála Pellionisz András magyar fizikusnak, a helyzet még inkább változásnak indult. Részben a „junk DNA”, másrészt a fraktálgeometria citológiai jelentőségének felfedezése által. Új biológia születik, mely már most nagy hatással van a gondolkodásra, hiszen új távlatokat nyit, „csupán” konceptuálisan sok mindent az elejétől kell kezdeni. Mert nem az „órásmester vak”, hanem a kutató rövidlátó.
Empírikus vizsgálati módszerek – értékmodellek
A szokásos perceptuális kísérletekkel ellentétben a vizsgálatban részt vevő egyének nem hagyományos ikonikus vizuális ingert kaptak. Táblázatokat láttak, melyek információs anyagát kellett továbbfejleszteniük. Persze a táblázatot is lehet részben ikonikusnak tekinteni. Nem kétséges, hogy a feladat jelentős kreativitást igényelt, és a megoldásban fontos szerep jutott a képzeletnek is. Összesen 40 személyt vizsgáltunk. Közülük 20 fő főiskolai hallgató volt, további 20 személy felnőtt korú, felsőfokú végzettség nélküli személy volt. Összesen 32 modell volt értékelhető: 20 főiskolás és 12 nem főiskolás által készített.
A kiinduló kategória az ARC volt. Ennek egyik oka, hogy az arc, mimikája révén az emóciók kifejezésének legfőbb színtere. Könnyű elképzelni egy arcot, hiszen a legtöbbet látott nem eltakart testrész, ráadásul az emberi agy egy speciális arcfelismerő rendszerrel rendelkezik, ami a gyrus fusiformis jobb oldali felületén található. Funkcionális képalkotó eljárásokkal igazolták mindezt (Kanwisher et al. 1997, Sergent et al. 1992, Haxby et al. 1996). Ez lett a „fusiform face area.” Már a feladatok megadásának táblázatos elrendezésével is fel kívántam hívni a figyelmet a kategóriák és fogalmak egymásba való átalakíthatóságának lehetőségeire. A kísérlet kezdetekor hangsúlyoztam, hogy nagyon fontosnak tartom a fogalmak és kategóriák lehető legpontosabb definiálását, mivel a világról alkotott tudáshalmazaink rendszerbe foglalása, kognitív feldolgozása és továbbgondolása, nem lehetséges hierarchikusan tisztázott gondolati struktúrák tudatos kiformálása nélkül. Ennek a jelenségnek a priori irányítását különösen fontosnak tartom a tudományokban, ahol sohasem lehetünk elég precízek a definíciók tekintetében.
A megoldáshoz vezető út: Az ARCból, mint kategóriából kiindulva, a táblázatokban megadott ismeretanyag alapján, alkosson, illetve fejlesszen ki egy új logikai rendszert, bátran használjon és alkosson az Ön szerint a rendszerbe illő fogalmakat és kategóriákat! Igyekezzen mindezeket szemléletesen, modell-szerűen tálalni! Röviden: mit „lát” még? Az elvégzett munka után még egy kérdést kaptak a szereplők: Írja le, mit látott és mit érzett munkája során? Használja képzeletét!
1 – 3. táblázat
RASSZOK |
KULTÚRÁK |
BőRSZÍN |
| Europid | Európa | fehér |
| Indid | India szubkontinens | barna |
| Mongolid | Kína, Japán | sárga |
| Negrid | Afrika kontinens | fekete |
ARCOK |
KOROSZTÁLYOK |
|
| Europid – fehér Indid – barna Mongolid – sárga Negrid – fekete |
gyermek gyermek gyermek gyermek |
Fiatal felnőtt idős Fiatal felnőtt idős Fiatal felnőtt idős Fiatal felnőtt idős |
| ARCOK | Síró és nevető | |
| Europid – fehér Indid – barna Mongolid – sárga Negrid – fekete |
gyermek gyermek gyermek gyermek |
Fiatal felnőtt idős Fiatal felnőtt idős Fiatal felnőtt idős Fiatal felnőtt idős |
Értékek a kognícióban
Szükségszerű, hogy ezen feladat megoldása során értékdilemmák is felmerülnek. Erre szinte ráhangol az „írja le…” feladat, melyben különös szerep juthat az emócióknak, illetve etikai megközelítéseknek. Meggyőződésem, hogy az empírikus értékkutatások, akarva-akaratlanul, legtöbbször etikai felmérések is egyben. A feladaton dolgozó konkrét értékekkel szembesül, miközben megoldásában véleményt is nyilvánít. Szükségszerű, hogy több esetben már a modellek értékkategóriákat, akár motivációs értéktípusokat, vagy egyes értékeket is tartalmaznak. A modellek konstruálása és az értékek kifejezhetőségének megkönnyítése érdekében a feladatot végzők egy táblázatot kaptak, (4. táblázat), melyben motivációs értéktípusokat és egyes értékfogalmakat is találtak. Az értéktáblázat a priori horizontális és vertikális kidolgozottsága, továbbá a motivációs értéktípusok csoportosítási módja újdonságnak számít az értékkutatásokban. Kiindulásképpen Schwartz (2003, in Váriné Szilágyi ) közlése szolgált.
A táblázatból jól kivehető, hogy a motivációs értéktípusok – értékkategóriák – összesen 10 csoportra lettek osztva. A beosztásnál elméletileg két ötös csoport alakult ki. A felső horizontális ötös csoport: a spirituális, intellektuális, a biztonságra orientált, az alkalmazkodó, a jóindulatú és a tradicionális, mondhatni homlokegyenest eltérő értékeket képvisel, mint az alsó horizontális ötös fogat. A vertikális átjárhatóság ritka eseménynek számíthat. Leginkább a tradicionális és a hatalomorientált típusok között lehet kapcsolat, hiszen – amint azt a történelem mindig is igazolta -, a hatalmi értékrend alázatos, opportunista, konformista, hagyománytisztelő, fatalista értékeket megtestesítő egyéneken és közösségeiken nyugszik a legnagyobb biztonságban. Mindkét csoportba belevettem olyan fogalmakat is, melyeket nem szoktak értékfogalmak gyanánt használni. Ilyenek, az opportunista, fatalista, az önzés, a karrierizmus, a versengés, felelőtlenség. A versengés kivétel is lehet, ha fair play módon megy, de egy szélsőségesebben individualista egyéniség számára – talán az opportunista és a fatalista értékeket kivéve - valódi értékeknek minősülhetnek, még akkor is, ha nagy álszeméremmel nem óhajtjuk észrevenni, mert felületes hétköznapi kapcsolatainkban megszoktuk, hogy a „gátlástalanul karrierista ember” is egész másnak tartja magát, mint aki valójában. Utóbbiban az a magatartási paradoxon és társadalmi szintű képmutatás, hogy mást mond és mást csinál. Kvázi nemes értékeket vall, így látszólag elutasítja magától azon értékeket - mondjuk ezeket negatív értékeknek - melyekkel hétköznapjaiban ténylegesen operál. Így klasszikus értelemben, cselekedeteinek egyes részleteiben értéktagadó. Meggyőződésem, hogy az empirikus kutatások sem hunyhatnak szemet ezen jelenségek főlőtt, hiszen a negatív értékeket hordozó egyének és csoportok saját társadalmuk, népük, illetve az emberiség egyetemes értékeit, ha csak részleges mértékben is, de egyaránt megtagadják.
