Garaczi Imre

A nemzet fogalmÁnak stratÉgiai jelentŐsÉge az EurÓpai UniÓ jÖvŐjÉben

Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz új megvilágításba helyezi a nemzet fogalmának problematikáit, és alkalmat teremt arra, hogy Közép-Kelet-Európa geopolitikai, társadalmi és kulturális helyzetét újragondoljuk. A térség kisnemzeteinek sorskérdései immáron kétszáz esztendeje vannak napirenden, és szinte minden történelmi korszakban a politikák döntéseiben az itt élő nemzetek egymáshoz való viszonyai megkerülhetetlen kérdésnek számítottak. A 19. században a dinasztikus politikai érdekek malomkövei között őrlődve kísérelték meg az etnikumok kifejezni érdekeiket, és próbáltak esélyt teremteni közös sorsuk megoldására. A 20. században szintén a nagyhatalmi érdekek pergőtüzében voltak kénytelenek meghatározni – jól vagy rosszul – sorsuk minőségeit és jövőjét. E kétszáz esztendő alatt a geopolitikai rendet négy eseménykör határozta meg alapvetően: a bécsi kongresszus 1814/15-ben, a trianoni békeszerződések 1919/20-ban, a jaltai egyezmény 1945-ben és a kelet-közép-európai rendszerváltások 1989/90-ben.

E négy fordulópont közül az első három egyértelműen külső és dinasztikus-nagyhatalmi attitűdök alapján döntött a status quo alapján az itt élő nemzetek határviszonyairól, gazdasági és társadalmi rendszereiről. Az utolsó azonban különbözik a korábbiaktól, mert a kelet-európai szovjetizált szocializmusok önmagukban lehetetlenültek el, és zömmel alulról építkező módon az egyes nemzeti erők konszenzusai teremtették meg a független államokat. Trianon döntései azonban alapvetően érvényben maradtak, hiszen geopolitikai határkorrekció csak viszonylag kevés történt. A nemzeti és nemzetiségi kérdések szemlélete és jelentősége is átalakult, hiszen a diktatúrák és nagyhatalmi kényszerek elmúltával a fiatal demokráciákban a nemzetfogalom és nemzeteszme kérdéseinek megítélése új látószögeket és metszéspontokat vetett fel. A tíz újonnan csatlakozó állam 2004-ben ismét újabb perspektívákat kell, hogy megfogalmazzon, de immáron az Európai Unió keretei között.

Természetesen Közép-Európa jövőjét napjainkban már az új típusú, globalizációs világrend keretein belül kell értelmeznünk. Létezik-e, aktuális-e Közép-Európa, mint koherens politikai fogalom, avagy geopolitikai valóság, vagy pedig e gondolatok mindössze álomszerűek maradnak. Konrád György szerint „Minél jobban ismerjük egymást, szomszédjainkat, annál inkább vagyunk közép-európaiak; nem annyira a születés, mint inkább a tanulás révén. Aki nem akarja megismerni szomszédjait, az kulturálisan legyengül. Mi többnyire messzire mentünk tanulni, figyelmünkkel átugrottuk egymást, mert elhittük, hogy fejletlenek vagyunk. Úgy éreztük, aki olyan, mint mi vagyunk, az nem lehet érdekes. Minél inkább megszabadulunk a kisebbségtudatunktól, annál inkább rácsodálkozhatunk egymásra. Ma még egy kissé szégyelljük egymást, mint a szegény rokonok. Amíg föl nem fedezzük egymást, provinciálisok maradunk. Többé-kevésbé valamennyien közép-európai vérkeveredések leágazásai vagyunk. Azokban a pillanatokban voltunk erősek, amikor szövetkeztünk, és tanulni mentünk egymáshoz. Közép-európai mivoltunkat a kultúráinkban rejlő életstratégiák hasonlóságai és különbségei írják körül. Kis és közepes nagyságú népek gyermekei, lehetünk vagy száz-kétszázmillióan, közép-európaiak. Vannak már sokan, akik annak tartják magukat. Valószínűnek tartom, hogy ez a minősítés divatba fog jönni. Személyes öntudatunk tágulásának erre a koncentrikus körére szükségünk van.”¹

Konrád e húsz évvel ezelőtt íródott sorai intellektuális nézőpontból fogalmazzák meg a közép-európaiságnak vállalható dimenzióját. De vajon létezik-e egyáltalán Közép-Európa, azon kívül, mint földrajzi fogalom?

A Közép-Európa fogalmi meghatározása körüli vita több mint két évszázados múltra tekinthet vissza. A herderi, nemzethalált sejtető, de literátoraink által alaposan félre is értett gondolat a Nyugat és Kelet határmezsgyéjét, mint a germán és szláv etnikum ütköző övezetét jellemzi, ahol a térségben idegen eredetű magyarság, akkor már 900 esztendeje vívta identifikációs történeti küzdelmét. Jelentős hatást gyakorolt a fogalom értelmezésére a 19. századi orosz szellemi élet, amelynek két karakterisztikus iránya elsősorban a vallásfilozófiai és kultúrmorfológiai definiálást tette követendővé. A modernebb, zapadnyik-gondolatkör az orosz történelem nyugati kapcsolódási mozzanatait hangsúlyozta, s így Európa keleti határvidékét az Urál hegység vonalán állapította meg. Az ezzel szemben álló szlavofil irányzat elég erőteljesen ütközteti a germán-latin és a görög-szláv civilizációt, amelyek „küzdelméből” az ortodox-szláv világnak jósol fényes jövőt, s a klasszikus Nyugat „hanyatlását” már évtizedekkel a spengleri megfogalmazás előtt hirdeti. Mindez a nyugati gondolkodásban mint egyfajta szlavofil vallási-messianisztikus apokalipszis jelenik meg. A Közép-Európa centrumát alkotó Habsburg birodalomban a bécsi kongresszus (1814-15) és a versailles-i békerendszer (1919-20) között viszonylag keveset foglalkoznak Közép-Európa egyetemes és különös vonatkozású értelmezésével, inkább a birodalmon belüli államalkotó és állam nélküli nemzetek nacionalizmusainak a konfrontációja és kiegyenlítődése a diskurzusok témája. Nem véletlen, hogy a 20. század első harmadában az európai történészviták homlokterébe kerül a Közép-Európa-fogalom sajátosságainak értelmezése. Legfőképpen a lengyel és cseh történészek érvelése játszik kulcsszerepet.² Például a varsói egyetem történésze Oscar Halecki bírálja az orosz szlavofilek nézetét, miszerint az orosz és a többi szláv nép között alapvetően jelentős kulturális különbségek lennének. Szerinte Oroszország nem része Európának, hanem inkább a keleti, eurázsiai gazdasági-kulturális modellhez tartozik. Lengyelország viszont teljes mértékben Európához sorolható, mondja, annak is keleti részét alkotja. Jaroslav Bidlo, prágai történész professzor, pedig a harmincas évek elején – talán Oswald Spengler friss hatása alapján is – Nyugat- és Kelet-Európa osztóvonalát a kereszténység és a bizantinus ortodoxia találkozásánál húzta meg.

Bidlo az orosz szlavofil történészeket bírálva a nyugati civilizációt tartja mintegy a korábbi civilizációk beteljesülésének. A keleti világot az ortodoxia konzervativizmusa, a vallási hagyományok megmerevedése és az állami despotizmus miatt megújulásra képtelennek ítélte. A harmincas évek második felében a lengyel M. Handelsmann egy rendkívül sajátos Kelet-Európa fogalmat kristályosít. Azt állítja, hogy Európa egyedüli keleti fele csak Lengyelország. Tehát a Kárpátoktól délre fekvő területek Európán kívüliek, s csak áhítoznak a Kelet-Európába való integrálódásról. A második világháború alatt és után megjelenik a diszkusszióban a régió és alrégió fogalma. Például Michel Lhéritier, Alan Palmer és Bibó Istán műveiben. Ebben az időben több Kelet-Európát kutató intézet, tanszék, folyóirat jön létre Nyugat Európában és az Egyesült Államokban, hiszen a szovjet orientáció alá kerülő „keleti blokk” országaiban megszűnt a lehetősége a fogalom reális értelmezésének. Nagyjából elfogadottá vált, hogy a Nyugat és Kelet határa a két kereszténység találkozása, tehát északon Karélia déli határától a Duna deltájáig.

Magyarországon a Közép-Európa-fogalom vizsgálata Bibó korábbi tanulmányai alapján Szűcs Jenő történész 70-es évekbeli elemzéseiben nyert korszerűbb értelmezést.³ Ő a Szovjetunió Uráltól nyugatra eső területét Kelet-Európához rendeli, s megkülönbözteti a Lengyelországtól a Balkánig terjedő sávot – felelevenítve egy 20. század eleji fogalmat – a „Köztes-Európát.” (Zwischeneuropa) Ez a terület, mint a nyugati gazdasági, politikai, kulturális és vallási modellt követő régió egyértelműen a Nyugathoz tartozik, de sajátosan. A nyugati, szervesen alakuló történeti viszonyrendszerek ebben a régióban egyenetlenül, torzultan, akadozva és kitérőkkel valósultak meg.

Szűcs Jenő hármas tagolású Európa-fogalma, amelyben elemzésünk tárgya a Közép-Kelet-Európa megnevezést kapta, a létező szocializmus 70-es és 80-as éveiben politikai felhangot is kapott. Metaforisztikusan ugyanis kiolvasható volt belőle a demokratizálódás iránti igény üzenete, a korban megszokott történeti munkák szóhasználatához, stílusához képest újszerű hangütést képviselt, s a régiók önállóságára, az egyéni kulturális összetevőkre való apellálásával egyértelműen szovjetellenes éle volt.

A kilencvenes években immár hatalmi szándéktól mentesen számtalan konferencia, szeminárium és tanácskozás témája a Közép-Európa-fogalom vizsgálata, s nemcsak ebben a történeti régióban, hanem világszerte. Igazi történetfilozófiai entitássá vált e diskurzus; s nemcsak a globalizmus megjelenése miatt kell újragondolnunk e történeti-geomorfológiai Európa-szegmenst, hanem a téma sajátosan egyedi genezise miatt is.

