Dunkel N. Norbert

LÉt És nemlÉt

polifón megközelítések, meta-értelmezés
bölcseleti elmélkedés csipetnyi fizikával

Ez a munkám egy törekvés, körös-körül járni a témát, és szőttest fonni, de nem fizikából és nem filozófiából, hanem sokféle tudásból végre egyet. „Amikor a méhek mézet készítenek, sokféle virágról gyűjtik össze a nedveket. Ahogy az összegyűjtött nedvek sem tudnak arról, ’melyik fáról-virágról jöttem én’, éppen így a létegységbe szállt lények sem tudnak arról, hogy a létegységbe szálltak”. Ísa Upanisád (8-ik szakasz) Sokszor csak utalok a témával összefüggő matematikára, fizikára (így segítve mások kutatásait!), hiszen a nagyobb terjedelmű elágazás (kol-ligáció) erősen megzavarja a gondolatmenetet, ami már önmagában sem egyenes szálú, nem is lehet az: a világ csak-logikus és csak-konvergens gondolkodással nem fejthető fel, a divergencia és az elágazások eleve, ad naturam szükségszerűek.

1. ábra: Színezett Möbiusz szalag -változó felületi feszültségek jelölésére mint a térerő, ~ űr,  ~ éter

A lét, a nemlét elválaszthatatlan (inseparabiliter) fogalmak, ezért használtam az és kötőszót a címben. Olyannyira elválaszthatatlanok, hogy csak nyelvi műveletként létezhetnek külön. Mivelhogy egymásban gyökereznek. A lét - nemlét egy inga (tehát nem passzív!), aminek egyik kitérése lét, energia, a téridő szövet megjelenése, a másik oldala üresség, nemlét, negatív energia-potenciál. S bár az inga mechanikus és periodikus, bizony van benne egy rejtőzködő káosz is (jósolhatatlan kisebb szakaszok). Az egyszerű dinamikai rendszerek igenis produkálnak megjósolhatatlan, véletlenszerűnek tűnő mozgásokat, annak ellenére, hogy az őket leíró egyenletek egyszerűek. Lélektanilag nehezen megközelíthető, hiszen a nyelv és az emberi élet nem tudja egyszerre megragadni, ezt a Möbiusz-szalagszerűen egymásba alakuló és egymásból születő fogalmat. Pedig minden virág, asztal és szék, bogár teste atomokból áll, amiknek a fő konstituense¹ a tér.

Az űr persze, mint; az az »üresség«, amibe a valami be van ágyazva, nos, az »nem semmi«. Életünk illúziója, hogy (relatív) állandóságban élünk, ma reggel is megy a villamos, és a fotelom már vagy tíz éve a nappaliban áll, nem is dobom ki, bármily kopott, hiszen Ká-Ká Bushundi kutyám kedvenc pihenő helye. Csakhogy a dolgok, emberek, a környezet állandósága illúzió. A halált, az elmúlást váratlan, zavaró botránynak mutatja a nyugati kultúra, pedig a halál is, az élet is relatív fogalmak. Amikor tél van, amikor depressziósok vagyunk, az az élet; ’halál állapota’, amikor tavasz van, az élet virágba borul. Amikor az osztódó sejt ’S’ fázisban van, csend van, az új egyed még csak lehetőség, de az osztódási (ana-, meta-, telo-) fázis után az új egyed teljes kromoszóma garnitúrával, tehát életképességgel rendelkezik. Van, aki végigéli életét, mint egy szürke egér, de tulajdonképpen az állandó idomulás, alkalmazkodás és rejtőzés folytán a halála előtt nem volt élete.

A filozófusok, bár nem tudnak sok matematikai képletet, úgy 2000 éve tudják, hogy rend és a káosz nem igazi ellentétek, a káoszban rend-csírák vannak², de ez oly bonyolult (pl. vízesés, turbulencia) hogy nem látszik rendnek. Azt is tudják a bölcselők, hogy az ellentétek inkább egymás kiegészítői (komplementerek). A lét oka a nemlét, a nemlét viszont a létből születik. Ha kognitíve, majd egész beleérzésünkkel meg tudjuk haladni e kettősséget, megéljük (tehát már nem gondoljuk, hanem inkább átéljük), hogy a lét és nemlét egyszerre van jelen világunkban. Mint a hideg és meleg, amik egyek: hőmérsékleti sugárzások, energiák, egyben erősen relatívak, egy kontinuum mentén helyezkednek el. Az iskoláink rendre elrontják a gyerekek gondolkodását, ami sematizmusban, ellentétpárokban való gondolkodásban, a kész paradigmák mechanikus használatában és mások nézeteinek kritikátlan átvételében nyilvánul meg. Ha a Kis herceg bolygójára utazunk, nincs éj, és nincs nappal, öt percenként arrébb húzzuk a székünk, mert olyan apró a bolygó, hogy egyszerűen csak követjük a naplementét, persze a Földön ez csak repülőgéppel lenne megoldható. A bolygónk éjszakai féltekéjén az este fogalma épp igaz, de tegyük hozzá, majd minden fogalmunk erősen relatív. Az estének ugyanis nincs önálló léte, a nappal és este a Föld forgásának tünete, következménye. nem önálló jelenségek.

Isten végtelenül egyszerűen teremt, hisz’a Möbius-szalagnak³ csupán egyetlen oldala és csak egy éle van. Mégis, a felületén végtelenségig lehet előre haladni: folyamatos, végtelen, haladó. És persze a látszat szerint a topológia (tértan) és matematika (projektív geometriai ág) kompetenciájába utalt, pedig nem. Az önmagába visszatérés, a rekurzió, az »ugyanaz másképp« kétdimenziós sokaságok generálása, ezekből projektív síkok (= részecskék!) képzése […] inkább ontológiai-kozmológiai jelenség, hiszen a lét-nemlét alapötletén alapszik az egész Univerzumunk. Az Univerzum egy óriási, nemlineáris dinamikai rendszer, turbulencia jellemzi, s mégis, galaktikus rend, [nagy léptékben] izotrópia, egységesség jellemzi. Az elektron olyan, mint Möbius szalag, a Klein kancsó: a térnek, önmagával való kölcsönhatása. Innen a mágneses monopólus (egy korábbi egység szétválásának) problematikája is. Számunkra most az önmagával való kapcsolatba lépés, az „autoerotika” az auto-reaktivitás, esetleg: az önmagából való keletkezés (Möbiusz szalagszerűen) a fontos. Az önteremtés a lineáris logikai szálon mozgóknak persze felfoghatatlan.

2 ábra az önmagába (vissza) térés képi szimbólumai		3. ábra a szuperhúrelmélet modellje, önmagába térő, felcsavarodásba átmenő végtelen húr.  A húr energiája tehát két változótól – a rezgések erősségétől és a feszültségtől – függ. Azt hihetnénk, hogy a húr egyre finomabb pengetésével annak energiája csökkenthető, de az itt jellemző apró méreteken a kvantummechanika törvényei már közbeszólnak. Hasonlóan a Planck tökéletes „feketetest” modelljében keletkező elektromágneses hullámokhoz, a húrok energiája sem vehet fel tetszőleges értéket. A húr „megpendítéséhez” minimális energiára van szükség. Az adott húr – akár egy elektromágneses hullám – ennek a legkisebb energiának csak egész számú többszörösével -zenei analógia és zenei arányok! -  rendelkezhet. A minimális energia egyértelműen a húr feszültségével arányos, mivel a feszültség igen nagy, a húrok minimális energiája is óriási. Tömegegységekre átszámolva ez az energia a proton tömegének 1019-szeresének adódik (Planck-tömeg). A vibráló húrok tömege tehát a Plank-tömeg egész számú többszöröse (dó-re-mi, stb.) lehet.		4. ábra Urobosz kígyó. Az önmaga felfalás = a ciklikusság szimbóluma. A lét fázisos működése.

3. ábra Kelin kancsó - önmagába térő, háromdimenziós forma

 

Meglepő, a tudomány századai előtt, pl. az eleai iskola, a preszókratikus filozófusok mily sokat tudtak atomokról, az ürességről, a semmiről, a határtalanról. Az atomista⁴ és eleai⁵ iskola megegyezik abban, hogy létező keletkezés nélküli és el nem pusztítható. Az önmagával kölcsönható tér (éter, kvantum-vákuum, az űr, a semmi, a Dirac óceán – de ezek mind ugyanazon dolgot írják le) még topológia, de a sík hullámzása, gyűrődése, számunkra részecskeként mutatkozik. E részecskék is kölcsönhatnak egymással is, a kvantum-vákuummal, az űrrel, amiről mára kiderült, iszonyatos energia van benne. A lap baloldalán látható Klein-kancsó mutatja a háromdimenziós, önmagába térő alakzatot, ami egyúttal ön-kölcsönhatás. A Klein-kancsó olyan, mint egy féreglyuk (ha létezik, ha nem), de egy bizonyos, a Klein-kancsó mutatja, miért lehetetlen az euklidészi geometria az Univerzumban, a tér mindig görbült, gyűrt, így az egyenes, a távol-közel, a fenn-lenn sokszor eleve értelmetlen. A[z egy-egységes-teljes] létező ismertetőjegyeinek felsorolásakor Parmenidész kimondja, hogy: „a létező nem keletkezett, hanem öröktől fogva létezik”. Diké istennő⁶ szájába adja filozófiájának alaptevését: „Nem fogom megengedni, hogy a nem létezőből / mondd vagy gondold keletkezését, mert nem gondolható el és nem mondható, hogy nem létezik”.⁷ Abból a tényből, hogy létező nem született, mert: mindig létezett, következik „romolhatatlansága” is.  A parmenidészi tanítás szerint a létező nem válhat nem-létezővé (pedig: mint látni fogjuk a létezőből nem-lét, inkább: a nem-létből lesz a lét).

