Györfi János

Figyelem Iskolája

In memoriam Simone Weil - „Kegyelem És nehÉzkedÉs”

„Amit az ókortudat agónnak nevez,

jó idő óta életrenddé lett.”

Hamvas Béla: Hexakümion: Az agón, p. 386.

Vannak emberek, akik, ahogyan megfogják egy könyv lapjait, ahogy a leghétköznapibb tevékenységeket végzik, látszik, hogy másképpen látják, másképpen nézik az eléjük kerülő tárgyakat. A figyelem típusai nem egyformák. A tér és idő berendezése mellett, talán ez az tulajdonság, amely leginkább megkülönböztet bennünket, embereket egymástól. Egy helységbe lépve a tárgyak között a hely, az arányok, az elrendezés, a rendnek, vagy rendetlennek érzett berendezés azonnal szemet szúr. Az idő felfogások megértéséhez, ütemek megérzéséhez sem kell sok idő, a megfigyelő szokásrendjéhez, rezgéséhez képest, azonnal érezhető a különbség.

A figyelemmel valahogy másképpen van az ember, az érzékenység milyensége, és mélysége a megfigyelőtől is nagyobb figyelmet igényel. A különös metafizikai érzékenységgel rendelkező ember lassabban ismerhető fel, látszólag úgy tűnik, mintha a szokásostól eltérően téblábolna a rutinfeladatok között, kérdést tesz fel, amikor nem szoktunk, éli hétköznapi életét, de valahogy másképp, figyelme egészen más. Ezen személyek sugárzása, üzenete, kezdetben egészen megdermesztő, „hétköznapi halandó” saját értékének védelmében, szinte biztosan elutasítja az ilyen típusú figyelmet, aztán rájön, hogy ez teljesen képtelenség. A düh teljesen felesleges, az ilyen figyelemmel rendelkező ember lelke szelíd, haragja csak a tökéletlenségek felé irányul, csak rámutat, nem fed, csak vezet…

1982 után találkoztam Simone Weil írásaival, gondolataival, ami egy ideig szinte blokkolta a filozófiai érdeklődésemet. A figyelmének tisztasága, fénye, tökéletlen megértésem önmegítélését megrázó mélységbe vetette vissza, s ez nem volt kellemes állapot, mondhatni nehezen elviselhető az ilyen érzés, nem csodálom tehát, hogy gondolatai sokszor védekező mechanizmusokat váltanak ki ma is az olvasóból. Nehéz kiállni a fénybe…

A figyelem természetesen tanulható, de hogy meddig juthatunk az Úton, az csak saját utunkat szegélyező határkövektől függ.

Ki volt Simone Weil?

Erre a kérdésre elég sokféle választ adtak, és adnak a személyével, munkásságával foglalkozók:

Lázadó anarchista, Istennel közvetlenül összekötött misztikus, a körforgásból kilépni vágyó buddhista, mágikus technikákat, és szavakat használó mitikus ősmesélő, vagy gnosztikus, sztoikus, szinkretikus vagy egy történelmi környezetbe mélyen beágyazott aktivista?

Vitatkozni lehet róla, de valahogy mindenkinek igaza lesz, személye munkássága sok arcot mutat, talán az olvasótól függő arcot! ő a modern Jean d’ Arc, aki már nem idegenek, hanem Önmaga máglyáján ég el!

A külső szemlélő talán csak egy beteg, szerencsétlen sorsú nőt lát benne, akinek gondolataira betegsége rá nyomja bélyegét, hiszen életútját ténylegesen végigkíséri a fájdalom és betegség, és annak tudatosan önként felvállalt, így felfokozódó formája. A test, a fájdalom börtöne jó emlékeztető… A fájdalom korbácsa gyorsan lebontja a felépített személyiséget, az Én minden méltóságát, értéktudatát, különösen igaz ez akkor, ha valaki tudatosan törekszik erre. Simone Weil elutasításának, a vele szembeni idegenkedésnek egyik oka írásainak nyelvezete.