A kogníciót egészében, így az érzékelésben, észlelésben és a metakognícióban is az értékek, főleg a motivációs értékek mozgatják, irányítják a figyelmet, így a kognitív-emocionális modellek egyben értékmodellek és etikai értékítéletek is lehetnek. Különös jelentősége van ennek a filozófiai gondolkodásban, ahol a metakogníció során logikailag is tisztított fogalmakkal és kategóriákkal operálunk, melyek jelentős hányada maga is érték, vagy értékekre mutató, utaló fogalom. Sok esetben a modellek látszólag nem tartalmaznak értékfogalmakat, de ítéleteket igen. Ilyen esetekben a modellek egyes fogalmai, illetve kategóriái mellé – a táblázat segítségével, ha kell – fel lehet tüntetni az értékfogalmakat is (dőlt betűs részek). Így lehet igazából emberibbé tenni a modellt, ami akkor már egy, az eddigieknél sokkal reálisabb mentális képet ad, magáról a feladat elvégzőjéről, de a vizsgált témáról is. A modellek az észlelési ismerettáron túlra, a metakognícióba, mint a filozófiai gondolkodás kiemelt területeire is szükségképpen behatolhatnak.
AZ ÉRTÉKRENDSZEREK VERTIKÁLIS ÉS HORIZONTÁLIS SZERKEZETE
Az ÉLET, mint LÉT-ÉRTÉK elméleti motivációs értéktípus és
szuperkategória
Motivációs értéktípusok, mint értékrégiók – értékkategóriák – és az
egyes értékek
| Spirituális, Intellektuális | Biztonságra orientált | Alkalmazkodó | Jóindulatú | Tradicionális |
|---|---|---|---|---|
| Filozofikus, elmélyedő | Családját védő | Engedelmes | Jóakaratú | Hagyománytisztelő |
| Meditáló | Közösségét védő | Fegyelmezett | Önzetlenség | Opportunista |
| Jámborság | Segítőkész | Önkritikus | Felelősségteljes | Konformista |
| Belső harmóniára törekvő | Tartozás valahová | Udvarias | Becsületes | Belenyugvó |
| Empatikus | Tartozás valakihez | Időseket tisztelő | Lojális | Alázatos |
| Holisztikus | Egészségőrző | Szülőtisztelő | őszinte | Fatalista |
| Természettisztelő | Tisztaságőrző | Mérsékelt, nyugodt | ||
| Istenhívő | Rendszerető | Vallásos | ||
| Önfeláldozó | Önfeláldozó | |||
| Békés, pacifista | ||||
| Szépségben gyönyörködő | ||||
| Széles látókörű | ||||
| Egyetemesség |
Eredmények
A modellek elemzése
A továbbiakban néhány megoldást ismertetek.
1. megoldás (3. ábra).
Kiemelt kategória: AFRIKA, melyhez az emberi szenvedés számtalan fogalma kapcsolható.
Az IND civilizáció, elsősorban a buddhizmus miatt, más értékrendet hordoz. Itt elsősorban a toleráns, meditáló, békés, hagyománytisztelő, önzetlen értékeket tartom uralkodónak.
Ezen mondatokkal záródik a modell.
A „gyermek,” illetve a „felelőtlenség”, továbbá az „élet elértéktelenedése” – vertikális irányban, fentről lefelé haladva - ugyancsak kategória-szintű szerepet játszanak az értelmezésben, ugyanakkor egy értékláncolatot is képeznek.
Különösen a gondolkodás vertikális rendszerében fordulnak elő kategóriák, illetve alakulnak át egymásba fogalmak és kategóriák. Esetünkben pl fentről lefelé haladva a „felelőtlenség” kategóriának tekinthető „az élet elértéktelenedése” vonatkozásában. Ugyanebben az irányban haladva a „nyomor” tekinthető kategóriának, a „betegségek, járványok, alacsony szintű egészségügy, vízhiány”tekintetében. Ha most vertikálisan felfelé haladunk, akkor pl a „nyomor” szintúgy lehet kategória, mégpedig a „háborúk”, a „szegénység kontinense” és az „éhezés” kifejezésekre nézve. Minden attól függ, hogy a gondolat, a logikai menet honnan, mely fogalomból, vagy kategóriából indul. Megfigyelhető, hogy egy-egy érték – akár melléknév, akár főnév formájában van jelen - több fogalmat és kategóriát is magában foglalhat, egyben logikai és etikai tekintetben felerősíti azokat.
Horizontálisan pl a „háborúk” – „szegénység” – „éhezés” mellérendelt fogalmak gyanánt szerepelnek jelen rendszerben, hiszen logikai tekintetben egymás komplementerei, így logikus, hogy a kognícióval egymás mellé kerülnek. Bár, bármelyik játszhatja a kategória szerepét a másik kettővel szemben. Ugyanakkor előjel tekintetében egymással homlokegyenest ellenkező értékeket vonzanak. Míg a háború egyes társadalmi rétegek meggazdagodását segíti, addig a szegénységbe, éhezésbe zuhant tömegek közül sokan önfeláldozással próbálják megmenteni közösségeik, hozzátartozóik tagjait. A kogníció, vagy gondolkodás logikája, és az értékérzés, értéktudat logikája, mely szintén egy kogníció, szimultán folyamatsorokban manifesztálódnak, de esetünkben ellentétes eredményekre jutottak. Így jött létre ez a sajátos értékmodell.
Kategóriák, fogalmak plasztikus átalakulása, analízis és szintézis szimultaneizmusa figyelhető meg ebben a látványosan tálalt rendszerben. Az ábrázolás természetszerűleg fentről lefelé haladt, de a rendszer horizontálisan, továbbá alulról felfelé is értelmezhető, sőt értelmes is. Ha az „Élet elértéktelenedését” tartanánk kiinduló axiómának, vagy kategóriának, akkor logikusan következne belőle a felelőtlenség, aztán a felelősök felelőtlensége, majd mindezek szörnyű következményei, esetünkben pl a „járványok, a nyomor”, illetve az érintett társadalmi osztályok ellentétes viselkedése, mely döntően megnyilvánul a motivációs értéktípusok szétválásában, s innen már nem is olyan nehéz Afrikára következtetni…Az építmény tehát minden oldalról működik, kognitíve minimum négydimenziós. Arra következtethetnénk, hogy szinte az agyműködés egy speciális érzelmi-kognitív térképét láthatjuk itt. Hát nem azt látjuk? Attól tartok, hogy igen.