Parmenidész (metafizikai spekuláció alapján) kizárja az űr létezését (amiről nem világos eléggé, mi is egészen pontosan az űr?), és azt is, hogy a létező: „bármi másban, vagy máson lenne”: a létező „teljes egészében összefüggő, mert létező érinti a létezőt”. A létező dolgok egyfajta egyedfölötti egységet alkotnak. Ez az egység a Létező egysége, a teljesség. A létezőnek nincs hiányzó része, épp ezért a létező nem osztható. Hiszen ez ellenkezne a teljes Létező természetével, mert oszthatóság esetén a Létezéstől, valami tőle különböző, tehát nem-létező is lenne benne. A lét és a létező különbsége és megismerhetősége, korunk nagy, érdekes és nem ellentmondásmentes filozófusa, Martin Heidegger (jogosan) tesz különbséget a létező -k és a lét között. Aminek ő az  »ontológiai különbség«  nevet adta. A különbség lényege, hogy a ’létező’ és annak alapja, a lét , nem ugyan az. A lét a létező ’alapja’, „áthatja és felülmúlja azt”. Így a maga a lét »transzcendens«, túl van minden létezőn, egyszerre van róla tudásunk meg nem-tudásunk is: „Nem tudjuk a lét mit jelent. De ha megkérdezzük »mi a lét?«, már benne tartjuk magunkat a »van« megértésében⁸ anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, hogy mi is jelent”. (No és mi is van, művészi [nem-fogalmi] megismeréssel? –D.N.N.)

Heidegger a létezőt akként határozta meg: ami különbözik a semmitől: „létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi vagyunk.” Én imádom Heideggert, ám ez az állítása az én Buddhista szemszögemből nem igaz állítás. Tehát véleményem szerint: nem igaz, hogy minden létezik, amit a nyelv segítségével mintegy a „létezésbe szólítunk”, annak ellenére, hogy mint, költő⁹, tudom, a szónak mágikus ereje van, az ún. létbe szólítás megvalósítható vele.

Amiről beszélünk, az először csupán „virtuális”, egyfajta, mintha-lét, nem létező, hanem káprázat. Maximum: modell. És… Heidegger is tudta ezt, Noam Chomsky és Wittgeinstein¹⁰ nélkül is, a nyelv megenged, no és persze nem enged meg dolgokat… a nyelvi posszibilitás nem [minden esetben] reális lehetőség/ van –ás, „lét –ezés”. A nyelvben való létezés nem ontológiai létezés. Aquinói Tamásnak a főnixről mondott hasonlata ide illik, beszélhetünk a főnixmadárról úgy, mintha az létezne –és ez nyelvi, nem-faktikus¹¹ lehetőség. Ugyanakkor a kvantumfizikai tudás szerint, a semmiből (kvantum vákuum, éter, mező, az űr, [ami teli van energiával]) virtuális részecskék-antirészecskék ugrálnak elő, egymást megsemmisítve. Sőt; valós részecskékkel reális kölcsönhatásba lépve. Maguk a kvantumegyenletek szerint a mező¹²!, a vákuum energiája végtelen (Isten energia mező, melyben a gondolat generálja a létezés építőköveit?, semmiből való teremtés?) A korábbi érvelés szerint a virtuális részecskék épp arról kapták nevüket, hogy „átmeneti” jellegűek, [az ürességből /éterből születnek] s korábban tényleg úgy tűnt, nem vesznek részt „reális” kölcsönhatásokban. (Létezni – nos, ez lehet látszat, és nem-létezni, ez is lehet látszat.)

Hogy mi átmeneti, az mindig filozófiai kérdés (mert csak értelmezés lehet). A tudomány legfeljebb ad egy definíciót, pl. p részecske E energiája és életideje nagyobb-egyenlő, ³ mint… (Planck–állandó [ħ], Boltzmann [k] állandó, Planck-léptékű idő, stb.) Az átmeneti létezés nehéz kérdés, mivel a fizika egyre inkább át van szőve olyan matematikával, ami mögött talán nincs igazi fizikai jelentés/értelmezhetőség. Igazából a Föld, amin élünk és lakunk is átmeneti. Nagy léptékben szemlélve, maga az Univerzum is eltűnik… Ha pedig az, amiről beszélünk, nem „igazi”, nem stabil, nem sok időn át fennálló (a kozmikus léptékünk centimétere: a Föld korával közel megegyező, vagy annak egy tizedes intervalluma¹³) és nem minden kölcsönhatásban részt vevő entitás, (csak a fenomén fenoménje [epifenomén], de nem [igazi] lét). Sőt, mi magunk sem létezünk mindig (pl. a sejtek elhalása folyamatos, önérzékelő tudatállapotunk változó). Ami nekünk: létezés, létezésnek látszás, nos, az erősen aspektusfüggő, így a mi tapasztalásunk is az, (az, ami számunkra, „für uns” –ként létezik, eleve lehetetlen; általunk torzított), sőt, a tudomány is az, de muszáj is annak lennie, aspektusfüggő, szeleteket lát, ha egyáltalán lát valamit.

Én már unom azt, amikor minden cikkben és minden második egyetemi órámon újra és újra el kell mondani, nincs lét, csak együttlét. Nincs szél, ha nincs levegő, de a mozdulatlan levegő (hőmérsékletkülönbség = 0) sem elég a szélhez. Így a tünetek, fenomének (phaenomena = tünemény, jelenség, tünet, valami mélyebb, lényeginek csak kísérőjelensége), amiről maguk a tudósok csak egyetemista korukban tudnak, majd rendre elfelejtik, hogy nem önálló létezők, természetük az üresség (súnyatá-sūnyatā). Majd…gyakran egybekapaszkodnak lényegibb dolgokkal és jelenségekkel: mintha. Mintha önállóak lennének, de nem azok. Pl., a nátrium puha, és még a+1 C0–os vizet is azonnal bontja hidrogénre és oxigénre. De a legfőbb lényege az affinitás, a rendkívüli vegyülési, vagy reakcióba lépési hajlandósága (jellemerősség). Merthogy; a nátrium a levegőtől elzárva (felszíne percek alatt oxidálódna) csak olajjal elfödve, vagy petróleumban tartva tárolható tiszta alakjában, a természetben kizárólag vegyületeiben található. Hogy puha, hogy sárgás, ez igaz, de nem –kémiai – lényege. És mivel a tulajdonságok nem léteznek külön-külön, [nincs saját-léte, természete üresség] és mivel fogalmaink, jelesül az affinitás fogalma mindig absztraháláson alapul, a világ, amit fogalmi hálóba szeretnénk fogni, egy hamis (absztrahált) világ.

A keleti filozófia és a hegeliánus Önmagában levő (an sich), ezért számunkra megismerhetetlen világ fogalma párhuzamos. Pont az emberi tudat, vagy még inkább: a tudat, az ember jelenléte folyamán lesz az an sich világból számunkra megismerhető (für uns) világ. Niels Bohr és a kvantumfizika koppenhágai értelmezése szerint nincs is „objektív világ”, tehát a megfigyelő hozza létre az ismert világnak épp a megfigyelőktől „összeomlott hullámfüggvényét”. És ez a pozitivizmus vége…Ezt túlhangsúlyozva a szolipszizmus (csak én – csak a tudat van) felé is el lehet menni, de bizonyos, a Földön és az egyoldalú szakmai ismereteken szocializálódott agyunknak ideje tudomásul venni, máig élő hamis fogalmak között vergődünk, a tudatot, az isten kiküszöböltük a világból. A Tudat pedig része a világnak, de a Tudat nem pszichológiai és teológiai fogalom csupán. A Tudat szemszögéből nincs kezdet, így nincs lét, de nincs elmúlás sem: szemlélés van.

Had idézzem kedvencemet; Nagarjuna¹⁴ –t, a Drágakő fűzér (Ratnávalí):

[65]     „Mivel nincs fennállás, valójában

Keletkezés és elmúlás sincs;

Akkor pedig hogyan létezhet végső soron

Keletkezett, fennálló vagy megszűnő dolog?”

És rögtön hozzáteszi: -ha örök változás van, hogyan is létezhet nem pillanatnyi dolog? Nos, pont ilyen kvázi-részecskék világa – igaz, nagyobb léptékben ilyen, maga is az: elmúló és újra keletkező Univerzum is! Nagyon érdekes, de csak káprázatnyi a kvázi-részecskék (és az atommag alatti részecskék) világa, pl. a szuperfolyékony kvark-glüon folyadékszerűsége, vagy pl. a 0,001 K (Kelvin) hőmérsékletű héliumizotóp (3He) viselkedése. A fémek vezetésének tárgyalására [még] jó az ún. Landau-féle fermionfolyadék-modell. De a 3He esetében már ez nem működik; új modell és új kvázi-részecskéket tárgyalunk, de ezek messze csak segédfogalmak, talán a szó igazi értelmében nem is léteznek, mint ahogy a glüon sem létezik magában (ha csak az ősrobbanást követő, kb. 10-32 — 10-45 másodpercig nem).

A lét határa, a szubsztancia (1. állag, anyag, kemény massa [tömeg], 2. önmaga oka) erős tartószerkezet, alap (ahogy Nagarjuna nevezte: Támasz nélküli) már az atommagok világa is, nem hogy a szub-partikulumok, és a kvázi-részecskék világa! De hát milyen világot tudnak modelljeink leírni? Hiszen modelljeink az anyagban elmélyedve egyre inkább nem-anyagi viselkedési formákat írnak le,  -- ha ugyan leírják azokat. Maga az anyag is az energia-óceán Univerzumunk egyik „tünete”, hegynyi (energia, gravitációs) hullámok tetején centiméteres-félméteres (anyagi) hullámhab.

A megfigyelő beleszól a mikrovilágba, a puszta megfigyelésével, így minden valóság csak für uns tud lenni. A tudomány nem az „an sich”, önmagában lévő valóságot¹⁵ tárja fel –a kérdezés módszertana befolyásolja a választ (vö.: Niels Bohr a kvantumfizika koppenhágai értelmezése [!]). Nem beszélve arról, hogy a gondolkodónak muszáj követni a társtudományokat, így ma már tudott: a megismerést illetően: nincs előzetes teória nélküli megismerés (mivelhogy az ösztönös, biológiailag beépített és társadalmilag áthagyományozott logikai lépéssel egészítjük az észlelt fenoméneket, hogy jelentésüket pontosabban megismerhessük). Van-e az, (és… akként van-e az,) amit megismerünk? Vagy a megismerés létre is hoz valamit (így a megismerő nem lehet objektív, de legalábbis nem tetszőleges mértékben). Lám, az ontológia (lételmélet) hogyan súrolja az episztemológiát (a megismerés kérdéskörét). Nagyon fontos lenne az oktatásban az »előzetes interpretáció nélküli« információ, élmény, ismeret. Ismereteinket ráadásul muszáj végre több rendszerben (sok aspektusban) is tárgyalni. Azt, amit eddig csak egy rendszerben tárgyaltunk, ez a konvergencia a meta-elmélethez, a múlt teóriát meghaladó, egységesebb látásmódhoz/ tudományhoz, helyesebben átfogó bölcseleti keret megteremtéséhez vezet.