A Közép-Európa gondolatkör feltérképezésekor nem elsősorban e zóna földrajzi, gazdasági, politológiai relevanciáit kell vizsgálnunk, hiszen ezt az elmúlt kétszáz esztendő kulturális vitái a maguk sokszínűségében, összetettségében, bonyolultságában már megtették, hanem a közép-kelet-európai létezést személyiségetikai és lelki-morfológiai vonatkozásai alapján érdemes feltárnunk. Ez nem véletlen, hiszen az individuális személyiség szorul napjainkban a legfokozottabb védelemre. Az utóbbi száz esztendőben a sajátos közép-európai tudattartalmak között megérlelődött, kijegecesedett személyiség-attitűdök, mint S. Freud, F. Kafka, H. Broch, R. Musil, Wittgenstein, Carnap, J. Hasek, Canetti, Kundera, Brodszkij és még hosszan sorolhatnánk a neveket, mind-mind attól féltettek, az ellen harcoltak, ami jelenleg bekövetkezőben van a globalizáció zászlaja alatt.

A közép-kelet-európai identifikációs küzdelmekben e sajátos személyiségek átélték azt, hogy ebben a régióban tiszta, átlátható, végigvihető és a klasszikus etikai bázisok alapján vállalható megoldások, folyamatok, modellek nem léteznek. A sírva-vigadó hanyatlás, az enyészet dicsérete, a bomlás lesz „Mitteleuropa” sajátja, exegézise.⁴ A dinasztikus politikai kultúra, „a boldog békeidők” K.u.K. – „KÁKÁNIA” sziget-csendje, s a Nyugatról Kelet felé zúduló modernizáció, új mítoszokba kergette a közép-kelet-európai létsors emancipációs lehetőségeit. Milyen érvénytartalmakat próbált feltérképezni, feldolgozni e régió halmozott etnicitás-problémákkal terhelt személyisége?

Európa, mint a planétánk sikeres érték- és sorsbeteljesítője, története során a nemzetek feletti univerzalizmus megvalósulásában érte el egyik legitimációját. A makropolitikai egységek, mint a római birodalom, a katolicizmus, a frank-Karoling birodalom, a német-római császárság, a vesztfáliai-békerendszer, a Habsburg állam, a 19-20. századi nagy szövetség-kohéziók mind-mind előbb vagy utóbb meginogtak az alkotórészek érdekérvényesítésén. A „Mitteleuropa”-eszmét, mint a karakterisztikus történeti régió kohéziós lehetőségét szétforgácsolta az a tény, hogy a geopolitikai helyzet a pángermánizmus és a pánszlávizmus ütközőzónájává tette Európának e „köztes” szelvényét. A Visztula- és Duna-menti országokat, vagy más frazeológiával a Ciszlajtán régiót mindkét hatalmi aktus a másik ellen akarta megvédeni. A térség nacionalizmusokkal terhelt kisnemzetei éppen a kulturális hagyományokban is megőrzött, nemzetek feletti univerzalizmus egységábrándjában is bízva próbálkoztak a nagy állam eszméjébe kapaszkodni, s így elérni önérvényesítésüket. Mindehhez azonban hiányzott a legfontosabb feltétel, az etnikai egység. Kelet-Európa történetiségének sajátja, az államiság nélkül bolygó nemzetek tragikuma. A természetes és oktrojált határok nagyhatalmi-dinasztikus érdekek szerint metszették szét a kisnemzetek testét. Ez az egyik súlyos ténye a közép-kelet-európai személyiség sors-krízisének. Hogyan is lehetett feldolgozni a történelmi mindennapok arculcsapásai között, hogy valaki például német nyelven eszmélő prágai zsidó; vagy egy másik, aki élete 80 éve alatt ki sem mozdult Munkácsról, Ungvárról vagy Beregszászról és mégis öt államban élt, tízféle regruta alatt. A dinasztikus állameszme megvalósulása hosszútávon és eredményesen feltételezi az állam etnikai összetevőinek homogenizációját.

Ez egy kényszer, főleg a birodalom jellegű államalakulatok fenntartásában. Ilyen például II. József jozefinizmusnak nevezett kísérlete. Ennek elemei: az egységes adórendszer, amely a nemességre is érvényes, az egységes tulajdon-összeírás, s a német nyelvnek az egész birodalomban államnyelvvé tétele. Mindez kísérlet maradt. A felvilágosult, művelt, népei boldogulását programként viselő aszkéta-császár összeomlott e súly alatt. Birodalmi szinten a homogenizáció hasznos. Szilárddá teszi a hatalom gyakorlását, áttekinthető az államigazgatás, működik a nagy szervezet. Ámde a homogenizáció alá kerülő etnikumok kulturális emlékezete, hagyományőrzése, gazdasági-kishatalmi érdekei áldozattá válnak. Kellene az állam, a rend, a biztonság, a közjó, a jólét, de mégis mindig úgy érezzük, az állam nem mi vagyunk. Kellene az egyetemes egység, mint keret, kellene az egységes piac, amely jelentős gazdasági előnyöket nyújt minden etnikumnak, de mindezt úgy, hogy közben a kisnemzeti tradicionális sors megőrizhesse a kulturális sokszínűségét.⁵

Tehát a kisnemzeti nacionalizmusokhoz való azonosságtudat-kötődés és a modernizált birodalmi egyetemesség összebékítése a csomópontja Közép-Kelet-Európának. Az imént felemlített közép-európai személyiség-tudat ezt a folyamatot nem viselte megfelelően, mert hiányoztak azok a közvetítő technikák, visszacsatolások, individuális átjárhatóságok, amelyek a törvény jéghideg személytelensége, az adminisztrációs gépezet kihűlt racionalizmusa, a megcsontosodott bürokratizmus kegyetlen malomköve ellenében megvédték volna a polgár mindennapjait. Ez a fő konfliktusa Musil Tulajdonságok nélküli emberének, Kafka Jozef K.-jának, Broch Pasenow-jának és az 1956. november 4-én éjszaka a magyar parlamentben feljegyzéseket fogalmazó Bibónak is.⁶ Az egyetemes eszme megvalósulása és a személyiség közös tragédiája feloldódódik az ügymenet és a működés személytelenségében. Vagy szélesebb történetfilozófiai mezsgyére emelve e kérdést: a személytelenség azonossá válik a racionalizmussal. A ráció, mint a Kartéziánus századok győzelmi lobogója, önmaga bukásának igazolója lesz. A racionalizmus a személytelenség megdermedt maszkjává deklasszálódik. A Habsburg Monarchia klasszikus példájává vált annak tragikusan hanyatló hatalomnak, amely a „boldog-békeidők” átmeneti korszaka után nem volt képes a sokféle etnikum zöme számára önbecsülésüket elismerő értelmet nyújtani. Maga a császár, Ferenc József, a hatalmi piramis csúcsán is ennek a személytelenedő sors-beteljesülésnek vált áldozatává. Egyetlen szabállyá formálta önmagát, törvénnyé, elvvé emelte személyisége kiüresedett én-jét. A bécsi modernek költészete, regény és novellairodalma híven tükrözi Közép-Európa lelki-pszichikai tragédiáját. Husserl az „európai tudományok válságaként” értelmezi ezt a folyamatot.

E kérdésekből következik az, hogy miként is függ össze alapdimenzióiban a kultúra és a civilizáció? A kultúra - létrejöttét tekintve - szigorúan etnicitáshoz kötött, és egy-egy nemzethez kötődve hozza létre a csak rá jellemző specifikumait. Ha ezek a specifikumok kiáramlanak e kultúra hatóköréből, és diaszpóraként más kultúrákba emelik vagy ejtik belső genetikumuk sajátosságait, civilizálódnak. Ebben az ételemben terjedt el például a kereszténység, az ipari termelés kultúrája vagy a demokrácia elve. Korunk legnagyobb civilizációs szétáramlását, mindent felfalni óhajtó hatalmát, a technikai kultúra produkálja. Valójában az inter- és multikulturalizmus perspektívájából szemlélve nem tekinthető problematikusnak, ha egy sajátos régióhoz kötődő specifikum más kultúrában is megjelenik. A gond ott kezdődik, amikor ez a sajátosság nem képes szervesülni és gyökértelenül bolyong.

A közép-európai személyiség sorstragédiájának jelentős oka, hogy nemző-környezetüktől elszakadt kulturális entitások keringenek légüres terekben, s csak az agresszív-annektív hajlamú nacionalizmusok lepkehálójába futnak bele, ahol ürügyül szolgálnak; vélt és valós revizionizmusok, sovinizmusok szimbiózisa lesz rabságuk tere. Így lehet játszani a lakosságcserékkel, a szabad nyelvhasználat fortélyos korlátozásával, a másság degradáló manipulációjával. A Közép-Európa-fogalom kulturális és civilizációs összetevőit önmagukban elég ritkán lehetséges érvényességük szerint értelmezni. A történeti múlt sajátosságai miatt ezt legtöbbször a politikum, illetve az ökonómia szemüvegén keresztül tesszük. A másfél évtizeddel ezelőtti kelet-európai rendszerváltások időszakában gyakorta kerültek terítékre a legalitás-legitimáció kérdéskörei. E fogalompárt most nem elsősorban jogfilozófiai vagy politikaelméleti kategóriaként vizsgáljuk, hanem történetfilozófiai és pszichológiai fogalmakként.