A „mit látott”, mit érzett” kérdésre, a megkérdezett rendkívül részletes, informatív, élményszerű leírást adott. Elmondta, hogy „látta maga előtt” a felfúvódott hasú gyermekeket, a síró anyákat, a lövöldöző egyenruhásokat, sikítást, kiabálást hallott, szirénázó mentőautót látott és hallott, port, koszt, szemetet, kéregető, könyörgő arcokat, halott sovány embereket, árván tántorgó gyermekeket látott. „Nagyon felindult voltam”. „Nagyon sokan sírtak” – tette még hozzá. „Kezdetben nem tudtam, hogy ez lesz belőle, de többször magam is könnyekkel küszködtem” – említette a megkérdezett.” Végkövetkeztetéseim láttán elkeseredett és dühös lettem. Tehetetlenség érzése fogott el. Mit ér az élet, ha úgy kell létezni? Lehet, hogy a szenvedők számára semmit sem ér, értéktelenné vált.”
Érdekes az intenzív, látomás-szerű eredmény, holott a megkérdezettnek egyetlen hagyományos vizuális ingert, pl. arcot sem mutattunk. A modellben mélyen benne foglaltattak az emóciók, szinte azok szárnyán repült a gondolat, meglehetősen érdekes irányt vett, és a kiinduláshoz képes messzire repült a képzelet. De mi is az a képzelet? Maradjon ez most költői kérdés…
2. megoldás: ARCOK (4. ábra).
Egy demográfiai jellegű megközelítés tárul elénk. Az összefüggések önmagukért beszélnek.
Megdöbbentően tárul fel az a tény, hogy éppen a jólétben fogy a népesség – és tegyük hozzá öregszik is el. A fehér embernél a hatalom biztonsága a lényeg, hiszen alapjaiban ateista. A közösségi és vallásos embernél kevesebb kell az életörömhöz. Itt az együttlétek, meditálások, spirituális események dominálnak, s ezek lelki biztonságot is nyújtanak egyben.
A „mit látott”, „mit érzett” kérdésre azt válaszolta, hogy „nagyon elkeseredett a nyugati társadalom gyermekvállalási mélypontja miatt” és megítélése szerint az „érzelmi elsivárosodás” a legfőbb oka ennek. „Nem tudok más következtetésre jutni, minthogy a kapitalizmus embertelenné teszi az embert, melyet a mostani – 2009 – válság is igazol.”
Említette, hogy nem tudja ma mi a helyzet a nyugati országok abortusz törvényeivel kapcsolatban, továbbá azt sem tudja, hogy mennyi az abortuszok száma évente pl. Németországban, de feltételezi, hogy számuk csak azért nem emelkedik drasztikusan, mivel a születések száma amúgy is csökken. Ezt a képet szerette volna „megrajzolni”.
„Talán szegénység kell ahhoz, hogy emberibb módon bánjunk egymással” – említette.
Elmondta, hogy rendszerének felépítését egyértelműen az érzelmek, illetve irodalmi és filmélményei determinálták. A politikai megnyilatkozásokat – már amennyiben azok az értékeket érintik – általában nem tartja valósnak.
Ha a modellt az előző példa alapján kognitív szempontból elemezzük, a végeredmény megegyező: alapjaiban négydimenziós modell tárul elénk. Amennyiben a „jólét”, „túlnépesedés”, „szegénység” felől – balról jobbra – indulunk el, akkor új ismeretekhez is jutunk, például a szegénységben a legrövidebb, a gazdagabb társadalmakban a leghosszabb a várható élettartam. Megfigyelhető, hogy itt akár két modellről is beszélhetünk. A „népesség fogyása” és a „túlnépesedés” kategóriák egy másik gondolatmenetet indítanak, de logikailag a megelőzőhöz kapcsolódnak. Ezen részlet is minden irányban értelmezhető, logikus. Az értékfogalmak területén megfigyelhető, hogy az emberileg „nemesebb” értékeket vallók messze nem várhatnak hosszú, küzdelmektől és szenvedésektől mentes életet. Utóbbiak az értékmodell kognitív felfedezései közé tartoznak.
Meg kívánom jegyezni, hogy a vizsgálatok során természetszerűleg értékelhetetlen modellek is születtek, hiszen ilyen típusú feladattal még nem találkozhattak a megkérdezettek, ugyanakkor a sikeres megoldáshoz minimum átlagos intelligenciára van szükség.
Néhány következtetés a modellek alapján
1. A Homo sapiens minden mentálisan egészséges egyede képes perceptuális kategorizációra és fogalomalkotásra.
2. A fogalmak, kategóriák és a modellek – mondjuk úgy - színvonala, sokrétűsége azonban az intelligencia, az elsajátított ismeretek, az életkor, a nemek, illetve a tanult szakmáknak megfelelő tematikus specializáció által erősen befolyásolt, így nagy ingadozásokat mutat. Mindezekkel egyetemben megállapítható, hogy az ismeretszerzés és a gondolkodás, így a modellek konstruálása is, alapjaiban (kivéve az öröklött genetikai aberrációkat), epigenetikus mozzanatokat takar. Az ingereknek számító energia mezők a külső perceptív és a belső receptív mezőkre fejtenek ki hatásokat, melyek aztán a közismertebb neuro-kémiai, illetve egyéb, úgynevezett protein utakon szállítódnak tovább.
3. Feltételezhető, hogy a kategória- és fogalom-felismerések, analízisek és szintézisek szimultán és komplementer folyamatokban valósulnak meg az agy különböző moduljaiban, (Szentágothai 1975, 1978, Eccles 1989, Mountcastle 1978) mondjuk úgy, hogy „mentális moduljaiban”,(Pinker 2002), melyek ugyan léteznek, de nem feltétlenül szigorúan „bezárt egységek”, mint ahogyan azt Fodor (1983, 1985) gondolta, hanem inkább „ áramkör-rendszerek”, melyek térképekhez hasonlíthatók, s lényegük az, hogy „mit csinálnak.” (Pinker, p. 38. 2002.). A kategória felismerés, az egyes fogalmi jegyek, avagy differentia specificák összeadódása alapján történhet, mely azonban nem pusztán mennyiségi összeadódás, azaz egyfajta szintézis, hiszen azzal egy időben szelektálni is kell az ismerethalmazból, a szelekció pedig az analízist is magában foglalja. A szelekció a figyelemkoncentráció során valósul meg, amidőn egyes „régebben érzékelt dolgokról alkotott kategóriatudás áttevődik az újonnan érzékelt dolgokra, vagyis generalizálódik.” (Kovács p. 203.). A fogalom - felismerések a kategóriák lebontásával, s az ily módon keletkező fogalmak, fogalom-fragmentumok tartalmi jegyeinek szelektálásával történnek, amely ugyancsak analízisek és szintézisek együtteseiből áll. Mindkét jelenséggel szerves összefonódottságban jelenik meg érzelem és emlékezet.