A filozófiában a létező problémájának a kérdése a metafizika ill. az ontológia (ontológia, ónta, τὰ ̉όυτα= létezők) problémakörébe tartozik. Persze, mi, magyarok (és posztkommunista országok) egy pusztító ideológia és tudományos divat után vagyunk: Lenin, Marx, és a sztálinizmus megkövetelte, az ún. módszertani materializmust; muszáj volt minden jelenség mögött anyagi okokat kimutatni. Lukács György, majd a Lukács-tanítványok, Vajda Mihály, Heller Ágnes filozófusaink érája is „horror metaphysicae” volt, azaz erős intenció, hogy minden metafizikait száműzzenek a filozófiából is. Azért is, mert a tudomány és a korai kapitalizmus (nincs már szellemi érték, csak anyagi érdek) is megtette ezt. Kulturális minta, no meg a korszerűség követelménye is megfertőzött mindenkit, aki azt hitte, minden csak anyag. Az anyagon túl nincs semmi. Hülyének [!] nézve Platónig minden gondolkodót¹⁶, aki az anyagon túliról gondolkodott. Holott, csakis anyagon túli van, az anyag elbomlik, az anyag lukacsos, teli van űrrel, semmivel… Pedig ma már minden bölcsész tudhatná, világunk, mint anyagi forma (= lassú hullámú, energia), csak a: legkisebb tartományú „világ-szelet”, (lassú energiájú =), az, amelyik az anyag sávjába esik. A 'létező' kérdésével való foglalkozást két, igen korán megfogalmazott filozófiai felismerés tette szükségessé:

• Nem minden létezik (a szó valódi értelmében), ami az érzékszervek számára megjelenik. És ami igen fontos: persze, hogy nem minden létező jelenik meg az érzékszerveink számára.
• A dolgok valódi természete nem jelenik meg érzékszerveink számára. A gondolkodásnak, erőfeszítéseket kell tennie, hogy felismerje a dolgok valódi természetét. A létezésre irányuló kérdés így, nyelvi eredetű (is). Sőt, nem minden van, ami számunkra fogalmakban van… Legyen példánk a következő, egymásból bővülő (két) állítás:

1. Én vagyok.
2. Én fiú vagyok.

A lenni létige mindkét mondatban más-más szerepet tölt be. Az első mondatban az alany létezését fejezi ki, a második mondatban az alanyt és a névszói állítmányt kapcsolja össze. Filozófiában e kétféle használatot egzisztenciális és kopulatív létigéknek nevezzük, mely különbséget (Nyugaton) elsőként Arisztotelész ismerte fel. A platóni szellemi – gondolati világ, az ideák világa ma, a kvantummechanikai tudás birtokában inkább érthető: a fizikai dolgok alapja egyfajta energia + információ „előzetes” terv. A láthatatlan „szellemi” (Platónnál noétikus [nusz = szellemi, de értsd, nem anyagi természet, „őstörvény”, isten, intelligencia is] világ, [noein νοει̃ν = elgondolni] mint: energetikai és mintázati előfeltétel, és persze a generikus világ, ami a keletkezés anyagi világa, megvalósulás, igazából nem elválik egymástól, hanem „burkok a burkokban” finomanyagiként itt van körülöttünk. Ahogy a Möbius-szalagban már eleve benne van a határtalan apeirón (̉απερόν) és a véges, körülhatárolt (perasz) így a ’láthatatlan’, nem érzéki is együtt van, s ezek nem ellentétek, inkább: szükségszerű együttes fönnállások. Nem beszélve arról a pedagógiai tényről ami egyébként platóni eredetű ismeret, hogy a határtalan inkább a gyönyörrel (hédoné), széppel és szenvedéllyel, tehát élménnyel ragadható meg (Heidegger szerint sem ragadható meg logikai fogalmi úton), mintsem lógosszal (rációval) és phronézisszel (φρόνησις¹⁷). A Möbiusz-szalag és az univerzum analógia, uni – versus, egybe, azaz: ön-magába forduló. Mint a galaxis, a galaxis halmaz¹⁸: az „üres” tér [végtelen energia!] anyagot (struktúrát szül, majd „reabszorbeálja” azt energiává.

 

 

4. ábra spirálgalaxis, a spirál univerzális fejlődési minta

A topológia (tórusz, lyukas fánk) is, de a kvantumfizika (forgási szimmetriák spin) is tud Mr Möbiuszról, az elvről magáról, ám nem tudják, hogy egy-ugyanazon jelenségről van szó. A vallási szimbólumok hagyományában, a hinduizmusban a bindu a Kezdeti Pont, így, a megnyilvánulatlan univerzum szimbóluma. A tantrizmusban a spermát (mag, csíra, kezdet) jelenti. A Bindu másik jelentése: [a] kettő[t]-csinál[ja]. Ez a megnyilvánulás szimbóluma, mert a két pont egymás számára létezik. A megnyilvánulatlan neve: Mandu (vö.: νους, nusz). –Tudjuk látjuk a platóni analógiát? Mandu, vagy aether, pantha pléroma, vagy Dirac óceán, vagy kvantummechanikai vákuum, szellemi (νους) törvények, mint, ideák = ősminták, mindegy is, az a valami, az az üresség, amiből bármi is megszületik. Az aperiónból (határtalan [nem végtelen, de köze van hozzá!]) peraszok (minőségek, határoltságok, tágabb értelemben: dasein) születnek. Az atya / ősanya az a mátrix, vagy holografikus mátrix, az a „semmi” amiből a valami kezdetét veszi. De ki teremt kicsodát? [ A semmi a valamit, vagy a valami a semmit?            

 

5. ábra Leonardo da Vinci, Az ember teremtése - és a szuperszimmetria jelképe

        

6. ábra Escher: Rajzoló kezek, -de ki teremt kicsodát??
- a kreativitás és a semmiből való keletkezés szimbóluma,
szükségszerűen paradoxon!

Igaz, a semmi: semmi-e? Csak nyelvjátékokban létezik? Mert, ha a semmi van, akkor már valami van, s az a valami már nem semmi. Ezért használom én is a semmit, de korántsem a modern és népszerű sartre-i, vagy heideggeri értelemben. Az üresség ugyanis egyáltalán nem semmi. Vagy „speciális semmi, az épp most valamivé alakuló semmi”. Az üresség (sūnyatā–szanszkrit) a létezés „tartozéka”. A potencialitás, s mint ilyen, furcsa mondani, de nem csupán van az üresség, hanem: a »létezők közös alapja«¹⁹ –s nem a ’létezés’ a létezők közös alapja-közege.  Buddha mondta ezzel kapcsolatosan? A forma üresség, s az üresség forma. Möbiusz-szalag.

Az, amit mi anyagnak és szilárdnak hiszünk, csupa üresség, de energia. Az anyagi világ kezdete a lét-nemlét „szélén” [Dirac óceán, vákuum, az űrből kilépő virtuális részecskék] történő aktivitás, (a kvázi részecskék és főleg: a részecske-antirészecske párok). Amit mi látunk, az a semmi (üresség) és valami oszcillációja, metronóm, inga, így minden pillanatban ott van a valami és az üresség. A kvantumfizika és a vallások igenis összeérnek, a világ a »semmiből keletkezik« folyamatosan megújulva, a „creatio ex nihilo” bizony igaz. A lehet -ből lesz a nem lehet, s a nem lehet -ből a lehet. [ A tér (aither, éter, sőt: a ritkuló és táguló, lüktető tér) önmagával lép kölcsönhatásba, így jelennek meg a virtuális részecskék, majd a téridő huzamosabban fennálló zavara, az elektron (örvénylő Bindu, forgó pont, örvényvektorok, térerősség pont), ami nem simul ki, öngeneráló, mint egyik legősibb harmonikus, nem csillapított oszcilláló rezgés. A semmiből való keletkezés csak azok számára megütköztető, akik arra szocializálódtak, hogy folyton valamiből lesz valami, ám ez nem igaz (semmi és valami nem ellentétpárok, mint ahogy a Möbius szalag felcsavarodó „kezdete és vége” is „azonos eredetű”, nincs eredete, ha van is, azonosak). A számunkra láthatatlan metafizikai világ ma úgy tűnik, hat, vagy tizenegy dimenziós szerkezetű, persze, a nekünk extra dimenziók oly kicsire (Klein, 1926, 10-33cm, Planck méret) felcsavarodottak, hogy nem észlelhetőek* (vö.: kvantumfizikából megszületett szuperhúr-elmélet). A rejtett dimenzió[k]ba való ’eltűnés’, helyesebben; áttűnés²⁰ a csak számunkra a halálba – érzékelhetetlenbe, érthetetlenbe, s az azokból való megjelenés a születés. Mint Escher Hüllők (Reptiles) című linómetszetén; ideából a reálisba, a potenciálisból az összeomlott hullámfüggvény anyagi dimenziójába:

*  háromdimenziós tér és a mikroszkopikus méretű, felcsavarodott dimenzió-alakzatok

7. ábra Escher: Hüllők

A fenti ábrák mindenikének mögöttes jelentése: örök visszatérés, vagy oszcillálás. A lét- nemlét ingája. Örök, végtelen. Alfa és ómega. Születés és halál, kezdet és vég, de: szüntelen korforgásban. Megtalálható e szimbólum az ősi Egyiptomban, de Kínában, vagy akár az azték szimbolikában, oly ősi, s univerzális.

A hegeli rendszerben, amiként Parmenidésznél, a gondolkodás egyben ontológia is, a létezők elgondolása egyben ontológia = a létezők vizsgálata. A legáltalánosabb és legsemmitmondóbb kategória a Lét (das Sein) s ez egyben tézis. Melynek antitézise a das Nichts –a Semmi. A kettő szintézise lesz maga a Létezősség, vagy Levés –das Werden. Tehát a Levés nála eleve szintézis, amiben benne van a nem-levés - de e minőségek nem időben, egymásra következően zajlanak, egymásba kapcsolódnak és örökkévalóak. Az abszolút Eszme e folyamatok eredményeként születik meg – öntudatlanul. Mely eszme a természeten keresztül ismeri meg és ismeri fel önmagát. És ez nem duma, sajnos a csak nyugati filozófiával foglalkozó filozófusok a nyugati polgári berendezkedés ideológiáját látják benne, pedig a hegeli rendszerben is ott van nyomokban a keleti világfelfogás. A hegeli gondolati rendszerben a szellem is megjelenik az anyag a világfejlődés során (de ezt nem nevezhetjük evolúciónak), mi több, saját öntudatra ébred. Épp erről van szó, a semmi-üresség, mint épphogy struktúrával rendelkező végtelen, sima, üres és csendes tartály, egyszer a végtelen sok teremtett univerzumok között létre hoz egy olyat, amiben megjelenik a tudat, a szellemi létező.