Ahhoz, hogy az imént bemutatott folyamatban a személyiségfogalom miért és hogyan torzult Kelet-Európában, adalék Broch, Musil vagy Kundera által is többszörösen metaforává emelt uniformis-szindróma. Az eszményt megjelenítő formaruha, a jelkép, az igazolvány, a tányérsapka, s mindezen tárgyakhoz a bevett viselkedésmód álarcszerű felvétele. A poroszos iskola- és életmodell, mint a személytelenség éthosza, rányomta bélyegét a térség kisnemzeteinek sorsára. Az univerzalizmus mögé bújás csak az egyéniség részleges vagy teljes korlátozásával lehetséges? Nem itt keresendő az európai nihilizmusok egyik legtipikusabbja?⁷

Létezhet-e a személyiség a kulturális alkotóelemek felmutatásával párhuzamosan, képletesen fogalmazva, uniformis nélkül. S ha úgy működik, miért jelenik meg legtöbbször groteszk és paradoxon formában a közép-európai régióban. Elég, ha az ismert filmalkotásra, a Szigorúan ellenőrzött vonatokra gondolunk. Mindez meggyőzően jellemzi, hogy mindenki osztozhat az ÁLLAM személytelen racionalizmusában. Ez tipikusan átszövi a legtöbb Mitteleurópa-ideológiát, s ez a „racionalitás” az egész társadalmat irányító eszmeként tűnik fel. Így a legalitás helyettesíti a legitimációt, s ez teszi paradoxonná, groteszkké a Monarchia és utódállamai világát. Jelenkori történelmünk általános jellemzőjeként is érzékelhetjük az értelem azonosítását az uniformissal. A modern ember számára a ráció szolgálata, a puszta szolgálat etikájává süllyed. Így képes a személytelen Állam a rend nevében rendet tartani.

R. Musil szerint a rend, a legbensőbb szellemi-lelki szálait tekintve, a halállal rokon: a tökéletes rend nem más, mint egyfajta geometria szerint merevített fagyhalál. S máris az utólagosan adott történetfilozófiai mítoszok tárházában bolyongunk, ahol csak ennyit mondhatunk Heller Ágnes gondolatával: „Sem a mítoszt, sem a filozófiát nem lehet megcáfolni, azonban mindkettőjüktől elfordulhatunk. Amennyire elfordulunk tőlük, annyira válnak valótlanná.”

Czesław Miłosz szerint Közép-Európa nem földrajzi fogalom: „Nehéz meghúzni határvonalait, jóllehet ha utcáit járjuk, makacs létezését aligha vonhatjuk kétségbe. Közép-Európa lakóinak érzésvilága és gondolatai – akár az én barokkos hangulatú Vilnámban, vagy a másképpen barokk Prágában, de a középkort s reneszánszot idéző Dubrovnikban is – elegendőnek látszanak azoknak a szellemi vonalaknak a megrajzolásához, amelyek tartósabbnak bizonyultak az államhatároknál.”⁸

Miłosz felfogása alkalmazkodik a térség kultúrnemzet-felfogásához. Ezt erősíti az a megfigyelése is, hogy például a közép-európai irodalmak legszembetűnőbb sajátossága a történelem állandó jelenléte. Ennek oka, hogy a nyugat-európai típusú gondolkodás számára az idő alapvetően semleges tényező, míg a kelet-közép-európai szerzők gondolkodásában az idő fogalma, a nemzetre állandóan leselkedő veszélyhelyzetek miatt, domináns jelentőségű.⁹

A közép-európai nemzeti tudatok sajátos alakulásával kapcsolatban Miłosz felhívja a figyelmet a marxizmus ideológiájának közel fél évszázados befolyására. A szovjet mintájú bábkormányok időszaka alatt e térségben is kialakult egyfajta urbanizált tömegtársadalom. Ám mindez azzal a következménnyel is járt, hogy ezen országokban a második világháború előtti, szervetlen jellegű történelmi és politikai állapot egy másik irányba fordult, ami ugyancsak szervetlen dimenziókat próbált ráerőltetni az itt élő nemzetekre. Jellemző volt a politikai és gazdasági erőket monopol módon birtokló, bürokratikus és totalitárius állam.¹⁰

Mindez azzal a következménnyel járt, hogy társadalmi méretekben reprezentálódott az az embertípus, amelyik kettős tudatúvá vált, ugyanis ugyanarról a dologról egyrészt otthon, családi körben megfogalmazta a valódi álláspontját, ezt azonban a társadalom közös terein – a diktatúra besúgó gépezete miatt – már megváltoztatva, rendszer-konform módon mondhatta csak el. Mindez azzal a tipikus tendenciával járt együtt, hogy jellemzővé vált a lélek kiüresedése, és a magánélet szinte illegálissá vagy kódolttá vált. Minderről Miłosz úgy véli, hogy a klasszikus humanizmus képviseletének a lehetősége szenvedte a legnagyobb csorbát a térség államaiban. Ehhez történeti vonatkozásban szinte egyenes út vezetett: „A napóleoni háborúkat követően a bécsi kongresszuson osztották fel egymás között a zsákmányt a győztesek, s az ott elfogadott rend, jelentéktelen változtatásokkal, 1914-ig tartott. A forradalmárok kitartó küzdelme a szövetséges uralkodók álnokságával szemben nem akadályozhatta meg, hogy mindez megismétlődjék Jaltában. Moszkva szemszögéből nézve az újonnan szerzett terület saját birtok, amelyet fokozatosan asszimilálni és szovjetesíteni kell, még ha ez mindeddig nem is járt teljes sikerrel, miként azt az 1956-os magyar, 1968-as csehszlovákiai és az 1980-as évek lengyelországi eseményei megmutatták. A szovjet tankok mindenesetre készen állnak, hogy megleckéztessék a nyugtalankodókat. Ilyen körülmények között legyen szabad kertelés nélkül kijelentenem, hogy a humanista képzeletét nem szabad a politikai képzelettel azonosítani, hiszen éppen az ellen támad.”¹¹

Ez a Közép-Európa-kép egyértelművé teszi, hogy Európának egy olyan sajátos területén élünk, amelynek legfontosabb sajátossága a szervetlen politikai döntések következményeinek turbulenciája. Mindez jól érzékelhető Vajda Mihály gondolatmenetében is, amelyben egyértelmű, hogy le kell mondanunk egy olyan Közép-Európa-felfogásról, amely - mint eszmény - a 21. század elején újfajta és közös cselekvőerőket alakíthatna ki. „Kell-e még valakinek is az a kulturális otthon, amelyet, sokak hite szerint, Közép-Európa valamikor jelentett. S még ha kell is, újjáteremthető-e? Mert az a Közép-Európa, amely valamikor a nyolcvanas években értelmiségi fejekben született újjá valamifajta politikai kompromisszumot megkötni hajlandó kulturális ellenállás formájában, az mintha ezen értelmiség gondolatvilágából is lassan kipárologna (…) az a Közép-Európa viszont, amely talán kulturális otthonként valaha valóban létezett, Milan Kundera és Karl Schlögel nosztalgikus álma, az a Közép-Európa, úgy hiszem, végképp elveszett.”¹²

Mindennek egyik oka, hogy a nyolcvanas évek értelmiségi ellenzékének Közép-Európa-koncepciója már a múlté, és amit kulturálisan közép-európainak tartunk, már nem éleszthető föl újra. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy ne léteznének úgynevezett közép-európai értékek. Mindezt már az ezredvég-ezredkezdet globalizálódó világában kell értelmeznünk.¹³ Vajda arra is felhívja a figyelmet, hogy a klasszikus közép-európaiság gazdasági és kulturális identitásának megteremtői, a németek és a zsidóság, korunkra teljesen eltűnt, és nélkülük „…ugyancsak valószínűtlen, hogy a térség sajátos kultúrája feltámadhatna.”¹⁴

Danlio Kiš értelmezésében a kelet-európai rendszerváltások után reménytelen az identitás szempontjából egy újraépíthető Közép-Európát feltételezni. „Hogy olyan hirtelen megnőtt az érdeklődés az úgynevezett Közép-Európa iránt, az nem annyira annak a felismerésnek a következménye, hogy ez az egész kultúra az árnyékzónában maradt, hanem mindenekelőtt annak, hogy Nyugaton tudatosult, miszerint a manicheus Kelet-Nyugat felosztás révén Európának egy jókora darabja úgy eltűnt, mintha köd nyelte volna el. Amikor a nyugati értelmiség magához tért a „kicsiny Európán kívül ragyogó vörös Napok” káprázatából (Morraine), nem minden csodálkozás nélkül ébredt rá, hogy Európának ez a fele, amely „földrajzilag a középpontban, kulturális értelemben nyugaton, politikailag pedig keleten helyezkedik el” (Kundera), mindörökre elveszett.”¹⁵

Közép-Európa fogalmát legfőképpen társadalmi és kulturális vonatkozásban ragadhatjuk meg az elmúlt kétszáz esztendő történetét szemlélve. Talán a legjellemzőbb szakasz, amikor igazán megerősödött a Közép-Európa-tudat, a 19. század végének és a 20. század elejének századfordulója, amikor a legmarkánsabbá vált Bécs, Prága és Budapest szellemi élete. Mindhárom város a kiegyezés utáni Monarchiában indult el a gazdasági és kulturális fejlődés útján, és elsősorban egy polgárosodó és kulturálisan érzékeny életforma hasonlósága volt közös jellemzőjük. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk azt is, hogy Közép-Európa, mint a latin Nyugat része, a második világháború után jelentős részt a Kelet befolyása alá került. Kundera figyelmeztet arra, hogy a nagyhatalmi politika szempontjából Közép-Európa a német és orosz érdekek metszéspontjában, pergőtüzében állt. Leszek Kołakowski megfogalmazásában a közép-európaiság legfontosabb összetevői a görög-zsidó-keresztény hagyomány alapján létrejövő szabadságtudat, amely kialakította a szubjektivitás és a személyi autonómia attitűdjét.

Más aspektusból, de rendkívül érzékletesen jellemezte Barbara Coudenhove-Kalergi a térség hangulatát: „Közép-Európa: ez barokk templomok, kávéházak, almás rétes és fröccs, Közép-Európa: ez katolicizmus és zsidó zsinagógák, Közép-Európa: ez Prága és Trieszt, Innsbruck és Lemberg.”¹⁶ Mindez rávilágít arra, hogy a közép-európaiság mindig is a sokféleségben megnyilvánuló köztességet jelentette, ahol a térség lakóinak mindig is volt valamilyen félelme, szorongása és bizalmatlansága a külső tényezők iránt. Ez az elv maximálisan kifejezte azt a jellegzetesen közép-európai tudatformát, mely szerint a társadalmi-közösségi élet jelenti az alkotófolyamatok kibontakoztatásának lehetőségét, míg az adott államok pedig mindezt korlátozni próbálták.

