Dunkel N. Norbert

EgymÁsba tÉrŐ ÖsvÉnyek

kreativitás – művészet – lét
szinkretikus  esztétika –útban a metaelmélet felé

SUMMARY:

• Filozófia  - benne az esztétika helye, jellemzője, az esztétika csak integratív-szinkretikus lehet
• a tudomány és az elfogadhatatlanul tudományosan (új papság?) technokratává vált világ
• Nincs elválasztottság, csak egy természet van, így egy természettudomány lehetséges, nem lehet elfogadni a szélsőséges specializációkat —metaelmélet
• Integratív elemek, párhuzamos kapcsolatok bemutatása az esztétikában, kreativitás, alkotás, lélektan, agykutatás
• tudat, egészélmény
• Keleti és keresztény szép felfogás
• Középkori esztétikai modell – és mért érvényes ma is -a társ-természettudományok fényében is?
• Káoszelmélet-, kvantumelmélet-, -teremtés = az alkotás – létre-jövés lényege, -ábrán szemléltetve.
• Kreatív?, normális?, deviáns? –és az új-szerű kiszűrése a társadalomban
• Maga a világ alkotói lényegű, pszichoanalízis (a kreativitás… és annak, ún. potenciális tere)

 

 

Az általam ismert jelentős filozófiai művek között nincs még egy olyan, amelyről oly kevésbé tudnám megmondani miről is szól valójában, mint az Esztétikai elméletről ―Karl Markus Michel¹

A tudomány a kételyek és a végtelen széttagolások, -indokolatlan- specializációk (analízisek) világa. Leginkább a múlt az, ami a tudomány tárgya, kevésbé az, ami épp most van. Olykor még a múlt sem biztos, egy újabb bizonyíték, esetleg egy újabb felfedezés átírja a történelmet, de még a termodinamikai axiómákat is más fényben láttatja. A tudomány –szélsőséges esetben- az állandó kétkedés, a paranoid védekezés pozíciója, mert minden adatot, minden elméletet és minden kíséreltet állandóan ellenőrizni-igazolni, verifikálni, bizonyítani, majd publikálni, később meg a szélesebb közönséggel elfogadtatni - megmagyarázni kell. A művészet más utakon jár.

Az egyetem is, miként a társadalom, a lojalitást jutalmazza, e tulajdonsága folytán remekül szűri ki a tehetséget, az újat, a szokatlant, a váratlant, pont a »felfedezések és kutatások hivatott intézménye« fél az újtól. A filozófia sem tudomány, még akkor sem, ha ezt többen –vajon mi okból?- próbálták bizonyítani. A filozófia még most is bölcselet (lenne). A logikus gondolkodás és érvelés, bizonyítás ellenére sem tudomány, hiszen a logika nem tudomány és nem is mindenható, a logika csak egy, egyfajta nyelv, szabályrendszer, és nem képezheti le az egész világot. A filozófia pedig intenciója és eredete szerint is, a világról való bölcselkedés, tehát nem tudomány, tárgya szerint nem szűkülhet le részterületekre.

Tulajdonképpen (ma már) megmosolyogtató paradoxon a „tudományfilozófia”, az „esztétika”, az „etika”, a „nyelvfilozófiák” és a politológiák, hermeneutikák és ontológiák markáns elhatárolódása. Az erős széttagolódás eleve igazolja a HEIDEGGERI LÉTFELEJTÉS fogalmát, egyben magyarázza az ördög, a diabolus szó indogermán eredetét, ami; a δια, divisio (szétosztás, megosztottság) dispersio (szétszórás és szétszóratás), differentia (külön-b-ség), dif –ferre[re], szét-vinni (differemment, différence -fr. difference -ang.).

A bölcsesség újra és újra figyelmeztet, hogy az információ, de az információ fizika korában, épp az információk felértékelésnek idején, mégsem a puszta információ (legyen az egy fontos adat) számít, hanem pont az egészlegesség és integráció.

Az egészlegesség (holisztikus, vagy rendszerelvű) gondolkodás a bölcsességet azért tartja hatékonyabbnak, mert NEM »PUSZTA« INFORMÁCIÓT AKAR, HANEM STRUKTÚRÁT, ahol az információ kevesebb, mint a struktúra maga. Az integráció azt jelenti, hogy EGY INFORMÁCIÓ TÖBB RENDSZER TAGJA is – hálózat, hologram!

Az esztétika mint »tudomány« (kötelező objektív „függetlenség” az alkotástól, ami oly mélyen hathat ránk!) eleve (mert a művészetben –lényegéből adódóan- nem sok tudományosság² van) nem létezhet,

a műelemzés csak-filozófiai szemlélete pedig lehetetlen, ma már tarthatatlan is,

a művészet szükségképp jelenik meg az antropológiában, a pszichológiában, de még a pedagógiai, terápiás jellegű, személyiségfejlesztő aspektusokban és gyakorlatban is. Ezért az ESZTÉTIKA CSAK HATÁRTUDOMÁNY lehet. Amikor a filozófia egy korábbi tekintélyre utal, átvette a tudomány tekintélyelvűségét, no meg a vallásét is, jóllehet: a filozófia pont ettől a tekintélyi alapon történő meggyőzéstől mentes állapotában az ami: szabad bölcslelet. Mert a bölcselet nem birtokol.

A bölcselet önmagáért is van, nem egyszerűen a világ megismeréséért. Lehet mást gondolni. Lehet más módokon közölni is. És a bölcselet nem információ lexikon, hanem több benne a felismerés, azaz a gondolkodás inkább műveleti jellegű, mint lexikális felhalmozás, és… a bölcseletben a jobb féltekei intuíció, érzelmek, így tehát egyfajta helyes arányosság, a szív is benne van. A bölcs szelleme arányos, nem csak balféltekés, csak kauzális-konvergens gondolkodású torzó csupán.

A bölcsesség a tudatossággal bíró ember létmódja, -nem minden ember sajátja.   

A tudományos tekintély a hagyományon alapul, aki ’nagyon okos’, az a tanszékvezető, aki már ’nagyon-nagyon vallásos’, az fő-esperes. Persze ez nincs így (mert sokszor a professzor úr a legbutább), ha meg így volna is, nevetséges lenne. Hogy lehet valaki még jobban vallásosabb, hogyan is lehet valaki a legvallásosabb, miként is lehetséges többet birtokolni a hitből, mely úton-módon képes az ember több információt felhalmozni? A társadalom évezredek óta valóban a birtokláson és rangsorokon alapszik, ennyire a létfelejtés (Káli Istennő, a káosz és szellemi sötétség Istennője³) korában vagyunk. – És már mióta!

Az élet lényege a tapasztalás, majd a potenciáink kibontása, valamint felismerések elérése – ezért is szenvedünk-fejlődünk, a tanulást segítendő; hogy külön-állásunk, ego-nk eltűnjön. MERT A KÜLÖNBSÉG; ILLÚZIÓ. A nyugati társadalom az ego-ra épül, ezért lehet fő-esperes az, akinek (vélhetően) több a hite, és tanszékvezető egyetemi docens, akinek még több ismerete (ami nem tudás) van valamiről. Ezért az a fontos, akinek több pénze van, mert a pénz politikai hatalommá váltható. Ha az élet célja az ego kiélése, a művészet értelme azonnal, per sponte sua eltűnik. Ha művészetet, mint nem hasznosat, és mint mindennapi tevékenységet (ami élménnyel itatja át csak-ráció létünk) kivonják a társadalmi gyakorlatból, lényegét veszíti el.

Ami az élet megélését, a léthez való, ún. közvetlen viszonyt illeti, a vallás, a művészet és a művészi létmód egymással mélyen összefügg. Az esztétika a tudomány hatására leválasztja a művészetet a vallástól, de még a társadalmi környezetétől is. Majd tovább szabdalja a művészetet, templombelsőt elemez, de már nem hallod benne a kórust, állítólag a freskóelemzés nem ide tartozik, orgonát elemzel, de nem helyezed vissza a templomtérbe, s az egyházzenét meg sem említed, a táncot elemzed, holott: a tánc egyszerűen nem létezik a táncoló nélkül…

A vallás és művészet lényege egyazon tudás, inkább; a bölcsesség elérése, a HOGYAN-LÉT? megtanulása ―felismerések és elmélkedések, tapasztalatok és intuíció által. (A logika kimaradt. Nem tartozik ide.) A művészi, a spirituális tudás ébren akarta tartani az embert, hogy ne kerüljön a létfeledés állapotába.

A tudomány egy-fajta módon logikus, de rendszerként nem is lehet az, vagy nem lehet ellentmondásmentes, teljesen (Gödel tétele!) tehát csak egy ösvényen és egyetlen eljárásrendszer (a logikai szabályrendszer) műveleteivel, ráadásul összefüggő elemeitől széttagolva vizsgálja a világot. Mivel lépésekben halad, és konvergens gondolkodás jellemzi, nem tud oldalra tekinteni, távoli, de analógiájuk folytán összeillő dolgokat összekapcsolni.

S ami a legfőbb: nem tud mit kezdeni az ún. emergens, a részek összességeként levezethetetlen nem logikusan felmerülő, megjelenő egész-tulajdonságokkal. (Az egész, nem mechanikusan a részek összege, az egész mindig több is, egészen más minőség is, mint a puszta alkotók mechanikus összege).

A BÖLCSELET pedig nem tudományos teória, ami időhöz, érvényességi tartamhoz és… sokszor bizony tekintélyekhez (tudóstársak citációjának, és persze az egymásra hivatkozás kényszere) kötött. A TEKINTÉLY pedig merev közeg/ mérce/ MEGFELELÉSI KÉNYSZER: eltapossa a kreativitás zsenge rügyeit, nem lesznek virágok, a tekintély fél, ezért agresszív, és csak önmagát akarja, semmi újat. Egyben ’az egymást muszáj idézni’ tudós tekintélymániában született információk szükségképpen veszítik el érvényüket, „szavatossági idejük” lejár. A vallási-művészi törvények nem annyira csak a társadalom termékei. –Ezért időtállóak.

A művészeti törvények⁴ a világegyetem sajátságaihoz (pl. spirál, aranymetszés, tehát a természet törvénye, mintázat –idea) inkább állnak közelebb, mint az emberi társadalomhoz; a vélekedésektől, divatvilágnézetektől és változó tudományos paradigmáktól túlzsúfolt világához.

A kozmosz maga a Lét, a meg nem nyilvánult Lét múló formákba költözése, megnyilatkozás. De ez nem emberiesített, nem interpretált, nem közvetített. A közvetlen létélmény a vallásban és a művészetben tud csak így, eredendően: közvetítetlenül megnyilatkozni. Nos, ez az az ok, ami ontológiai mozzanat, mert a léttel kapcsolatos, a művészetben megragadott univerzális törvények közvetlenebb módon kapcsolódnak a léthez, mit több: megidézik magát a létet.

A LÉTÉLMÉNY olyan EGÉSZMINŐSÉG, ami messze nem csak lélektani jelenség. Mindenki tudja, az élményeink, látens emóciók mennyire árnyalják, vagy befolyásolják a(z objektívnek hitt) gondolkodásunkat, mi több; meghatározzák az élethez való viszonyulásunkat. A létélményben, a művészi katarzisban azonban tovatűnik a gondolkodás, előtűnik az ember eredetibb természete, ami nem kognitív, nem reflexív, nem is csak emocionális, hanem megmagyarázhatatlanul, azaz a szavakon túli: egész. A művészet eredete, oka, mélyen emberi jelenség. Mégis, lényegesebb elemei az univerzumban gyökereznek.

• A VALLÁS oldaláról nézve, a műalkotás, pontosabban a közösségi művészet hajdanán, egyfajta spirituális emlékeztető volt, mégpedig MINDEN LÉTEZŐ EREDETÉre való emlékezés. A forrásnak, a buddhizmusban az ürességnek állított emlék.

• ANTROPOLÓGIAI oldalról az ember nem tud szimbolikus tér-nyerés nélkül, FELAVATOTT ÉS EMBERIVÉ TETT HELY nélkül létezni, az emberivé tevés eszköze a szimbolikus tér-nyerés, ami egyúttal fejlődés-lélektani tény (Mérei, Piaget, Winnicott, és a heideggeri tér-nyerés is).

A társadalmi konformizmus egyenesen kreativitás-ellenes is lehet, a természeti lét viszont eleve megkívánja, hogy az ember „föltalálja” magát a természetben, egy kicsit alkalmazkodva is hozzá (assimilatio) meg egy kicsit átalakítva (adaptatio) a természetet. Nem oly kevés pszichiátriai és klinikai klasszifikáció szerint a túlzott engedelmesség (és az e mögötti autoriter nevelés, és diktatórikus társadalmi viszonyok) betegség (Jung, Alfred Adler), és a kreatív életszemlélet lenne az élet egészséges állapota, avagy, ahogy Winnicott kutatta és meggyőződésévé vált; a KREATIVITÁS A LÉT ALAPÁLLAPOTA.

E kijelentés azonban már messze meghaladja a pszichológia kompetencia körét. Ami, nem hogy nem baj, egyenesen szükségszerű is; szerény munkám pont az összeköttetések kimutatására irányul.

A kreativitás, mint A LÉT ALAPÁLLAPOTA látszólag lélektani, egész pontosan, alkotás-lélektani, sőt, fejlődés-lélektani (növekvő gyermeki kompetenciák, játékhelyzetek, fantázia, szimbólumolvasási, majd szimbólumalkotási képesség) fogalom.

Minden teremtésmítosz közös, és kvantumfizikailag igazolható alapja, hogy a világ a semmiből, helyesebben az ürességből (buddhizmusban: súnyatá, a kvantummechanikai vákuum) vagy önmagából (rekurzió) keletkezik. Ilyen módon tehát a világ maga kreatív, különösen, ha a teremtés folyamatos, máig zajló történés – és itt fontos rámutatni, a kvantumfizika és a vallások igenis összeérnek, a világ a »semmiből keletkezik« folyamatosan megújulva, a „creatio ex nihilo” bizony igaz. A lehet -ből lesz a nem lehet, s a nem lehet -ből a lehet. A tér (aither, éter, önmagával lép kölcsönhatásba, így jelennek meg a virtuális részecskék, majd a téridő huzamosan fennálló zavara, az elektron, mint egyik legősibb harmonikus, nem csillapított oszcilláló rezgés.)

A semmiből való keletkezés csak azok számára megütköztető, akik arra szocializálódtak, hogy folyton valamiből lesz valami, ám ez nem igaz (semmi és valami nem ellentétpárok, mint ahogy a Möbius szalag felcsavarodó vége is azonos eredetűek). E mai világ különösen kedvez a hülyéknek, a mintakövetőknek, a nyáj tagjainak, akik soha nem tesznek fel kérdéseket, egész életük reflektálatlan –még akkor is, ha az illető netán egyetemi oktató. Ráadásul tényleg az a látszat, hogy egy dologból jön a másik, a másikból a harmadik… A-ból kifejlődik B, B-ből C…, de nem.

C-t visszavezetem B –re amit, majd A –ra, dedukció. Először is, ez primitív logika, és mint ilyen, erősen kötődik az ún. KONVERGENS GONDOLKODÁShoz, a divergens gondolkodás⁵ az, ami feltárja, hogy MAGA A VILÁG DIVERGENS: szerte-ágazó, hálózat (gráf, organikus hálózat, nem centralizált jellegű inkább, mintsem egy „egyenes”, logikus szálon történő „fejlődés”, kibontakozás.

A metaelmélet alapja, hogy világunk a csak divergens módon feltárható összefüggések, az széttérő szálak szövete. Mégis, a specialisták vakon: egy egységessé erőltetett hálót szőnek, -de csak a maguk területén, pedig a széttérő tények, jelenségek egy világ-egészet adnak ki, nem pedig a specialisták szeletkéjéről szólnak. Másodszor, B nem feltétlenül A következménye, sokszor a B állapot eleve benne van (immanencia) mint törvény/ lehetőség, potencia (possibilitas) az A állapotban. Számtalan jelenség gyorsan múló, nincs is saját természete (szvabhava -buddhizmus) mégis, a tudomány sokszor tanulmányozza a lényegtelen jelenségvilág fenoménjeit, epifenoménjeit.