„Ha az Ürességről hallotok engem szólni, nehogy azt higgyétek, hogy a semmi ürességét értem ez alatt. Lényeges, hogy ne alkossatok hamis képet:  például ha valaki a szellemét tökéletesen üressé teszi, csak a közömbösség és a differenciálatlanság  állapotában él. A mindenség végtelen Üressége azonban milliárdnyi formát és alakzatot képes magába rejteni.  A csillagok, és világok, hegyek, folyamok, patakok, források, erdők és bozótok, jó és gonosz emberek, mennyei és pokolbéli világok, a legmélyebb világtengerek, és a legmagasabb csúcsok, mind a végtelen Ürességben léteznek. A tér mindezeket átfogja, és hasonlóképp viselkedik önnön természetünk 'üressége'.”– Avatamkara szútra.

Befelé szűkülő spirál, ami a „másik oldalon” tölcsérszerűen táguló spirál,

melynek szövetének bármely pontjából ugyanezt a spirált kapjuk (rekurzió és holografikusság)

 

Mi hát az üresség, a lét alapja? A válasz szintén Möbiusz szalagszerű, tükör, vagy palindrom (oda-vissza, irány-független) jelentés, vagy, mint egy tükör-rák végtelen kánon²¹:

» Nem üresség, és nem is nem-üresség,
De; nemüresség és üresség is egyben. «

 Persze, ez talányos, de nem szabad gondolkodni rajta, mi, akik az értelemre lettünk kondicionálva és a korlátos ráció ketrecébe zárt az iskola és más szocializáció, gondolkodni akarunk. Ám ezen — nincs mit elgondolni. Ne gondoljuk már, hogy minden elgondolni, és ésszel érteni való, nem. Az ürességet csak látni, sejteni, érezni tanácsos.

 

Ami a létet illeti, Heidegger egzisztenciál-ontológiája után a lét többé nem főnév, inkább ige kell, hogy legyen. Az élményszerű létben (vö.: Flow-elmélet, Csíkszentmihályi Mihály²²) egyszerűen benne vagyunk, nem (ahogy idomítottak bennünk) reflektálunk rá, nem minősítjük a történteket. Az alkotó, a játékos öröm önmagért van, tautologikus, s az örömben látni, hogy, a lét: maga-maga „okozza” a létet –a létezés [talán mégiscsak] inkább ige Sein/ Seyn/ vagy: Wesen. Így tehát: a lét nem megismerni való, hanem megélni való, de mondhatom ezt Heidegger szavaival is, a létmegértés nem lehetséges az ember, saját létében való megértésére. Kicsit távolabb kell menni, a művészetben még ott van az ember, de már valami más is, a távolság még kellően közeli is, s kellően távoli is már. A létmegértés tehát nem lét-ismerés.

 

Anaximandrosz, Hérakleitosz és Parmenidész, Empedoklész esetében a lét és a létező egyensúlyban van. Persze ez felborul, az emberi létfeledés egyik oka, hogy az ember önmagát

teszi a lét középpontjába és teszi meg magát a létezők kivételesen fontos helyzetébe. Heidegger a Lét és időben egy kiskaput talál, az ittlétet, helyesebben [egykori professzorom, Vajda Mihály fordításában] a jelenvaló létet (Dasein, az itt, számunkra, most megnyilatkozó lét). Az ember jelenvaló léte egyben a léthez való viszonya, leginkább a Semmi felöl ragadható meg. S persze az ismerős heideggeri kérdés: „Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább Semmi?”

 

Heidegger kérdése burkolt állítás, inkább van a semmi, a Heideggernél sem semmi, hanem a lét meghaladása, transzcendentálása. Kísértetiesen vág egybe a Keleti filozófiák üresség fogalmával. Tévedés azt hinni, a valami és a Semmi ellentétpárok, nem a Valami van inkább, hanem a Semmi és Valami körforgása. De az igazság inkább a Semmi/ Üresség dominanciáját mondja ki, s nem a Lét transzcendentálja magát a semmi felé, hanem minden Létező az Ürességből jön. S mivel a létezők porózusak (ha csak az elektron és proton között levő távolságot vesszük, akkor az üres tér dominál, nem az elektromosan töltött részecskék), természetük az üresség, hisz semminek nincs ún. ’saját’, ’független’, ’végső’ természete, önálló alapja (sub-stantia) illúzió (māyā) jellegűek. Még a létezésben is az üresség dominál. A létező: olyan, mint a sajt, vagy a szivacs, ürességgel perforált. Porózus, a semmivel van átitatva. A matematika (halmazelmélet és topológia) is ismeri a semmit, leginkább Cantor halmaznak és Borel halmaznak ismeri. Az ún. Borel halmaz (és vö.: Lebesgue -sejtés, valamint; metrikus terek) a számegyenes egy részhalmaza.²³

           

E halmaz -B (R)- akkor jön létre, ha megkapjuk az ún. nyílt halmazokból megszámlálhatatlan sok unió és/ vagy metszet/ komplementer képzésével megszámlálhatóan sok halmazrendszert. Amelyre igaz, hogy B számegyenes részhalmazainak rendszere tartalmazza a nyílt halmazok rendszerét, mely tartalmazza a nyílt halmazokat –melynek elemeit nevezzük Borel halmazoknak. Igazából minden nyílt halmazokat („belső végteleneket”) tartalmazó halmaz Borel, ami, mint; nyílt halmaz, és azok komplementereként áll elő (Fσ). Ugyanakkor minden nyílt halmaz: Fσ. Minden nyílt halmaz (Gσ) előáll, mint; megszámlálhatóan (~Möbiusz felszín) sok nyílt intervallum uniója. És a nyílt halmaz előállítható megszámlálhatóan sok zárt halmaz uniójaként is (Möbius felszín, „csiki-csuki”). Minden zárt halmaz is Gσ, de minden nyílt halmaz is Gσ. Olyan, mint egy átforduló Möbiusz felszín. Így azután, ha egy halmaz nyílt is, vagy zárt is, akkor egyszerre: Fσ és Gσ (mint a megszámlálható halmazok komplementerei). Vannak, a megszámlálhatóan sok Gσ halmaz uniójaként előálló, ún.: Gδσ halmazok. Igen, a halmazelmélet felfedezi a filozófiát, a „valamibe zárt semmit”, a paradoxont; a körülhatároltban (perasz) lévő határtalant/ végtelent (apeirón). Ezt ma az ún. Kalabi-Yau, a szuperhúrelmélethez kötődő alakzatban²⁴ (Calabi [1957] és Yau [1977]) láthatjuk²⁵. A hat dimenziós, felcsavarodott húr (rezgési + feltekeredési energia) közepén a téridő periodikus átlyukad, azaz: megjelenik a semmi. Majd újra eltűnik, azaz a semmin szájkosár és póráz van, nem tud elszabadulni, hogy a semmi felfalja azt, ami van.

 

Perasz (körülhatároltság) és végtelen együtt, a húrelméletben.

A feltekeredett alakzat hat dimenziós, geometriai mintázat rezeg és alakja változhat-változik, a vibráció minden dimenzióban zajlik: a lét inkább ige, mint főnév. Kalabi – Yau alakzatnál nagyjából arról van szó, hogy a speciális tereket átszövő lyukak legtöbbször el is metszik egymást. A parányi húrok, mikor áthaladnak ezeken az összetett metszésvonalakon, jellegzetes rezgési mintázatokba rendeződnek. Pontosan olyanokba, melyek a vizsgált részecskék sajátságait (tömeg, töltés, spin) tükrözik. A „semmi” ott leselkedik a végtelenben is, így pl. bizonyos értékeket állandóan csak megközelítő (aszimptotikus) számértékeknél, vagy pl. a Cantor halmaz esetében.

 

Az olvasó számára bizonyára ismerős Benoit Mandelbrot, aki a káosz-elmélet (egyik) megalkotója. Feltárta a természetes alakzatok (felhők, folyópartok, sziklák, növények, az élő szervezetek, stb.) struktúráinak kaotikus voltát. Felfedezett egy geometriai alakzatot, amellyel jól szemléltethetjük a természetes, „kaotikusan rendezett” rendszerek tulajdonságait végtelen, végtelenül iterálható („gyakorítás,” érték folyamatos közelítés –mat.), rekurzív és kvázi-rekurzív matematika –de geometria is). Mandelbrot megalkotott egy olyan matematikai modellt, amely közelítőleg helyesen írta le jelenségek (pl. periódusok, kváziperiódusok, szabálytalanságok, alakzatok) térbeli (tengerpart, karfiol, folyók) vagy időbeli eloszlását. E modell tulajdonképpen megegyezett a XIX. századi matematikus, Georg Cantor által már megadott számhalmazzal. Ezt a halmazt Cantor-halmaznak nevezik, amelyet legkönnyebben képzési szabályának bemutatásával tudunk megérteni. Vegyünk alapul egy szakaszt, talán egy gyufaszálat, vagy egy fogpiszkálót. Ami jelenthet távolságot is, időtartamot is. Vegyük el a szakasz középső harmadát, majd az így kapott szakaszok középső harmadát […] és így tovább a végtelenségig. (A fenti ábrán csak az első hat lépés van ábrázolva.) Ezt a logaritmust/ elvet követve, eredményül végtelen sok szakaszt kapunk, amelyek összesített hossza nulla. (Igaz is, a matematikai pontossággal előállított Cantor-halmaz valójában nem is ábrázolható, hiszen az egyes szakaszok hossza nulla, és számuk végtelen.) Amint látjuk, minden a végtelen ürességgel van átitatva, a „létező; porózus”.

Elképzelhető, hogy a Calabi–Yau alakzat „kilyukadt” közepe szingularitás, de az is, hogy „átjáró” egy másik téridő szövetbe. Ám, ahogy a Bhāvād-Gīta, vagy a Srivam Bhagavatm fogalmaz, egy másik „inercia rendszer”, másfajta világ, számunkra felfoghatatlan. Pl. ha mi a „piros atomok” világában [fermionok: elektron, elektron-neutrínók, fel és le kvarkok] létezünk, a „barna atomok” [pl. müon, müon-neutrínó, bájos és furcsa kvark,] felfoghatatlanok, -mégha a matematikai modellek sejtetik ezt a „más típusú” (pl. anti-anyag) világot. Ugyan akkor, a húrelmélet szuperhúrjai és membránjai önmagukba térnek, öngenerálóak, így olyanok, mint a Möbiusz-alakzat.