Mai tudásunk szerint az érzelem végigkíséri a kogníciót, (pl. Damasio 1994, Pinker 2002), mely nyilván megjelenik a fogalom- és kategória - felismerésekben is (Kónya 2000.). Ezekre nagyon jó példák az itt közölt modellek is. Bármely gondolati elem, pl. fogalom kiemelése, érzelmi tartalmai alapján, affektivitásuk mértéke alapján is történik. Utóbbival kapcsolatban csak utalnék a sokféle elméletre, pl. az „érzelmi kategorizáció” elképzelésére (Ortony – Turner 1990), az „emocionális előértékelésről” szóló elképzelésekre (Young – Bruce 1991), és rendkívül érdekes Izard (1993) vélekedése is, aki az érzelmek többszörös nem-kognitív eredetéről beszél.
4. A kategória-, és fogalomalkotás tekintetében az észlelési tudáshalmazok és elemeik képezik a bázist, melyek a gondolkodás első fokán premisszák gyanánt jelennek meg. Minimum két premissza, avagy előzmény szükséges a szillogisztikus gondolkodás megindulásához, melynek első lépése a premissszák, vagy elemszemcsék összehasonlító analízise, majd egy szintézis, ami a fogalmat közvetlenül eredményezi. Eközben folytonosak a következtetések és az ítéletalkotások, működnek az attitűdökből eredő hatások, melyek első következményei az értékérzések, majd mindezek együttesének eredője az értékalkotás. A modellek láthatóan ezen mechanizmusok mentén konstruálódtak. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a létrehozott modellek egyben értékmodellek is.
5. A fogalmak és kategóriák megalkotása során nagy szerepet kapnak az aktuális emóciók, melyeket felerősíthetnek, illetve gyengíthetnek a „témában” korábban tapasztaltak. A tapasztalatok, mint emlékek, lehetnek konkrét vizuális élmények, tanult, olvasott, vagy verbális kommunikáció által szerzett ismeretek. A modellek megalkotásában valamennyi itt felsorolt élmény szerepet játszott. Az észlelés, vagy kogníció tehát mindenkor egy érdekes interferencia-rendszert tükröz, mintegy megjeleníti az elme időutazását, így alkotva személyekre szabott perceptuális-kognitív-emocionális modelleket, vagy más elnevezéssel: észlelési ismerettárakat.
6. Valójában látva gondolkodunk, azaz, ha az agy nem hagyományos értelemben vett ikonikus ingereket kap, akkor is vizuális-kognitív modelleket konstruál, melybe nagyon besegít a képzelet működése. Így aztán törvényszerű, hogy a kategorizáció és fogalomalkotás során, az észlelési ismerettárból, annak fogalmi kombinációiból, igen messze vezethetnek az egyének által kifejlesztett kognitív-emocionális modellek.
7. A modellek konstruálása során számtalan olyan fogalom és kategória jelenik meg, melyekre nyílván valóan csak a megoldást kidolgozó egyén gondolhatott. Az eddigi kutatások során 32 modellt elemeztem, mely azt igazolta, hogy nem létezik két egyforma modell, mint ahogyan két egyformán gondolkodó ember sem. Ebben a jelenségben is benne rejtőzik az ember hatalmas biológiai értéke és egyedi egyetlensége, mely többek között a filozófia tudományának megszületéséhez is vezetett.
Új definíciók, új fogalmak
Jelen meghatározások részben figyelembe veszik a neurobiológia, a fizika és az értékkutatások eredményeit, más részről saját empirikus (axiológiai) értékkutatásaim, továbbá elméleti filozófiai és biológiai kutatásaim eredményeit tükrözik.
A kategóriák és a fogalmak, az észleléssel, illetve metakognícióval létrehozott tematikus ismerethalmazok kommunikációra alkalmas, dinamikus megváltozásokra képes elemi információtartalmai, melyek egyben adott témakörökben a tudás-státusokat is megjelenítik.
A kategóriákat – természetesen tematikusan – fogalmak alkotják, melyek a gondolkodás folyamatában, kifelé és befelé is, állandó dinamikus kölcsönhatásban vannak. Zárt differentia specifica nem létezhet. A modellek azt mutatják, hogy szimultán megjelenésük természetes, ami ugyancsak a hálózatos terjedés (PDP) és a modulok összehangolt működésére utal.
Motivációs értéktípusok. „A motivációs értéktípus egyfajta értékrégiót jelent, több értéket fog össze valamely közös motiváltság és/vagy szükséglet alapján.”(Váriné Szilágyi 2003. p.110.). A tudatos percepció és kogníció tekintetében a motivációk rendkívül jelentős szerepet játszanak, mintegy kezdeményezik és felgyorsítják az elme működését. A motivációk értékek mentén jelennek meg, vagy a motiváló tényezők önmaguk is értékeket reprezentálnak. A motiváció ebben a tekintetben az emóciók és a gondolkodás szétbonthatatlan egységét reprezentálja. Az ember, leginkább meghatározott kultúra által formált motivációs értéktípusok mentén gondolkodik, így kognitív-érzelmi modelljei is ezeket tükrözik vissza.
Ökológiai viselkedés.Organizációs szintektől független, valamennyi létező létezését biztosító, genetikusan és epigenetikusan szabályozott fajspecifikus princípium, alapviselkedés-rendszer, mely a léttel születő, a biológiai egzisztáláshoz nélkülözhetetlen, adaptív jellegű működéseket és viselkedéseket takar.
Érzékelés (perception).Azon folyamat, melynek során az élő szervezetek érzékszerveinek receptorai felveszik az aktuális ökológiai környezetben előforduló energiák (ingerek) megfelelő, fajspecifikus tartományát, melyekkel életük folyamán állandó dinamikus kapcsolatban maradnak. Az energiákat az efferens pályák ingerületté alakítják és a megfelelő idegrendszeri központba juttatják.
Érzetek. Az érzékelés hatására kialakuló élmények, melyeket érzékelési érzelmeknek is nevezhetünk. Ezen jelenségeket tekinthetjük az észlelés első mozzanatainak.
Kogníció. Az észleléssel kezdődő komputációs, feldolgozó folyamat, amely az elme téridő-független működése által valósul meg: jelen, múlt és a képzelet által a jövő kapcsolódik össze. Következménye: az észlelési ismerettár, illetve észlelési tudáshalmazok kifejlődése, a képzelet megjelenése, az ismeretek interferenciája, fogalmakba és kategóriákba rendeződés, majd tematizálódás. Szubjektiválódó ismeret- és értékrendszer, emocionális behatásokkal, az érzetek erős jelenlétével, kognitív-emocionális modellek kiépülésével.