A mai, „elsötétült intelligenciájú korunkban” elszoktak az emberek az egzisztenciális beszédtől. A médián keresztül manipulált ember nem érti a bölcselet – vallás határmezsgyéin kóborló beszédet. A lélek persze érti, de a „figyelem iskolájától” távol nevelkedő emberből, csak érzelmet, dühöt csal ki a megszólítottság érzése. A paradoxonok megfejtése, a játékelmélet tudományos világába száműződött, az oraculumokról már csak amerikai filmek mítosznyomai számolnak be. Ez a beszéd megszólít, a megszólítás ténye érezhető…

Jó lenne műveit teljes fordításokban tanulmányozni, de így mozaikokban fölvillanva is magával ragad figyelmének fénye. Platón barlangjának bejárati fénye helyett ma mi is maradt?

Simone Weil figyelme ma újraolvasva még mindig túl élesnek tűnhet. Mindenestre véleményem szerint, ez a fény vezet…

Mit is nem akarunk makacsul észrevenni?

Molnár Tamás filozófus a mai korról, civilizációról, a mai emberről, így fogalmaz:

„Minél inkább körülveszi magát, a kockázat, a betegség, a politikai elnyomás és az erkölcsi ellenőrzés elleni biztosítékokkal, annál gyengébbé, életuntabbá, önállótlanabbá válik, annál inkább kizsákmányolja az a rendszer, amelynek a létrehozásában részt vett, és amely egy új börtön alakját kezdi ölteni.” (Molnár Tamás: A gondolkodás archetípusai 196. p.)

A harmincas években felvetődő filozófiai alapkérdésekre sajnálatos módon a diktatúrák torz megoldásokat adtak, remélt és megvalósult bukásuk után azonban a problémákat továbbra sem oldották meg, így végső soron a szellemi elit nem dolgozott ki elfogadható válaszokat!

Nagyon döbbenetes érzés ma is, ha valaki nyilvánvalóvá teszi, hogy a „személyiség – társadalmi kiváltság”. A manipulált tömegként kezelt emberek, a hangzatos elvek ellenére egyre távolodnak a metafizikai érzékenységtől, figyelmük egyre gyengül. Neveltetésük egyre távolítja saját magukat „Önmaguktól”.

A szerencsétlenségbe vetett sokasággal ténylegesen együtt érezni, a fájdalom útját bejárni a mai „elitnek” szinte lehetetlenség. Volt egy ember, és vannak ma is olyanok, akik mégis képesek együttgondolkodni, és érezni a szerencsétlenségbe vetettekkel, és magukra veszik ezt a keresztet, de erre a szintre, valljuk be, sokszor alkalmatlanok vagyunk. Ehelyett kiépített sáncainkat védjük, amelyekről mindig kiderül, hogy védelme mennyire illuzórikus!

A „kívülről lebontott Én” a XX. század, de különösen a XXI. század botránya, ennyi idő alatt nem tudott civilizációnk megoldást találni. A tárgyak és szükségletek fogsága tovább tart.

Simone Weil filozófiájának alaphangja, étségtelen, riasztó lehet ma is – a szerencsétlenségbe vetett tömeg számára persze nem, hiszen az üzenet el sem jut hozzá – az elit, az erőfeszítéseket legalább megkísérlő, része számára – hiszen a szenvedés felvállalása, a tökéletesség igénye, a „visszafelé vezető út” kutatása, a kegyelem értelmezése hatja át. Döbbenetesen tiszta módon megfogalmazott keresési mód, ahol a várakozás, a nyitottság elegendően nagy feladatnak tűnik.

Isten és Ember közvetlen összekötöttségét állítani – még ha a kölcsönös szenvedésen keresztül valósul is meg – még/már ma is sokkoló hatású!

Több jelentős filozófus szellemi hatása villan fel munkáiban, stílusa mégis egyéni. Bár „tanításai” nem mentesek a logikai ellentmondásoktól, egy részük értelemmel, egy másik részük csak érzelemmel közelíthető meg. Sokszor elemzés nélkül, csak egy-egy állítás igazságtartalmát érti meg az olvasó, egyszerűen igazat ad a figyelmesebb embernek, mondatai egyszerűen hatással vannak, hatnak. Simone Weil könyörtelenül hazugságellenes, és ez rendkívül zavaró lehet, nem tűri a mellébeszélést, csúsztatást. Összekötöttség sugárzik soraiból.