Mivel az elmúlt kétszáz esztendőben a közép-európai létmódokat elsősorban a dinasztikus nagy- és középhatalmi érdekek uralták, és az etnikai határok nem estek egybe az államhatárokkal, ezért a nemzeti identitás legfontosabb kifejező eszközévé a nacionalizmus vált. Ezt erősíti az a tény is, hogy a Nyugathoz képest a közép-kelet-európai nemzetek lakosaiban sokkal nagyobb volt az egyéni kiszolgáltatottság érzete, s mindezt erősítette a poroszos típusú, centralizált és személytelen intézményi bürokrácia is. (Lásd Franz Kafka) A 19. század elejétől fokozatosan feléledő nacionalizmusok mindig is valamilyen ideológia maszkjában jelentek meg. A kis etnikumok polgárai autentikus nemzeti létüket egyfelől veszélyeztetve érezték a térségben gyakran jelentkező dinasztikus hegemóniáktól, másfelől a szomszédos nemzetek érdekeitől is. Ugyanakkor a nacionalizmusokból bátorságot lehetett meríteni a jövő irányába, egy esetlegesen szerencsésebb és modernebb társadalom kialakításához. A nacionalizmusok eleinte ideológiákhoz kötődtek, de a 20. század kezdetétől már önmagukban váltak ideológiákká. Ez igaz maradt a második világháború utáni szovjet hatalom alá került Kelet-Európára is. A nacionalizmusok legfőbb problémája a térségben az, hogy igen könnyedén azonosulnak az idegengyűlölettel. A kelet-európai rendszerváltások után – igaz már redukált formában – továbbra is fennmaradtak az etnikumok közötti ellenérzések annak ellenére, hogy a pluralizmus és a demokrácia számtalan eszközt kínál az identitások kifejezésének humanisztikusabb formáira.

Hanák Péter felvetette, hogy „…sűrűsödik a publicisták, sőt a szaktörténészek száma, akik a feltámadt Közép-Európa eszmét reakciós mítosznak, a német imperializmus kísértetjárásának minősítik.”¹⁷ Ennek gyökere a 20. század elejétől elterjedt német koncepciók alapján megfogalmazott Mitteleuropa tervek eszméi, amelyek elsősorban a közép-európai német gazdasági és politikai hegemonikus törekvéseket szolgálták. Ezek ellenében jöttek létre egy határoltabb Közép-Európát alapnak tekintő, Duna-konföderációs tervek, amelyek a német és az orosz birodalmi fenyegetettségek között kívántak létrehozni egy középhatalmat. A közép-európai gondolkodók mindig is igyekeztek bizonyítani a térség önálló létének jogosultságát. Ez a kettős szorítás – politikailag és gazdaságilag – jelentette a geopolitikai keretet a közép-európai identitás megfogalmazásának kísérletére.¹⁸ Mindezek alapján jellemezhető e régió egy kettős történelmi kötöttség alapján. Ezen belül a térség történeti fejlettségének szintje a Nyugathoz képest minden vonatkozásban elmaradott volt. Az identitászavarok legfőképpen a vegyes nemzetiségű etnikumok ellentéteiből fakadtak. Nehezítette a helyzetet az is, hogy a különféle nacionalizmusok következményeit a vallási ellentétek is fokozták. Például gyakorta forrása a konfliktusoknak, hogy egy vallást több nemzetiség is vallott, illetve egy nemzetiségen belül is tartoztak több valláshoz. Mindezek ellenére - az elmúlt kétszáz esztendőben - a térségben élő nemzetek magas színvonalú szellemi és kulturális teljesítményeket hoztak létre. Ezeknek az volt a kikényszerítő ereje, hogy a régióban élő kisnemzetek szinte állandóan szembesültek a nagyhatalmi szupremáciák fenyegető veszélyével.¹⁹

A nyelvi és kulturális sokféleség elősegítette a nemzeti pluralisztikus gondolkodás kialakulását. A nagyvárosokban élő polgárság, amely legfőképpen német, magyar, szláv és zsidó eredetű volt, nemcsak kulturális, hanem gazdasági vonatkozásokban is tett tanúbizonyságot. A legéletképesebb és legmozgékonyabb etnikum a térségben a zsidóság volt. Mivel vallási hagyományait szigorúan megtartotta, ezért a zárt identitás nehézséget okozott az egyes befogadó nemzetekhez fűződő asszimilációban.

Az egyes nemzetek identitásának forrása szempontjából érdemes megvizsgálni a nemzetkoncepciók gyökereit. Szűcs Jenő felosztása szerint a magyarságot a 19. század előtt háromféle nemzetkoncepció jellemezte: az első, a területi-alattvalói az állami szuverenitás alapján sorolta be a nemzetbe a térségben élőket, a második, a nyelvi-kulturális kategória az eredet, a nyelv és a hagyományok alapján fejezte ki az együvé tartozást, a harmadik, a rendi-korporatív forma, pedig a nyelvhasználattól függetlenül a nemességre vonatkozott. Ez a hármas koncepció elégséges alapot nyújthatott volna egy korszerű államnemzet kialakításához. A 19. század elejétől azonban megerősödött a nyelvi alapú, kultúrnemzet-koncepció, s ez megosztotta az önálló államisággal nem rendelkező etnikumok integrálódási lehetőségeit. A 20. századra pedig egyre szélesült a szakadék az államnemzet és a kultúrnemzet koncepcióját valló népcsoportok között. Mindezek alapján az integratív típusú, több etnikumot is magába foglaló államszerveződés lehetősége helyett megerősödött az önálló nemzetállam megteremtésének igénye. A Kárpát-medencében a magyar nemzet töltötte be az „etnikai olvasztótégely” szerepét. Mivel a nemzeti identitás sok esetben a Monarchia területén nem azonosult az állampolgársággal, ezért egymás mellett volt jelen az etnikumok közötti asszimiláló és disszimiláló tendencia. Ennek a folyamatnak a szerves alakulását azonban megszakította a trianoni döntés, amely az új határok kialakításakor nem vette figyelembe a nemzeti hovatartozást.²⁰

A trianoni döntés, majd az azt jóváhagyó párizsi békeszerződés is, még jobban felerősítette a nacionalizmusok idegengyűlöletre építő tulajdonságait. A Horthy korszakban a magyar nemzettudat ismét és egyértelműen a kulturális nemzet formáját öltötte a határainkon kívül maradt magyar tömbök iránti szolidaritás-érzet miatt. Ezt azonban megnehezítette a revizionista és soviniszta ideológiák feléledése.²¹ Az ellentéteket még feszítette az is, hogy például Csehszlovákiában és Romániában a hivatalos állami koncepció nem vette figyelembe a területükhöz csatolt idegen etnikumok jogait, és hivatalosan is azt hirdették, hogy csak az államalkotó nemzet létezik nemzetiségek nélkül. A trianoni majd a párizsi békeszerződések alkalmával egyaránt kiderül, hogy a nyugati politikusok a legkevésbé sem próbálták megérteni a kelet-közép-európai etnikumok legfontosabb kérdését, a nemzeti hovatartozás ügyét. Általában azt az elvet vallották, hogy a nemzetiségek olvadjanak be az államalkotó etnikumba. A nyugat-európai és amerikai politikusok úgy vélték, hogy az emberi jogok egységes biztosítása megoldást nyújthat az etnikai feszültségek levezetésében.

A két világháború közötti Magyarországon egy dologban minden társadalmi csoport képviselői egyetértettek, a trianoni döntés igazságtalansága nyomán felmerülő revízió igényében. Ezen belül azonban két koncepció fogalmazódott meg: a hivatalos keresztény-kurzus nemzeti programja, amely a kezdetektől ébren tartotta a revízió lehetőségét. Ezt legfőképpen a középosztály és a konzervatív értelmiség támogatta. A bajok gyökereit a háborúban győztes nagyhatalmakban, illetve a nemzethez nem tartozó zsidóságban látták. A zsidóságot még amiatt is bírálták, mert közülük sokan vállaltak szerepet a Tanácsköztársaság vezetésében. A másik koncepció a népnemzeti értelmiség tevékenysége nyomán bontakozott ki, és elveikben és céljaikban elsősorban a parasztságra támaszkodtak, mint a nemzetet fenntartó erőre. Ideológiájukban főképpen egy magyar modellben, egyfajta harmadik útban gondolkodtak. Ennek alapja, hogy egyaránt féltek – természetes történelmi okok alapján - a német és szláv veszélytől. A népnemzeti értelmiség ezen kívül még elkülönült a szellemi élet azon csoportjaitól, akiket urbánusoknak neveztek, mert elveikben a nyugati civilizációhoz kötődtek. A második világháború kezdetén a két irányzat oppozíciója a keresztény-kurzus javára dőlt el, ugyanis a bécsi döntések következtében visszacsatolták a trianoni diktátum alapján elcsatolt terülteket. Az „ország-gyarapítás” nemcsak a magyar népesség visszafogadását jelentette, hanem egy újfajta megosztottságot is eredményezett, hiszen Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolásával közel egymillió román nemzetiségű polgár is a magyar állam fennhatósága alá került, s ezzel egy időben viszont Dél-Erdélyben négyszáz-ezer magyar maradt. Kárpátalja vonatkozásában, pedig a visszacsatolt területen kisebbségbe került a magyarság. A nyelvi kérdés ismét politikaivá vált abban az értelemben, hogy Teleki Pál ugyan kiállt a nemzetiségek nyelvének megőrzéséért és szabad használatáért, de feltételezi, hogy a közös életforma fogja majd elősegíteni a „szabad akaratból történő” magyarosodást.