8. ábra Átjáró az „egyik világból” egy „másik világba"

Nem az a kérdés, hogy van-e ilyen (húrok általi metszet, pont, szingularitás), hanem, hogy észre tudnánk –e venni, vagy az a másik világ lehet-e semmi, „ehhez” a világhoz képest?? Korunk fizikája állandóan a geometriába (vö.: az ’élet virága’ körgeometriája, Platón ideális testei!) ütközik. Huh, mennyi minden visszaköszön a tudománytalan elődöktől! Bizony, még az érzelmeink is (kiáramló hormonok) mintázatok (idegsejt aktivitási mintázatok, hálózatok [gráfok] működési mintázatai, stb.). Persze, ennek felismeréséhez már „szellemi” Lorentz transzformáció szükségeltetik! Az élet virága, a teremtés a pontból (minden potenciája, 1, ami már önmagában végtelen[ül osztható]) keletkezik mozgás (térgeometria és topológia) és kiáradás által (fázis terek). (A filozófiában: Plótinosz, henotész és homoiotész.)

A szuperszimmetriák kutatása során Gell-Mann is alkotott szimmetrikus (ún. SU 3) struktúrát. A Nagy Egyesítési elméletben²⁶ az ún. erős kölcsönhatást a kvarok között hat, a gluonok („ragasztók”, nyolc fajtát ismernek ma, tömeg és töltés nélküli) közvetítik, de ennek geometriai megoldása van. A piros pont a gluon[ok valamelyike], a háromszögek jelölik a kvarkokat [hat féle, csak tört, nem egész számú elektromos töltés], mégpedig a piros, zöld és kék kvarkokat és antikvarkokat. A modell dinamikusan is megjeleníthető, akár egy film forgatókönyve. Amiből… majd egy dinamikus pontmodell is levezethető. Képzeljen el az olvasó egy gömböt, melyet piros kék, sárga és zöld pontok és anti-párjaik alkotnak,

9. ábra I; ttlerock -symmetry

10. ábra Bridges-alakzat, szimbólum… és spidron-mozgás, forgó és teret gyűrő pont, elektron, éter-pont, a születő valami... ami képes önmagát generálni =egyszerre iint és bent

csak a pontok keveredésétől (ó Demokritosz!) függ, proton lesz-e [3-3 kvark-antikvark], neutron lesz-e [másképp 3 kvark 3 antikvark], vagy épp mezon [1-1 kvark-antikvark pár] lesz!!  Az elrendeződések mindvégig kapcsolatban állnak az ún. szuperszimmetriákkal. És ha ezek a szimmetriák nem sérülnek, nincs is világ, a tökéletes egyensúly a mozdulatlanság, a nyugalom, a semmi/ üresség. Pl. ha az anyag és antianyag szimmetria teljesül, ma csak energia van az univerzum ránk eső részében, hisz az anyag – antianyag kölcsönösen megsemmisítik egymást. A semmi gyakorlatilag a szuperszimmetria maga, a mozdulatlanság. Ide is jól illik a zenei analógia, a pausa = póz. Helyzetbe merevedés a táncban, tehát: szünet. A szívdobogásnak (systole-diastole), lélegzésnek két nagy fázisa van; összehúzódás és relaxáció, elernyedés - kilégzés és kontrakció-belégzés. Tágulás és rövidülés: Contraria sunt complementa (az ellentétek egymás kiegészítői). A kilégzés után kis szünet, apnoe, vagy pausa következik. A paus[e], szünet: és  a tánclépések sorában póz -t (francia, latin, eredetileg szünetet jelentett) hozza létre. A táncban nem szünet van, hanem póz. A zenében a szünet igazi póz, pause: megszűnés. Mert a hang (mint, csillapított rezgés) valóban elenyész (jóllehet, a visszhangidő végtelen integrál, -az akasha memória, vagy a szuperfolyékony éter fizikája szerint). A pause a táncban, balettben a mozdulat befejezését jelzi (így egy helyzetbe való megmerevedést jelent). Pillanatképet. (Pause = abbahagy, letesz, főleg: megáll, megszűnik –latin, majd francia). A semmi a valami póza. Szimmetria csak azonos, vagy (többszörös transzformáció után azonossá-hasonlóvá tehető) dolgok között van: azonos mérték, egymásnak való megfelelés –de legalább összemérhetőség. Ám a lét/ a valami nem mérhető össze a semmivel. A szimmetriasértés szükségképpen diszharmónia is, a homogén és izotróp világ meggyűrődése, mozgásba lendülése, az energia-eloszlás megváltozása.

Garrett Lisi pompás és dinamikus megoldást ajánlott és dolgozott ki²⁷ az erők („színek és vonzások”) dinamikus ábrázolására. Az E8 alapja egy 248 pontból álló, nyolcdimenziós szerkezet. Azt gondolta ki, hogy ha az elemi részecskéket behelyettesíti egy 248 pontot tartalmazó rendszer helyeire, e matematikai objektumot leíró egyenletekkel magyarázatot kaphat részecskefizikai jelenségekre.²⁸ (Még a részecskebomlásra is.)

Persze nem ő volt az első, aki valamilyen, szimmetrikus matematikai csoportot használ részecskefizikai modellnek. Murray Gell-Mann és kollégái az SU(3) nevű struktúrában helyezték el az akkor ismert részecskéket (1950). Sőt, egy üresen maradt hely alapján megjósolták (a később felfedezett) omega-mínusz hiperon részecskét. Számunkra most a valaminek látszó és ürességből felépülő világ a fontos. Még nem ismertem Kaluza nevét, amikor szolfézs órámon 1991-ben úgy magyaráztam a világ zeneiségét, hogy az anyag, rezgő építőkockáit egy sima abroszon feltűnő ránchoz, a téridő zavarához hasonlítottam.       

11. ábra Az E8 modell képe és szimmetriája –ún. politóp
De mozgásban látva lenyűgöző –és egyszerű

Kaluza azt állította, hogy az univerzum három térdimenzió helyett négyet tartalmaz. Akkoriban, „extrém” ötletét azzal magyarázta, hogy a négy tér + egy időbeli dimenzióban felírt, az elektromágnesességet leíró Maxwell egyenletek –legalábbis formailag- azonossá váltak Einstein gravitációs leírásával. Kaluza úgy interpretálta a jelenséget, hogy mindkét kölcsönhatást a tér-idő szerkezeti deformációja okozza. A gravitációt a három dimenzió görbülete, míg az elektromágneses kölcsönhatást a „titokzatos negyedik” térdimenzió fodrozódása okozza. J. Jeans gyakorlatilag buddhistaként modellálja a világot, az új dimenzió egy [egyik –D.N.N.] felület, benne tört dimenziókkal gazdagítva (befelé végtelen, gyűrődések a felületen), a semmiből keletkezik a világunk, és a semmibe/ ürességbe lebeg tova (külső határtalan). Ahogy ő írja: „Egy szappanbuborék szemlélteti talán legvilágosabban a relativitás elméletén alapuló világképet. A világmindenség nem a szappanbuborék belseje, hanem felülete [szuperfelülete? -D.N. N], és az agyag, amelyből buborék keletkezett az üres tér, amely az üres időbe terjed.”

Az ősi hagyományok – megint szégyenpír a mai fizika orcáján – többször beszéltek már a világegyetem pontból való keletkezéséről. Vagy a világ rezgésből való eredeztetéséről. Tehát: a hullám, mint rezgés, pedig egyik fele [félhullám] sem elegendő a rezgéshez (teljes periódus). Sokan szóltak már a pont tölcsérszerű örvényléséről, a naprendszer és az atom közötti analógiáról. A világ pontból ered és majd egy pontban tűnik el. A pont a geometria és a kvantummechanika alapeleme. A húr; rezgő pontok mértani helye –pl. 6 dimenzióban.

12. ábra pont - húr - membránok alakulása az ún. növekvő húrcsatolási állandónak köszönhetően

A húrok membránokká állhatnak össze, a membránok pedig erősen torzul teret (nagyon lelassult idő), vagy semmit rejthetnek magukban. Azután a membránok együttesen pontként (szingularitás, a metrikus tér egysége) is tudnak viselkedni – expanzió –összehúzódás-elernyedés, mint a szív, diasztole, szüsztole. Azt hihetnénk, hogy a húr egyre finomabb pengetésével annak energiája csökkenthető, de az itt jellemző apró méreteken a kvantummechanika törvényei már közbeszólnak. Hasonlóan a Planck tökéletes „fekete test” modelljében keletkező elektromágneses hullámokhoz, a húrok energiája sem vehet fel tetszőleges értéket. A húr „megpendítéséhez” minimális energiára van szükség. Az adott húr – akár egy elektromágneses hullám –ennek a legkisebb energiának csak egész számú többszörösével (zenei húrarányok Pythagorasz, felhangok, kristályok növekedése, növények fejlődési arány […]) rendelkezhet. A minimális energia egyértelműen a húr feszültségével arányos, mivel a feszültség igen nagy, a húrok minimális energiája is óriási. Tömegegységekre átszámolva ez az energia a proton tömegének 1019-szeresének adódik (Planck-tömeg). A vibráló húrok tömege tehát a Planck-tömeg egész számú többszöröse (húrarányok, zeneiség, Pythagorasz) lehet. A fekete lyuk anyaga az elmélet szerint parányi húrokból áll. Ezekből a parányi húrokból igen sok préselődik egy igen kis tértartományba, ezért a részecskék gravitációs mezejének energiája összeadódik, és egy olyan igen nagy energiát képviselő három-bránt hoz létre, mely gyakorlatilag beburkolja a fekete lyuk eseményhorizontját (akár a narancsot a csomagolóanyag). Ezen a három-bránon esnek csapdába az egydimenziós anyagi húrok, és többé nem is tudnak elszabadulni. A véges kiterjedés nagyenergiájú objektum jótékonyan megóvja a Calabi-Yau teret attól, hogy a „téridő csapdába ejtett” anyag,  nulla méretű, szingularitássá húzza össze. (A szingularitás nem metrikus tér, nincs is valójában … paradoxon –és ebből a nincs -ből születik a van.)