Képzelet. Téridő-független elmeműködés, amely a múlt, a jelen és a jövő történéseit, tárgyait, személyeit, intellektuális élményeit erősen emocionális és szubjektív képzetkombinációkba rendezi. A képzetkombinációk és azok variációi, mintázatai elméletileg végtelen számúak.
Metakogníció. Az észlelés határán túli rendszerező ismeretfeldolgozás, tehát a priori megismerés, amely részben az észlelési ismerettárból válogat és szelektál, vesz át és küld át fogalmakat, kategóriákat, másrészt a már létező a priori fogalmakkal, kategóriákkal, azaz tudásanyaggal, ezek tematikus halmazaival és azok kiépített modelljeivel operál. Erősen szubjektív ismeretrendszer, az érzékelési érzelmek emlékekké válnak.
Metaalakzatok. A metakogníció műveletei során keletkeznek. Tehát, az észlelési ismerettárból származó, leginkább analizált, majd újra összerakott, tehát szintetizált, vagy az érzéki megismeréstől teljességgel függetlenül konstruált fogalmak, kategóriák tematikusan elrendezett, modellekbe épített rendszere. Alakzatontológiai rendszerek halmazai, melyek gyakran ikonikus formációkban is leképeződnek. Kizárólagosan szubjektív ismeret- és értékrendszer, melyben az érzékelési érzelmek már csak nyomokban vannak jelen.
Primer és szekunder szubjektivitás, avagy elsődleges és másodlagos szubjektivitás. Úgy gondolom, hogy ma már nehezen vitatható, hogy az ismeretszerzés valamennyi mozzanatában ott munkálnak a szubjektív tényezők. Minőségük, jelentőségük, és ha tetszik, mennyiségük azonban koránt sem egyezik a megismerés különböző fázisaiban. Az érzékelés során a pillanatnyi jelen dominál, s a látvány is erős szubjektivitásra ad alkalmat. Az érzeteknél és a kogníciónál a helyzet már más, hiszen múltbéli érzelmek is bejátszanak, melyek a közvetlen jelen élményeit tompítják, felerősítik, illetve kiegészíthetik. A szubjektivitás megmarad, de időirányai és időarányai múlt és jelen között megváltoznak, így árnyaltabbá válik a kogníció, mintegy több és tartalmasabb gondolat születik. Ez már egy másféle érzelmi-értelmi szubjektivitást hordozó állapot, természetesen egyénekre jellemző kognitív-emocionális modellekkel. A metakognícióval a jelenség átfordul: a megalkotott fogalmak és modellek, az érzékeléstől távol eső, mintegy belső, gondolati élményvilágot formálnak, melynek szubjektivitása ugyancsak vitathatatlan. Lásd például a tudományos elméleteket. Ez már a másodlagos szubjektivitás tere és mentalitása.
A gondolat, vektor. Meghatározott témához, gondolati körhöz tartozó fogalmak időben változó kvantitatív és kvalitatív rendszereinek eredője. Keletkezési helye az elmetér. (Modellezése folyamatban!)
Gondolati interferenciák. A gondolatok tartalmi, fogalmi – különösen a differentia specifica tekintetében érvényes – átfedései, avagy a gondolati mezők érintkezései az elmetérben, melynek számtalan következménye, így például akár új fogalmak megjelenése is lehet.
Kognitív emocionális modell. Azon gondolati-érzelmi ismerethalmazok, illetve metaalakzatok, melyek elsődlegesen az észlelési ismerettárakban keletkeznek, és meghatározott logikai szerkezettel bírnak. Ezen logikai szerkezetek kellő módszerek alkalmazásával megjeleníthetővé és elemezhetővé válnak.
Értékmodellek.Már az érzetek szintjén elkezdődnek az elemi ítéletalkotások, melyek a kognícióval határozott értékekké formálódnak, a metakognícióval pedig akár tudományos igényű rendszerré is összeállhatnak. Lényegében az affektivitás tekintetében domináló szubjektív emocionális rendszerek, melyek igen szorosan kötődnek a kognitív emocionális modellekhez, azokkal paralell működnek, bár sok esetben igen nehéz őket elkülöníteni egymástól. Mondhatni, hogy azokkal komplementerek. Szerkezetük ugyancsak megjeleníthető.
Ismerettárak. Különleges volumenű tárolásokra és aktivitásokra képes, kvantumfizikailag és ebből adódóan biológiailag is speciálisan organizált energiamező-rendszerek.
Észlelési ismerettár. A kognícióval kialakuló imeretrendszerek tematikus halmazai, melyek fogalmakban, kategóriákban, illetve kognitív-emocionális modellekben, mint dinamikus logikai szerkezetekben – sok esetben ikonikus módon is – tárolódnak. A memória első foka.
Metakogniciós ismerettár. A túlnyomó részben a priori megismeréssel létrehozott ismeretek halmazai, melyek logikusan és tematikusan elrendezett kategóriák, illetve fogalmak rendszereiből képzett modellekben tárolódnak. A memória második, jelen tudásunk szerint legmagasabb szintje.
Az észlelési kapuk jobbára azon pillanatokban keletkeznek, amidőn az érzetek már korábban érzékelt, tudott ismeretanyagokkal – képzetekkel, felidézett érzetekkel – találkoznak. Ekkor kerülnek az új ismeretek is az észlelési ismerettárba. Igen fontos tényező az érzetek és képzetek emocionális dinamikája. A találkozás interferenciák tömegeit idézi elő az érzelmi-tudati szférákban egyaránt, leginkább szimultán módon.
A következő, (5. ábra) ezt a bonyolult rendszert hivatott illusztrálni.
Észlelési ismerettár – észlelési kapuk (5. ábra).
Az ismerettárak, az idő, és az elme
„Mint tudjuk, a tér szimmetrikus, több dimenziós és nem irányfüggő, az idő viszont egy dimenziós és irányfüggő, melyben a múltat ismerjük, de a jövő bizonytalan. Ezek komplemens jelenségek, akárcsak a részecske és a hullám” – írja dr Héjjas István (2009).