Csak érdekességképpen fűzzük ide, hogy 1941-ben, az Angliában élő Eduard Beneš, aki ekkor az emigráns Csehszlovák kormány miniszterelnöke, Új Közép-Európa címmel egy föderatív jellegű politikai tervezetet tesz közzé, amelyben a kelet-közép-európai nemzetállamokat kívánja egységes szövetségbe vonni. Az új államalakulat neve Kelet-közép-európai Szabad Népek Szövetsége lett volna. Természetesen a jaltai szerződés egyértelművé tette, hogy a Nyugat nem kíván egy - esetlegesen középhatalommá törekvő- új államalakulatot garantálni a Szovjetunió ellenében. Beneš neve azonban a szlovákiai kisebbségek sorsát negatívan befolyásoló dekrétumokról vált a második világháború után hírhedtté.

A negyvenes évek második felétől Kelet-Közép-Európa országaiban szinte megszűnt a klasszikus diszkusszió a Közép-Európa eszméről, hiszen a jaltai szerződés értelmében a Szovjetunió fennhatósága alá került országok hasonlóképpen járták végig politikai és gazdasági sorsukat a létező szocializmus idején. A nemzeti kérdés és a Közép-Európa-fogalom vizsgálata az 1989-90-es rendszerváltások nyomán újult fel a térségben. A kilencvenes évek elejétől e fogalmak vizsgálata szinte divattá vált, és átszőtték különféle mítoszok és nosztalgiák. Történtek ugyanakkor komoly és reális kísérletek is a régió országai közötti együttműködések, integrációk újraélesztésére.²² Ilyen volt például Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország közös elképzelése, amely Visegrádi Együttműködés néven vált ismertté. E kapcsolat nyomán számtalan pozitív döntés és kezdeményezés született, de az adott országok különféle irányzatú kormányváltásai több ízben visszavetették, elhanyagolták a pozitív kezdeményezéseket, pedig a Benelux-országok vezetői több ízben is felajánlották tapasztalatukat és segítségüket a regionális politikai és gazdasági integráció vonatkozásában.

A térség geopolitikai helyzetének elemzésében egyrészt többféle hagyományos értelmezés került napirendre, másrészt új szempontok is a diskurzusok tárgyaivá váltak. Például, kialakult egy geomorfológiai vita is, amely megkísérelte összeegyeztetni, illetve megkülönböztetni a térség etnikai, gazdasági és politikai eredőit. A klasszikus Közép-Európa-fogalom többféle szempont alapján oszlott meg a megnevezések tekintetében, ugyanis más aspektusok alapján értelmezték Kelet-Közép-Európa kiterjedését, mint Közép-Kelet-Európa elhelyezését, s mindez különbözött még a Kelet-Európa fogalomtól is. Mindennek oka, hogy más alapokat feltételezett a megnevezés-vita történelmi, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben. A térség történészeinek alapvetései hosszabb távon nehezen állják ki a próbát, hiszen az elemzésekben gyakran tapasztalhatunk elfogultságot, egyoldalúságot és ideológiai vetületeket. Új szempontra hívta fel a figyelmet Werner Conze a Kelet-Közép-Európa című könyvében (1993), amelyben a korszerű Közép-Európa-fogalom értelmezését a településtörténet vizsgálata alapján kísérelte meg felújítani. Granasztói György ezzel kapcsolatban jegyzi meg, hogy „A településtörténet azért kulcsfontosságú szempont Közép-Európa megértéséhez, mert egyszerre veszi figyelembe a kezdeteket, és képes arra, hogy a településtörténeti változásokon keresztül a lezajlott folyamatokat egységes távlatba helyezze. A településrend, mint a településtörténet kutatásának egyik fontos területe, leképezi azokat a társadalmi, politikai szerkezeteket, amelyek egyébként a terület általános állami, hatalmi, politikai berendezéseit is kifejezik, de egyben tükrözik azokat a helyi és regionális adottságokat is, amelyekkel a gyakorlatban mindenféle hatalomnak szembe kell néznie. Ebből a szempontból ki kell emelni, hogy Közép-Európában, ellentétben például a Rajna-vidékkel, nem volt római kontinuitás, legföljebb a romok folyamatosságáról beszélhetünk. Hasonlóképpen jelentős, hogy a szlávok a VIII-IX. század fordulóján már jelen voltak ebben a térségben, amelynek életében, a IX-XIV. században, a magyarok, a németek és a zsidók betelepedése meghatározó szerepet játszott, mert ezek az etnikumok a maguk sajátos módján különleges, egymástól is jelentős mértékben különböző kultúrahordozóként döntően alakították a társadalmi, politikai struktúrákat. E szerkezetek a településrendben, a településtörténetben is nyomon követhetők, városokban és falvakban egyaránt.”²³

Granasztói ezzel kapcsolatban felhívja arra is a figyelmet, hogy Közép-Európa fogalmát nem értelmezhetjük sikeresen, ha a jelenkori politika meghatározásait vesszük alapul, ugyanis térségünk különleges történeti adottságai, kulturális metszéspontjai csak egy szélesebb dimenzióban felépített kritikai attitűd alapján érvényesek. Az 1970-es évektől terjedt el a régió fogalmának elemzésében Milan Kundera és Immanuel Wallerstein felfogása. Az előbbi még a vasfüggöny mögött élő keleti blokk gyökereinek kutatásában a kulturális azonosságokat és különbségeket vette alapul, míg az utóbbi – leegyszerűsített megfogalmazásban – a centrum-periféria elméletet szorgalmazta. Kundera gondolatai, a kulturális identitás középpontba állításáról, komoly visszhangot nyertek a kelet-európai értelmiség különféle vitáiban, míg Wallerstein kutatásai a térséget szélesebb társadalomszociológiai mezőbe, a világkapitalizmus akkori magyarázataiba helyezik. Ez az elmélet a kapitalizmus gazdaságának súlypontjait vizsgálja, és a fejlett térségeket centrumként, míg az ettől eltérőt, perifériaként értelmezte. Wallerstein Közép-Európát egy köztes térségnek tekintette, és félperifériaként jelölte meg. Granasztói szerint a reális megközelítés két, egymást kiegészítő társadalmi-földrajzi modell alapján mutatható be: „Nagyjából egy időben alakultak ki Európában a középkor kezdetétől, s egymásmellettiségük nem feltétlenül a fejlett-fejletlen ellentétet jeleníti meg, mint a determinista magyarázatok. Egyikük minden további nélkül jellemzi a közép-európai viszonyokat, míg a másik az ellenpólust, ezáltal a közép-európai modell különlegességét segíti megérteni. Földrajzi értelemben arról van szó, hogy az a közép-európai térség, amely a korábbi értelmezésekben Kelet-Közép-Európának, illetve Köztes-Európának volt tekintendő, középpontját illetően a kontinens azon részét alkotja, amely a legtávolabb esik a tengerpartoktól, így a tengeri hajózástól. Ebbe az övezetbe tartozik Csehország, Szlovákia, Dél-Lengyelország, Ausztria, Dél-Németország és Magyarország is.”²⁴

Mindezek alapján a két modellt a távolsági kereskedelemben betöltött szerep, illetve az árukereskedelem alapján különböztethetjük meg. Granasztói olvasatában, amely Conze elméletére épül, az egyik legfőbb közép-európai jellegzetesség az, hogy a településrendek és településszerkezetek centrumai köré sejtszerűen szerveződtek a környező települések, és ez alkalmazkodott a monarchia típusú, vagy nemzetállami berendezkedéshez, míg a másik, a vízi kereskedelem dominanciáján alapuló modell, a térségi összeköttetéseket a hálózatosság rendje szerint alakította ki.

Fontos eleme a közép-európai nemzetfelfogások vitáinak a polgárosodás kérdése. A kilencvenes években elsősorban a felvilágosodás elméleteiből származó polgárfogalom értelmezése körül zajlottak a diskurzusok.²⁵ A különböző politikai irányzatú álláspontok legnagyobb része egyetért abban, hogy a polgár fogalmának legalapvetőbb karakterjegye a jól körülírható és a régi és új hagyományokon alapuló erkölcsi eszmék képviselete és betartása. E kérdés fonala fontos szerepet tölt be az utóbbi tíz esztendőben a különféle etnikai- és csoport-szemléletek összetartozás-tudatában. Mindez szorosan kapcsolódik a különféle demokráciavitákhoz is. A polgárosodás folyamata a térségben – történeti és kulturális értelemben – eléggé vegyes képet mutat. Egyrészt benne volt a korábbi nemesi autonómia törekvések hagyománya, másrészt az alkalmazkodóképesség adottsága és a 19. század második felétől az egyes országok parlamentarizmusaihoz való viszony, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a létező szocializmusok fél évszázados időszakában a marxista típusú értelmezések számára a polgárfogalom megnevezése szinte szitokszóként hatott.

A kelet-európai rendszerváltások létrejötte után a polgárfogalom értelmezése kiszélesül, és szorosan összekapcsolódik a kialakulóban lévő civil társadalmak szerveződéseivel. Granasztói szerint figyelembe kell vennünk a közép-európai polgárosodást visszavető azon tényezőket, amelyek a térség szinte mindegyik országában hasonlóképpen voltak jelen. Ilyen például a társadalmi szakadás, amely a társadalmi egyenlőtlenségeket termeli újjá rendszeresen a szegénységi küszöb körül élő csoportok számára, és ugyanakkor ettől egyre távolodik a gyorsan gazdagodó politikai és menedzser elit. Ugyancsak gátló tényező Granasztói olvasatában a kulturális és társadalmi alapú nemzeti identitás bizonytalansága. Mindezt betetőzik még a különféle nemzeti én-tudatok megoldatlanságai.