A »lehet« -ből lesz a nem lehet, és a »nem lehet« -ből lehet a lehet (). Ez univerzális igazság. A nem lehet az a káosz, ami még nem struktúra, még nem valami, még nem rend, filozófiai nyelvjátékban ezt hívják: a valamivé alakuló semminek, a matematikában, informatikában: információkapacitásnak, ami, bár nem valami még, mégis: „alapanyaga” a valaminek (lásd káoszelmélet). Amit az elhülyült, „jól” szocializálódott ember (átlagember) valósághoz való viszonyát jellemzi az az, hogy perszeveratív; kórósan ismétel, megtapad, passzívan viszonyul ahhoz, ami már van. Ráadásul maga a tudomány is erősen perszeveratív tud lenni; hiszen elődök, torz, elavult iskolai szocializációk⁶, tekintélyek és bizonyítások (elfogadott bizonyítékok, ami nem feltétlenül jelent igazit, megbízhatót, csak annyit, a paradigma egy adott tanszéken, tudós körben bejáratott), valamint a (tudományos[nak hitt]) múlthoz való ragaszkodás. A tekintély, megszokás, a tekintélynek való megfelelés és az elutasítástól való félelem megöli a kreativitiást.

A tudomány az egyik legmerevebb és az újat elutasító rendszer, csoda, hogy néha a feltalálók, újítók túlélik saját tudományos közegüket.

A világ a középszerűek uralma alatt áll, aki a széppel és végtelennel esik szerelembe (Simone Veil nyomán: a szép a pillanat és az örökkévaló „metszete”, melyben egyszerre van jelen a végtelen és a jelen) , úgy jár, mint az irracionális számok a képletekben, a végtelen mennyiségek a kvantumfizikában: renormálják = kiküszöbölik az alkotó szellemet, mert –érdekes módon- zavaró!
Conservare, megőrizni a régi értékeket, tudást, csakhogy az Univerzumban nincs mit megőrizni, mert az folyton változik. Még a természeti törvények is változnak, ráadásul a mi Naprendszerünk, sőt, a világ anyagi szegmense csak egy, a végtelen világrészek tengerében.  Az alkotás, a spiritualitás kikerüli a konzervativizmust, nincs rá szüksége: aki alkot, az ad, aki folyton megújul, miként a természet, az nem szorong az elmúlástól, változástól. Maga a ragaszkodás a szorongásból születik, legyen valami stabil a nem stabil anyagi világban, legyen egy változatlan, örök centrum, de ilyen az Ember világában nincsen, nem is lehet. AZ EMBER= az eltévedt faj, a VILÁGBÓL AZ ELMÉJÉBE KÖLTÖZÖTTt.

 

I. A kreativitás, lényege szerint egyfajta teremő, átalakító, önfejlesztő, többdiemziós működés és jelenség. Kvantumfizikai, molekuláris, biológiai (a neuronok asszociativitása + neuregulin enzim-aktivitás, az agy belső szűrő [látens] gátlása) pszichológiai (originalitás + problémaérzékenység + alkotóerő) értelemben is állandóan zajlik.

A kvantumos (energia potenciál-) ingadozásban az energiaóceánból (vákuum) részecskék és anti-részecskék ugranak elő, majd egymást megsemmisítve, energiát sugároznak szét. Maguk a részecskék nem önálló entitások; más részecskék mintázatai. Állandó nyüzsgés, mozgás, mintázatváltás, dinamikus változások, hullámzás zajlik. A gondolatok, érzelmi hullámok, s e kvantum-bizonytalanságból születő részecske táncnak, miként az ürességnek, nincs saját természete (szvabhava), mégis: PhD dolgozat születik pl. a kutyaugatásról, amiről már nagymamám megmondta, -négy polgári elemi iskolával-, hogy hat alapfajtája van, vagy PhD születik arról, hogyan reagálnak a kinemesített kutyák a domináns farkas faeces–éből (ürülék) kiszagolható hormonra. Bizony, olykor szarból építünk várat, töredékinformációt tekintünk épületes egésznek, devalválódott a tudás templomában, az egyetem (Humbolt) folyó képzés!

 

Triviális felismerések és publikációk dömpingje, azaz a semmi kist tudások áradata eltakarja előlünk; magát a létet! Ám, ha minden csupa banalitás, jelentőség nélküli, töredékes és felszínes, banálissá lesz a világunk is.

Tárgy-tudatosság uralkodik a világban: a gondolatok/ jelenségek/ anyagi formák, általában: a formák kötik le figyelmünk. Lét-tudatosság helyett. A tudománynak amúgy is van egy nagy baja, elveszítette a szabad kutatások lehetőségeit, a technikát a politikát szolgálja, azt kutatja, amire pénzt adnak, azt kutatja, amiből technikai haszon, majd tömegtermelési üzlet lesz. Nem az embert szolgálja, s nem megismerés többé, csak manipuláció!

II. Antropológiai értelemben az emberi törzs mindig tér-nyeréssel hozta létre a tábort, helyezte középre a totemoszlopot, mint a világ tengelyét, az axis mundit –t. E térnyerés egyszerre pszicho-analitikai és antropológiai; bekebelezés, megszelidítés, felszentelés, és, mivel az ember nem a természet szerves része, el-nyerés is. Valamit elveszünk –az ember számára (konkrétan és szimbolikusan is) lakhatóvá teszünk. Állati és növényi alakokkal, a természeti erők szimbólumaival vette el, egyben tette lakhatóvá az ember (a maga számára) a tisztást, a barlangot, a hegyfokot. A szimbolikus humanizáció egyszerre volt mágikus művészet, antropológiai sajátosság –és lélektani aktus.

III. A vallásos, közösségi művészetben a műalkotás gyakran emlékeztető;

• a lét eredetére,
• az ember lelkiségére, szellemi természetére,
• istenre emlékeztet, a lét középpontját jeleníti meg szimbolikusan

 

Az ember e földön helyet, és mértéket keres magának. Amikor a művészet és a vallás (bensőség, [üresség, amiben minden forma meg tud jelenni] intus és transzcendentális dimenzió) megszűnik, az emberiség meghal.

Mert költőien (értsd: alkotó módon) él az ember (Hölderlin). A költő, a zenész, a festő, a vallásos ember mind: keres (mert az embernek nem adatott örökölt, kész mérték, mint az állatoknak). Ha, és amikor ez a mértékkeresés megszűnik, akkor az emberek körvonalak lesznek, biorobotok, de többé már nem emberek.

Magából a kereső ember kereséséből (μασαι, maszai) származtatják a múzsák szó etimológiáját. A művészet ilyesformán nem τεχνή (tekhé), hanem az ős-egyet felidéző mágia. Inkább szakralitás, mint költés, ποιησίς (poiézisz), vagy a tekhnitész, agyagos mester készítőművészete. A művészet nem egyszerűen ismeret és mesterség (tekhné), hanem létre –hozás. A mű nem csak létrehozás, de megcsinálás (gewirkt) is. A művészet egy adott módon és formában, a műalkotásban, azaz: egy létezőben létezőbe teszi (er-wirkt), „kényszeríti” a létet.

Az ember antropológiai specifikája az, hogy kereső lény. Hogy világát a mérték keresésével és mértékadással teremti meg –mivelhogy a paradicsomot (a mértékkel bíró helyet) elhagyta. Eredetünk Isteni, akitől származunk, mert az ember nem állat – történetileg, antropológiailag nem a természetből eredeztetjük magunkat (még a Darvinizmus divateszméje ellenére sem). Nos, ekképp lesz majd a művészet, legelébb zene, de minden művészet is (vallásba oltva), az ember antropológiai specifikájává. Új élettér alapításakor, a leendő táborhely, város elhódításakor, tér-nyeréskor, és minden új bemutatásakor/ kodifikálásakor/ jóváhagyásakor (közösségi kontroll) ősi imák és énekek szólnak. A régi identitást, VALAMIFÉLE LÉTEGÉSZBE – ÁGYAZOTTSÁGOT  újrateremtő ceremóniákkal avatódnak fel, szentelődnek fel és lesznek lakhatóvá az ember számára az új terek.

Ez, egyúttal a szimbólumképzés folyamata is, mely törzsi és þ egyedfejlődési sajátosság. Bion, Segal (pszichoanalízis), de más, kulturantropológiai szerzők szerint is, a szimbólum a primitív én (primitív törzs) és a primitív tárgy (jelenség, esemény, kapcsolat) közötti láncszem.
 

Én – szimbólum – tárgy. Lélektani értelemben: „…csak olyan dolgokat tekinthetünk szimbólumoknak, melyek a tudatban logikailag megmagyarázhatatlan és indokolatlan indulati súllyal szerepelnek […] indulati túlsúlyukat valamely más dologgal (képzettel) való tudattalan azonosulásból merítik…”    (Ferenczi Sándor, A szimbólumok ontogenezise, 1913).

Persze, a mérték kereséssel kapcsolatban hamar kiderül, az ember mértékhiányos lény, eltévedt létező. Nem egyszerűen eltévedt, de kitévedt a természetből φύσις (fűzisz, természet és természetesség) helyett τέχνη (tekhné, termelt természet). Az ember nem bírja a létezés zsinórmértékét, a lét hogyanját, eltévedt, mértékhiányos létező. Nem egyfajta merev kánonra (mérték, szabály) gondolok, hanem arra az állati ösztönre és intelligenciára, mellyel az állatok a létben belül maradnak. A kánon nem [csak] zenei műfaj. És itt most igen kézenfekvő a zene és a világ közti analógia: a világegyetem legkisebb egységeiből (téma = minta, algoritmus, modul, alapegység) is levezethető az egész (immanencia, rekurzív és kvázi rekurzív matematikai függvények). A kánon, legyen akár 4-5 szólamú, egyetlen témából áll, még akkor is, ha valamelyik szólam pl. lassabban (augmentáció), vagy visszafelé (pl. rákkánon esetén, rákfordításban) olvassa-játssza a szólamot. Azonban a kánon a levezetés, az implikáció („belebonyolódás”, belekeveredés), elágazás, az egyre gazdagabbá válás is, s mint ilyen: AZ EGY-BŐL⁷ VALÓ FELÉPÍTÉS elve. Teológiai (teremtés, kiáradás az Egy-ből) is, biológiai is, (erőhatások→gének→testterv→szellemi kiteljesedés→sorsesélyek) és kvantumfizikai elvek (szingularitások, a non-lokalitás [bár a kánon az ’egyből’ {motívum, téma, mag} fejlődik, minden szólamban és „ízében” hordozza a zenei alapelvet, arkhét] és a világegyetem önhasonlósága) is egyben. És ekkor már régen elhagytuk a „violinkulcs birodalmát”. Egész életünk szervezet-szervezés. Organizáció. Egész szervezetünk billiónyi, szervezett működés: organizmusok vagyunk. A rend 8algoritmus, ritmus, minta, elv szerinti működés), a folyamatszervezés pedig mindig ritmikus, mondhatnók; zenei jellegű! Constituo ergo sum = elrendezek, tehát vagyok (rendet teszek és így lenni [nem széthullani] tudok). Persze, a hiánylény mivoltunk az akaratszabadság alapja. Igaz, szabadok vagyunk, de buták is, szinte mindig rosszul választunk. Mivel nem tudjuk önmagunkat meghaladni, ezért választjuk mindig a destruktívat, a szeparációt, a hierarchiát és a forma (gondolatok, érzelmek) világát (VAK TÁRGYTUDAT). Nos, a szépség (= harmónia →) szimbolikus utalás a Létre, magára, a LE NEM VEZETHETŐ → EGÉSZRE, (vagy legalábbis a nagyobb egészre). Pont a gondolatok és annak filozofikus zsúfoltsága takarja el a gondolatok mögötti létet!
Ezért hihetetlen veszélyes a filozófia, a gondolatoktól zsúfolt elmében soha nincs csönd, nincs hely az újnak, az újszerű értelmezésnek.

A szép nem egyszerűen; tetszetős és nem csinos (decorus). Ezért nem is élvezet (delectio). A szép inkább ÖSSZE-ILLŐSÉG (congruentia – Bonaventura, Isidorius, Augustinus), amely nyomán eltávolodunk magunktól (alienatio – Richardus de Sancto Victoria, ön-feledtség, vagy az én kitágulása), de megtisztulunk (katharzisz – nem csak!- Arisztotelész) mindattól, ami nem fontos, túlontúl evilági, politikai, társadalmi, hétköznapi, ráadásul oly felszínes és nem állandó. A kép nem imago és nem valamivel való hasonlatosság (similitudo), a kép, zene és vers és minden művészi a felidézés eszköze. A létfelejtés ellen hat, a MŰVÉSZET A TELJES[ebb] LÉT MEGIDÉZÉSE. Tehát a művészet nem az, ami a »művészet (ars) előírásain és szabályain (lege artis) alapszik«, inkább afféle nyelvhasználat, mely szabályokat és tropusokat⁸ azért használunk, hogy mások is megértsenek bennünket, mint alkotókat. A kevert-lény ember (ész és intuíció, ego és közösségiség) leginkább a harmónia segítségével őrizhetné meg a –feszítő ambivalenciák veszélyeztette- integráltságát.

 

Én—szimbólum—tárgy. Lélektani értelemben: „…csak olyan dolgokat tekinthetünk szimbólumoknak, melyek a tudatban logikailag megmagyarázhatatlan és indokolatlan indulati súllyal szerepelnek […] indulati túlsúlyukat valamely más dologgal (képzettel) való tudattalan azonosulásból merítik…” (Ferenczi Sándor: A szimbólumok ontogenezise, 1913).

A szimbólum a felismerés eszköze. Ha Nájki cipőt visel, ha rockernek öltözik valaki, vagy éppen Mozartot hallgat I-podon, számtalan utalást hordoz, hova (melyik társadalmi réteg) is tartozom (identitás mozzanat)? Milyen az ízlésem? Az orvos fonendoszkópját, az ügyvéd palástját, a gépész csavarkulcsait, a király koronáját szerep-kiegészítőknek hívjuk. Vagyis, olyan szimbólumnak, ami utal az illető társadalmi szerepeire. De maga a műalkotás is szimbólum, mi több: szimbólumrendszer.

A szép valami eszmeire, totálisra utal, olyan valamire, ami nincs is közvetlenül jelen. Az ember töredékes lény, (sύnbolon toú άnqrώpon) hiánylény (hübrisz/ gőg), génjeiben alig van valami „állati”, azaz ösztönei nem elegendőek a (biológiai) túlélésre. Az ösztönei mellett és azt pótlandó: szellemisége jeleneik meg. A művészet és vallás szimbólumai egészítik ki a töredékes lényt egésszé. Ezért, a művészetterápia: szimbólumterápia is egyben. Az esztéták úgy beszélnek a művészetről, hogy nem tudnak semmit, vagy nem említik a kreativitást.

Az agykutatók beszélnek úgy az agy belső, ún. látens gátlásáról, hogy tudjunk létrehozni fókuszolt figyelmet (így a szabad asszociációk és „ötletszerűen betörő” új idegimpulzusokat legátoljuk), hogy meg sem említik; a kreativitás egyik jellemzője, hogy nem akarjuk (esetleg nem tudjuk) kiszűrni a váratlan ötletet. Sajátos szakmai szocializációjukban elbutult pszichiáter ömleng a rádióban, hogy –szerinte- minden alkotó beteg, mert lelkileg van valami fájdalma, feszültsége. A műalkotás oka valóban a disszonancia, mind emberi-faji, mind személyes szinten, -ám ez a felszínesebb (Un-heimlichkeit⁹, az eltévedt lény, hübrisz) ok. Igaz, bárminő struktúra kezdeti feltétele eleve távol áll az egyensúlytól.¹⁰ A műalkotás –miként az egész világ- oka a bőség.