Az elmeműködés általában, és a modellek időfüggetlenséget is reprezentáló konstruálása (pl. jelen kutatások eredményei alapján) azonban arra enged következtetni, hogy az elme egyszerre képes a múltban, a jelenben és a jövőben tartózkodni, illetve működni. Röviden: az időszimultaneizmus végrehajtása és megélése az elme egyik, fizikai törvényszerűségekkel egyre inkább magyarázható állapota. Időszimultaneizmus esetén az elme a múlt, jelen és a jövő együttes megjelenítésére, asszociatív összekapcsolására, közöttük logikai szerkezetek kiépítésére, azaz tematikus integrációkra képes. Ezt a jelenséget időfüggetlen időintegrációnak nevezhetjük. A hétköznapi és a tudományos, művészeti életből egyaránt hozhatunk példákat. Ezt igazolni látszik Garaczi (2004) megfogalmazása is, mely szerint: „A képtudat és emlékezet értelmezésének kiindulópontja a tematikus fenomének előzetes megértésének ténye. Bármely kérdés szerkezetének felállítása önmagában rejt egy előzetes ismeretet, viszonyítást, amit kérdésessé kívánunk tenni. Tehát már az első kérdéseknél meghatározó, hogy a lehetséges válaszok horizontjai milyen módon és mértékben tárulnak elénk. A kérdés előzetes adottságai bizonyos fokig előfeltételezik a kérdés irányultságának lehetséges megértési horizontjait.” (pp. 74-75.). Az elme tehát, így a filozófus elméje is, tudatától függetlenül, időutazást végez, s közben integrálja ismereteit. Csaknem mindig így van ez tudományos tevékenységek során. Nyilvánvaló, hogy az alaposság érdekében is szükség van a múltbéli ismeretek megfelelő tudományos szintű elemzésére, ismeretére. Ennek tudata irányítja azt a – modjuk most úgy – új modellkonstrukciót, melynek egyes elemei, ismerethalmazai gondolat-genetikailag szükségképpen visszacsatolódnak a korábbi ismeretekhez. De a konstrukció, pl. valamely új modell megalkotása, valójában már a jelen és a jövő tudati határmezsgyéjén folyik, melyben a predikciók, azaz, hogy mifélének kell lennie az „elkészült” új ismeretrendszernek, vagy valószínüleg milyen lesz az új konstrukció, ugyancsak állandóan a figyelem középpontjában vannak, ami már viszont nem más, mint a jövő. Az elvégzett modellalkotó kísérletekben nagyon sok olyan leírás született, ami a „mialatt írtam, eszembe jutott tunéziai utam”, „mikor Afrikára gondoltam, egy film jutott eszembe, a „Távol Afrikától” című”, „szerkesztés közben rájöttem, hogy milyen kevés információm van az ind kultúráról”, „a hedonizmusra gondolva egy eltékozolt jövő sivatagi képe vetült elém”, „ Indiára gondolva Szabó Lőrinc lenyűgöző verse jutott eszembe”, „miközben írtam az járt a fejemben, hogy gyerekeinknek talán rosszabb lesz, mint volt” – és sorolhatnám. Lényeg: miközben valamit éppen csinálok, gondolok, aközben elmém által a múltban és a jövőben is megfordulok. A „miközben, mialatt, amikor, amidőn stb.” kezdetű mondatok eleve elmebeli időutazást sejtetnek. És itt van még a déja vu érzés, melyet egyfajta emlékezeti csalódásnak tartanak, amidőn azt hisszük, hogy adott eseményt és egyebet már átéltünk valamikor, valahol, pedig biztosak vagyunk abban, hogy sohasem történt meg. Vélekedésem szerint ilyen esetekben is egy sajátos időkonstrukcióról beszélhetünk, melyet akár az elmetér időviharainak is tarthatunk. Leginkább az emlékek, érzetek és képzetek találkozásai során kifejlődő interferenciák eredői lehetnek, az észlelési kapuk találkozási pontjainál. A sajátos kombinációkért jelentős mértékben lehetnek felelősek az aktuális érzékelési érzelmek. Alaposabb filozófiai és neurobiológiai vizsgálata rendkívüli fontossággal bírhat. Meggyőződésem, hogy az ismeretek időintegrációinak szimultán kell lejátszódniuk az agyban, illetve az elmében, különben az alkotás egész folyamata egyszerűen nem történhet meg, hiszen fontos ismereti elemek esnének ki a gondolati hálóból. Koincidencia, koegzisztencia és interferencia együttes létének vagyunk tanúi. Az elme, eszerint átlépi az időzónákat, és átgondolkodja a határokat is. Ily módon: múlt, múlt-jelen, jelen, jelen-jövő, illetve jövő „kategóriákban” gondolkodik, ami azt is jelentheti, hogy számára a hagyományos idő-fogalom másképpen létezik. Ennek megfelelően van múlt-tudat, múlt-jelen tudat, jelen-tudat, jelen-jövő tudat, illetve jövő-tudat. Az elme számára elméletileg annyi idődimenzió létezhet, amennyit a tudat képes átjárni. Annyi bizonyos, hogy nem egydimenziós időről van szó. Az elmeműködés kontinuitása csak így képzelhető el. Ugyanez az emóciókra is érvényes. Kvantumfizikai tekintetben nagyon ide illik az úgynevezett EPR effektus (Eisntein, Podolsky és Rosen neveiből alkotva), amely szerint: ha két részecske kölcsönhatásba lép, és azután szétválnak az útjaik, közöttük továbbra is fennmarad egyfajta kapcsolat, és a viselkedésük egymás komplemense lesz…Az EPR effektusban résztvevő részecskék közötti kommunikáció gyorsabb a fénysebességnél… Ez utóbbi a relativitás elmélete szerint lehetetlen… (Héjjas nyomán 2009). Lehet, hogy itt találunk majd rá a gondolat magyarázatára? Úgy tűnik, hogy az agy működése, és a belőle fakadó elmeműködés a szokásos háromdimenziós tér és egydimenziós idő, illetve a négydimenziós téridő keretein belül nem érthető meg és nem magyarázható. Ráadásul a múlt, múlt-jelen, jelen, jelen-jövő, illetve jövő dimenziói természetesen tovább tagolhatók, mondhatni tovább fraktálódnak, hiszen van régmúlt, múlt és közelmúlt, sőt van a tudatalatti, mely akár evolúciós időt is átível. Utóbbi igazolásai a gének, és a már felfedezés alatt álló „junk DNA” szekvenciái, működései. A legkisebb időrés a jelen, hiszen minden mindenkor mozgásban van, így a jelen úgy is értelmezhető, mint az elme által kreált áthidaló metafizikus mozzanat, egy „májá”, egy érzet, mely fizikai valójában nem létezhet. Fizikai terminusokkal élve csak maximális entrópiában érzékelhető a jelen, de ott akár az örökkévalóságig is tarthat, hiszen az maga a halál (Schrödinger 1985). A jövő is, minimum közeljövőre és távoli jövőre osztható, melyet az elme valószínűleg sokkal finomabb frakciókra bont, megvalósítva és precízebbé téve a várható események bekövetkezése valószínűségének lehető legoptimálisabb mértékű megismerését, és nem csak megjósolását. Egyértelmű, hogy a kogníció sem csupán múltra és jelenre korlátozódik, hanem létezik jövő-kogníció is, ha tetszik jövőészlelés is, hiszen ez a kreativitás záloga, és mintegy definíciója is egyben. Az oly elhanyagolt intuíciót pedig leginkább úgy interpretálhatjuk, mint a jövőbe indulás emocionális megérzését, mely szintén más idődimenziókból, például az észlelési ismerettárakból kell, hogy energiát és ismeretet merítsen. A fogalmak, kategóriák kifejlesztése és a gondolkodás megjelenése, végeredményben az elme időutazásait is jelzik, melyek biofizikai alapjául a kvantummechanika szolgálhat. Az elme ilyetén működéseire mindeddig nem voltak hétköznapi értelmezéseink, de tudományos fogalmaink sem, hiszen az időtlenség jelenségét gyakorlatilag nem lehet észlelni. Amennyiben nem követjük a Nap járását, a csillagokat, nem nézünk időszerkezetinkre, nem figyeljük az időjárást, a napszakok, az évszakok változását, akkor az időt sem tudjuk észlelni. Csakhogy ezen jelenségek megfigyelésekor sem az időt észleljük, hanem az idő metafogalmával megfeleltetett fizikai jelenségeket. Mert sem az idő, sem az időtlenség, tudatosan nem észlelhető. Arra csak az elme képes, amit szintén csak akkor veszünk észre, ha fogalmi integrációk formáiban bejutnak az ismerettárainkba, különleges aktivitásra és tárolásra képes, speciálisan organizált energiamező-rendszereinkbe. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag megoldhatatlan problémát jelentett a tudomány számára az észlelés, az emlékezet, továbbá a képzelet időbeni sorrendiségének megállapítása. Talán Gibson (1961, in Sekuler – Blake 2000, p.520.) megsejtése áll legközelebb a valósághoz, amidőn a közöttük való időbeni különbségtételre való törekvést értelmetlennek tartotta. Ha ezt az időbeni tagolódást bármiféle módszerrel egyértelművé lehetne tenni, az egyben azt is jelentené, hogy az elmeműködés koránt sem annyira gyors és plasztikus, mint hittük volna. Úgy tűnik pedig, hogy az ismertnél is sokkal gyorsabb és plasztikusabb. Így kell szemlélnünk az ismerettárak működését is.
Meg kívánom jegyezni, hogy a biológus és természetfilozófus nézőpontjából tekintve, már létezőnek kell tartanunk egy kognitív metafilozófiát, amely a neurobiológia és a kvantumfizika eredményeit is felhasználva alkothat modelleket. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen út az elmeműködés alaposabb elméleti megközelítése felé, melynek során szükségképpen újra a filozófiai gondolkodásé kell, hogy legyen a vezető szerep. Hogy csak egy pillantást vessünk e regnumra, feltétlenül meg kell említenünk Heidegger „Lét és idő” című művét, melynek természettudományos aspektusú értékei csak ezután fognak felszínre kerülni, igazolva a nagy gondolkodó elmeműködésének egyetemes tudományos értékeit is, és a filozófia megdönthetetlen főszerepét az emberi gondolkodás történetében.
1. Érzetek szintű ismerettár
A perceptuális, avagy az érzékelési érzelmek szintje. Például: látás,- hallás,- tapintás-érzelmek… Az érzetek kavalkádja, interferenciája jellemző rá. Jellemző továbbá a jelen idő látszólagos dominanciája, megélésének illuzórikus beteljesülése, az érzékelés „közelsége”miatt. Végbemegy a közelmúlt hasonló eseményeinek felidéződése, kiemelődik a rövid távú memória, az emóciók dominanciája. Uralkodnak az érzékelési élmények. Már itt egnyilvánul az elme időfüggetlen működésének természete.
2. Képzetek szintű ismerettár
Korábban átélt, felidéződő érzeteket és ismereteket reprezentál. Az emlékezés jelentőssé válik, felvillanás-szerűen használatba kerülnek a memóriatartalmak. Közben természetszerűleg folyik a percepció is, leginkább annak rejtett formája. Jellemzője továbbá a jelen idő szerepének csökkenése, mintegy indulás a múltba. Előtérbe kerülnek az észlelési élmények és az észleleti képek. Téridő független elmeműködés. Szabad közlekedés jelen és múlt között, miközben akarva – akaratlanul épül a jövő.
3. Érzet-képzet interferenciás ismerettár
A múlt idők, az egykor szerzett ismeretek, átélt érzelmek előtérbe nyomulnak. Jelentőssé válik az emlékezés képessége, az emlékek felidézése, felidéződése és kezelése. Az ismeretek – pl fogalmak, kategóriák – és az érzelmek interferenciái szükségképpen gyakoriakká válnak, mind az ismeret-érzelem, ismeret-ismeret, illetve érzelem-érzelem kontextusaiban. Egyben ez indulás a metakogníció, az új tudás-jövő felé. Új ismeretek, új fogalmak születésének első előfordulása: a jövő elmebeli elképzelése, emocionális és tudati megélése. Logikai tervezés, építkezés. Relatív stabil kognitív-emocionális modellek kiépítése téridő korlátok nélkül. Jelen – múlt – jövő szimultaneizmusa és kognitív komplementarizmusa, mint specifikus elmeműködés és elmeállapot.
4. Tudati ismerettárak
Megjegyzendő, hogy az emóciók ebben a tekintetben sem hagyhatók figyelmen kívül. Érzet-képzet ismerettárakat, vagy más névvel észlelési ismerettárakat, illetve gondolati ismerettárakat különíthetünk el. Utóbbihoz sorolandó a metakogníciós ismerettár. Az érzet-képzet ismerettár esetében elsősorban az érzelmi tudatosság, míg a gondolati ismerettár tekintetében a gondolati tudatosság dominanciájáról beszélhetünk. A téridő korlátok végleges eltűnése. Új fogalmak, ismeretek, kategóriák születése és korlátlan variációinak formálása. A jövő tudatos elmebeli megélése. Stabilabb kognitív-emocionális modellek felépítése. Jelen – múlt – jövő stabilizálódása a meta-alakzatokban. Metafizikai tudás: időtlenség.
Epilógus
Szeretném megjegyezni, hogy mind a filozófia, mind az etológia, neurobiológia, a kognitív tudomány, továbbá a pszichológia és az értékszociológia tudománya és azok irányzatai rendkívül sok élményt és inspirációt adtak jelen kutatások elindításához. Aki valaha is megpróbált az agy anatómiájával, élettanával, az elmeműködéssel, kognitív tudománnyal foglalkozni, vagy belemerült kissé a szakirodalom valamely részletébe, az tudja, hogy heroikus vállalkozásokról volt és van szó. Nem kell empátia sem ahhoz, hogy valamennyi szemléletben és irányzatban rendkívül értékes és érdekes megközelítéseket fedezzünk fel. Minden kísérlet, tudományos eredmény, de sok esetben néhány megjegyzés, mondat is rendkívül fontos lehet a továbbgondolkodó számára.
Fontosabb irodalmak
Baktay E. (1929, 2000): India. – Szukits Könyvkiadó.
Bohr N. (1958): Atomphysik und menschliche Erkenntnis. – Friedrich Vieweg & Sohn, Braunschweig.
Bohr N. (1984): Atomfizika és emberi megismerés. – Gondolat, Budapest.
Buddha beszédei. (Válogatta, fordította: Vekerdi József 2004). – Helikon Kiadó.
Feibleman, J. K. (1970): The New Materialism. – Haga, M. Nijhoff.
Fodor J. A. (1983): The modularity of mind. – MIT Press, Cambridge.
Garaczi I. (2004): Korszelem és műalkotás. – Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém.
Garaczi I. (2004): Idő és képtudat. (In: „Korszellem és műalkotás”pp.74-86.). – Veszprém.
Gánti T. (1978): Az élet princípiuma. – Gondolat.
Győri G. (2000): Az emberi megismerés metaforikus jellegéről evolúciós szempontból. – In: „A megismeréskutatás útjai.” (Szerk.: Pléh – Kampis – Csányi). Pp. 75-90.
Hamvas Béla (2002): Arkhai. – Medio Kiadó.
Héjjas I. (2009): Az emberi tudat és a világegyetem. – IPM. Bp.
Héjjas I. (2009): A megismerés útjai .- Bioenergetic Kiadó.
Héjjas I. (2007): Ezoterikus fizika. – Anno Kiadó.
Hankiss E. (2008): Ikarosz bukása. Lét és Sors az európai civilizációban. – Osiris Kiadó Bp.
Heidegger, M. (1992): Az idő fogalma. – Kossuth Könyvkiadó.
Hámori J. (2001): Az emberi agy aszimmetriái. – Dialóg Campus. Budapest-Pécs.
Jablonka E. – Lamb M. (1955): Epigenetic Inheritancs and Evolution: The Lamarckian Dimension. – Oxford, Oxford University Press.
Kiss T. (1993): Játék a biztonságért. – Szaktudás Kiadó Bp.
Kiss T. (1992): Ismeretelméleti elmélkedés természetfilozófiáról és ökológiáról. – TörténÉsz, JPTE, Pécs, I. 1.évf. 2. szám, pp.5-8.
Kiss T. (2009): A biztonság ökológiájának tézisei a biológiai értékek fényében. – Naturalmente, Október. Paradigmakut.Int.Sopron.
Kiss T. (1991): Élet – lélek – szubsztancia. Egy XX. századi ökológus beszélgetései Arisztotelésszel. – Martineum Kiadó.
Kiss T. (1994): Természetfilozófiai antropológia hiánya és szükséglete a felsőoktatásban. – iskolakultúra 9. 20. old.
Kiss T. (1995): Az újrakezdés szellemi és lelki szükséglete. – Iskolakultúra 13-14. 22.old.
Kasha, M. (1983): A kvantumkémia a molekuláris biológiában. - (In: „Szent – Györgyi Albert: Válogatott tanulmányok.” Szerk.: Elődi Pál. Pp.311- 314.) – Gondolat, Budapest.
Klostermaier, K. K. (2001): Bevezetés a hinduizmusba. – Akkord Kiadó.
Kovács Gy. (2003): A perceptuális kategprizáció alapjai. – In: „Kognitív idegtudomány.” (Szerk.: Pléh – Kovács – Gulyás). Pp. 202 – 216.
Kónya A. (2000): Érzelem az emlékezet nyílt és rejtett felosztásában. – In: „A megismeréskutatás útjai.” (Szerk.: Pléh – Kampis – Csányi.) pp. 157 – 169.
Lipton B. (2006): Tudat a belső teremtő. – Édesvíz Kiadó, Budapest.
Molnár T. (2002): Teisták és ateisták. – Európa Könyvkiadó, Budapest.
Pinker, St. (2002): Hogyan működik az elme. – Osiris Kiadó.
Pléh Cs. – Lukács Á. (2003): Nyelv, evolúció és az agy. – In: „Kognitív idegtudomány.” (Szerk.: Pléh – Kovács – Gulyás). Pp. 485-504.
Pléh Cs. – Kampis Gy. – Csányi V. Szerk.:(2000): A megismeréskutatás útjai. – Akadémiai Kiadó.
Popper K. (1979): The Growth of Scientific Knowledge. – Klosterman Texte Philosophie. Vittorio Klosterman Frankfurt am Main.
Popper K. (1998): Test és elme. Az interakció védelmében. – Typotex Kiadó.
Vámos T. (2000): A tudás alakzatontológiája és annak gyakorlati alkalmazásai. – In: „ A
megismeréskutatás útjai” (Szerk.: Pléh – Kampis – Csányi). Pp. 8-18.
Pethő B. (2000): Az ismeretről. – In: „A megismeréskutatás útjai.” (Szerk.: Pléh – Kampis –
Csányi). Pp. 193-20.
Porosz T. (2000): A buddhista filozófia kialakulása és fejlődése a théraváda irányzatban. – A Tan Kapuja Buddhista Főiskola kiadása. Budapest.
Schrödinger E. (1985): Válogatott tanulmányok. – Gondolat, Budapest.
Sekuler, R. – Blake, R. (2000): Észlelés. – Osiris Kiadó.
Szathmáry E. (2003): Kulturális folyamatok: az utólsó nagy evolúciós átmenet. – In: „Kognitív idegtudomány”(Szerk.: Pléh – Kovács – Gulyás). Pp.32-48.
Szent – Györgyi A. (1960): Introduction to a Submolecular Biology.- Academic Press, New York – London.
Szent – Györgyi A. (1970): Egy biológus gondolatai. – Gondolat, Budapest.
Szent – György A. (1983): Válogatott tanulmányok. – Gondolat, Budapest.
Tagore R. (1991): Szentjánosbogarak. – Pannon Pantheon. Veszprém.
Tagore R. (1991): Az egyén viszonya a Mindenséghez (In: „Szentjánosbogarak”. Pp. 24 – 41. – Pannon Pantheon Veszprém.
Upanisadok (fordította: Tenigl-Takács László 1998). – Ursus.
Varga Cs. (2007): A metafilozófia gyönyörűsége. – Stratégiakutató, Budapest.
Váriné Szilágyi I. (1987): Az ember, a világ és az értékek világa. Gondolat. Budapest.
Váriné Szilágyi I. (2003): Értékek az életben és a retorikában. – Akadémiai Kiadó, Budapest.
Váriné Szilágyi I. (2003): Az értékek egyetemes és kultúrspecifikus természetéről. – In: „Értékek az életben és a retorikában.” (Szerk.: Váriné Szilágyi I.). pp. 7-21.
Wittgenstein L. (1989): Logikai-filozófiai értekezés. - Akadémiai Kiadó.
Wittgenstein L. (1992): Filozófiai vizsgálódások. – Atlantisz.