E folyamatok praktikusan mutatnak rá arra, hogy nem elvetendő a térség országaiban a nemzeti identitás szempontjából Közép-Európa fogalmát újragondolni. A kilencvenes évek elején, elsősorban nyugat-európai elemzők írásaiban, megjelent a Nyugathoz csatlakozni kívánó posztkommunista országok vonatkozásában egy új típusú, prakticista megközelítés. Ennek lényege, hogy a történeti és kulturális alapú megközelítést vegyük ki a diskurzusok szótáraiból, és a régió országainak jövőjét kezeljük pusztán gazdasági és politikai ügyként. Tehát a globalizáció fundamentális törekvéseit mintegy „megzavarják” a különféle nemzeti érdekekről szóló viták. Emil Brix szerint „A nemzeti érdekek nyelvén nehéz meggyőzni egy „gazdag” ország lakosságát, miért kellene megosztani jól megérdemelt jólétét egy „szegény” országgal. Európai biztonságról, stabilitásról és hosszú távú gazdasági előnyökről beszélni nem elég. Ezek „hideg” projektumok, melyek aligha keltik fel a szolidaritás érzését a közösségek között. Közvetlenül 1989 után a szolidaritás érzése bizonyosan segített a két külön Európa gondolatának leküzdésében. De ezek az idők már rég elmúltak. Még Ausztria is, ahol pedig az életet sohasem a „vagy-vagy”, hanem mindig az „is-is” értelemben fogták föl, a közvélemény gazdasági hátrányoktól való féltében inkább légmentes határokról beszél, mintsem határátkelésekről. Így „Közép-Európa” üzenete még nem tárgytalan: a közép-európai kultúra állandó mementóként figyelmeztet arra, milyen irreális dolog Európát kettévágni Keletre és Nyugatra.”²⁶ Tehát az eurobürokrata szemlélet ellenére Kelet-Közép-Európa kultúrája csodálattal tölti el Nyugat-Európa, az USA és például Japán polgárait, amikor Budapesten, Prágában vagy Triesztben járnak. Ezt erősíti az a folyamat is, amely a régió összes országában jellemző a kilencvenes évek elejétől, hogy a kulturális hagyományok a nemzeti keretekben szorosan hozzákötődnek a késő-modern létformák világához.²⁷ Talán ez lesz az a terep a térség országai számára, amely egyértelművé teszi a régi Kelet-Nyugat elhatárolást, ami azonban legfőképpen gazdasági alapon működött. A kiemelkedő kulturális teljesítmények – például Kertész Imre Nobel-díja – hozzásegít – főleg az Unióhoz való csatlakozás után – a korábbi gazdasági és politikai megosztottság maradványainak megszüntetéséhez. Brix fontos megállapítása az, hogy „…A közép-európai országok kulturális életének pluralitása mindvégig a nyugati képzelőerő jegyében állt, és a totalitárius rezsimektől menekülő művészek és értelmiségiek a kulturális pluralitás eszméjét ébren tartva befogadó országaik kulturális életére is alakítólag hatottak.”²⁸

Természetesen Kelet-Közép-Európa felzárkózása során a Nyugat szemléletének alakításában legtöbbet az egyes nemzeti kultúrák értékeinek bemutatásával tehetünk. Például néhány éve óriási siker és publicitás kísérte Londonban és szerte Angliában a magyar kultúra kincseinek bemutatását, amelyet a londoni Magyar Ház szervezett. Mindezek a kezdeményezések nagy mértékben járulnak hozzá ahhoz, hogy Kelet-Európát, amelyet Kundera egy, a nyolcvanas években írott, esszéjében, kizökkentett régiónak nevezett, a Nyugat embere az ezredforduló után immáron Európa koherens és természetes részének tekintse. Ugyanakkor pontosan az a sokszínűség, köztesség, egzotikum adja Európa keleti felének identitását és értékeit, amelyet az elmúlt kétszáz esztendő megosztottságai, szétszakítottságai alakítottak ki, hiszen ne feledjük azt, hogy Kelet-Európa például a rendszerváltások előtti fél évszázadban ugyan nyugati módon gondolkodott, de politikailag a Kelet fennhatósága alatt élt. Pontosan ez a térség országainak az egyik fő feladata immáron az Európai Unióhoz csatlakozva, hogy ezt a sokféleséget, mint tradicionális és plurális értékhalmazt, érvényesen tudja képviselni és megőrizni a globalizáció amerikanizáló és uniformizáló módon technicista világában. Mindezek alapján természetesen érdemes és szükséges napirenden tartanunk Közép-Európa fogalmának újragondolását.

Ebben a folyamatban az egyik legkarakteresebb feladat Európa keleti régiójának országai számára, hogy a társadalomra, a politikára és a gazdaságra szorosan ható kulturális örökség különféle megjelenéseit, metszeteit és kifejezésmódjait szerves módon legyen képes összekapcsolni. Mindebben kiemelkedő szerepe van az egyéni és a kollektív emlékezetek olyan típusú érvényesítésének, amelyek a közösségi szerveződésekben intézményesen képesek támogatni a mindennapi élet különféle területein szükséges alkotóerőt. A kulturális örökség értelmezéséhez való viszony ugyanis a társadalom egyes szerveződési szintjein egyrészt különböző lehet, másrészt az eltérő fejlettségi okok miatt nem kapcsolódik szervesen össze. „Nem véletlen tehát, hogy a kulturális örökség kifejezés egyaránt megtalálható a helyi-regionális, a nemzeti, a kontinentális és a legszélesebb körű nemzetközi szinten is. E közösségek szerveződési formái azonban igen eltérnek egymástól, így nem meglepő, hogy az örökség-fogalom alkalmazása és értelmezése más és más. A fogalom univerzális jelentése azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a társadalmi szereplők ugyanazt értik örökség alatt a különböző szinteken. Az örökség körül kialakuló diskurzusok egyesítik magukban az adott szint belső hagyományát és a szintek közötti elengedhetetlen párbeszéd feszültségét.”²⁹

Sonkoly Gábor összehasonlításképpen a kelet-európai modellhez a francia nemzeti kulturális örökség példáját elemzi. Rámutat arra, hogy már a nagy francia forradalom idején a kodifikált törvényhozásban is megjelent a kulturális örökség fogalma. Természetesen az „intézményesített örökség” elsősorban az állam magasabb szerveződési szintjein jelenik meg, és ugyanakkor nem szabad a helyi közösségek és az egyének kultúrához való viszonyáról megfeledkezni. A francia példa azért is tekinthető Európában klasszikusnak, mert a legösszetettebben és a legkoherensebben kapcsolódott a kulturális örökség a nemzetállam mindenfajta kifejeződéséhez. Mindennek legfontosabb célja a nemzeti egység alátámasztása. A franciáknál a nemzeti identitáshoz való viszonyban – az elmúlt kétszáz esztendőben folyamatosan – a nemzeti szellemnek és karakternek a megkérdőjelezhetetlen jelenléte adott erőt a polgárok számára a nehéz helyzetekben.

Sonkoly bemutatja, hogy a francia példa kitűnően reprezentálja azt a tényt, hogy a kulturális örökségről szóló diskurzus akkor válik igazán fontossá, amikor a nemzetet korábban összefogni hivatott elvek hitelüket vesztik. Ettől a gyakorlattól jelentősen különbözik az a modell, amelyet Niedermüller Péter állított fel, mint a poszt-szocialista nemzeti örökség következményét. Ebben kiemelkedő tényező a népi kultúra eredetmítoszának bemutatása. A rendszerváltás utáni kelet- és közép-európai országok „…kodifikálni kényszerülnek a kulturális örökséget, ha meg akarnak felelni az Európai Közösség jogi, tudományos, politikai, stb. elvárásainak. Ez ugyanakkor nem feltétlenül jelent egyet a nyugat-európai gyakorlat átvételével. Sőt, ha elfogadjuk Niedermüller tézisét, ez azzal akár épp ellentétes is lehet. Ez az ellentmondás a tudományos szóhasználatban is tetten érhető. A francia tudományos diskurzusban a kulturális örökség fogalma magában foglalja azt a gyakorlatot, mely a másság, a belső különbözőség elismerését emeli nemzeti vagy még magasabb szintre.”³⁰

Ezután Sonkoly összefoglalja az Európa Tanács 1949-es alapító okiratától az Európában intézményes szinten gondozott kulturális örökség programjait. Ebben kiemelkedő szerepet töltött be az 1969-ben megalakult Kulturális Örökségért Felelős Miniszterek Európai Konferenciája. Itt lényeges helyet foglal el az Európai Kulturális Örökség megfogalmazásában a migráció kérdése, valamint azoknak a stílusoknak, vallásoknak, technikáknak a reprezentációja, amelyek több nemzethez is kötődnek. Az elmúlt 30 esztendőben kiemelt szerepet töltött be az európai örökségvédelemben az épített emlékek megőrzéséért folytatott küzdelem. Ebben a folyamatban példaként említhető az 1100 esztendeig fennálló Velencei Köztársaság megőrzésének modellje. A Velence-paradigma egész Európa közös ügyévé vált, hiszen a lagúna-köztársaság 300 évig szerepelt az akkori kor vezető hatalmai között, s ez alatt mindvégig megtartotta függetlenségét, fejlesztette kultúráját és a modern szellem magasiskolájává vált. Ebben az ügyben Európa maradéktalanul összefogott, pedig „Kezdeteitől fogva, számtalan háborúja ellenére, Európát a „határok kultúrája” jellemzi, mint sorompó és nyitás, a fülke koncepciója, az ellentétek integrációja és történeti tudat, röviden: a pluralitás igénye és asszimilációs tehetség. Milyen hozzájárulást, milyen kezdeményezést tudnak tehát mindenki számára az élet legkülönbözőbb szakágaiból biztosítani, hogy ezt a civilizált „szoftver”-bázist a gazdasági és kulturális túlélési képesség és innováció, szolidaritás és egy „vállalkozás” határtalan nyíltságának szolgálatba állítsák, melyben mindannyian szabadon mozognak, ötleteiket és szolgálataikat akadály nélkül kicserélik? Az orientáció, Ariadne fonalának keresése szinte teljesen átszövi, mint egy széles folyó, Európa háromezer éves képződményét, melynek eredete visszavezet Kelet és Nyugat közé a krétai-minoszi kultúrában. Az orientáció hiánya, a minotauruszi labirintusban fogvatartott merészség és fogyatékosság, felelősség és elcsábíthatóság között tékozló ember dilemmája ma aktuálisabb, mint valaha.”³¹