A laborban egy-utas, szűk-ösvényen haladó, csak-konvergens gondolkodásúvá sterilizálódott „kutató” állítja, hogy az újszerű gondolatok és bizarr hallucinációk oka az agy, az idegi működést (akciós potenciált) gátló neuregulin enzim nem tudja kellőképp útját állni a váratlan és túlburjánzó asszociációknak –ami csak a maga konkrétságában igaz. Tehát kreatívnak lenni agyi kémiai zavar. Az enzim génjét is megtaláltuk, a működése is ismert, de ez már megint csak egy mozaik, nemhogy egy szelet –az egész kép kialakításában.

Egész tudományos –így esztétikai életünk is mozaicizmusban szenved: hol itt, hol ott egy sikeresen túlélt, de izolált mém (kulturális gén), ismeretanyag, de semmi EGÉSZ-ség.

A kis kutatónk azt már nem tudja, hogy a gátlás –máshol esetleg serkentés, a gátlás gátlása meg egyenesen az. Hogy az agy egészleges, és a művészi problémaérzékenység, a forma érzék meg messze nem magyarázható a neuregulin enzim aktivitásával! Korunk tudományos népszerűsítő aktusai azonban ugyanolyan foltvakságban szenvednek, mint maga a tudomány. Rész, az egész helyett, de pars pro toto.

Az agy élettana még nem lélektan (rendszer-váltás), a lélektan nem karakter (rendszerfelettiség) még, nem társadalom, a művészet pedig éppoly holografikus és gazdagon szerteágazó (divergens), mint maga a lét. Holo = egész, grafeín = írni, az egészet átfogóan leírni. –Rendszerközi, metarendszer. Hogyan lehet az egészet átfogóan leírni? Nos, ez csakis szimbólumokkal, no meg metaforikusan lehet! A metaforikus gondolkodáshoz eleve a kétértelműség átlátása, ehhez jobb féltekei gondolkodás, tehát: tágabb kontextus látása is szükséges!

Meta (trans) = át, ferein (fero = viszek) = ÁT-VITEL, és az EGYESÍTÉS nyelvi-fogalmi és kontextuális, azaz: paradigmákat egyesítő eszköze! A gazdagság és elágazás már agyi szinten, nyelvi-fogalmi szinten is adott, csak a metaforikus, szimbolikus az, ami; holo + grafikus, avagy: holisztikus (egész –leges). Ennek hiányában a tudományos nyelv a mindenre, az egészre, az összefüggésre elégtelen.

A még gyermeki érettségű agy (előbb érő jobb agyfélteke) és ennek a „primitív” törzsi viselkedési megfelel (mágikus-mitikus gondolkodás, több jobb féltekei színezetű idegrendszeri működés, kevésbé elkülönült individuum, együtt-lét, csoportszellem) egymásnak. A jobb agyi félteke működését messze több intuíció, költészet, érzelem, humor és metaforikus gondolkodás jellemzi. A metafora képzése már antropológiai sajátja az embernek, de nem biztos, hogy a természet más módon (vö.: az agy parallel distributed process működéseit) nem találta föl, ez információ feldolgozási és önkifejezési utat.

Mint már más helyütt, korábban mondottam, a nevelésben, a zenei nevelésben és művészetterápiákban nagyon előnyös a jobb és bal félteke integrálódását¹¹ segítő metaforákkal kiváltott humor, megragadás és önkifejezés. Mivel a metafora, a képies beszéd, a hasonlat, tehát a költői eszközök eleve több agyi központot aktivizálnak (bársonyos hang, lóg az eső lába, az idő vasfoga) sokkal jobban fejlesztenek, sokkal jobban alkalmasak bárminő egész megragadására. A szinesztéziás élmények és szavak eleve az agy három lebeny vidékénél (temporo-parieto-occipitális) alakulnak egymásba, majd sugároznak szét. Így valósul meg a kreativitásban oly értékes divergencia, azaz: több lehetséges kapcsolat létrejötte. Ráadásul az alsó fali lebeny (parietalis inferior) lebenyke asszociációs (azaz gazdagon integrált, tehát a divergenciára alkalmas!) központi idegrendszeri terület több érzékszervi modalitást szervez egybe (pl. hallási-tapintási-látási inger-együttes).

Sőt, a természet ezt fokozandó a beszédmegértő fogalomalkotó ún. Wernicke beszédközponttal szoros anatómiai kapcsolatban áll –innen a jó verbalitásúak gazdag kifejező képessége. Tehát nem igaz, hogy a kreativitás és a divergens gondolkodás csupán a neuregulin enzim működési zavara¹², maga a divergencia sok párhuzamos konvergencián alapul, s nem patológiás. Leginkább a kulturális elfojtás, sőt; büntetés (konformitás-kényszer) miatt igen sok kisiskolás, majd gimnazista arra szocializálódik, hogy passzívnak, sablonosnak, átlagosan normálisnak mutassa magát! Agyunk bal féltekéje folyton összehasonlítja a jelent a múltbéli mintákkal, tapasztalatokkal, nem látja az újat, vagy az új megzavarja őz.

A bal félteke, jósló és anomália (eltérés, hiba) észlelő és kiszűrő funkciója ma ismert biológia i tény. Ám ha az iskolák a „ráció és a tudomány nevében” csak balfélteke használatra szocializálják, sőt, idomítják a gyerekeinket, akkor a bal félteke ún. anomália detektor funkciója a való életben is megjelenik, ami új, friss, ismeretlen, eltérő, az veszélyes, azzal nem lehet mit kezdeni: az anomálisa. És az ismert/ jósolható/ sematikus világ ismert jelenségeire adott ismert válaszok uralkodnak, míg „az [deduktív és kauzalista] ész uralma” a felvilágosodás (= ami szörnyű elsötétedés inkább, bár, amit siègle de la lumière –nek neveztek). Az ész mögött (már megint) a pöffeszkedő és kompetencia-éhes ego áll.

A szimbolikus és metaforikus egyesítések (össze-kötések, kapcsolatképzések) mögött eltérő minőségek és tendenciák vannak, lehetnek lélektani feszültségek és lélektani szimbólumok, amik igen könnyen –a kulturális elterjedés révén- már szociális, vagy akár művészi szimbólumokká, akár sztereotípiákká (közhelyekké) is válhatnak. Az összevonás (szün+bolon) és metafora sajátosan antropológiai vonásunk, lényege, hogy egy valamit, egy teljesen 1) más paradigmában, fogalmi környezetben értünk meg, vagy megkíséreljük annak értelmezését, 2) össze-rakását. Az elágazások és ambivalenciák egyszerre lélektaniak is és ontológiaik is (hübrisz –az ember gőgje = mértékhiánya; deinon [δεvιòν, avagy a német: Un-heimlich kifejezés – Heideggernél]; tehát az ember legtragikusabb módon: otthontalan). A művészet az, ami egyensúlyoz a zárt programú embergép (konformitás, vagy állati ösztön, vagy túlfejlődött szuperego) és a naiv gyermeki (intuíció, laza én-határok, kreativitás, ösztönimpulzusok) között. – Talán ezért van még mindig művészet?? Ez az én-szintű integritás, a világgal való integritással tovább is fokozható, a buddhizmus an-atman (nem-én) fogalmával le is írható. Pont az integritás az, ami által a kis én kitágul, rajta túlmutatót és kezd egyre inkább magába foglalni. Mivel a világ maga számunkra követhetetlen összefüggés-rendszer, (és így eleve nem lehetnek természettudományok és ezek nem létező, túlspecializált ágai [pl. biokémia, táplálkozás-lélektna, stb.] nem logikus, egész, többszörös fonadék, és ezért együtt-lét, az én, csak, mint szeparáció létezhet. A művészetterápiás hatások lélektanilag pszichiátriailag is igazolják az esztétikai tudást; a művészettel/ szerelemmel/ vallással az ember önmagát, mint szeparációban levő kis ént meg tudja haladni. A művészet transzcendentálhatja az embert, de ez már ontológia (!) az esztétikában.

Ontológia és művészet tehát, az emberi fejlődés meghatározó szakaszában nem elválasztható. A művészet a önmegértés, magasabb fokon (szakrális művészetek, a Kelet művészete) a Lét-megértés módja. A MŰVÉSZET AZ IGAZSÁG KIMONDÁSÁNAK nyelve, [életjáték és élet marasztalás¹³, Ünnep] mert az igazság  – mint megérett egész- inkább élményszerű, mintsem nyelvi-gondolati struktúrákban differenciálható.
Ezért él a korai filozófiák és a vallások a példabeszédek, hüperbolák, zen kóanok furcsa metaforák és képszerű megjelenítések eszközével! TÚL MINDEN FOGALMIN! Mert a FOGALMI SZŰKEBB, MINT A LÉT. Az ész igazságai nem a szív igazságai (Pascal, Spinoza). Már a csecsemő, a kisgyerek szavak előtti epochája (preödipális és preverbális korszak) is fogalom nélküli. De az a világ, ahonnan jövünk (kollektív tudatalatti, szellemi világ) sem verbális (nem fogalmi, de nem is elmondható, amikor egy vagy mindennel, kinek mondanál bármit is?), mert nem emberi. A transzperszonális és humanista pszichológia a buddhizmust igazolja, persze tudattalanul (mert mindenki csak a saját kompetencia területét műveli), de rájött: az én illúzió. Társadalmi termék. Van valami bennem, ami nem én, nem ego; an-atman, egy mély, nem-fogalmi dimenzió. Nem társadalmi, nem szociális, nem jogi, nem anyagi, nem… nem… semmi, ami evilági. A semmi,¹⁴ a nem-logikai-fogalmi, nem metafora, hanem az üresség, ami tér (meg-nem-nyilvánultság) inkább, mint üresség. Amiben minden megjelenhetik. Ez a „világegyetem mélye, teremtő méhe”, és megismerhetetlen. 

A művészet (és bizony a művészetterápiák) lényege, hogy az alakítatlanból, a semmiből, a széthullóból (káosz, információ-kapacitás, alak-talan) teremtsen alakot, mérték szerint rendezzen, valósítsa meg a harmóniát (struktúra, szerkezet, alak). Működni= részeknek együttműködni, lenni= együtt lenni —innen a harmónia, az összeillesztés filozófiai, metafizikai és pszichológiai lényege.

Az ember a nem illeszkedőből, a nem jogosból, a nem erkölcsösből, a nem illőből (ádiké -δική) illesztettett (diké¹⁵, δική) csinál, ha, és amennyiben az illető kereső ember. A kicsi, elszakadt ego-t (én-t) a nagy kozmoszhoz illesztve kapunk harmóniát. Mert a leszakadás, az ember Istentől való elszakadása = illesztettlensége volt az ’Ember első tragédiá-ja’ (divina tragoedia).

A művészet, a játék, a nyelvhasználat analógiákban gazdag, a lehetőségek, pontosabban a kozmikus törvények (vö.: ideák, arkhé, alapminta, prótotypon stb.) által megengedett lehetőségek játéka is. A világ alaptörvénye tehát ily módon van mozgásban, a részletek sokfélék, noha a törvény ugyanaz. Hen pantha einai: minden Egy (Herakleitosz). Avagy minden az Egy kiáradása. Ilyen értelemben hol monomániásokként, hol mintázat gazdagítókként éljük életünk; újrajátsszuk, variáljuk, ragozzuk, tropizáljuk (betoldunk sajátosat) az élet alaptörvényeit. A saját szövegnek az életbe toldása nem nárcizmus, személyiségkultusz, öncél. Egyenesen szükséglet, mert e nélkül az az élet, amit élek, nem az én életem, maximum sablon, vagy kényszer. Hááát… nincs is mindenkinek saját élete. Potenciálisan mindenki önmaga lehetne, saját, és csak reá jellemző tulajdonságokkal, meghatározottságokkal és szükségletekkel (unicitas).

A KREATIVITÁS A LÉT ALAPÁLLAPOTA (Winnicott), bár ő ezt pszichológiai szemszögből írta, ez kozmológiailag is igaz (ma már). Ennek alapján a mintakövetés, a mindenáron alkalmazkodás: betegség. A kreativitás a gyermek omnipotencia hitével is kapcsolatos, no meg a még nem specializáltsággal és a még nem konformizálódottságával is. Bármi lehet még. Ha és amennyiben nem éri a csecsemőt sokk, akkor elveszítheti omnipotencia-hitét, s nem tud kreatív lenni. Ezek szerint életünknek tartalma van. Programozottak vagyunk (genetikai-, biológiai, szociokulturális, pszichológiai értelemben), de olyan programozott létezők, kik saját maguk is programozhatnak, mi több, beleszólhatnak önnön programunkba (önnevelés, auto-korrekció, tudatosság) innen van, hogy az életünk értelmét nem adhatja más, mi adjuk neki!

A sok modellnek, tekintélynek semmi értelme, semmi haszna, nem lehet. A játék (a zenei játékok és alkotások is) a szabadság szinonimái: ún. TÁRGY (kapcsolat) NÉLKÜLI terek, a teremtés szabad terei. Nem is lehet benne tárgy: az üresség az, amiben meg tud jelenni bármi is, így a tárgy nélküli tér (Winnicott, Bálint Mihály, -és a buddhista súnyatá elv) egyben filozófiai fogalom is! A megszületés előtti állapot, a méh örök sötétje, a világegyetem eredendő csendje és sötétje. Az ALKOTÁS –részben- önmagunk, a self (Winnicott) keresése. Az igazság és a szabadság (Dunkel) KERESÉSE¹⁶. Szemben azzal a felfogással, hogy csak (?) puszta álmodozás, a gyakorlati világtól, attól, „ami van” való elfordulás (regresszió¹⁷, hárító magatartás, pótlék, megújítás, fejlesztés). A művészek, feltalálók, újítók, tudósok, azok az alkotók, akik MEGISMÉTLIK A TEREMTÉS MISZTÉRIUMÁT, tudniillik ők maguk is teremtenek (emberi léptékkel). Ráadásul a játékban (improvizációban és alkotásokban is) sajátos arányban, de jelen van az ASSZIMILÁCIÓ ÉS ADAPTÁCIÓ IS: a játékban alkalmazkodom (az adott lehetőségekhez, feladat, hangszer, technikai tudás, stb.) és magamhoz idomítom, átalakítom (asszimiláció) a világot. Mindemellett az alkotás egyfajta gyermekkori szinkretizmus (lásd: Jean Piaget két világ elmélete), egyfelől megtalálható benne az autisztikus, mágikus gyermeki vágy-gondolkodás és álmodozás elemei (asszimiláció, autizmus), másfelől a felnőtt kor akkomodációs, logikus, reális gondolkodásmódja is. Az improvizációban (játék!) is, mint az alkotó folyamatokban általában (a kisebb gyerekek eszközös, babás játékterápiához hasonlóan) a belső fantáziavilág és a külső realitás sajátos összekapcsolása zajlik (Winnicott, Dunkel [szimbolizáció, metaforikusság¹⁸]). Így, a valóság meghaladása is –mindkét valóságé. Van itt még valami, ez pedig az improvizálás azonnal alkotás –latencia nélkül. Nem tudom, elsőként fogalmazom-e meg, de ez mindegy is: két terület sajátossága jön itt össze.

Az egyik a kreativitás tere, mint ún.:

1. TÁRGY NÉLKÜLI TÉR (a Bálint Mihály). A pszichológia a tárgyat személyre érti, tehát személyekkel való kapcsolatot értünk tárgykapcsolaton. Az alkotás tehát a magamban való állás. Az üresbe való beleömlés. Ugyanakkor egy másik sajátosság is itt van, a zene, mint onomatopoétikus (hangnyelvi, hangutánzó, üvöltéses), a másik:

2. a PROTOKOMMUNIKÁCIÓ, a szóbeli-fogalmi közlés elődje, mint a preverbális (még a szavak-fogalmak) előtti (utalásos) nyelv. Tudományos nevén ún. prezentációs szimbólumnyelv, és mint önmagam kommunikálása, rólam szól, DE senkihez sem intézem a szavakat (mert a tárgy nélküli térben nincs tárgy-kapcsolat).