13. ábra orbitoid trnaszformáció -Hawking nyomán

Még az ún. Hawking által felfedezett fekete lyuk „sugárzás” is megmagyarázható az M-elmélettel. Figyelembe kell venni, hogy a fekete lyukat (szingularitás, „bebörtönzött semmi”) beburkoló három-brán felületén a kvantumos „nyüzsgés” továbbra is „ot van”. E fluktuációk következtében a felület közelében rengeteg virtuális húrpár jöhet létre, amelyek egyik fele kijuthat a térbe, míg a többi szuperhúr negatív energiájával csökkenti a brán, ún. összenergiáját. Ha a brán kis tömegű, mérete is kicsi, akkor a felületének kvantumos hullámzása (lásd az alábbi ábrát, az R nagyítású (felbontású) tér egyre inkább perturbált (erőhatásoktól alaposan megzavart); benne viharos kavntum-ingadozások vannak [fluktuáció, hullámzás, „nem simaság”]) nagyobb, gyorsabban sugárzódik szét az energiája. A nagy tömegű fekete lyukak ellenben hatalmas három-bránt hoznak létre, melyen a kvantumos fluktuációk is kisebb mértékűek (és minden potenciál, a lehetőségek is kevesebbek). A lényeg: az orbitoid torzulás, vagy transzformáció, de ez nem azt jelenti, hogy „benne eltűnik a valami”, hanem, hogy nem ’für uns’, azaz; nem számunkra megnyilvánuló és megnyilvánítható a valami. Ezt bátran hívhatjuk: Az eltűnő valaminek. Az eltűnő valami lehet akár káosz (= struktúravesztés) akár észlelhetetlen valami („invisibile”, láthatatlan valami –mégsem semmi), vagy (ami igen hasonló) az éppen valamivé alakuló semmi –ezek számunkra mind »nem-valóságok«.  A semmi ilyen értelmezése talán megvilágító erejű: az ember nem kitüntetett pontja az Univerzumnak –bárhogy is állítja az ún. erős antropocentrikus doktrína (vö.: erős és gyenge antropikus érvek). Az erős antropikus érv szerint az univerzum pont azért ilyen (az állandók fizikája, pl. Planck állandó, megmaradási törvények, -a fénysebesség nem határsebesség, a lehetséges valóság) hogy az ember benne létre jöhessen. Szerintem ez nem antropikus, hanem „nárcisztikus” [önkölcsönható] elv inkább. A fentiek alapján bátran gondolhatjuk:

1. a semmiből lesz a valami, vagy: a semmi a valami egyik arca, vagy: a semmi a lét egyik fázisa
2. a semmi és a valami nem ellentétpárok,
3. a semmi és valami nem statikusak, hanem nagyon gyorsan egymásba alakulnak, az anyagban egyszerre vannak
4.  jelen (porozitás)
5. sőt, egymást létre hozzák [ .

 
14. ábra A ciklikusság, ÉS az önmagába térő világ szimbóluma az Urobosz -kígyó

Ha eróziók által el nem múlna semmi, és a fizikusokat sem csalta meg a semmi, akkor a proton bomlási ideje úgy 1035 év múlva következik be. Tehát egyszer az egész Univerzum eltűnne. Persze, ha a „teremtés” nem lenne szüntelen megújító ereje, szerintem a teremtés: folyamatos. Erre csak az jön rá, aki intelligens. Tudniillik nem létezik demostratio ad oculos (a „szemnek” [látható-kézzel fogható] való bizonyítás –látható [kísérleti] bizonyíték), vagy: argumentatio ad intellectus (az ész bizonyításai) mert a lineáris szálon futó „tudós” gondolkodás és lineáris-mechanikus ismeretalkotás eleve nem képes ennek belátására. A tény, hogy itt vagyunk, nem jelenti a valóságot (!), mert lehet, hogy csupán isten gondol minket. Vagy csak álmodjuk a valót, hisz mi is lenne a valóság, mint; folyton visszatérő álom?  Nos, bár számtalan (elnyomott) vallás (ideológia) állítja; e valóság csak rendszeres megújulás által lehetséges, mi, itt, a kereszténység kultúrájában és a mechanikus fizika kognitív ketrecében sínylődve úgy gondoljuk, volt egy kezdet, s most tart egy folyamat… de nem. A teremtés - ad 1. ciklikus²⁹, a mértékektől tekintsünk el, Brahman évek/ jugák /periódus/ ciklus… de ami van, az mind elmúlik. A = az az igazi/ valódi, ami el nem múló létező, ami B látszatra van, de saját természettel nem bíró jelenség = illúzió, a māyā =  nem az, aminek látszik, nem igazi. Már maga a fény, az energia működése ciklikus, mert; E energia = h.f ahol h = Planck állandó (h = 6,66.10-26 Js (Joule-secundum), az f = frekvencia.  A teremtés - ad 2. folyamatos. Ami van, minden pillanatban megújított, ami van, az majd elmúlik (Hinduizmus/ Buddhizmus, ritmikus világkorszakok, nálunk: aranykor, ezüstkor, vaskor [bronzkor]). Lássuk csak, most Herakleitosz szavaival:

„Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő³⁰ tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.”³¹  (vö.: Hinduizmus, Brahman végtelen ciklusok sorában teremti a végtelen Univerzumokat.)

Hogy honnan veszi ez igaz (!) ősi, és mindenképpen interkulturális tudást Herakleitosz? - nem tudni. A ciklikusság minden kultúrában ismert, mert Ozirisz - Széth „harca”, uralkodási ciklusa ugyan az, mint, pl. Ormund és Arimán „harca” = időszaka. Van ideje a törvénynek, de az anarchiának is, és van ideje a ’jónak és rossznak’, nappalnak és éjszakának, életnek és halálnak³² –mindennek rendelt ideje van olvassuk a Bibliában. A teremtés életfája, vagy ’ezer csecsű’ istennői az anyagi struktúrák, az élet táplálásának ősi forrása, s bizony a férfiak alakították át az ősi, égi istennőt (ősanyát) férfivá. Ashtoreth (Ásztorét) vagy Ashereah (Kánaán, Sidon környéke), Anat (Ugaritban) de Arábiában: Attar –anya, Iránban a neve Anahita, de a görögöknél: Artemis. Suméroknál Nammu istennő teremti a csillagos eget. No, és egy ciprusi feliraton Anathos -t már Athénével azonosították, de az V. századi zsidóság, mint annyi, „idegen istenalakot”, az „ezernevű” ősanya istennőt is bekebelezi, Anath istennő, mint; az ég királynője JaHVeH teremtő társa. A mi: boldogasszony (Ba-Dug-Asan) alakunk (ASAN = sumérban istennő) talán szkítha, párth-hun közvetítéssel jutott el hozzánk. Az ezer emlőből folyó tej (metafora és/ vagy mitológia = ősi tudás, de nem a tudományos nyelvjátékkal kifejtve) talán az univerzum ősanyaga (éter, pantha pleróma) ma ezt már konkréten a kvark-gluon plazmával lehet azonosítani. Mielőtt erről is szólnék valamit, nézzük röviden a Létezés ciklusait: …Lét               nem-lét              Lét    és a ciklusnak nincs vége…   (Anaximandrosz: az arkhé; a határtalan [~ végtelen{nek tetsző}]).  Számomra azonban a keleti, ciklikus és az Urobosz kígyó által szimbolizált örök körforgásként ábrázolás szimpatikusabb. Ráadásul itt már nem csak létről és nem létről van szó, hanem a létező széthullásából is egyéb létezés válik lehetővé, sőt, maga a létező az őt kizáró nem létezés által létezhetik. A nemlét sem egyszerű, hisz a nemlét is kétfajta, amikor a nemlét „elromlik”, s a sima üresség egyneműsége zavart szenved, megjelenik a valamivé váló semmi, ami megengedi, hogy bizonyos, káoszelméleti és kvantumfizikai tendenciák, egyáltalán létre jöjjenek. A káosz elméletből ismert visszacsatolások megerősítenek tendenciákat, s mondjuk, csupán a kvarkok-gluonok variábilis mintázataiból, mondjuk, előáll egy proton.

Kiinduló pontunk valami (állítás, tézis) amiből –az idő folyamán (idő = egy olyan távolság dimenzió, ami csak számunkra tűnik időnek) a létező szétesik, elmúlik, átalakul. De mielőtt semmivé válna, ez a lyukacsos, porózus és „ürességgel átitatott” valami, széthullásakor, megsemmisülésekor ezernyi más apró létet generál. A széteső fatörzsön gombáz százai telepednek meg, hangyák lakhelye, a szétporladó sziklák akár mikroszkópnyi méretű hasadékaiban növényi és egysejtű világok paradicsoma foglal helyet. Az átalakulásban az üresség és a valami (mint; épp-most nem-üresség) egyszerre manifesztálódik. Tehát: globálisabb szemléletben (globális = bölcs, sok „faktort integrálni tudó” és az intuíciót [nem tudományosságot] is integrálni képes szemléletben pl. a sötét – világos, élet – halál, már nem ellentétpárok.

A semmi tehát nem csak periodikusan és szükségszerűen egészíti (complementaritas és coniugalt –fogalompár) ki a valamit, hanem egyszersmind a „saját periódus idején túl is szerves része a valaminek! Tudjuk, pl. az élet – halál már csak azért sem lehet ellentétpár, mert emberek milliói már haláluk előtt sem élnek, szellemfilozófiai értelemben pedig, a társadalmi élet nem az élet teljes horizontja, a testből kiszabaduló tudat valóban lehet „életre meghalás”. A semmit pedig bemutattuk mint, minden lehetséges létező potencialitása. E Földön mikor neveznénk a bölcsőt halálnak?? A halál, ha a fizika komolyan veszi a szimmetria-, potenciál/ elektromos töltésmegmaradást, a spin-megmaradást/ mágneses momentum megmaradást, az anyag és energia megmaradást, tehát: a megmaradási törvényeket, bár destrukció = információ (struktúra és funkció –vesztés) létezik, de halál nem, csak átalakulás van. Egyiptom igazat szólt: halálra születünk, és életre halunk meg. Így az, ami él, nem „élet igazán”, hanem egy tűnő állapot, aminek nincs is alapja, örökléte, lényege, mert úgy tűnik, Buddha és a kvantumfizika kéz a kézben jár: minden létezőnek a végső természete üresség, sūnyatā. A lét változás és állandó nyüzsgés, mozgás, mintázatváltás, dinamikus, ciklikus vagy nem periodikus változások hullámzása. A gondolatok, érzelmi hullámok, s e kvantum-bizonytalanságból születő részecske táncnak, miként az ürességnek, nincs is, nem is lehet ún. saját természete (szvabhava). Anyag nincs, csak az anyag illúziója, hisz, ha végső soron pl. kvark-glüon geometria (de: dinamikus geometria) és / vagy szuperhúrok ún. rezgési mintázata adja a világ materiális illúzióját, az anyag csak egy érzékelési/ létmódi illúzió, de állandósága, sem saját-természete: nincs. Így állandóan jelen van a semmi (értsd: üresség), a van -ban.