A történelmi Velence azért is lehet egy sajátos példa a későbbi nemzeti államok létrejöttéhez, mert itt jelenik meg legkorábban Európában a civitas, amely a szabad polgárok közösségét jelentette. Ugyancsak modell-erejű példaként szolgálhat az a tény is, hogy Velence, ugyan geomorfológiailag kis állam, de ugyanakkor több száz esztendőn keresztül kulcsszerepet töltött be az akkori világpiacon, s mindemellett óriási civilizációs hatást is gyakorolt az akkori világ számára. Talán ők tekinthetők a modern Európa első világvállalkozóinak. A Rialto volt a világ első Wallstreet-je. Ugyanakkor a Velence szakértők szinte mindegyike utal arra, hogy itt – éppen a jól működő köztársasági forma miatt – alapvetően a kapitalizmusnak egy „megszelídített” (Werner Sombart) változata működött. Karbe szerint ahhoz, hogy „Megtudja-e őrizni Európa civilizációja alapjait és ezzel együtt saját immunrendszerét: ez még ma is önmeghatározáson alapul, önfelelősség és öntúllépés az egész szolgálatában. Az optimalizálást, mint az értékteremtés, az identifikáció folyamatát máig a hatalom alternatívájaként szavatolja. Ez a nyugati kultúra követsége az úgynevezett felhőkarcoló ökonómia ellentételeként, a maga mértéktelenségével és anonimitásával.”³²

Velence sorsa karizmatikus példaként szolgálhat a 21. századi Európa számára is, hiszen az épített, a társadalmi, valamint a szellemi- kulturális környezet változásképessége, esztétikuma bizonyítja, hogy nemcsak a túlépített és felpuffadt metropoliszok alaktalansága lehet irányadó egy civilizációban. Ugyancsak tekintsünk Velencére akkor is, amikor az Európai Unióban egyre anakronisztikusabbnak tartják a nemzeti állammodellt a tőzsdei-piaci globális állammal szemben. Karbe szerint Európa túlélési képességének kulcsa múltjában rejlik.³³

Ennek a programnak a legfontosabb eleme a politika, az ökonómia és a kultúra európai szintű összeszövődése, s mindebben van kiemelkedő szerepe a nemzetek erejéből összeadott európai örökségnek. Ebben a legfontosabb feladat a 21. század elején a különféle szinten megjelenő örökségek összekapcsolása és képviselete. Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet az ezzel ellentétes gyakorlatra is, hiszen „…a világörökség központjában is (nemzet)államok képviselői döntenek, illetve nemzetek jelölnek megóvásra érdemes értékeket. Ezzel a logikával ellentétes az egyesülő Európa intézményeiben megfigyelt örökség-stratégia, mely a nemzetektől független hálózatokat, kapcsolatokat, szerveződéseket kívánja megőrizni. Ezt a célt a helyi-regionális erőkkel szövetkezve kívánják elérni, feltételezve, hogy a helyi szint szeretne kikerülni a központ gyámkodása alól. A nemzeti szinten megfogalmazott norma elvetése ugyanakkor könnyen együtt járhat egy brüsszeli norma elfogadtatásával, mely nem feltétlenül szolgálja a helyi közösség érdekeit.”³⁴

Ezek a kérdések fokozottan érvényesek a 2004-ben az Unióhoz csatlakozott Magyarországra is. Fel kell ismerni a jelen helyzet körülményei között a magyarság lehetséges perspektíváit, és a nemzeti örökség értékeit a középpontba állítva kell meghozni minden kormányzatnak azokat az intézkedéseit, amelyek a magyarság jövőjét a nyitottság politikája alapján fogalmazzák meg az Unióban. Így például a globalizmus mindent elsöprő gőzhengerével szemben szükséges tematizálni a nemzetspecifikus érdekeket. Kiemelkedő fontosságú, hogy a nemzetek feletti politikai erőterekben megfelelő hatékonysággal legyünk képesek képviselni kulturális, tudományos és társadalmi értékeinket. A nyitott határok új helyzetet teremtettek, ugyanis lehetőséget adnak az önbizalomhiány leküzdésére, és a más kultúrákkal való kölcsönösségi alapú párbeszédek kezdeményezésére. Fel kell készülni arra is, hogy képesek legyünk elfogadni és vállalni – kompromisszumok alapján – a globalizmus azon lehetőségeit, amelyek elősegítik a más kultúrákkal való integrációk megteremtését. Óvnunk kell magunkat a liberális demokráciának attól a megjelenésmódjától, amely társadalmi, gazdasági és politikai értelemben a parttalanságot tükrözi, ugyanis ez a veszély egyre jobban fennáll, ha a döntések teljesen a szupranacionális rendszerek kezébe kerülnek. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a hagyományos közösségi rendszerek kezéből kicsúszik az egyén biztonsága és bizonyossága. Így könnyen annak az érdeknek a csapdájába kerülhetünk, ahol a hagyományhoz kevésbé kötődő individuumok – a nemzetek feletti, globális érdekkolosszusok tervei szerint – a szabadságot szinte csak a fogyasztói mezők kiszélesülésében érzékelik, és a globális érdekek hatalmáért cserébe élvezhetik az arctalan kollektivitás langyos fürdővizét.

Óvnunk kell magunkat az új virtuális birodalmak mámorától is, hiszen ez az új „földrész” (Paul Virilio) igencsak alkalmas a véleményformálás gyarmatosítására. Itt ismét csak a kulturális örökség látszik megfelelő védőpajzsnak annak érdekében, hogy az egzisztenciális értékek ne essenek áldozatául a konzum-civilizáció konform igényének. A nemzeti értékek feloldódása és virtualizálódása során csak úgy állíthatjuk meg a negatív folyamatokat, ha saját kultúránk értékeit – kölcsönösségi alapon – más kultúrák értékeivel együtt védjük. Ezzel összefüggésben a posztmodern viták kereszttüzében divattá vált a nemzet megszűnéséről beszélni, pedig valójában a nemzetfogalom átalakulásáról és új perspektíváiról van szó. A globális civilizáció tömegtársadalma a szupranacionális hatalmak számára igen fontossá vált, hiszen az egyre szélesülő fogyasztás garantálja a tőzsdei egyensúlyok fenntartását és a megnyugtató profit gond nélküli újratermelését. Azonban az igazi alkotóerő gyökérzete továbbra is a nemzeti azonossághoz való viszonyból fakad. Éppen ezért kiemelkedően fontos a modernizáció kockázataival szemben az értékőrző alapok képviselete.

Mindezek alapján Közép-Európa fogalma immáron az Unió részeként gondolandó tovább. A 2004-ben csatlakozott tíz ország számára a nemzetfogalom újragondolása két szempontból is reális és fontos. Egyrészt a következő évtizedben az Unió nyugati részéhez való felzárkózás üteme és minősége miatt, másrészt Európának a globalizációban való részvétele miatt, ugyanis az amerikanizáció negatív hatásaival szemben csak a nemzetek Európája jelentheti a garanciát, és ebben elengedhetetlen az, hogy a felzárkózás időszakában a gazdasági folyamatok mellett a kulturális örökség képviselete is meghatározó legyen. Csak egy emberarcú, közösségi Európa képes a jelenlegi világpolitikai folyamatokban az egyensúly szerepét felvállalni, s ebben alapvetően fontos feladat az Európai Unió jelenlegi felépítésének, szerepének elemző újraértékelése.

Jegyzetek

¹ Konrád György: Európa köldökén. Magvető, Budapest, 1990. 153. o.

² Jól reprezentálja a Közép-Európa-fogalom értelmezéseinek sokféleségét a Kell-e nekünk Közép-Európa? (Századvég, Budapest, 1989., Szerk.: Gyurgyák János és mások) című kötet.

³ Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, Budapest, 1983.

⁴ A Közép-Európával kapcsolatos politikai, gazdasági és kulturális tervek, elképzelések korszerű összefoglalását nyújtja Irinyi Károly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák-magyar politikai közgondolkodás. (Budapest, 1973.) című tanulmánya.

⁵ A téma alapos és korrekt feldolgozása: Niederhauser Emil: Nemzetek születése Kelet-Európában. Budapest, 1976. És uő: Nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Budapest, 1977.

⁶ Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok. I-III. Budapest, 1986.

⁷ A korszak és a térség hangulatának legklasszikusabb és legpregnánsabb megfogalmazása Franz Kafka: A per. (Európa, Budapest, 1984. Ford.: Szabó Ede) című műve.

⁸ Czesław Miłos: A mi Európánk. In: Közép-európai olvasókönyv. Szerkesztette: Módos Péter, Osiris-Közép-európai Kulturális Intézet, Budapest, 2005. 75. o. (A továbbiakban: Miłos)

⁹ „Szomorú történelem. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a művészetek és az irodalom virágzása feltétlenül az állam nagyságából és hatalmából következik. Bőven találunk ennek ellentmondó példákat, úgyhogy nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a politikai elnyomás valószínűtlen rengetegei és útvesztői elengedhetetlenek az emberi lélek ébredéséhez, ha másért nem, hogy ellenükben kivívja szabadságát, és kimutassa függetlenségét.” In: Miłos 76. o.

¹⁰ „Csöppet sem túlzás a maxizmust a démoni jelzővel illetni. A démonikus jelző a marxizmusra alkalmazva nem túlzó. Először is azért, mivel a nevében meggyilkolt és halálra kínzott emberek száma többszörösen meghaladja a nemzeti szocializmus áldozatainak számát. Másodszor azért, mert az állam fokozatos elhalását hirdető doktrína mindenható államot hozott létre, mindenható rendőri apparátussal. Harmadszor pedig, ahelyett, hogy véget ért volna az ember ember általi elnyomatása, és megszűnt volna az elidegenedés, az embert a teljes elidegenedettség állapotába kényszerítették, ahol mind szó szerinti, mind átvitt értelemben megszűnt önmagához tartozni.” In: Miłos 78-79. o.

¹¹ In: Miłos 82. o.

¹² Vajda Mihály: Közép-Európa. Kell-e még? In: Európa Közepe – Közép-Európa. Librarius, Szeged-Kecskemét, 2000. 2-3. o. (a továbbiakban Vajda)

¹³ „Lehet, hogy soha többé nem lesz Közép-Európa, akkor sem lenne jó megfeledkeznünk róla: Közép-Európa igenis értéket képviselt. Ahogy értéket képvisel mindenfajta lokális vagy regionális kultúra akkor is, ha nagyon is jól tudjuk: a másság elutasítása, az idegen ellenségként kezelése gyakorta jellemzi ezeket a kultúrákat. (…) De Közép-Európa újjáélesztésének – kulturális újjáélesztésének – lehetetlensége nem a globalizáció feltartóztathatatlanságából következik. Én nagyon is el tudok képzelni egy olyan gazdaságilag, politikailag egységes-globális világot, amely nemcsak nem söpri el, hanem még segíti is a lokális-regionális kultúrákat.” In: Vajda 5. o.

¹⁴ In: Vajda 6. o.

¹⁵ Danilo Kiš: Kételyek kora. Forum-Kalligram, Újvidék-Pozsony, 1994, 158. o.

¹⁶ Idézi Erhard Busek: Bécs és Közép-Európa. In: Az elképzelt Közép-Európa. Európai Utas – Századvég, Budapest, 1992. 96. o.

¹⁷ Hanák Péter: Alkotóerő és pluralitás Közép-Európa kultúrájában. In: Európa vonzásában. (Szerk.: Glatz Ferenc) Budapest, 1993. 219. o. (a továbbiakban Hanák)

¹⁸ „A Nyugatot az alulról építkező, rendi és városi szabadságjogokkal körülvett, viszonylag mobil társadalom jellemzi, amelyben korán megjelentek a piacgazdaság elemei, a Keletet a felülről elrendezett és irányított társadalom, az immobilitás, az ázsiai feudalizmus és autokratizmus elemeit fenntartó uralmi formák jellemzik. A markáns vonalakkal és ismérvekkel elkülöníthető két nagy régió nem közvetlenül érintkezett egymással, hanem mindkét oldalról lépcsőzetes ármenetek lejtőin és emelkedőin keresztül. Évezredünk első felében ez a közbülső régió a Nyugathoz igazodott, annak vallási és kulturális közösségébe integrálódott. Az évezred második felében azonban számos történelmi csapás: a Mediterráneum lehanyatlása, a hosszú török uralom, a perifériává süllyedés s a XIX. századba mélyen belenyúló jobbágyrendszer megakasztotta a gazdasági-társadalmi integrációt, s a keleties uralmi formákat erősítette, annál is inkább, mert ez a régió sokkal heterogénebb volt a Nyugatnál. Az átmeneti övezetek szintjein nemcsak különböző fejlettségű területek, országok, hanem nagyon különböző etnikumú népek keveredtek, torlódtak össze.” In: Hanák 220-221. o.

¹⁹ „A XVIII-XIX. század fordulóján rohamosan és roppant erővel teremtette meg önkifejezési formáit a nemzeti pluralizmus. A császárhűségként értelmezett állampatriotizmus nem tudott ellenállni a szabadság, a nemzetiség és a haladás eszmei rohamának. Közép-Európában a szabadság eszményében, az egyéni, a társadalmi és a nemzeti szabadságban a felvilágosodás racionalizmusa és a romantika szenvedélyes érzelemkultusza harmonikusan összecsendült. Egy fél évszázad, és alapelemeiben készen áll a kis népek régiója. Nyelvi és etnikai különbözőség a köznapi evidencia szintjén persze évszázadok óta létezett. Ám a létezés nem azonos a létezés tudatával. Az „alvó nemzet” ébresztése, az eredetmítoszok historizálása, úgy látszik, a nemzeti közösség identifikációjának szükséges kelléke volt.” In: Hanák 224. o.

²⁰ A trianoni békeszerződés a történelmi Magyarország kétharmadát az újonnan alakuló szomszédos államokhoz csatolta. Ezzel a döntéssel a korábbi Magyarország lakosságának közel 30 %-a került az új államhatáron kívülre.

²¹ „A Trianonban újrarajzolt határokba bele volt kódolva a 20. század európai történelmének jó néhány későbbi, etnikai jelleget is magán viselő konfliktusa. A nyelvi-kulturális egységként államot alkotó nemzet koncepciója önmagában hordja annak a veszélyét, hogy egyesek etnikai alapon elsőrendű, míg mások másodrendű állampolgároknak minősülnek. (Ezért nem érezték jól magukat az Osztrák-Magyar Monarchiában a nem magyar anyanyelvűek, annak ellenére, hogy a kor viszonyaihoz képest számottevő kulturális, nyelvi és önszerveződési jogaik voltak). Az a tény pedig, hogy az új nemzetállamok egy másik állam rovására jöttek létre, és polgáraik egy része kényszerként élte meg az impériumváltást, politikailag kiélezte az interetnikus viszonyokat, és kedvezett az etnikai színezetű bűnbakképzési mechanizmusok felerősödésének. A két világháború között Magyarországon is felerősödtek a szomszéd népek elleni indulatok, és felerősödött az antiszemitizmus. Az 1920-as népszámlálás során a lakosság 90 százaléka magyarnak vallotta magát, de még ugyanebben az évben törvénybe iktatták a numerus clausust, amely az ország területén lakó „egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozók” arányában határozta meg az egyetemekre bekerülők kvótáját. Ez az intézkedés elsősorban a zsidóság ellen irányult.” In: Szabó Ildikó – Lázár Guy: Nemzet-koncepciók a mai magyar társadalomban. MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest, 1997. 7-8. o.

²² Az elmúlt kétszáz esztendő térségi együttműködéseinek és elképzeléseinek kiváló elemzését nyújtja az Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században című kötet, amely 1997-ben jelent meg a Teleki László Alapítvány kiadásában, Budapesten.

²³ Granasztói György: Közép-Európa: mítosz és realitás az új ezredfordulón. In: Közép-Európai olvasókönyv. Szerk.: Módos Péter, Osiris-Közép-európai Kulturális Intézet, Budapest, 2005. 229-230. o. (a továbbiakban Granasztói)

²⁴ In: Granasztói 233. o.

²⁵ „Nyugat-Európában ide tartozik az ún. citizenship vita, a multikulturalitás felfedezése, Közép-Európában pedig ezekhez a talán nem kellő intenzitással átélt problémákhoz járul valami, ami viszont itt volt erősebb, mint Nyugat-Európában. Ez pedig az államellenesség és vele kapcsolatban a civil társadalom sajátos értelmezése. Valamennyi új problémafelvetésben az a közös, hogy egyén és közösség kapcsolatát feszegeti. Le kell azonban azt is szögezni, hogy két egymást kizáró szélsőségen a vita már túllépett. Az egyik hagyományos szélsőséges nézet szerint az egyén polgári jogait egy küzdőtéren, az úgynevezett „társadalmi mezőn” érvényesíti, méghozzá a lehetőségek maximumáig. Egy híres magyar közéleti személyiség mondása szerint, „én itt vendég vagyok (tudniillik Magyarországon), ezért nekem jár a legjobb falat”. Ezt a felfogást lényegében a dzsungel képzetével lehet a legjobban érzékeltetni. A másik véglet a polgárt egy holisztikus közösség tagjaként, közösségi akaratot megvalósító lényként fogja fel, amely hangyához hasonlít. A közép-európai viszonyok között ez a hagyományos jobboldal (a hangya) és az ezzel vitatkozó neoliberalizmus (a dzsungel) ellentéte lenne.” In: Granasztói 234-235. o.

²⁶ Emil Brix: Az újragondolt Közép-Európa. In: Közép-Európai olvasókönyv. Szerk.: Módos Péter, Osiris-Közép-európai Kulturális Intézet, Budapest, 2005. 269-270. o. (a továbbiakban Brix)

²⁷ „Ma, több évvel a vasfüggöny leomlása után a térség kulturális színtere olyan erővé fejlődött, amely választ jelent olyan régi és új uralkodó eszmékre, mint etnicitás, örökség, piac.” In: Brix 270. o.

²⁸ In: Brix 270. o.

²⁹ Sonkoly Gábor: A kulturális identitás új kerete: a kulturális örökség. In: A politikai és nemzeti identitás Közép-Európában Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001. 11. o. (a továbbiakban Sonkoly)

³⁰ In: Sonkoly 14. o.

³¹ Lars Cassio Karbe: Európa és a Velence-paradigma. In: Pro Philosophia Füzetek, 1996/1. 18. o., fordította: Erdei Ferenc. (a továbbiakban Karbe)

³² In: Karbe 21. o.

³³ „A saját történelem megfontolása – mint az aktuális jelen dimenziója – képes a diszkrepancia örökségét a mérték és rossz viszony között felfogni, és arra kritikusan reflektálni: „a szükségletek határtalanságának” teorémája; a közösség és a bankok hatalmának intézményesített bűnössége (mint régen Genovában), politikai pártok hatalom-visszaélései, mint kvázi politikai kartellek, akik a választóknak a választás „alternatívájának illúzióját” kívánják nyújtani; politikai pártok, melyek lemondanak a közvetlen reprezentációról (érvelésről), identifikációs ajánlatukat sokkal inkább a látszatnak, a tele-ontológia időritmusának áldozzák; az ökológiai egyensúly felborulása globális síkon tükörképként állítódik szembe a magatartásökológiai egyensúly elvesztésével (a vágyak kielégülésének és a teljesítménynek a félreértése) egyéni síkon (Európában), vagy az Európáért való tanulás, képzés problémája és a (kötelező) iskolarendszerek anakronizmusa.” In: Karbe 21. o.

³⁴ In: Sonkoly 22. o