Kötelességtudata rendkívül erős, a fájdalom megélésének, átélésének tisztasága követehetetlen, szeretet felfogása mintaadó, kétségtelen zavarba ejtő követhetetlensége.

Az ő „összekötöttsége” nélkül nehéz még arra fordulni is, ahol ő jár.

Mitikus korok felöl közelítve hozzá, mindenestre megállapítható, hogy pontosan érezte a mai kor beavatási hiányát. Az iniciáció korábbi tradíciói – víz, tűz, föld, levegő, éter – hiányában a „kettős születés” hiánybetegségében szenved a profán világ. Simone Weil szintén szenvedve az avatatlanság állapotában, a beavatás magányos útját dolgozta ki, a külső, ego teljes felszámolása, az önmegsemmisítés, a szenvedés felvállalása, a dekreáció a célja.

A probléma, hogy az önfelszámolás mégsem járható az emberek többsége számára, mivel a szerencsétlenség személytelen, szenvedését sem érti.

Simone Weil egyedül járta be a beavatás keresésének útját. Régi iratok, és hagyományok Mester nélküli beavatódást szinte kizárják! Személyes „hibája” talán, hogy ebben a keresésben követhetetlen módon, nagyon mélyen „beleragad” a fájdalomba. A keleti tradíciókat átgondolva, arra utalnék, hogy Buddha is abbahagyta önsanyargatását, társai neheztelése ellenére, megtalálta/kijelölte saját világának közepét élet/fáját, amely alatt egy másik utat kezdhetett, járhatott következetesen végig. Talán ez hiányzik munkáiból, reményt ad, utasítást is, de egy határon túl tisztasága követhetetlen.

Reményt ad, mert tudatosítja, hogy „Vannak alkalmak, amikor egy véghetetlenül kis erő döntő.” – és evvel a kis erővel bizony rendelkezünk, sőt nagyon is felelősek vagyunk érte, gondolataink, szavaink, tetteink minősítenek.

Milyen is lehetett ő? Simon Weil ártatlansága „Almafavirág,” ahogy Hérakleitosz mondja „Egy nekem tízezer, ha a legkülönb.” Stílusa tisztasága ellenére mégis homályos, mint a Püthia jóslatai, amelyek csupán jeleznek, a befogadótól függ az értelmezés. „Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Hérakleitosz

Nem emberek, birodalmak roppantak össze a rossz értelmezés miatt.

Simone Weil történelemlátása tiszta, amit most látunk magunk körül, az nem Delphoi kultúra örököse, hanem csupán Róma jogra koncentráló torz utóda. Simone Weil így ír erről:

„A jog fogalmát meg Rómától örököltük és – mint mindaz, amit az antik Rómától kaptunk, ki nem más, mint a káromlás neveivel borított asszony, kiről az Apokalipszis beszél”

A jognak nincs közvetlen kapcsolata a szeretettel. A jog fogalma, amennyire idegen a görög szellem, éppoly idegen a keresztény inspiráció számára.”

Nyilvánvaló sorok, „Róma világa” idegen világ.

A szent arcai

A szent, a szentség ősi arcára érzett rá Simone Weil, a szerencsétlenség fölmorzsoló kegyetlenségében. A szent – hagiosz, sanctus, sacer, végtelen távoli, abszolút idegen fenséget is jelent, energiája: elevenség, szenvedély, indulatosság, akarat, erő, mozgás.

„Mysterium tremendum”, ami rejtve van, ami nem nyilvánvaló, amit nem fogunk fel és nem értünk meg, ami nem mindennapi, nem meghitt, ami rettentő titok, „abszolút megközelíthetetlenség”, ami borzalmas, félelmetes, iszonyatos. Olyan rejtett természeti erő, olyan irracionalitás, olyan fenség (tremenda majestas), ami elnémít. A mítoszok világa pontosan ismeri ezt az erőt!

A XX. század borzalmaiban a szerencsétlenség tömegessége, az artikulálatlan dühöt kiváltó jelenséghalmaz, új oldaliról veti fel a személytelenben lévő szentség mély, ősi oldalait, illetve a szentség hiányából következő borzalmas ürességet.