Gyermekkoromban az űrt abszolút ürességnek interpretálták tankönyveink. Persze kiderült; az űr (Dirac-tenger, kvantummechanikai vákuum, holomátrix) nem űr, hanem üresség, aminek végtelen (határtalan?) energiája van. Mi több: e „semmi”, űr energiája biztosítja, hogy ami csak lehet, majd… legyen is. Az üresség ezért anyaméh (holomátrix), mert ebből veszi kezdetét minden –és ide tér vissza minden, ami valaha volt, alak, perasz, minőség, hisz minden forma üresség, és az üresség (is csak) forma –Gautama Buddha. Nos, az, hogy mi, ma, mit is tarthatunk ennek az ürességnek’, bizony az uralkodó paradigmák kérdése. Talán a (kontextuálisan értelmezett és interpretált) kvantumfizika megtalálta a választ. Én úgy gondolom, hogy (mai tudásunk) alapján minden ezercsecsű ősanya, legyen az a Villendorf –i Vénusz, vagy Nammu, vagy Artemis, Ceres (római gabonaisten) vagy Terra Mater (Föld Anya –antik Róma, termékenység), ma még leírhatatlan. De az ősanya, értsd; kvantummechanikai tendenciákat erősítő – fenntartó törvény, vagy istenség (~Visnu). Visnu „nem külön” isten (mint ahogy a nyugati kultúra gondolja), hanem az istenség (Isvara) egyik, fenntartó arca, aspektusa (az önmagával kölcsönható [coitus, interactio, graviditas {terhesség/ egyensúlyvesztés, szimmetria-sértés, kezdet}] éter³³, üresség, ami, mint kvantummechanikai tendencia megerősödik és tartóssá válik). Brahma az (Egy/ Isten) kezdő, kezdeményező/ teremtő, disszonáns, az előző állapotot meghaladó aspektusa (a háromarcú isten egy, de Trimurti -nak arcai/ aspektusai/ megnyilatkozásai /periódusai [jugák!] vannak). A Szanáthana Dharma (az örök törvény, Út/ Tao) szerint Síva (de: Síva Rudra, az ős-természet [ciklus!] isten előképe!) hiába pusztít és megbetegít, a Síva lingam (a teremtő phallosz) kultusza a mai napig sem veszett el, a pusztulásból jő (majd egyszer az új) megteremtése. Nos, a „termékeny ősanya”, és ne felejtsük el, minden isten anya (vagy ami már nem ugyanaz, nő) volt, sajna, a phallokratikus kultúrák térnyerésével az isteneink férfiakká változtak (Jézus gyakran említi az atyácskát [Abba] anyainak, ami annyit tesz: elfogadó, gyöngéd, tápláló, megbocsátó, élet adására (genesis) képes! Hogy mi az ős-anya, nem tudom.

De az ős-tej, a tápláló szubsztancia itt van körülöttünk, s mint ős-tej, afféle arkhai (ős-elvek) elve több formában létezik: a glüon-kvark tenger (min; igenis, szuper folyékony „elő” –anyag). Az ősrobbanás után, igen hamar, már, ha a tíz mikro-szekundom annak számít, az ős-energia első, fiatal, de tartós differenciálódása a kvark-gluon plazma. Azért plazma (az anyag negyedik halmazállapota), mert a háttérsugárzás és a hőmérséklet igen magas volt, a fény nyomása nem hogy a Földünket, de akár egy egész galaxist messze elfujt volna, -és aminek teljes tömege egy másodperc alatt elpárolgott volna. A kvarkok (a „bájos, furcsa, fel-, le kvarkokat” a protonban a glüonok (ragasztó –angol) tartják össze. De nem összetartásról van szó, sokkal inkább e „pontok” mozgó mintái, dinamikus geometriái alkotják azt, amit protonnak hívunk). A glüonok és kvarkok alkotják a „lego-tejet” értsd: a moduláris (= lego) tápláló alapstruktúrát, de csak a mi Univerzumunkban, mert a paralel világokban, vagy a mi világunk szélsőséges téridő struktúráiban akár tau-részecskék és tau-neutrínók, - és a hozzájuk rendelhető, ún. fel és le kvarkok is alkothatnák (hozzánk képest óriási energia jelenléte esetén)…

A lényeg, nem is maga a kvark-glüon szuper-folyékony „tej” (ősóceán) [folyamatokat táplálás], ami alacsony, ún. belső súrlódási együtthatóval³⁴ [ρ = rhó] és magas hőmérséklettel, sűrűséggel bír. Hanem a 1. lego [E-egyenletek, elliptikus matematika, modularitás, stb.] jelleg (az alkotók, pl. glüonok több konfigurációban is képesek rendeződni – dinamikus geometria), 2. az, hogy kvantummechanikai tendenciákat képes generálni - felerősíteni (vö.: káosz elmélet, ún. különös attraktorok, és visszacsatolási hurkok). És... ez is zenei: az alkotó „pontszerű” glüonok – hangok/ vibrációk,viszonyok/ proporciók (= arányok) s a permutáció összes lehetőségét bírják, a sorrendiség, a kombinálhatóság adja a „lego” jelleget. A kaleidoszkóp jelleget, soha nem ugyan az, de sok-sok hasonló sorozat képezhető belőlük; „variációk Univerzumra”³⁵.

Az ősi legendák és nyugati filozófusok (pl. Thalész) a vizet tartották őselemnek –holott az őselem ( ̉άρξαί) szónak csakis többes száma van. Az egyik megoldás, hogy eleve, az éter, sőt, a keletkező valami hullámtermészetében víz jellegű, a másik, hogy a kvark-glüon „folyó”, tej, egyfajta ős-óceán. Nos, az ősrobbanás utáni első másodperc század részében ezen ősóceán, tápláló közeg már jelen volt az Univerzumban. A belső súrlódás egyfajta ön-reaktivitás is, a mi korszakunk mi Univerzumának e variábilis alkotóelemű közege lehetett az az őselem, ami eseményforrása mindeneknek –ám, a dinamikus geometria egyes fázisai közötti szünet, az eredendő üresség.

A fenti ábra kozmikus méretű, csakhogy ez igaz az ún. részecske időkre is, ahogy fenn, úgy lenn (Hermész Trisztmegisztosz és a tükörszimmetriák).  Mi, az úgy ~1 földi/ 1 emberi év (12 hónap) osztásaihoz igazodunk, ami, igazából egy teljes Nap pályának (és egy, a félistenek teljes napjának  nappal + éj –nek) felel meg³⁶. Persze, igazából, nincs kinn és benn. Nincs nagy és kicsi, mert a szuper-húrelméletben, brán-elméletben (sík, téri dimenziók, membrán) a kicsi (Planck méret, 10-34cm a téridő zavarába, [görbület] megy át, ami R = nagyon nagy esetén = óriási feltekeredési (húr-) energiát eredményez, tehát ahogy csökkentjük a mértet (hosszt), egy másik dimenzióban (feltekeredés) az energia/ dimenzió (mérőszám) fog növekedni –és viszont. Bele kerülünk egy végtelen hurokba… átmegyünk valami ismeretlenbe [a mindenhová vezető Kerr alagút?, féregjuk?] –ami a semmi egyik fajtája, az: azonosítatlan, az ismeretlen, hisz: ami semmihez [eddigihez] sem hasonlít = megismerhetetlen…

Parmenidész, (Παρμενίδης, Elea, ~ i. e. 540-460-430 [?]) habár nem részletezi, érinti minden megismerés végső lehetőségét, vagy lehetetlenségét. Mivel szerinte, de ez csak nyelvjáték (!) [Vittgeinstein] a „létező” eleve oszthatatlan (de hát… hogyan is lehetne osztani??).  Ő mondja: „ha ugyanis részekre osztható lenne, akkor a részek között más, mint a nem-létező, nem lehet, hogy legyen – csakhogy ez nem lehet. Hogy miért nem, a válasz megint nem logikus, hanem nyelvjáték, ami azért az igazság felfedéséhez hozzá járulhat: „mert a nem-lét nincs, tehát a Lét sem osztható (vö.: indirekt/ negatív bizonyítás).  Hasonlóan igazolható, hogy a Létező nem mozog; azon kívül homogén: mivel: nincs kevésbé-lét meg jobban-lét, csak egyfajta létezés, ezért nem lehetséges, hogy a Létező itt ilyen legyen, ott meg másmilyen. (D.N. N. Pedig a lét variábilitását illetően pontosan erről van szó!

A mitológiában ezt a jelenséget, sokféleséget nevezték a sokalakú Próteusznak [alakváltó ősi tengeristen]!!) Rejtélyes az a megállapítása, hogy a Létező „gömb alakú”. Igen helyes, amikor az észen, logikán túliról beszélünk (dadogunk) mert ez (a gömb) metafora (egyenletes kitöltés, felület, a „szappanbuborék”, aminek n dimenziós (6, vagy 11 D –s felületén lakunk –ebben a Brahman –emanációban. A gömb jelzi a nem-lokalitást, és az irányfüggetlenséget is.

Parmenidész szerint maga a Létező „nem mozog”. Hogy ezen mit kell érteni nem tudom, talán a nagyobb átalakulást, változást, hisz az eleai iskola számára (is) tudott, hogy dünamisz és mindennemű (felszíni üresség [sūnyatā] és  szvabhava –aminek nincs igazán saját természete, ami mozogna) mozgásán nélkül semmi nincs. És persze, ezen kívül: homogén és izotróp, mivel nincs kevésbé-lét meg jobban-lét, csakis a létezés. Így azután, nem lehetséges, hogy a Létező itt ilyen amott meg másmilyen legyen.

15. ábra A Rámayana hősei–hősnői Ráma,
Szítha –val, Lakhsmana –val és Hanumán -nal

A lényeg: Parmenidész a létező jegyeinek felsorolásakor kimondja, hogy a létező nem keletkezett, hanem öröktől fogva létezik. Ugyanis mint az istennő mondja: „Nem fogom megengedni, hogy a nem létezőből / mondd vagy gondold keletkezését, mert nem gondolható el és nem mondható, hogy nem létezik”. ³⁷ No, azért a fentiek hasonlítanak a keleti mitológiákhoz³⁸, és nagyrészt így is van. A csoda, hogy Nagy Ütközető” (Hadron Collider) nélkül is, már mennyi mindent tudtak őseink, s az is elgondolkodtató, mennyit felejtettünk, sőt, butultunk az Ősi Tudás (Védák, min. ie. 2000 – 4000 [?] egyesek szerint 8 (!) ezer évvel ez előttről! Az „elai ontológiai” lényeg: a létező nem keletkezett, el nem pusztul, el nem pusztítható. Ebből jön, hogy a(z eredeti, meg-nem nyilvánult) létező romolhatatlan, tudniillik, a létező nem válhat: nem-létező –vé. Egyéb részletekbe (légyen az fizikai, avagy metafizikai, vallásos, vagy bölcseleti) nem mehetek, a részletek kevésbé fontos, mint munkám kontúrja: az összkép, az összefüggések megmutatása!

Pedig mi eddig ennek az ellentétét, ami csak: látszat-ellentét, vallottuk, hogy a nem-lét a létből jő, és hogy a lét a nem-létben tart, sőt, hogy ez a kettő, voltaképp ugyan annak a két oldala, az ember számára Ianus arcú³⁹ tüneménye. Csak átéléssel (tantra!) élhető (s nem megérthető) e jelenség, a negatív és a pozitív kép voltaképp ugyan az.

16. ábra önmagába térő több dimenziós (D) térbeli alakzat 3D -s vetülete –Wolfram nyomán, Wolfram meg az emberi szív nyomán, hisz az is önmagába térő hálózat

No és Jean Paul Sartre?? Na igen, a filozófia a költészettel kezdődik. A létre való nyitottsággal (Offenbarigkeit).  A lét és a semmi című csak részben filozófiai főművében (bölcselet a művészettel!) dolgoz ki -közel tételesen. A regény címében szereplő (érzelmi –így látásmódbeli –tudati- diszpozíció, az ’undor’, voltaképpen a főhős talajvesztettségére, ami már: annak világképének (māyā, ködkép-identitások!!) érvénytelenné válását előlegzi (anticipáció). A mű Antoine Roquentin (és általa a mi!!) lelki folyamatáról szól, ahogy a főhős, kénytelen szembesülni azzal, hogy a világ rendjéről, a dolgok mikéntjéről kialakult eddigi elképzelései kifejezetten tévesek (illúzió, szenzualizmus, a dolgok nem valósak, noha neveik vannak – nominalizmus) voltak. Szorongás, ún. identitásválság, és persze az undor, mint távolító gesztus + érzelem veszi birtokba őt magát. Igen, mert a világnak „semmilyen, kívülről jövő, vagy szükségszerű rendje” egyáltalán nincsen, de legalábbis nagyon nem igazolható!, – minden efféle csupán az emberi elme, vagy más emberi elmék szüleménye. Valójában a világ esetleges, és háááát… [önmagukban] értelmetlen létezések⁴⁰ összessége. Így, azután, Roquentinnek arra is rá kell döbbennie, hogy maga, a „lét csúcsa” az Isten képmása ember is esetleges létező, akinek a léte ugyanolyan értelmetlen, mint a tárgyaké, amelyek körülveszik… Szóval a »semmi, semmizik«, beleszól a létezésbe, s minden elveszti a körvonalát, homály és bizonytalanság és megrendülés lesz úrrá az elmélkedőn. Az elme és az ego kénytelen szembenézni, hogy 1. halandó (egzisztenciális szorongás –fejlődéslélektan), hogy egyedül is lehet (szeparációs félelem), hogy; vajon mi lesz majd az 2. „ittléte” (Dasein) után, a 3. halál után (ún. metafizikai szorongás). A szorongás, bár rendkívül kellemetlen, de igen fontos tudatállapot a α) kétkedés (dubito) és a ß) felismerés felé vezető úton, hisz a szorongás lehet nagy-nagy energia is, nem csupán bénulás.

A semmi és a szorongás (halál-képzet, hirtelen/ értelmezhetetlen és jósolhatatlan változás, maga, a fogódzók elvesztése persze nem halál, de [magyarosan] fél elem⁴¹ –mel együtt jár) oly gyakran asszociált. A szakadék, a semmi, a káosz (chaino = ásítok, elnyelek, görög. Értsd: elnyelem az eddigi struktúrát = kiszámíthatóságot, rendet…). A semmi és szorongás –ma- Heidegger nevéhez kötődik. Szerinte életünk a semmibe tartottságban zajlik. Csakhogy az életünk nem a létünk egésze…

A „létbe tartottság” határhelyzet, a semmi a létet, sőt, az egész történeti és perszonális emberi egzisztencia megkérdőjelezését célzó volta régebbre megy vissza (ami nem érdekes annyira). Tehát, a semmi félelmet/ szorongást (eltitkolt/ elfojtott igazi tárgy, vagy: eleve; tárgy-reprezentáció nélküli félelem) provokál, ami kettős természetű, mert a szorongás egzisztenciális élmény, s mindent megkérdőjelez. De… ha figyelünk, a vágy az indikátor, a lakmusz papír… mert a vágy az a mi még nincs (semmi), de egyszersmind, ami az „élet egyik célja”, hisz beteljesülésre (teljesség/ tapasztalat, kiegészülés, megtelés, telítődés) vár. A vágyban feltárt hiány az élet-tapasztalat célja. A Buddhizmus vágy-nélkülisége, az ókori bölcsek a-taraxiája, a-patheia a Kelet nir-vritti –je (nirvana) kialvás (a szeparált-lét, az ego kialvása), mint; a vágy-nem-uraltság, [vágymentesség = szabadság] így a testi lét végső⁴² állapota. de furcsa, testi létünk végső célja a nem-így és nem-itt-lét, hisz a nirvána kialvást (a hajtóerők, célok, a nyugtalanság, a disszonancia) kialvását jelenti! Érvényét veszíti a szó, a zene csak azért marad meg, mert preverbális, avagy, mert már ultraverbális. Az ember nem tudja magát a nyelv eszközeivel a többi emberhez (norma, konvencionális) kapcsolni, így akár őrültnek is tűnhet (a gyermeki, ún. közvetlen és közvetítetlen lét elvesztése⁴³). És… nevet adni (elsődlegesen) nem azt jelenti, hogy én megkülönböztetem magam a saját Self –em a világtól, nem. Leginkább egyfajta élmény-egészet jelent –a világgal való teljességet! Ez az, amit a felnőtté váláskor elveszítünk. A gyermek és a gyermeki (terápiás) regresszió, sőt, művészi/ vallási újra-egyesülés a világgal nem ismeri a „van –t” sem pedig a „semmi –t”, az ürességet. Ez, mindenképp elgondolkodtató… A nyelv: konvenció, börtön, de legalábbis: közvetettség és közvetítettség is egyben. Mi, eddig, e közvetettségben tárgyaltuk a semmi és lét, a valami és az üresség viszonyát. Nyelvi kreativitással azonban többet mond, ha átfogalmazzuk: az ürességből felmerülő (e-mergere, e-volvere) valami viszonyát.

„A tudás halott, s lét fája zöld” –mondja Goethe a Faust –ban. A tudás –egyfajta- elidegenedés, s az élet meg él. -Valóban, a Tudás, főleg: a technológia „felszabadítja és kivonja” az embert a természet függősége / rendje alól. Ám, ha az ember nem a természet (szerves – ab origine és co-existentialis) része többé, akkor, már idegen, maga sem fűzisz, hanem CSAK tekhné.

Nietzsche „Möbiusz-fonatában” az ember önmaga számára kiszámítható, hisz’ ami az emberen kívül áll, arra nem nagyon tudunk következtetni és sajna, az ember a természeten kívül áll – a renden kívüli, az önkény foglya. Az önkény („a szabad akarat egyik fintora”) általi kívül-álló. Az egész teremtés megfordul (Möbiusz-fordulat) eddig a Természet (natura, fűzisz) volt a Rend (kozmosz, kozmikósz = integrált, egészként és holografikus egységekként működni tudó egész) és a Rend szinonimák voltak. Ám de a technikai uralom után: az ember a szabály (vö.: homo mensura⁴⁴, sőt, fizikai „erős antropikus érv”) és bizony, innen már „a természet a szabálytalan” (Nietzsche: A vándor és árnyéka). A szabálytalan természet elvéből a mindenható ember képe elfogadhatóvá válna, de a szofizmus (is) tud és számol az emberi hübriszről, a mértékhiányról és a mértékhiány következtében meglévő gőgről. Az ember, aki eddig a tőle független, kívülálló rend törvényei alatt állt (heteronomia) most már autonóm (nomosz = törvény) lénnyé vált (sőt, önfejűvé –autokephalia). A természet leigázásáért az ember tulajdonképpen önmagával fizet –ez egy másfajta nem-lét, nem-úgy lét.

Az ember gőgje, kielégíthetetlen volta, és a természet rendjét is megigazítani akaró természete önmaga bukásának forrása: nem látja már kozmosznak a világot. Nem látja és nem éli a Létet, hanem csak a létezőket. Talán a kozmikus tudat hullik darabokra az emberben, így nem csoda, ha a létezők gerendájától nem látszik a létezés halvány kis szálkája. Az ember az eltávolodás, a hontalanság élő metaforája. Anaxagorasz tanította, hogy az ős-egyből (keverékből, szümmixisz) minden leválással keletkezett. Plótinosznál: minden az Egy -ből való (ma: éter, „űr”) kiáradással vette kezdetét, maga a differenciálódás közös motívum. A dolgok, minőségek, ellentétek egymásról való leválása (apokrízisz) az anaximandroszi differenciálódás története, ami nagyon is hasonlít a mai kvantumfizikai tudásunkhoz, ami, megközelítőleg a Planck méretű (10-35cm) és idejű (10-42 másodperc) Univerzumig lát vissza. Szétolvad szín, hang, az ősmasszából ideiglegesen (= millió évek!) „önálló dolgok” (mai tudásunk szerint; leptonok, kvarkok, fotonok) szakadnak ki. Elköszön egymástól hideg és meleg, fönn és lenn, szeret és gyűlölet. