Szász Ilma

NÉhÁny szempont Simone Weil ÜzenetÉhez

Simone Weil óriási olvasottsággal rendelkezett. Az Istennel való egység remekbe szabott vallomásait, az Upanisádokat is ismerte. Mivel kultúránkban a hinduk által kifejtett Istenélmény három szintje nem annyira ismert, itt egész röviden vázolom azokat. A Ramajána megfogalmazása szerint: 1. Ha testemmel azonosulok, Istent különállónak érzem, 2. ha lelkemmel, akkor az része az ő lelkének, 3. ha isteni énemmel, akkor az egy vele.

Ugyanilyen sorrendben jelentkeznek e felfogások Madva, Ramanudzsa ill. Sankaracsarja dualizmustól monizmushoz vezető filozófiájában, röviden fogalmazva: 1. Isten és az emberi lélek különböző. Az ember csak megláthatja Istent. 2. a lélek egyesülhet Isten lelkével, de nem azonosulhat vele, 3. Brahmanná (=Istenséggé) lehetünk, mert isteni énünkként bennünk van. Nyilvánvaló, hogy a harmadik fokozat a legmagasabb rendű Istenélmény, és kevesen érik el azt, hogy a bennünk rejlő legmagasabb minőség váljon dominánssá és azzal azonosuljunk. A kereszténységben csak néhány misztikus számolt be erről a fokozatról, a hivatalos tanítás és a hívek többnyire csak az alacsonyabb szinteket vallják. Simone Weil írásaiban néhol felcsillan a harmadik szint, de túlnyomóan a dualista nézetet, a teremtő-teremtmény kettősségét vallja. Még Isten bennünk lévő magját sem tekinti eleve adottnak, hanem úgy írja, hogy Isten ezt a kicsinyke magot akkor helyezi belénk, ha bebocsáttatást nyer, és azután elmegy. Istent végtelen távolra helyezi: ”A végtelen távolság, mely Istent teremtésétől elválasztja, egyetlen pontba tömörül, hogy átüsse a lélek közepét”. Az emberi személyiségtől – jogosan – elkülöníti az emberben lévő szent minőséget. De ezt nem az isteni magként határozza meg, hanem a személytelen emberként, úgy ahogy van. A teremtmény engedelmességét tűzi ki céljául: ”rabszolga cselekvésben éljünk”! Saját eredményét e téren így jellemzi: ”Ha örök üdvöm itt feküdne előttem az asztalon, s csak a kezemet kellene kinyújtanom érte, nem nyújtanám ki kezemet, ha nem volna parancsom rá”.Abban nyilvánvalóan igaza van, hogy „Sokkal egyszerűbben képzeljük bele magunkat a teremtő Isten, mint a megfeszített Krisztus helyébe”. Szerintem is őrizkedjünk attól, hogy magunkat az igazán Istenrealizált emberekkel összetévesszük. De azok, pl. Rámakrisna, Ramana Maharsi nem úgy értelmezik a kereszt titkát, mint ahogy a hivatalos tanítás a nem-Istenrealizált emberek számára érthetővé kívánja tenni. Rámakrisna gégerák és Ramana Maharsi izomszarkóma okozta krónikus, megrendítő kínjaik során Istenélményüket egy pillanatra sem veszítették el. Ramana ennek alapján másként értelmezi a kereszt misztériumát. Szerinte Jézus a jobb latorért mondta el a halotti imádságot (a „Miért hagytál el engem”-től az „Elvégeztetett”-ig). Ezenközben végrehajtotta a pokolból a paradicsomba vezető út megnyitását és a felfelé emelő energiák működésbe hozását. Nem állítom, hogy ezzel már feltártuk a kereszt misztériumát, de mindenesetre e szemlélet tágíthatja felfogásunkat. Simone Weil értelmezése viszont csak a hivatalos álláspont megrázó kifejezése: „Krisztus tökéletesen mellőzte egy pillanatra a (telítettség) magasrendű igazságának ismeretét”. „Hogy egy lehessen velünk, Istennek meg kellett szakadnia. Mi vagyunk Isten kereszthalála. Minket szeretni Isten számára: ez a szenvedés”.

Simone Weil szentsége, Jézus-élményei megragadóak. Hadd idézzek közülük két beszámolót. Egy 17. századi angol költő „Szeretet”[BM1] című versét még imádkozó korszaka előtt kívülről megtanulta.

George Herbert

Szeretet

Szeretet várt rám, s lelkem megriadt

Vétkében, szennyesen,

De ő meglátta mindjárt, emiatt

Lankadok szüntelen.

S kedvesen tudakolni sietett,

Óhajom mi lehet.

Küszöböd méltóbb vendég lépje át!

S ő szólt: Más ne legyen.

Én, a galád? Ó Legdrágább, terád

Nem vethetem szemem.

Kézen fog ő és mosolyog nagyot:

Szemet ki más adott?

Uram, jaj! meggyaláztam: elbocsáss;

Vétkem elrejteném.

S ő szólt: A vétked ki viselte más?

Úgy hát szolgállak én.

Ülj le, szólt rám; húsom oszd meg velem.

S leültem, hogy egyem.

(Kiss Zsuzsa fordítása)

Íme, az ezzel kapcsolatos élménye: ”Gyakran, ha egyre kegyetlenebbé váló fejfájásaim felerősödtek, megpróbáltam [a verset] felidézni figyelmem pattanásig feszítésével, és belesimítani lelkem egészét abba a szelídségbe, amit ez a vers magába zár. Az egyik ilyen elmondás közben maga Jézus ereszkedett le hozzám és ragadott el. Krisztusnak ebben a magamon érzett hatalmában sem az érzékek, sem a képzelőerő nem játszott semmiféle szerepet; egyszerűen a szeretetnek a jelenlétét éreztem a szenvedésen át, ami hasonló ahhoz, amit egy szeretet arc mosolyából kiolvasunk. (…) És ha valaki elfordul Jézustól, hogy elmenjen az igazság irányába, nem fog hosszú utat megtenni anélkül, hogy karjaiba ne szaladjon.” Később szőlőműves munkája közben, mint írja: ”Görögül idézgettem a Miatyánkot, minden nap munka előtt és gyakran ismételtem a szőlőben. Néha már az első szavak kitépik lelkemet és testen kívüli helyre viszik. A tér kitágul. Ez a végtelenség fokozatosan megtelik csenddel. Néhányszor, míg a Miatyánkot mondom, vagy más pillanatokban Jézus személyesen van jelen, de végtelenül valószerűbb, megkapóbb és szeretettel teltebb jelenlétben, mint mikor először megragadott”. Vitathatatlan Krisztus-misztika ez. Simone Weil erkölcsi magasrendűsége, a szenvedőkkel és a szerencsétlenséggel való mélységes szolidaritása is rendkívül megindító.

A szentekről szóló irodalom viszont arra a kérdésre, hogy a szentek lehetnek-e betegek, egyértelmű igennel felel és még a mentális betegségekre is kiterjeszti ezt a választ. Korunk nagy gondolkodójának, Ken Wilbernek a tudatfokozatainkra kidolgozott kilencfokú „létráján” a nyolcadik fokozat a misztikus szenteké (a kilencedik a megvilágosodott bölcseké). Átfogó rendszere kifejti, hogy minden fokozatnak, a legmagasabbaknak is lehet patológiás megnyilvánulása és ezeket tárgyalja is. A misztikus szenteknél pl. a pokoljárást, a hosszúra nyúlt lelki „sötét éjszakát” is felsorakoztatja. Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy Simone Weil testi és lelki szenvedéseinek is volt patológiás komponense. Már édesanyja is fóbiás volt, minden fertőzéstől túlzó tisztálkodással védte gyermekeit, megérinteni se engedte őket. Simone Weil aszkézise, depressziója, mazochizmusa is megjelenhet élményeiben és filozófiai fejtegetéseiben. Nem tudjuk, hogy küldetése kialakításához ez feltétlenül szükséges volt-e, hogy lelke ezt önként vállalta-e célja kibontakoztatásához, vagy csak kísérőjelenségként jelentkezett. S amit nem tudhatunk, arról helyesebb nem találgatásokba bocsátkoznunk. Az ő szenvedés teli gondolkozásában a nehézkedés, a gravitáció a kegyelmi állapot ellentéte. Anthony de Mello, saját élményei alapján más értelmezést ad a gravitációnak, akkor is – mint írja –, ha a szenvedés jelenetei áttolulnak agyán. „Úgy látom Isten hatalmas erejét, mint a gravitációét, a világ minden zugában és szögletében. A tér egyetlen helye, az idő egyetlen pontja sem marad ki. …Látom, hogy Isten soha nem szűnt meg vonzani a szívemet. Vonzását nem lehetett nem észrevenni”. Ha vezetőt keresünk lelki emelkedésünk segítéséhez, akkor bizony könnyebb, ha olyanhoz fordulunk, mint Anthony de Mello, aki a halála előtti hónapokban azt írta naplójába, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen szintű boldogság létezik, szemben Simone Weil mély szolidaritásból eredő önpusztításával. Ugyanakkor e törékeny hősnő áldozata nyilván nem volt hiábavaló, magasrendű minőségei beépültek az emberiség tudatába, emlékezetébe.