A zene, főleg az improvizáció, ’légből kapott’ (tudat-előttes, tudatalatti) és pusztába kiáltott szó (Dunkel), ám ez sok művészetre igaz. Ráadásul a nyelvem preverbális, nem fogalmi, de deskriptív (leír állapotot/vágyat/akaratot/érzelmet/helyzetet). Tehát nem diszkurzív. A diszkurzív nyelv általános, „az ember,” „a világ”, a nem diszkurzív (vagy másképp: idioszinkratikus) nyelv konkrét, „ez az ember”, az „én világom” típusú. A ZENEI KIJELENTÉSEK NEM PRAGMATIKUSAK, NEM IGAZAK VAGY HAMISAK. Az „én ilyen vagyok” „én így látom”, „ekképp élem meg” típusúak. Ezen információknak mentálhigiénés és alkotás-lélektani jelentőségük is van. Maga a zene metaforikus, a rapszodosz (igric, joungleur, ioculator, énekmondó, bárd, regös): szó szerint különneműeket varr össze (rhaptó = varrok, gör.), variál és fejleszt arányos kompozícióvá (cum pono = össze-rak. Leginkább a zenével, a képekkel, vagy a vers indukálta belső képekkel e tárgynélküli térben egy (kvázi-) PREZENTÁCIÓS NYELVvel kommunikálok (communis = közös, közössé tevés). Tehát valakit keresek. Még az is lehet, a szakrális művészettel önmagam (de már mint, archetipikus, vagy tudat–önmagam) keresem. Alacsonyabb szinten önmagunkat és a magunkba kebelezett világot jelenítjük meg, belső törekvéseink formákba költöznek. Így a művészet a SZIMBÓLUMOKON KERESZTÜL VALÓ ÖNFELTÁRÁSRA is alkalmas. A semmi és a megnyilvánulttá lett valami egy hídon, mint valami szálon összefügg. Kiderül, a semmi és a valami egymásnak nem igazi ellentétjei. E híd egy paradoxon pillérjén nyugszik.

Íme: A NYELV (A.) TÁRGYKERESŐ és (B.) KAPCSOLATFENNTARTÓ is egyben. De felmerül a kérdés: kivel kommunikálok (a hang: érintés)? A kreativitás tere ún. tárgy nélküli, „ÜRES”. Az alkotás folyamatos önkimondás. Az önkimondással erősített; „én vagyok” érzés fenntartása. A kapcsolatot önmagunkkal tartjuk fenn (ún. reflexív viszony), mert a művész, vagy a beteg olyan érzékeny, vagy én-határai oly gyengék, hogy „átfolyik rajta a világ”. Újra kell rajzolni önmagát –ennek a művészet az eszköze. S ez az eszköz a betegek számára (nem művészeknek az ún. identitás, vagy önmeghatározási válság idején) is alkalmas arra, hogy új, nem beteg önmagukat létrehozzák.

Mert a művész, vagy az (érzékeny/ gyermeki, még nem agyonszocializált = hamis identitásokkal fertőzött) beteg olyan gyenge, hogy átfolyik rajta, beleömlik a világ. Vagy körbefalazott magában egy világot. Mivel a kreativitás tere tárgy nélküli tér, ez az üres tér egyben a helyreállítás (az anyai mell, a pozitív csecsemőkori tárgykapcsolatok újraalkotásának) tere is. Erre van hely, nincs ott senki.

Ebben az üres térben kommunikálunk a (nem deskriptív) ősnyelvünkkel a senkihez (helyesebben a semmihez, a világ anyaméhéhez, a meg nem nyilvánulthoz) –pusztába kiáltott szó. Ha az alkotó valóban kommunikál, akkor, ahogy a buddhizmus lefesti, a művészeten keresztül a tudat figyeli, fogalmazza meg önmagát. Aztán pedig e pusztában a művészet erejével egy világ konstruálódik. Valami, ami töredékes, mozaikszerű, lassú tendencia megerősödik (kvantummechanikai-, fizikai-, majd molekuláris biológiai, majd élettani, lélektani sőt, társadalmi szinteken is), konkrét valósággá válik. (concretus, con + crescere = együvé, össze-növekedni = besűrűsödik, megkeményedik.) Számos elő- ok, majd egy ható-ok komplexummá áll össze, valami létre jön, de ilyetén értelemben nem létezhet az arisztotelészi causa finalis (attraktorok és tendenciák vannak). A kvantumfizika igazolta a Védákat, mindennek ezer, millió oka van, mielőtt, mint forma, jelenség megjelenik.) A világ folyamatosan teremti önmagát, maga a világ; egy állandó keletkezés, ilyen értelemben a winnicotti kijelentés: az alkotás a lét alapállapota filozófiai, sőt, teológiai igazság is –ma már kvantumfizikai tény is. -Miért nem ezt látjuk a gyakorlatban? Mert a tudományos kompetencia igénye mögött a halálfélelem munkál, hisz’ az „interdiszciplinaritás kora”, a tudományköziség korszerű eszméje, és valljuk már be; szükségszerűsége ellenére, az ego (a szeparáltság, a valaki-ság, a csak az enyém, ez csak ’én’ vagyok illúziója¹⁹) birtokolni akar. Mindegy is, mit, akár tudományterületet, állást, vagy csak egy docensi imágót. A mi civilizációnkban a birtoklás teszi az embert, a határok, s ha ezeket elveszítjük, az ember szimbolikusan meghal. Ráadásul a kollektív hülyítés (sic!) miatt (sablonosság, tekintély, a diverzitás-eltérés büntetése, a kultúra eliminálása az életből, a gagyi elterjesztése-a médiák értelem elli bűne), maga a konvergens, az egy útról le nem térő gondolkodás épp oly egyeduralkodó, mint a fehér, katolikusnak hazudott, kaukázusi, nem fogyatékkal élő, jobbkezes, túlnyomó normális (= statisztikus) többség.

A költőiesség, a több, élénken kifejező metaforák a nyelvi gazdagságon túl, a kreativitást illetően erősen fejlesztő hatásúak. Nagyjából 3-4-5 hónapos kortól a beszédközpont és a jobb oldali orbitofrontális kéreg ellenőrzi a limbikus rendszert, az érzéseket, sőt, később ki is mondja a fejlődő gyermek, mit is érez aktuálisan. A metaforák segítik az integritást, mind neurális (több központ kerül egymással kapcsolatba) mind nyelvi szinten. Ez vezethet a rendszerelvű gondolkodáshoz.

A zeneesztétika ezt ismeri a zenetanítás néha fel is használja ezt, pl. a d hang jelentése a kontextustól (rendszertől) függően változik. A d hang d-mollban is, D-dúrban is a hangnem központi hangja (tonikája,) de már G-dúrban domináns funkciót hordoz, míg pl. B-dúrban mediáns hang, stb. De hát maga a hallókéreg (temporális lebeny) ugyan azt teszi, ugyan egyazon hang elemzése egy időben, valamint több csatornán, párhuzamos (szimultán-paralel) módon kerül feldolgozásra. A több modalitású kapcsolatok számára külön van egy nagyobb terület a poszterior-inferior²⁰ fali (parietális) lebenyke + a halántéktáji (temporális) és tarkólebenyek (occipitalis) találkozásánál (az ún. három lebeny vidéke). AZONOS ELEM KÜLÖNBÖZŐ KONTEXTUSBA helyezése implikálja a játékszabályok megváltoztatását, a keretek rugalmas kezelését, sőt, új keretek megalkotását is. Egyébként maga a világ játékos. A fraktálgeometria és káoszelmélet felismerte az indiai textília és az iszlám szövőművészetének mintáit, korábbi cikkemben kimutattam a rekurzív jelenségeket a zenében, nos; az elemek (variált alakban is) állandóak és csak az elemek kiadta minták változnak –kaleidoszkópszerűen. Ezért mondta Mozart, hogy mindig ugyanazt a zenét írjuk…  Az egész univerzum isten (vagy; alaptörvények [ideák!]) kifejeződése (önismétlődés variációkkal [játék, {rekurzió}], bimbódzás-sarjadás, önmaga-levés, öncél, a logika, érdek és idő hiánya, stb.), a játék, a fantázia, a művészet a világban eleve adott.

A játék és művészet ezért szakrális is, és terápiás hatású is: hiányzó, nem megalkotott én-részek megszülése, tudattalan tartalmak megjelenítése, leszakadt én-részek újraintegrálása (re-fúzió, re-integrálás). Az újra való kinyílás. A játékban félelem (és szerep-, konformitáskényszerek) nélkül (legalábbis és a szégyenkultúra gátlása nélkül, kontrollált, ún. irányított regresszióban) tudunk szembenézni a világ és a saját, belső világunk részeivel.

Félelem és merev, defenzív (védekező), hárító machinációk nélkül! A játék, önkifejezés, kreativitás (= művészetek) a lét alapállapota (Winnicott) a játék univerzális természeti jelenség (Hans Georg Gadamer, in: Igazság és módszer –játék).  A kreativitást Istentől, a kozmikus tudattól/természettől örökölte az ember. Így a kreativitás ontológiai (lételméleti) kérdés, nem elsősorban pszichológiai. (Ám, mivel a világ hálószerű, mindennek, mindenhol lehet vetülete.) Mind a nevelés, mind a gyógyítás, mind a létezés ismeri és igényli is azt, amit úgy hívunk, lelkiség, hangulatiság, érzelmekben való lét. Az oldottság (játékban feloldódni, bár ez rossz szó, a jobb: ön-feledtség, flow-élmény, a világgal való egy-ség élménye, Gadamer) és feloldódás (= játékosság, tehát nem csupán speciális ismeretek, egyoldalú bal agyfélteke használat,) haszon és cél nélküliség: önmagáért levés, autotelikus jelleg. Talán nincs jobb eszköz és gyógyír a magányra, a szenvedésre, unalomra, elidegenedettségre, mint a játék, mert elidegenedés-ellenes hatású.

Én-felszabadító, rekreációs vonása, a humor és a művészet közvetítetlen létmegértése elementáris hatású. „Az öröm, az emberi lélek tápláléka. Nélküle egész életünk —haldoklás csupán”. –Mondja Franz Kafka. Az ünnep, az ’örömködés’ órája, (a szerotonin, dopamin szint emelkedése [idegsejt kapcsolatok, tehát a sejtaktivitási mintázat változása!], részben az agresszivitásért felelős tesztoszteron hormon csökkenése és a társas magatartást segítő oxytocin hormon növekedése, érzelmek felszabadulása, személyes létmód, játék, mozgás, és a legfőbb:) ön-feledtség. Persze, Gadamernél az ünnep a Titáni Éné, az áldozat órája, melyben a magányos-partikuláris én megszűnik. Antropológiailag az ünnep az istenek órája, megjelenése, az istenek játéka –ami szakrális idő (nem Chronos, hanem Kairón).

A vér nélküli áldozat és ajándék és megélési mód; mind szakrális művészet. Szerény munkámban a művészeten én az átfogó jellegű, integratív²¹, több szinten (érzéki, technikai, formai, témabeli, esztétikailag, akár politikailag) is jelentős, magas színvonalú alkotást értem. Az ilyen alkotásra mondjuk, EGY VILÁG. Példa okáért; Mozart Requiemje a haldoklás minden pszichológiai állomását (alkudozás, tagadás, lázadás, depresszió, félelem, - kyrie (könyörgés), lacrimae (könnyek), rex tremendae ([a halál] félelmetes király[a]) etc. tételek megjeleníti!, a művészek -a maguk szimbólumrendszereikben- megelőzik (!) a kauzalista, pont ezért törvényszerűen szűk ösvényen járó tudomány által exponált világot: Mozart nem ismerhette Elisabeth Kübler-Rosst, Polz Alaint (thanatológiai lélektani törvények)!  A festők ezer évvel ezelőtt megfestették a skizofrént, a mániást, a depresszióst –a tipikus sérülési (egyben lét-) helyzeteket, archetípusokat, stb.

A művészet nyelve nem deskriptív, ezért ma már sokan nem is értik azt. A tudományos nyelv nyilván praktikusabb a tudomány számára. Megjegyzendő, hogy a nevelés, vagyis a kultúra hatalma, egyben lehetősége, hogy a művészet nyelve is újra érthető legyen. Hegel koráig a képek JELKÉPEK is egyben, a hangok zenei jelvények, mondatok. A társadalom számára nagyobb volt a kulturális egyértelműség, mely folytán egy dolgon mindenki ugyanazt értette -adott kultúrkörben legalábbis. Ma már ez nem létezik, így a művészetterápia kultúra, de egyénfüggő is (az egyén pszicho-kulturális múltjából adódóan). Az egyén önmagában nem létezik, az ember társadalmi, így politikai, szociális és kulturális lény, elvekkel, eszmékkel (vallással politikával, erkölccsel, művészettel = kulturális burokban), mint valami köldökzsinórral kapcsolódik a nagyobb közösséghez.

Ezt úgy fejezzük ki, hogy az ember meghosszabbított létező, helyesebben; meghosszabbodni tudó létező (Dunkel). A[z isteniig] meghosszabbítás eszköze a kommunikáció, ideológiák és ennek fajtái:

• szerelem (= szeretet)
• kultúra (identifikáció-identitás, közössé tevés, közhelyek és hagyományok)
• harmónia (= illeszkedés, integrálás, beleillés) - művészetek
• vallás (öröklött és/vagy választott ideológia) – az én kinyílása a kozmoszra

Ezek az úgynevezett távolságcsökkentő gesztusok, mert az individuumok, mint ontológiailag elválasztott létezők egymáshoz való kapcsolódását segítik elő (Dunkel). Sőt, a szeretet (szolgálat, hit) transzcendentál, általa túllépek önmagamon. Vigyázat, a szeretet más-más a vallásban, a pszichológiában, a filozófiában.

Szerény munkámban, ahol csak lehet, metarendszerekbe kívánom oldani a szakismereteket. Az élet értelme a szeretet, de mint a szeretet tevése, nem egyszerűen csak az érzése. Magasabb szemszögből a szeretet nem érzelem, de egzisztenciális attitűd, létmód.

A művészet mindig ősi marad, a művészet ősi célját illetően (eredet, isten, nyelv előttiség, érzelem, ösztönélet, identitás, jelvények, szimbólumok, őselvek, archetipikus helyzetek), és ősi, emberközpontú, antropocentrikus voltában is. Mind a művészet, mind a tudomány a világ birtokbavételének egy-egy módja. Ám a művészet a lét alapállapotához közelebb van. Ez pedig önmagamról, mint világegységről való tudás (vö.: Piaget gyermekkori, primér adualizmus²² fogalmával), teológiai műszóval: unio mistica, és az érzelmek (a lét dolgaihoz való viszonyok). A művészet lényege az eszme és az anyag harmóniája, a szép; az eszme az anyagon való áttetszése (Hegel). A művészet az anyagon keresztül ismer fel szellemi törvényeket. Tehát a magasrendű művészet az aiszthézisből (érzékelés, `’αίσθήσίς), tehát az anyagiból a szellemibe, a gondolatiba (νοεĩν) való felemelkedés eszköze. A természeti népek művészetében az anyag a túltengő, a klasszikus művészetben az anyagi és eszmei aránya ideális (briliáns formák). A romantikus művészet a szubjektum világa felé veszi útját, az eszmei, a személyes lelki tartalom a fontos, tehát a szubjektív líra, a zene, a festészet. Ennek a szubjektívnek a zeneterápia szempontjából nagy jelentősége van. Az esztétikán túlmutató, az „illeszkedő léttel” kapcsolatos általános (filozofikus) elv így fogalmazható meg:

A Szép, a Jó, az Egy, a Végtelen, stb. egy idea (elv, ősminta, a felépítés-kiterjedés, variálás menete: információ), és fölöttébb valószínű, hogy kvantumfizikai, vagy azon is túli elv. Az idea/elv, őskép valaminek a lehetősége, ami már e világegyetem kialakulásakor, vagy teremtésekor, mint lehetőség (potencia, posszibilitás) eleve adott. A Szép, vagy a Jó, a Tökéletes stb. ideája (elve) közvetítődik az anyagi világ szférájában, azaz: pl. a szép dolog részesedik (partcipáció) a szép ideájából. Az ember is részesedni vágyik a lét egészéből, e részesedés (εντελέχεια, entelekheia) a harmónia (illeszkedés, beleillés, a tao, [az Út,] a dharma [buddhista törvények nyolc ösvénye] hit, etika stb.) szerinti élet során valósul meg. A reális és ideális egymásra vonatkoztatása (μέθεξις, méthexisz) a művészetfilozófiában különösen érdekes, de ez azonnal ontológiába és metafizikába torkollik –s ez többszörösen szétfeszítené szerény, mindazonáltal hiánypótló munkám kereteit.

Az időtálló művészetet mélysége és többdimenziós igazsága teszi értékessé, s így olyanná lesz, mint maga a filozófia. Arisztotelész²³ szerint az igazság, a dolgok kutatása „filoszofein peri tész alétheiasz”, azaz az igazságról való bölcselkedés. –És mi más lehetne a művészet? (Művészeten én mindig a magas művészetet értem.) A művészetek nyelve is egyfajta gondolkodásmód (szimbólumnyelv, rezgés [érzelemnyelv]), a művészet is kutatás – az emberin túli világok kutatása!. Márpedig –Parmenidésszel szólván- a: GONDOLKODÁS ÉS A LÉTEZÉS UGYANAZ²⁴ (to gár autó noein esztin te kái eínai). A lét eleve reflexív lét. Mert tud önmagáról. –Hát nem ezt mondta Buddha? A [meg] látás fedi fel a létet. A reflexiót és tudatosságot [nem tudományosság! –D.N.] értve ez alatt. „Az éberség megszabadít a haláltól; a nemtörődömség a halálnak ösvénye. Az ébert²⁵ elkerüli a halál, a felületes pedig, már életében [mozgó] halott. Minden nap meditálj. Meditálj, Meditálj!” Adj teret, belső teret (intus –t) magadnak. Mert minden a térből az ürességből születik.

A mágikus őstudat, mint egy zigóta²⁶, két-három nagyobb részre vált, akár egy gasztrula, majd végtelen differenciálódás folyamatában részletekké alakult. Először a filozófia (teológia+kozmológia+etika, őselmélet, theoretiké), asztrológia (nem jóslás! a lét metaforikus-ritmikus szemlélete, korai személyiség-pszichológia és messze több mint laikus csillagászat), természettudományok (ayurvédikus tudás, mesterségek, tekhné, gyakorlati tudás, praxisz), majd lassan a határtudományok végtelene (molekuláris biológia, kolloidkémia, értsd: az ún. enciklopedikus tudás stb.) jelent meg.

A praxis és theoretiké vészesen kettévált. Egyre több információnk van egyre szűkebb területekről. A tudomány részletez (analízis), a művészet összegez (szintézis). Szélsőséges esetben (ám korunkban tendenciaszerűen) a ,,nagyon specializált szakember” egyre többet tud, de egyre kevesebb dologról. Ez akár a: ’mindent tudni a semmiről’ végletéig is elmehet.

Nos, ezért is van szükség művészetre (egészlegesség, élményszerűség, intenzív élmény és más látószögből más módokon való megismerés). És persze, ezért van ma már sürgetően van szükség interdiszciplináris szemléletre! Avalokitésvara, az ősi India bölcse beszél az észen túli ismeretről, az észt meghaladó bölcsességről -sajnos Descartes nem hallhatott róla. A rációt és szélsőséges redukcionizmust, az egyoldalú indukciók és empirizmust (Bacon) sajnálatos módon irreálisan túlértékeljük. Ráadásul, mentális betegségekben még az okos, intelligens, együttműködő betegeink is elvesznek az ún. racionalizációikban, a gondolatok és a tudatalatti elhárítások és Én-védő mechanizmusok össztüzében.

Az alacsony intellektusú, vagy a kognitív funkcióikban (mentálisan is, gyógyszeresen is) gátolt beteg számára az élménygondolkodás és szimbolikus tükrözés (majd tudatosítás, mint visszajelzés) az egyetlen reális terápiás eljárás. És még valami, a régi buddhista hagyomány tud valami mélyen igazat: ez a megismerés által való megszabadulás. Annyit jelent, nem elmenekülni kell e világból, és saját világunkból (mindkettő gyakran patológiás!), hanem megismerni, nem részt venni benne. Vagy úrrá lenni ismétlési kényszereinken, vágyainkon.

Megismerni, s a megismerés útján (alkotóelemek, motivációk, erők, tévedések, csapdák) megszabadulni tőle.  [Avalokitéshvara] A II. századi alexandriai gyógyító (terápiás) filozófiai beszélgetések a művelt rabszolgákkal (therapón, therapaina = szolgáló, szolgálólány) hasonlóak Avalokitésvara programjához: megismerni -hatalmat nyerni fölötte (társadalmi és lelki bajokon egyaránt) -és megszabadulni. Goethe nem hallott Avalokitesvaráról, de tudott valami fontosat:

 

„Oh, boldog az, ki még remélheti, hogy e tévedések tengeréből felbukkan. Amit az ember nem tud, szüksége épp arra van, s amit tud, az számára használhatatlan.” (Goethe: Faust)

Arisztotelész (tehát Platónnal nem egyet értve) állítja, hogy a művészi utánzás, a mimézisz (művészi utánzat, inkább: MODELL; dráma, zene, kép) bizony gazdagabb annál, amit utánzott. Ergo: a művészi utánzás nem az utánzott társadalmi jelenség (pl. dráma), természeti dolog (stb.) puszta utánzata! Nem is utánzat! Több annál.

A: lehet(ne) még másképpen is gazdag, élménytelített (léttöbblet, létben való gyarapodás -Gadamer) világa.

Arisztotelész írja a poétikájában, a (z esztétikai) darabban a hédoné (gyönyör) a mathézis (önismeret, ~azonosítás, belátás) adja az esztétikai örömöt: az önmegértés, hogy én is lehetnék Cicero, hogy, én is lehetnék Carmen, stb. stb. A tragédia gyönyörködtető hatása (oikeia hédoné [ο’ικεία ήδονή]) onnan van, hogy az azonosulás félelmet (φόβος), részvétet kelt a közönségben. A megnövekedett ÉRZELMI FESZÜLTSÉG (pszichologizálva, az amplificatio) és az, hogy hol belevonódva (identifikálva), hol a drámától eltávolodva (az amplifikáció kifejezés második jelentése), értelemmel, mintegy kívülről is, felülről is szemlélve azt, amibe az imént belevonódtam.

Nos, ez az „árapályerő”, ez az ingamozgás alaposan energizálja a lelket. Ráadásul kimondva vagy ösztönösen, intellektuális nyereséget is hoz(hat), a néző FELISMERÉSEKhez juthat a mű által. Ami ez egy mozira vagy operára is vonatkozik. A hangszeres zene is dráma, mondottam vala, hűséges olvasóm, hogy a zene képzetes cselekvés, minden szonátának drámája van. A megrendülés (eklépszisz), a részvét, öröm, amire rezonátorokként „vevők vagyunk”. E képzavar azonban segít megérteni: mire is rezonálunk. Mert még akkor is rezonálunk, ha a rútat, igazságtalant, a fantasztikumot látjuk, hisz’ mindegyik ott van az életünkben, valahogy mindenhez viszonyulunk! Mert a néző a színpadi történéseket önmagára, saját élettapasztalataira vonatkoztatja.

Így lehet a darabban valami egyedi, különös, vagy mindenkit érintő általános (το καθόλον). De a lehetséges (το δυνατόν) is reánk vonatkozik, avagy; a mi létünknek nincsenek más, létlehetőségei? A terápia épp erre a másképpre (τά ενδεχόμενα ̉`αλλως ̉`εχειν –kedves olvasóm, jól sejted, ez is Poétikából, a művészetterapeuták „bibliájából” idézett rész) irányul! A későbbi esztétikák (1) „megmozgatni, (2) gyönyörködve (3) tanítani” hármas oszlopának:

1. esztétikai (filozófiai) 2. művészet-lélektani (pszichológiai) alapjai a: (platóni-arisztotelészi hagyományon alapuló) „delectare-movere-docere” hármas hatásából épül. Elvarázsolni, hogy oda-figyelj (fókuszolj): szórakoztatni-gyönyörködtetni (delectio). Hogy megfeledkezz önmagadról (decentrálás). Megmozgatni, ide-oda dobálni, hogy kimozdulj (movere, motivatio) passzív, vagy épp hataloméhes, depressziós, stb. állapotodból, és persze tanítani (docere), hogy a világra ismerj, magadra eszmélj! Terápia? Ontológia? Esztétika? Nem vagy, hanem is-is!

A cselekvő-aktív átélés (Moreno), érzelmi megtisztulás, szociális interakció, és az ún. realitástöbblet (Moreno, Gadamer) lehetséges. Figyelem; e realitástöbbletnek van köze az ún. mimézis léttöbbletével, a divatossá vált, gadameri: létben való gyarapodással! A játékban két szféra működik (Goffman) a (1) szavak, (2) cselekedetek szintje, de emellett egy metaszint, a szimbolikus jelentések szintje is működik. A játék során tanulás is lehetséges, a tanulás pedig elsőrangúan fontos minden mentális betegség kezelésekor, de minden forradalmi változás során.

A nem katartikus, nem teoretikus,tehát: közvetítetlen lét a hétköznapi tudat, ennek tartós, generalizált élménye a hangulat. Ez létünk eredeti állapota és (Heidegger) eredeti létmegértése.

A megértés, ill. ez fajta, eredeti megértés komplex: önmagamnak a világgal való egysége, mi dolgom vele, mi történik velem, hányadán is állok a világgal? Azaz, ahogy magamat a világban találom (Befindlichkeit, Heidegger). A világban találom magam, csakhogy ez legelébb esztétikus (Dunkel), mint sem bárminő teoretikus, reflexív, vagy elemző tudás.

 

Heidegger szerint az ’igazság (megmutatkozás, el-nem-rejtettség) létezése tulajdonképpen szabadságként mutatkozik meg.’ Az igazság annak a lenni tudása, hogy az elrejtettből fel-fedő létet tudunk csinálni. A hangoltság (Gestimmheit) a hangulat (Stimmung), a felfedő létre való ráhagyatkozás, tehát nem érzés, nem élmény, vagy nem az csupán. A hangoltság az egész létbe való ki-tettség (ek-szisztencia) érzelmi megélése, nem azonosítható csak érzéssel, ami csupán látszat szerint, mint érzés, lényege a hangulatnak!! A világban fel-találom magam, magamra találok, ahogy az egész létbe ’bele vagyok dobva’, és ez legelébb esztétikus, testies-hangulati-érzéki élmény, minthogy teoretikus, reflexív, vagy elemző tudás lenne.

A hangulat kvázi oda-kapcsolódás az egészben vet létezőhöz. A hangulat által vagyunk beleágyazva (Heidegger) az életünkbe és létünkbe. A szenvedés, a tudatlanság és a csak tudás lapos, szürke, egyfajta depriváció; a lét-egésztől való megfosztottság.

Az érintettség, a közöm van hozzá, és az ezzel járó én-határ kitolódása (Dunkel) az érzelmi intenzitás, a tenzió (feszülő lét, disszonancia) felfokozza azt az élményt, hogy létezem, nem pedig, hogy vagyok. A világgal pedig a művészet eszközeinek segítségével vagyok leginkább egységben, nem pedig teoretikusan, vagy gépeket (instrumentálisan) gyártva. A hétköznapi tevékenység is esztetizált, páthikus (= érzésekkel, indulatokkal és testies létmóddal is átitatott) spontán, inkább reflexszerű, hangulati, mint alaposan kigondolt. Tehát nem reflektív, nem szofisztikált. De a lenni-tudni, azaz, képesnek lenni ’lenni’, azt is jelenti, tudom; mikor mit kell tennem, mert értem, mi szükséges, azaz értelmezem a világot. Az értelmezés és megértés nem ugyan az, dolgozatunk szempontjából azonban a lényeges az, hogy a művészet mindkettőt teszi (Hume, minden ember, mint ember alapvetően „érzi” egy mű mondanivalóját. Kultúra, nevelés és iskolázottságunk különbözőségei és a mű gazdag értelmezési lehetőségei azonban számos, eltérő felfogást tesznek lehetővé). Logikus, hogy mindkettő (értelmezés-megértés) átmehet egymásba, hiszen adhat megértést egy téves értelmezés próbája is, de egy előzetes, (akár ösztönös) megértés (Entwurf) bomlik ki, fejlődik értelmezési ideológiákba szakmai, de akár kozmológiai rendszerekbe.

Ontológia és művészet tehát, az emberi fejlődés meghatározó szakaszában nem elválasztható. A művészet a megértés módja. A MŰVÉSZET AZ IGAZSÁG KIMONDÁSÁNAK nyelve, [életjáték és élet marasztalása, jelen,²⁷] mert az igazság –mint megérett egész- inkább élményszerű, mintsem nyelvi-gondolati struktúrákban differenciálható. Ezért él a korai filozófiák és a vallások a példabeszédek, hüperbolák, zen kóanok és képszerű megjelenítések (a kizökkentések) eszközével! TÚL MINDEN FOGALMIN! Mert a FOGALMI SZŰKEBB, MINT A LÉT. Az ész igazságai nem a szív igazságai (Pascal, Spinoza). A csecsemő, a kisgyerek szavak előtti birodalma (preödipális és preverbális epocha) is fogalom nélküliség. De az a világ, ahonnan jövünk (kollektív tudatalatti, szellemi világ) sem verbális, mert nem emberi.

 

A játék az élet „vendégül látása”, az élet marasztalása. A játék kényszermentes „szerep” s csak idézőjelesen írható szerepek vannak benne. A játék maga lét lehetőségeinek játéka —amit magában a játékban idézünk meg. A játék szakrális eredetű. A játékban értelmet adunk, ürességet töltünk ki. A játék öncélú, van. E „van” tölti ki az ürességet –az élet, a lét bőségéről van szó. Eredete kifejezetten szakrális volt. A játék öröm, és szabadság. A játék spontán, érzelmileg telített, önmagáért való, s legfőképp FÉLELEMMENTES állapot. A félelem (gátlás, elvárások, kritika, szégyen)― mentesség nem csupán lélektani helyzet, hanem az alkotás gáttalanságát jelenti. A játékban és e félelemmentes helyzetben nyílik meg a lét öröme.

A zenei élmények, egyáltalán; az élmények, (Gadamer [1984], vagy Dielthy [1974]) épp azért mozgatják meg a zsibbadt lelket, mert egészlegesek, benne nem különül el, reflektáló, vagy érzelemmentesen gondolkodó tudat: egész lényünk (múltunk, a percepciós mező, az itt és most friss élményei), tehát a most hangsúlyozott benne. Nincs az, és én, nincs leválasztott élmény, és az élmény alanya.

Az élmény tárgya, és alanya a KÖZVETÍTETLEN LÉTÉLMÉNYBEN azonos lehet, ahogy a buddhizmus tanítja: a meditációban már nincs megfigyelő és megfigyelt, már csak egység van, az az egység, amiből szépen kiszédelgett az emberiség. A teremtő kreativitás, a művészettel és vallási élménnyel ÁTÉLT KÖZVETÍTETLEN LÉTÉLMÉNY egyfajta visszatérés a kozmoszba, az ember kaotikus világából. Hisz’ csak illúzió, hogy az ember irányítja a saját világát. (Minden nyílt rendszerben sok a bizonytalanság, a változás.

A kreativitáshoz messze nem elég a könnyen kialakuló, sőt, váratlan asszociációs lánc, kevés, vagy diszfunkcionálisan működő neuregulin enzim, vagy épp amphetamin, vagy (cukorral-koffeinnel) felpörgetett adenil-cikláz enzim (felgyorsult transzport folyamatok az idegsejtekben – gondolatrohanás, tágabb asszociációk. Azzal még nem alakul ki a magas formaérzék (integráció), ami minden részletet remek egységbe integrál – ez a műalkotás sine qua non –ja. Az integráció másik neve: megszervezés. Működőképessé tevés (instuto ergo sum). Az integritás okán nem hullik szét az, ami működik, ám ennek az összeillesztettségnek…

… ennek másik neve a harmónia (össze + illések).

Vessünk azért egy pillantást a keleti művészetfelfogásra is, hiszen Kelet filozófiájáról rendre elfeledkezik a magyar egyetem. Ami, tőlünk, nyugatlakóktól nem csak méltatlan ignorancia és gőg, de szellemi vakság is.

Arisztotelész szerint a művészet az ember javáért van, mégpedig szellemi, lelki javáért. Így érthető a következő logikai láncszem; a mű mély létmegértésből ered, más szóval, a mű inspirált. Szánalmas, ahogy ebből ma, a részletkutatásokban csupán agyi enzimaktivitás lesz (izolált mém, vagy adat, ám kontextus és rendszerelvű gondolkodás híján). A keleti művészetfelfogás centruma az én-telenség elérése, korunkban ez fordítva van, minden a kis ego szolgálatában áll. Ént növesztünk. Holott, mi spirituális lények vagyunk, az emberi utak labirintusában, nem pedig spiritualitással játszadozó emberek. A művészet a tudat fókuszát változtatná meg, Œíva táncol, Síva dobol, hogy ritmikusan átrendezze a világot, és persze, hogy felébressze az álmodót téves azonosulásaiból.

Hogy rámutasson, a tánc ex-stazis, kívül-állás a »köz vélekedésén, a vélemények világán, megkötő, okafogyott hagyományokon, a sablonos viselkedésen, az ismert, a jósolható, sablonos, sematikus világon«, mert nem ez a világ, e séma biz’ e világ NEM AZ, szanszkrítul: māyā.

A keresztény és keleti művészetfelfogás közös pontja a teremtés megújítása, vagyis az újra-teremtés. Síva tánca az öncélú (autotelikus) FELSZABADULT játékra is utal, a kreativitás ártatlan, felszabadultság és félelemmentesség nélkül létre sem jön. Krisna a ligetben teheneknek fuvolázik és együtt táncol a gopikkal. Isten nem komoly, hanem felszabadult, könnyed, játékos. A világ elemes játék, kövei, atomjai, moduljainak (vö.: elliptikus egyenletek, Fibonacci növekedés és variáció, atomok [Demokritos, Leukipposz]) elrendeződése -elrendezhetősége mutatja, hogy a világ soha sem ugyan az: a világ, egy folyton átrendező, játékosan megújuló kaleidoszkóp. Lehet építeni, teremteni, variálni, kreatívnak lenni. A kreativitás tehát több, mint antropológiai jelleg.

-Játszani, komolyan? A kettő kizárja egymást, a játékba belefeledkezik a játékos, mert EGY–gyé válik a játékával, ez a lélektani és filozófiai Ön-feledés, az Ön-feledtség édes állapota ego –így parazita programok nélkül való: ártatlan. S az játssza, amit, s nem azt, amit elvárnak tőle (szorongás és instruáltság, elvárás-mentesség).

A komolyság amúgy is betegség. A teremtéshez gyermeki gond-talanság, élménygondolkodás, naivitás és könnyedség kell. Az élet nem logikus, nem is praktikus, hanem egyenesen paradoxon. Misztika. A természet maga kreatív, a káoszból indul egy tendencia (visszacsatolódó önerősítő hurkok), majd ún. bifurkációhoz, elágazáshoz érkezik, majd, újabb és újabb bifurkációkhoz ér. Az élet új és új ösvényekre lép, új és új utakat próbál ki, bizony új és új formákba költözik az élet intelligenciája.

Az alkotási folyamat ellensúlyozni képes destruktív folyamatokat, amik kikezdik az Én integritását (trauma, tárgyvesztés, támadás, egzisztenciális deficit), vagy épp a világegyetem egyes részeit újítja meg. A művészet segít az embernek értéket, értelmet adni az életének, ugyanis sok-sok embernek fogalma nincs arról, hogy az élet nem passzívan hoz értéket, vagy sivárságot. Bizony, az ember MAGA-MAGA AD (vagy nem tud adni) ÉRTELMET AZ ÉLETNEK.

A művészet „kineveti az entrópiát” (összetett rendszerek), hiszen a rendetlenségből rendet teremt, ami már nem tud szétszóródni, disszipálódni. Az »entrópia-farkasokon szájkosár van«; az nem tud kikezdeni minden rendszert –ahogy ezt a fizika tanította. A műalkotások is olyan, ún. »összetett rendszerek« (lásd: káoszelmélet), amikre az entrópia nem érvényes. A fantázia világát a „földre hozta kvantumfizika”: -

- BIZONYOS TÖRVÉNYEK NON-LOKÁLISAK, azaz mindenhol (lélek, esztétikum, populáció növekedése, hőenergia szétszóródása, stb.), MÁS-MÁS ALAKBAN, DE UGYANÚGY JELEN VANNAK. Bizonyos pillanatokban és nagy gravitációs helyen bármi lehet, hisz’ az eddigi törvények „felfüggesztődnek”, sőt, a kauzalitás is megfordulhat, „előbb száguld az ágyúgolyó, s csak azután gyullad meg az ágyú kanóca” (kvantumfluktuáció, az állapotok közötti kaotikus jósolhatatlanság, dimenzió-csavarok alkotta perturbációk). A tudomány (konvergens gondolatmenet egy jól kitaposott, szűk ösvényen) mégis segít a kisemmizett művészetnek; a káoszelmélet és kozmológia, kvantumfizika mondja, a képzelet, az, ami lehet, és az, ami van, bizony nem különálló dolgok!

A képen egy Dürer-grafikát látunk; Szent Mihály Arkangyal a sárkánnyal küzd. -Dehogy. Csak látszat! Dürer is, mikén mi magunk is, önmagunkkal küzdünk. Dürer valami mást is belecsempészett a képbe: az alkotóerő legyőzi az esztétikai értelmezéseket (szimbolizáló sárkányt). A száraz esztétika „sárkányát” igazan fogalmazta meg Márai: a kispolgár számára a művészet nem élmény, csupán információ! És ebben az egyetemi oktatócskáknak, a rendre nem működő iskoláinknak vajon nincs szerepük? Dürer gondolt rá, hogy Mihály arkangyal nem egyszerűen legyőzi, hanem inkább megszelídíti a sárkányt, akit simogat, -de a kereszténység mindig győzni akar(!) -valami ellen, még csak nem is valamiért…

 

A lehet -ből lesz a nem lehet, s a nem lehet -ből a lehet. A világ, a műalkotás keletkezési folyamata, sajátos szamszárája²⁸ leírható olyan, (az áttekintést megkönnyítendő egyenes vonalú) modellben, hogy az a kvantumfizikában, a káoszelméletben, valamint az esztétikában is érvényes legyen, íme:

A metatudományok korában az élet, többé nem dolog, főleg nem izolált, és nem élettelenné értelmezett. A metatudományok korában a szekularizációt szükségszerűen váltja föl az integráció, az igazi tudományköziség.

 

A művészet (mint, szimbólumrendszer, rend és rendszerképzés) lényegét már korábban kimondtam, ez a SZERVEZŐ ELV, (instituo ergo sum) nem egyszerűen a jó ötletek és az asszociativitás. Mint ahogy én minden, akár telefonszámon alapuló témára tudok akár 7-8 stílusban is rögtönözni, pl. Beethovenre sem csupán az asszociativitás és divergens gondolkodás a jellemző, hanem a formaérzék (helyesebben meg-formáló erő) is. A mű: a MAGAS FOKÚ INTEGRÁLTSÁG („fázistér-szerűen”, -samskŗtam– Védikus megfogalmazásban) folytán lesz mű, melyben minden apró rész minden másik apró résszel „tökéletes és sokoldalú, rendszerelvű” összefüggésben –harmóniában (illesztettség) áll. Tehát nem igaz az a neurológiai-pszichiátriai sztereotípia, hogy minden alkotó lelki beteg.

A kreativitásban rejlő „másság”, másképp–ség, szokatlanság, zavarja a konform embereket (a szorongást csökkentő állandóság), akik akár el is taposnák azt, aki kreatív tud lenni –mert a másik léte/ alkotóképessége/ eredetiség megkérdőjelezi az ő sablon létét. Az alkotó is, az alkotás is elüt, de hát el is kell ütnie a sablontól, azért azt/ őt anomáliának láttatja a megnyomorodott, a szégyenkultúra és a zsarnoki konformitás-kényszer fogságában sínylődő ember, aki lemond önnön szabadságáról és önkifejezéséről is – a közösség vélt oltalma miatt. Ez egyszerű szeparációs szorongás, ami úgy beépül a személyiségbe, hogy nem mer önmaga lenni. A kreativitás pedig úgy viselkedik az emberi lét fejlődésében, mint azok a szupresszált (elnyomott) gének, amik csak ritkán nyilvánulhatnak meg, de újat (pontmutációt, mutációt, új tulajdonságot) hoznak, így az a fejlődést indukálja, vagy új tendenciák megőrzésében játszik szerepet. Maga a megújulni tudás a létezők jellemzője, az anti-kreativitás (változatlanság, merev konzervatívizmus, elfojtott impulzusok neurális, szociokulturális szinteken) hosszú távon pedig letális (halálos) lehet, miként a beltenyészet (nincs új, vagy megújító információ).

E biológiai törvényt a lélektani „karakterpáncél” a depresszióval (múltban élés) vagy a genetikával összevetve azt kapjuk, hogy e rendszerekben is igaz a káoszelmélet; a kvázi-periodikus törvények megléte. Nem lehet mindig minden egyforma, így a ciklusok és periodikus visszatérések sem. Minden szabályosságban ott lakik „a kis ördög”, az az apró szabálytalanság (perturbáció), ami, ha a periodikus folyamat pontosan ismétlődik, akkor e parányi perturbáció „kisördöge” hirtelen naggyá nőhet, és hatása meghatározó, akár katasztrofikus is lehet. Stabil rendszerek a kvázi-periodikussággal tartják „kordában” e kisebb perturbációkat. Ezért kell kvázi-periodikusnak lenni bizonyos fehérje-szekvenciáknak, a gének és a sejtek működésének, ezért öröklődik sok betegség, ha mindig hasonló gének találkoznak (perturbáció felerősödés, legyen az domináns, vagy recesszív öröklésmenet.

A játékosság nagyon fontos, az elemek „frissítő”, többdimenziós (vonatkozás – gazdag) felcserélgetése, a mintázatok kaleidoszkópszerű átrendezése (transzpozíció, variáció). A játékhoz persze játékos jellem, sőt; játékos neuronok kellenek –saját magunk mintázatának felülíró képessége.

Mint a világban: egyszerre vagyunk (testi-lelki-szociális) erők játéka, de lehetünk ezen erők forrásai is.  A határok mindig mozgásban vannak, nem lehet rámutatni, itt valaminő hatások eredménye, összegződő végeredmény vagyok, itt már mindennek a szerzője, oka és elindítója.

A zene (testbeszéd elemek a dallamokban) és ami ugyan az, a tánc (zeneiség a mozdulatok arányosságában) az indiai Samgītādarpana –ban Œíva (esetleg Brahmāra) istenségtől származik. Ám Œíva a valószerűbb, az Univerzum kezdeti feltételei, az ősi ritmus (minta, elv!!) az a nagyon érzékeny kezdeti feltétel, ami megszabta, egyáltalán, milyen kozmikus műalkotás (synthesis) jöhet létre (chrónos prótos, prótotypon, arché). A létezők csupán formai jelenségek, amolyan ritmushordozók (rhütmidzomenon –ok), ami lényeges, mögöttük van.  A zene, miként minden művészet két változatban fellelhető: a zene teljessége (Samgītam I. 4-6) lehet magas művészet (mārga), de lehet a világi élvet, szórakozást (delectio) szolgáló helyi, lokális³³, földies, közösség, értsd; népzene (deœī). Bharata király zenei gyakorlata volt a „magas ösvény” (prayuktam). Ez, funkciójában [Œatapatha-brāhmana III.2.4., a Vāc, a ’női princípium’ elcsábítása] mi nyugati musica sacrankhoz inkább hasonlít.  Amin a platóni, ideális (kozmikus ősmintákon, harmóniákon és szümpatheiákon –összeilléseken és összecsengéseken alapuló) zenét kell értenünk. Az ilyen kiegyensúlyozott zene³⁴ az elmét más tudatállapotba hozza, és ez megszabaduláshoz (vimukti-dam) vezethet.³⁵A zene igazából gesztusnyelv, nem csoda, ha valaha sokkal szorosabban kötődött a tánchoz. A Samgītam I. 15 hasonlóképpen differenciál transzba ejtő és szórakoztató táncformákat.

Maga a Védikus irodalom népiképp műalkotás, de van olyan vonatkozása is; miként az ősi minták mimézise (Kopt-keresztény mise, mint áldozati bemutatás és megemlékezés), ezen túl még bír egy funkcióval, jelleggel, vallási-liturgikus művészet, sőt; bölcselet.

Az ősi; mágikus-mitikus-vallásos-áldozati jelleg azonban nem India sajátja, mégis, az egyik legtisztábban ránk maradt örökség. Mutatja, a művészet mennyire nem érzéki jellegű, mennyire tévedés a világ utánzása, jóllehet Platón, Arisztotelész nyomdokán nagyon jól kimutatható, a mimézis inkább jelentés többlettel bír, jó, mondom gadameri műszóval; a művészet a létben való gyarapodás útja. A Ganharvák védikus recitálása élesen elválik minden, az örömöt szolgáló tánctól, vagy zenétől, azonban a játék öröme, az öröm, mint a meditáció egy fajtája, pontosabban az öröm, mint az ego-ról való decentrālās, ön-feledtség segít a téves, erős világi azonosulásoktól való megfeledkezésben.

 

Platón a Ŗigvédából „vehette” az ideák, az „isteni fény” keresésének motívumát, a Ŗigvéda az örökről, az elmúlhatatlanról beszél, sokszor nem szószerinti fogalmak segítségével, csupa-csupa reá-utaló metaforával, zenei utalásos szimbólumokkal (költői vallásosság). Amit a Ŗigvédában  keresünk, amire „vadászunk” a „magasabb ösvényen” (mārga), az a rejtett fény Agni isten (a Nap) nyoma. AZ IGAZI MŰVÉSZET NEM GYSZERŰEN CSAK "ESZTÉTIKUS", UTAL A FORMÁRA, A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET MEG A FORMÁKON KERESZTÜL UTAL A FORMÁT NEM ÖTLÖTTRE. India művészete a differenciálások ellenére nagyon szakrális, az öröm, sőt, a tantrikus szexualitás (én-fölötti dimenziók) sem megtagadott benne. A keleti gondolkodás sajátja, hogy több oldalról szemléli kiszemelt tárgyát; majd e sok szempontú tapasztalatot gyúrja össze –és pont ezért a gazdagon való integráltsága okán nevezhetjük a keleti gondolkodást bölcsnek, szintetikusnak ―szemben a mi kultúránk erősen analitikus, disz-szeparált szemléletmódjából adódó tudós balgasággal.

Ahhoz, hogy engem ne vádolhassanak azzal, amivel én magam vádolom az esztétikát (hogy nem integrál határtudományos ismereteket), és a neurológus kutatót is, aki azt hitte, csupán egy enzim működés defektusának okán, a szabaddá vált asszociációk sora elég a kreativitáshoz, -ami (szerinte) az őrület egy fajtája, ejtek néhány szót, a tágabb értelemben vett kreativitással kapcsolatban. Mi nem a Valóságban élünk, hanem illúziókban, hazugságokban, az ún. hétköznapi tudat felemás (hol tudományos, hol szubjektívan elfogult, hol ösztönös, hol csak a mások véleményét visszahangzó) állapotában. A világ és én, ezt éljük meg, maximum, és csak néha, a világ és az én csoportom, a világ és mi. A kreatív agyhasználatban én és a világ egyek vagyunk, valóban csökkenhet az agy látens gátlása, „megengedjük magunknak a bizarr ötleteket, megoldásokat, képeket, vagy hangokat (asszociációs utak, brainstorming). Az alkotó (ha nem hiszünk az ő saját ön-értelmezésének) egy tathágata, azaz a végső valósággal összhangban nyilatkozik meg (pl. a Szép), ami épp, hogy alkotó módon történik. Ilyenkor nem méricskélünk, analizálunk, hanem a világ és a saját dolgaink minősítés nélkül fogadjuk el, ez a neti-neti, sem ez sem az, sem ilyen, sem nem olyan, az ilyenség élménye. Az akvarell jól mutat türkizben is, vagy épp szürkéskékben.

Mi a saját és mások gondolatainak/ vélekedésinek foglyai vagyunk. Platónnak igaza volt, a barlang és a barlang (elménk) ködképeinek foglyai vagyunk. Bár az alkotásban gondolatok torlódhatnak, és sokszor gondolatrohanás lehetséges, a kreativitáshoz egyfajta üresség, tisztaság, gondolat és előítélet-mentesség szükséges. Olyan JELEN-LÉT, amikor a múlt nem befolyásol, nem gondolunk a jövőre, az itt és most lélektani-spirituális frissessége a miénk. A spontaneitás egyfelől ezt az itt és most –ot jelenti, másfelől az alkotóerőt, de nem a csiszolás mániákus perfekcionizmusát; az erőfeszítés nem könnyed, nem spontán, a természetes könnyedség (fluencia) az, ami több, a pszichológiai ötletek könnyedségénél (a Torrance-i értelemben vett fluenciánál).

A diverzitás, a sokféleség (vitae pluralis) mind genetikában, mind az ökológiában-cönológiában az Univerzum bőségének és az életerő megjelenése, a sablon még a sablont akarókra is veszélyes –hosszú távon. Az új megjelenésekor még nincs ego, ízlés, társadalom kiépítette érték és ítéletrendszer, félelem, megfelelési kényszer és elismerés utáni vágy, csak a természetes rácsodálkozás és az őszinte megnyilatkozás, ami két féltekés, és olyannyira spontán, hogy eleve nem tud a társadalmi sablonokhoz hasonlítani. Az alkotók sokszor teljesen tudatában vannak alkotó erejüknek, korszakos újításuknak, mégis, a kreativitásnak a hiúság, az összehasonlítás és félelemmentes állapot tesz jót, -nem kell mindig megfelelni sem közönségnek, sem szaktekintélynek, az alkotás öncél, autotelikus, nem lehet szempont semminő külső szempont, társadalmi haszon. Az újítás már más dolog.

Harmen Steenwjick (cca 1612 – cca 1656)

Vanitas (mulandóság) Azzal, hogy a mulandóság és érzékiség szimbólumait festi meg –utal a nem érzékire, s a nem mulandóra) Látjuk a formavilágot, az azt érzékelő modalitásokat, íz –boroskancsó, kialudt gyertya és kialudt pipák: elmúlás és tapintás, látás, … és múló ösztönök. Csiga, a létbe való labirintus-szerű bele-tévedés –a csiga (logaritmikus) spirálja, üvegpohár, de a könyv –a tudás is elavul (oh, docensek és professzorok), a kard és a koponya a halál, a sebezhetőség – és elillant illúzió, tovaszállt mámor: az elszáradt szőlőkacs. És… még maga a mulandóság, a  vanitas is elmúlik (Vanitas vanitatis) amikor a formavilág beleolvad az ürességbe. Az igazi művészet nem esztétikus, csak utal a formára, a szakrális művészet meg a formákon keresztül utal a formát nem öltöttre – a ki nem mondhatóra.

A művészek tudják, mikor már megrepedt az ego –juk, hogy csupán csatornák; isten ellenében sikerrel játszani nem lehet, de csak istennel lehet igazán játszani, ő imádja a játékot, az isten, és saját, ismeretlen énünk természete a játékosság. Ezért, hogy a komolyság, még a templomban is, nem oda illő, a komolyság, a kegyetlenség és a merevség egyaránt betegség.

Mert a csatorna közvetít, »nem cselekedve cselekszi« az alkotást (-Buddhizmus, vei-vu-vei), a kreativitás is egy ontológiai-pszichológiai ellentmondás. Sok szó esik a hinduizmusban és buddhizmusban (és művészet-felfogásukban) az ún. gondolat nélküliségről, egyfajta ihletettségről. A kvantummechanikai modell szerint ilyenkor egy ritka esemény történik, az egész agy összhangja (elektromos aktivitás hullámainak teljes szinkronizálódása) jelenik meg. Másképp, ha és amikor nem a gondolataink foglyai vagyunk, csendben vagyunk, meditálunk, de legalábbis TÚLJUTUNK A FOGALMIN: megjelenik, Aki Van. TUDATÁLLAPOT-VÁLTOZÁS -divatszóval élve. Istentől, és az alkotón (az Ürességen) keresztül való teremtési aktustól legmesszebb a filozófus áll. Mondom ezt egyfelől, mint filozófia tanár, másfelől, mint alkotó és előadóművész is. Mert minél többet gondolkodunk, annál inkább teremtünk egy kognitív falat, gondolatokkal zsúfolt elmét, ekképp az isteni/ organikus „Vanság”, az alkotó módon való lét, nem tud megszólalni bennünk; a gondolatok uralják az elmét.

Carlo Saraceni (1579-1620) Szent Cecilia és az angyal

Szent Cecilia a zenével nyugtatta meg verekedő bátyjait… azaz, miként Dávid király a hárfájával indukált ún. TUDATÁLLAPOT-változást. Nem keresztény értelmezésben, a zene, mint a természeti törvényekhez, sőt a geometriához legközelebb álló és nem fogalmi művészet áll közelebbi rokonságban az angyalival, mint már nem e-világival, Wittgenstein naiv metafizikájával, az el-nem-mondhatóval… Ez a gyermeki, még a fogalmakkal és iskolákkal be nem szennyezett agya, és annak preverbális nyelve hasonló a szavakat már elhagyó ultraverbális, épp ezért: zenei nyelvhez.

 

Az új és az újszerű ember nem sablonos, még nem agyon-értelmezett –ezért nevetik ki, félnek tőle, sőt, öletik meg, vagy teszik lehetetlenné. Az egész emberiség ma már a múlt fogja. A szakrális társadalomban a művészet isteni dolog, nem birtokolni való érték, nem lehet felhalmozni, nem hatalomra való. Megisteníti a profán e-világot.

A teremtő, kreatív és gondolkodó (nem más gondolatit faló) ember gyors futó, nem várható el, hogy egy átlag városlakó utolérje. Az új, [még] nem értelmezhető. Még nem, hiszen nincs még kritikája, recenziója, nincsenek, de nem is lehetnek ismérvek. Koordináta rendszer. Mikor „üldöztek” improvizációimért, az volt a legfőbb kritika, habár jól rögtönzöl, „de akkor is” csinálj legalább egy vázlatot, mert sose tudod, milyen lesz majd, mi van, ha nem lesz elég jó??

Debrecenben, a Liszt Ferenc zeneművészeti Konzervatóriumban diák fegyelemit kezdeményeztek(!), mert önálló koncertemen, orgonán, csembalón, zongorán és marimbán rögtönöztem -a közönség témáira, legalább 5-6 stílusban. És még csak harmadéves voltam… Igaz, az ott jelen lévő és inkognitóját megőrző újságírónő később egész oldalas arcképes cikket írt az eseményből, de a zárt ajtók mögött zárt elmék kritizáltak, hogy bejósolhatatlan dolgokkal veszélyeztetem az iskola jó hírét. (Úgy vélték, van neki ilyen.) Mindent rögzíteni és jósolni akarunk –pedig maga az élet jósolhatatlan. Ha jósolható: csak-gép, nem él, nem mozog, halott. A káoszelmélet volt a válasz, miért nem tudja Laplace Démona kiszámítani a világot, -még ha ismerné is a részecskék helyét és impulzusát.

Mert a világban mindig megjelenik az új, a nem jósolható, a váratlan, szaknevén a: turbulencia, a kvázi-periodikusság. Olyan kicsiny részadat(ok) [érzékeny kezdeti feltételek] ami(k) a későbbi jövőben megváltoztathatják a folyamatok irányát… A kreativitásban van valami sztochasztikus is, heurisztikus is, de egyben. Ez a megújulás „kódja”.

Ma az improvizációt újra a csodálják, a Londonban a Royal College of Organist vezető művészeti titkára, Simon Williams mondta, egész Londonban nem talál olyan kreatívan díszítő, sőt, rögtönző előadót, mint én. Csak ugyanazt teszem, mint Magyarhonban régen, persze, akkor hülye voltam és deviáns, azt mondták: miért nem vagyok mereven kottahű? - ma meg nagyon tehetségesnek, zseniálisnak mondott előadó. Pedig semmin nem változtattam…

A »valódi« művész azért hasonlítják az őrülthez, mert épp, hogy az átlagember kullog utána –ugyan, az átlagember túl-elfojtásában és átlagember-utánzatként gondolatok és saját élmények hiányán, mibe is tudna beleőrülni?? Igaz, ma már új pszichiátriai áltudomány, az ún. „kifejezés patológia” próbálja megszabni, mely kifejezésforma „normális” értsd; számukra érthető, de számukra csak a konvencionális érthető (normális nincs, átlagos, mi rosszabb: statisztikai hibahatároktól, tévedésétől és a mindenkori kulturális környezettől nem mentes átlagolás lehetséges csupán. –Honnan a pszichiáter gőgje?, hogy eldöntse, mely kifejezésmód érthető, értékes, ez csak utólag megállapítható, ő nem teheti meg magát műértőnek, hisz’ sokszor még az esztéták sem azok! Az új –egyszerűen új, vagy fejlett vagy, vagy érzékeny vagy, hogy megérezd, hogy ezen új, jó is egyben, vagy nem.

Nincs még eszközrendszered méricskélni – sajnos, a zsenit csak a többi zseni értheti meg. Gondoljon a kedves olvasóm Einsteinre… az eltérő sebességgel (és intelligenciával, tehetséggel…) mozgó megfigyelők bizonnyal eltérő módon látják az eseményeket…

Ahogy az egyházak bekebelezték a szexualitást, a házasságkötést, a korábbi, profán ünnepek feletti kontrollt, ütötték bele orrukat mindenbe, ítélve és címkézve ezt-azt pogánynak, megtűrhetőnek, szentnek. Nos, az áltudomány³⁶ pszichiátria is [a „szomatikus” orvostudományhoz hasonló] kompetenciát követel magának, a társadalom (konformizmus, sablontömeg) meg mögé áll, injekciókkal és ’tudományos tévképzetekkel’ (!) is a konformizmust szolgálja³⁷, ami nagyon alkalmas eszköz -nem csupán a pszichotikusok és alkoholisták ellátásban, (ha még van ilyen hazánkban), hanem megmondani; mi számít normálisnak?

Csakúgy, mint a kritikusok, akik nem képesek alkotásra, de azért még az újat is kritizálják, persze minden menzúra nélkül… Pedig a diverzitás, a sokféleség, a természet bősége, mely gazdagság önmagában érték, sőt, a genetikai, szociális, pszichológiai egészség kulcsa. A valódi művészetben eltűnik az ember, a büszkeség, no meg a művészi öntudat. Amikor zongorázom, azt ma már inkább meditációnak, mintsem hangszerjátéknak találom. Ebben a hangszerjátékban eltűnik a társadalmi-pszichológiai én. Minden a fejemben születik, az ujjaim néha nem is követhetik a zenei gondolatokat. csatornává válok.

Nos, hát nem ez volna a művészet értelme? Hogy általa igazán, mássá lehessünk… Sajnos a tömeg hülyítése, szavazóbázissá és fogyasztóvá nevelése, no meg modern rabszolgává tevés oda vezet, hogy ezen embereknek erősen sémakövetőknek, külső kontrolláltnak (manipuláltnak) kell lenniük. Az elhanyagoló, időhiányos, vagy érzelmileg labilis, avagy túlkontrolláló anya szó szerint; nem hagy teret, az ún. potenciális teret (Winnicott) a kisgyermek számára.

A potenciális tér, miképp a matematikai – káoszelméleti fázistér, virtuális, ez a kisgyermek és az anya közötti tér, ahol a fantázia, a vágygondolkodás és a játék megnyilvánul. Később ugyanez lesz egy átmeneti tér az „objektív” való és az érett felnőtt pszichés valósága között. E térben zajlik a fantázia játék, ebben hat kölcsön a valóság és az én, sőt; e segítségével történik a valóság és az „én” elkülönítése, de a valóság kreatív megélése is (Winnicott³⁸).

 

POTENCIÁLIS TÉR kizárólag eleven, kölcsönös kapcsolatban születik, méghozzá csak emberi kapcsolatban –ahol az anya megnevez, rámutat dolgokra, majd… később értelmezi a dolgokat (látod, kifolyok a szitán a homok, mert lukas… sok-sok apró lukas… ,majd ha megérik az alma, édesebb lesz, akkor esszük meg, még most savanyú…). Bár, állatoknál (primates –főemlősök) csak gyengébb analógiát lehet megállapítani, az ember nevelte állat, az emberi értelmezések és szimbolikus világ-közvetítések révén egy gyermek (2-3 év) szintjét képes produkálni.

A POTENCIÁLIS TÉR a ’játékosan, manipulálva (saját aktivitás!) megismerni’ tere. Ha ez sérült, ép központi idegrendszerű gyermek is gyakran tűnik (nem játszik, felfogása gátolt) értelmileg akadályozottaknak. A potenciális tér fejlődésének elakadása, kialakulásának gátoltsága súlyosan korlátozza a gyermek értelmi fejlődését is, és persze a kreativitást is –ami nem a művészet specifikuma, az embergyermek különösen játszva - felfedezve tanul. Ez még a fejlett (főemlősök), de nem főemlős szociális (kutya!) állatoknál is megfigyelhető.

Az anya-gyermek kialakította potenciális térben majd átmeneteken keresztül, fokozatosan haladva lesz szubjektívvé, az objektív világ (bekebelezés, introjekció, interiorizáció, szimbólumhasználat, „közös valóság”). E tér zavarai nem csakhogy kreativitásra teszik képtelenné a gyermeket, de még az értelmi feldolgozást, az érzelmi élmények lelki feldolgozását is megzavarhatják. Diktatórikus és fogyasztói társadalomban (alattvaló, termelő-fogyasztó) nincs szükség valódi emberekre, így potenciális térre sem, sőt, igazi, léttöbblettel bíró művészetre és így művészekre sem.

 

-Mi köze ennek az esztétikai tudáshoz?? Hát, hogy maga az esztétikai nevelés hatásrendszere, a művészetterápiák mennyire fontosak a mentálhigiénében, de az alkotóképes emberré nevelésben is. Mert játék, humor, szimbólumalkotás és kreativitás nélkül nem is ember az ember.

Winnicott kimutatta, a szimbólumalkotás és a játék pont ebben a világ-anya-gyermek³⁹ [és a gyermek, még integráltatlan pszichikus részei, vagy: az ős-Egy - ség] alkotta potenciális térben jön létre. Ily módon a puszta esztétikai nevelés, művészeti órák, különösen az árvaházakban, lakóotthonokban, a fogyatékkal élőket ellátó intézetekben (zene és táncterápia, mesélések, tv helyett!) képesek igazán humanizálni az anya, a szeretet, az intim és bizalmon alapuló kapcsolatok hiányát.

 

Sajnos iskoláinkban egyre több az inkompetens tanító és tanítónő, óvónő, de még a pszichológus is. Mind a zeneakadémia, képzőművészeti „egyetem”, mind a főiskolák művészeti tanszékei kreativitás–ellenesek, maradiak, konzervatívak és: VAKOK A VANRA, DE VAKOK AZ ÚJRA IS.

 

Az iskola nem ismeri fel, vagy devianciának minősíti, egyenesen kiszűri a gyermekkori kreativitást, az újítást, az eredetit, a nem-konvencionálisat. Tanáraink nem alkalmasak a tehetség plántálására. De egy alkotó pont attól alkotó, hogy nincs még meg sincs (és nm is lehet) az ő koordináta rendszere, recepciója, kritikája, az ALKOTÓ: ab origine eredeti, originális, és attól az, hogy nem is tud, nem is akar konvencionálisan gondolkodni! Majd, miután „remekül szocializálták” (= kitaposták belőle a gyermeki őszinteséget és eredetiséget) az iskolákban, akkor már olyan lesz, mint akárki, a többi ember közül.

Amióta a primitív bolognai rendszer egyen-kényszere működik az egyetemi oktatásban, »akárki« lehet pszichológus, tanár, tehát: csak az inkompetens „szakemberek” ekképp csak a kontraszelekció növekszik. Ami meg az iskolai tehetséggondozás címe alatt zajlik, túlórapénz szerzésére jó, másra nem! Hogyan is tudna tehetségtelen, tehetséget gondozni?? Hogyan is lehet szabadságra nevelni, szabadok nélkül? Elég lenne elfogadni, biztatni, asszisztálni a tehetségnek! Maga az iskolarendszer nem-toleráns, uniform és sematikussá tevő attitűdjeivel öli meg a kreativitást. -Az »ész-szerűre« hivatkozva. Nem lehet új – a »már létezőre« hivatkozva. Elég az.

Egy olyan világban, pl., ahol négymilliárd dollárt költenek egy toronyházra (Dubai), míg csendesen éheznek a többiek, nincs ivóvíz, ahol a bolygónk haldoklása (széndioxid szennyezés) ellenére az a jó üzlet, hogy pl. a magyar, kínai fokhagymát és spanyol szőlőt egyen, mikor a termék szállítása a legdrágább, egyben a leginkább környezetszennyezőbb, és persze lenne rá munkás kéz Magyarhonban is. Nos, itt nyoma sincs az ’igazi rációnak’ sem, nemhogy a kreativitásnak. Hegel, Platón stb. igazat szólt, az önmagában-önmagáért szép (és a szépnek a totálisra, a nagyobb egészre vonatkozása) nem tűr idegen – és partikuláris (üzleti, politikai és ön-) érdeket. A KIZÁRÓLAGOS ÉSZ AZ ÖNAMGÁT EGYEDLÜNINEK HAZUDÓ ÉSZ (Ó, Lucifer!) ÜRÜGY, A SZÉP ELÁRULÁSÁRA! A SZÉP pedig a TOATLITÁSRA VALÓ UTALÁS, definíció szerint.

Ha saját véleményed (legyen az a saját látásmód és/vagy a kifejezésmód eredménye) van –veszélyes vagy, mert az irányítók szemében TE konzum-idiótának születtél, s bár ontológiai feladatod: IGAZI ÖNMAGAD (atma) megtalálni, értéket adni a saját életednek! Az elfogulatlan, ön-feledt létezés, az ön-feledt alkotás is ÚT ahhoz, aki eleve, már »ad naturam vagy«, az ún. társadalmi lét, a szuperegós átokkal való élet előtti; önmagadhoz való eljutás. Egyébként, az igazi alkotó, mint ahogy maga az isten is, feloldódik az alkotásában.

A kreativitás lépcsőzetesen megnyilvánuló káoszelméleti és kvantumfizikai-, kozmikus-biológiai erő; és bár annyiszor hangzik el a kreativitás szó, a műalkotással kapcsolatban, szögezzük le, ez pluszként egyben fejlődés-lélektani sajátosság is (önmeghatározás, a világ kreatív felfedezése, tárgykapcsolati veszteségben a „jó tárgy újraalkotása”, szimbólumképzés –lásd Melanie Klein⁴⁰-nél). A gyermeki fejlődésben az agresszió is, a szorongás is „fejlődésre”, azaz az anyától való távolodásra („átpártolási korszak” Mérei Ferenc) készteti a gyermeket, ő tehát a külvilág felé fordul, ott keresve új kapcsolatot és tapasztalatot. Ám e külvilágot az anya közvetíti, e külvilág libidó és kíváncsiság által lesz megszállva, így a külvilág tárgyai és aktív eseményi szimbólumokkal lesznek felruházva –a potenciális téren keresztül.

 

A fentiek magyarázzak azt a mondatot, hogy a művészet, a  kreativitás antropológiai sajátosság is, de az Univerzum játékossága folytán kozmológiai sajátság is. Mert nincs két hópehely, hegy, vagy patak, de érrendszer, vagy neurális háló sem, mi egyforma lehetne.

Valaha a kultúra az élet szerves része volt, de úgy tűnik, letűnt az a kor, amiről oly kiválóan írt Arnold Hauser, a költészet és építészet szociográfiáját vizsgálva. Ma a kultúra, ami több mint információ, ízlés és művészet és tudomány, a kultúra az ember maga; nos, haldoklik, ha kialszik e fény, az olyan, mint egy letális gén túlsúlyba jutása, s ez is emberi. Tudniillik az ember azért nagyban pusztító jellegű (vö. hübrisz, ösztön-vesztett, arány [ratio, mensura] –vesztett) lény.

Antropológiai kivételek a közösségi-ideológiai egyben populációs (asszimilációs [az emberhez alkalmazom, alakítom a természetet] ÉS adaptációs [az ember is alkalmazkodik a természet rendjéhez])  EGYENSÚLYban élő természeti törzsek, ők még élik a Terra Mater létfontos jelenlétét.

Márpedig a MŰVÉSZET MAGA AZ ÉLETt, Gadamernél: a létben való gyarapodás csakúgy, mint Arisztotelésznél (a mimézis nem imitatio, hanem a mimézisben, az ábrázolt valóság kreatív valóság, JELENTÉS ÉS VONATKOZÁSI TÖBBLETEI vannak), Dunkelnél az élet vendégül látása [megidézés, megjelenítés és tisztelet, a kozmikus elvek „táplálása”] az ember által, a lét marasztalása - a széthulló formavilágban (megnyilvánult, māyā-valóság).

A kreativitás, a keletkezés–megújulás és a bőség-sokféleség (kvantumfluktuáció [ingadozás]) okai és motívuma az Univerzum széthullási folyamatai ellenére. Hogy miért van inkább valami? Mint inkább a semmi, erre a válasz a kreativitás rendszerelvű, tehát többdimenziós (interdiszciplináris) kibontása.

A semmi nem egyenlő az ürességgel, de az ürességből jön a valamivé alakuló semmi, ebből a káosz, a »még-meg-nem formált«. A káoszból jön az ún. megnyilvánult jelenségek világa. Tehát, már a heideggeri kérdés (in: bevezetés a metafizikába) oka is metafizikai, mert maga a gondolat nem az idegsejtek eredménye, az agy: közvetítő. A gondolat a fűziszen (a jelenségvilágon, māyā-n) túlról (Tudat) jön e világba; ezért létezik inkább a valami, mint a semmi! Ám nem elég a valaminek lenni, az esztétikaiban -és az esztétikai törvényeken túl megjelenő, ún. univerzális, nem-lokális törvények szervező ereje nélkül a valami szertefoszlik. Az ember elveszíti a lét teljes élményét, a lét forrásáról való tudásával együtt. A mű saját-világa, integratív rendje a kozmoszra utal, ha ezen esztétikus rend nincs többé világunkban ―az ember semmivé enyész… Beleoldódik a formavilág fátylába (māyā).

 

Nincs két, egyforma hópihe. (A kozmosz rugalmas rend, minden, ami e világban van, e rendnek; variált-egyéni része.)  Mégis… havazáskor minden pihe a  MEGFELELŐ  helyre esik.

Appendix

A zene a leginkább anyagtalan művészet, de képes arra is, amire a szín a kép, a forma, vagy a tánc, hiszen a zene = eltáncolt mozdulat, hangokba transzformált mozdulat, s mint ilyen: kommunikáció, nyelvrendszer. E függelékben csak vázlatosan mutatom meg, jelölöm ki a zene (és művészetek) tudományközi összefüggésrendszerét. A nyilakkal történő utalás más fogalmakra csak jelzi, de hely hiányában nem magyarázza az összefüggéseket, de ezekről lásd korábbi műveimet (Rekurzív zene, A zeneterápia Könyve, Hogyan teremt az Isten a zenéből Univerzumot? etc.  [www.dunkelnorbert.hu]

 

Jegyzetek

¹ Versuch die Ästhetische Theorie zu verstehen ―W. Adornos Suhrkamp Verlag, 1980, 41.

² A művészet elsősorban jobb agyi féltekés, sőt, a sámáni extázisban sejt színtű (mikrotubulusok kvantummechanikai információ szállítása – a kollektív tudatalatti infok elérhetősége)

³ Helyesebben, a periodikusan működő világegyetem egy korszakának szimbolikus megjelenítése

⁴ teremtés-keletkezés, végtelen, struktúraépítés, fizikai-matematikai, sőt, társadalmi törvények, a kozmológia erős és gyenge antropikus érve, ^{emberarcú  univerzum] stb.}

⁵ divergere, (eredetileg dis + vergere) = 1. hajlítani, irányítani, 2. széttérni, eltérni, elhajolni,szétágazó szétterül, szerte-szét terjed (dis+fundere, diffusio) -latin

⁶ A kvantummechanika korában az iskolai tankönyvek még mindig golyóknak ábrázolják a molekulákat, stb.

⁷ Prótotypon, arkhé, csírából való kisarjadzás.

⁸ fordulat, beszélgetés témája, témaválasztás, előadási mód is –a zenében: tropus, hangsor és modor (modus).

⁹ hontalanság -Heideggernél

¹⁰ lásd disszipatív rendszerek (energiát vesznek fel a környezetből), de lélek törvényei között is vannak átalakult fizikai törvények –ami csak a rendszerelvű gondolkodás során lesz érthető.

¹¹ F. Levin, Integrating some mind and brain views of transference –American Psychoanalitic. Assn. – 1997

és a némiképp hasonló: A. Modell, Reflexctions on metaphors and affects - American Psychoanalitic. Assn. – 1997

¹² Mely szerint nem tudja meggátolni a diffúz ingerület szétáramlását, az idegsejtes akciós potenciál ingerület könnyű tovahaladását. _és innen származna „túl” sok asszociáció, de ez önmagában még kevés a kreativitásban megjelenő divergens gondolkodáshoz és fluenciához (ötletek könnyed áramlásához).

¹³ A játék és élet szabályszerűségeket, egymás analogon -ját mutatja. A játék és élet élményszerű, folyékony (flow). A játék előzményeiként a szakrális művészetet, ebben az élet szakralitását felidéző és ünneplő aktusokat ismerünk (Hiuzinga, in: Homo ludens). Csak a játékban és autentikus létben érezhetjük önmagunkat egynek tulajdon énünkkel.

¹⁴ vö.: Nietzsche, Wittgenstein ^{Értekezés,1989] „naiv” metafizikájával, a nyelvben eleve nem tud megjelenni, ami a nyelv mögött van; a metafizikai szubjektum nem a világon, hanem az ember gondolati-fogalmi világán áll kívül –és a meditáció? Érdemes továbbszőni ezt: Lukács: Az ész trónfosztása munkájával.}

¹⁵ Diké a jog istennője [Parmenidész találta ki?], a három Hóra egyike. (Eunomia a törvényesség, Eriné a békeség istennője –a görög mitológiában.)

¹⁶ Vö.: a görög mászái [és múszái]; múzsák szó etimológiájával (keresők). És Dunkel: A zeneterápia kézikönyve, 2004

¹⁷ A kronológiai érettséghez (életkornak megfelelő pszichés érettséghez) képest visszatérés, pl. a gyermeki életkorba –és „éretlenségbe)

¹⁸ in: A zeneterápia könyve 2004

¹⁹ Érdekes ezt összevetni a szoliptikus filozófiával, vagy épp Sartre: Az ego transzcendenciája (1937) című művével

²⁰ hátsó-alsó

²¹ egész életünk értelme, küzdelme az integritásra való törekvés, ennek sikere. A leszakadt, integrálhatatlan Én-

részek patológiát eredményeznek.

²² Amikor a csecsemő, az anya, a test, a világ jelenségei még egyazon világot jelentik.

²³ Metafizika, αρχαί –alapelvek. Nincs egyes száma, tehát nincs végső egy ok, mert a világ hálózat, és minden hat mindenre!

²⁴ Parmenidész idején a gondolkodás nem pusztán kogníció – a költészet és zene (zenei mondat) is el-gondolás – de a világ komplex rendjének (tehát nem csak absztrakt tudományos!)  megfelelően, szintén komplex-sokoldalú módon.

²⁵ Az éberség NEM racionalitás. Lelki, spirituális értelemben vett éberség, mint nem anyagiba ragadtság.

²⁶a zigóta a barázdálódott, már osztódni indult megtermékenyített petesejt. Gasztrula akkor lesz belőle, amikor az osztódott sejtek elsődleges [test]üregeket (pl. bélcső) „kerítenek be”.

²⁷ A játék és élet szabályszerűségeket, egymás analogon -ját mutatja. A játék és élet élményszerű, folyékony (flow). A játék előzményeiként a szakrális művészetet, ebben az élet szakralitását felidéző és ünneplő aktusokat ismerünk (Hiuzinga, in: Homo ludens). Csak a játékban és autentikus létben érezhetjük önmagunkat egynek tulajdon énünkkel.

²⁸ a keletkezés-elmúlás-újraszületés örök ciklusa

²⁹ ami egy különös attraktor; mozgó testek/ információ alakulása egy sok-dimenziós sík (vagy tér). Jellege, hogy egymásnak ellentmondó információ/ jelenség/ tendencia bennük integráltan van jelen, pl. a semmi és a valami egy ilyen, univerzális különös attraktorban (vagy lüktető szuperhúrban) van „becsomagolva” (Kalaby – Yau  alakzat).

³⁰ az adott rendszer periódusai soha sem ismételhetik önmagukat –de a rendet kikezdő perturbációk (zavarok) felerősödhetnek, ha a periódusok pontosan ismétlődnek

³¹ mely lehet aperiodikus,  kvázi-periodikus, fraktáltermészetű

³² vonzó állapotok, amibe egy rendszer –a résztulajdonságai révén- kerül

³³ loka (= a latin locus), de laukika (világi = a profán térben levő) sőt, a határon (szentföld, a város, aminek központi jelentőségű temploma és liturgiája – ideológiája van) túlra szorult profán földműves „alantas kaszt” művészetének jellemzése

³⁴ A nem-fogalmi művészet bizony megérintheti az intuitív intelligenciát (ezt a buddhizmusban  transzcendens bölcsességnek, pradzsnya-nak hívják) és a szeretetet, mint; együttérzést (maitrí).

³⁵ Christian and Oriental Philosophy of Art – Ananda Kentish Coomaraswamy, New York – Budapest 2000

³⁶ Komoly tudományfilozófiai kérdés, ki mondja meg, milyen alapokon mondja meg a normalitást –kulturális kontextus nélkül (nem orvosi kérdések tárháza!)

³⁷ Már a DSM kategóriák puszta változásai jelzik: az, hogy mi a betegség az legtöbbször a kultúra függvénye.

³⁸ Playing and Reality, magyarul : 1999, Budapest

³⁹ vö.: meganyi renassaince festménnyel; Szűz Mária, a gyermek Jézussal, aki egy gömbbel (Világ-Egész) játszik.

⁴⁰ The Importance of  Symbol-Formation int the Development of the Ego -1930, London, közlemény

impresszum

korábbi számok

partnerek

elérhetőségek

hang be/ki