A misztérium – mirum, mirabile – lelkünket megérintő csoda, titok, de mindig megmarad benne a találkozás az „egészen mással”! Idegenség, ami kívül esik a megszokotton, s ezért figyelmében pallérozatlan, vagy kevéssé pallérozott XXI. századi ember sokszor, csak értetlenkedő, idegenkedő döbbent csodálkozással reagál. Echart mester erről gondolkodva („nova et rara”) kimondhatatlannak mondta, Simone Weil is erről a kimondhatatlanságról beszél.

A szentség másik oldalára inkább emlékszik a profán világ is. „Mysterium fascinosum” vonzó, lenyűgöző, elbűvölő, rabul ejtett értelem, szédülés, kábulat, tökéletesség, és csak utána vetődik fel az erkölcsi momentum (jobbító, megtisztító, üdvözítő), amely időben közelebb áll már korunkhoz.

Simone Weil szenvedést taglaló soraiból a legősibb fájdalom szól, mondatai a kimondhatatlannal való találkozást írják körül. Király Jenő filmesztéta a Frivol múzsa című munkájában így ír a borzalom és az iszonyat különbségéről: „A borzalom világában még létezik a kommunikáció. Lázadó, tiltakozó kérdéseinknek helye van. Nem fagyott belénk a szó. Az iszonyat túl van a borzalom világán. A borzalom ellen még tenni lehet, az iszonyattól megdermedünk. A kimondhatatlan iszonyatot kimondható borzalommá kell változtatni, hogy megindulhassék a vele való kommunikáció” (Király Janő: Frivol Múzsa 937.p.)

„A legősibb erők egyszerűen fölemésztenek, fiatalabbak, amelyekkel harcolni lehet, s a legifjabb erőkkel való érintkezés új lehetősége a kommunikáció” (Király Jenő: Frivol Múzsa 939.p.)

Tehát nyilvánvaló feladat: a kommunikáció megindítása…

A hálózat éber eleme

Barabási Albert László (1999) Hálózatelmélet című munkájában a táplálkozási láncban a „zárkövek” szerepéről értekezik. Porosan leírja, hogy ezen zárkövek, összekötők sokszor nem a nagyragadozók, hanem pont ellentétei a legkevésbé látványok fajok, akiknek alkalmasságát, kapcsolataik magas száma is jelzi.

Érdemes kiemelni a hétköznapi életben tisztánlátásuk miatt korántsem legnépszerűbb emberek helyzetének speciális, különös, valószínűség-számításokkal nem megközelíthető helyzetét. Simon Weil közösségben elfoglalt helye nagyon különös, ez a csodás ember a legkevésbé volt látványos saját kortársai felé, „alkalmatlansága”, egy egészen másfajta alkalmasságban teljesedett ki, kapcsolatának minősége, a közvetlen összekapcsoltsága misztikus, s kapcsolatainak száma művei következtében még ma is tovább bővül. Személye, és a hozzá hasonló figyelmi szinttel rendelkező emberek hálózatelméleti helyzetének átgondolásával érdemes foglalkozni.

Ha a hálózatokból a gyenge kapcsolatokat kiemelik, a változékonyság, rugalmasság csökken, a válaszok szórása, változékonysága nő, a hálózatok viselkedésére a kiszámíthatatlanság lesz jellemző!

Csak állhatatosan törekedhetünk a Figyelem Iskolájában…

„Mint az áldozat gyenge füstje úgy szállok én is feléd, felajánlva lelkem igaz törekvését. Hogy magam cselekedeteivel jó példával másokat is jóra segítsek” Jasna 28. 4.

Györfi János: Az óperzsa birodalom tündöklése és bukása, Döntés Jó és Rossz között, Anno kiadó, 1999

Egy üzenet…

Mesterekre évekig hiába vártunk, a provinciákba csak megkésett üzenetek jöttek.

Simone Weil példáját követve – egyedüli heroizmussal – is nekiindulhatunk, (talán nem ugyanazon az úton), mert eljött az idő, s akik képes rá, azoknak Mesterré kell válniuk, nincs mire várni…

„Csak azt tegyük, amit nem tudunk nem megtenni, de örökös figyelemmel növelve számát az ilyen kényszerűségnek.” Simone Weil

 

 

impresszum
korábbi számok
partnerek
elérhetőségek
hang be/ki
impresszumkorábbi számokpartnerekelérhetőségekhang ki/be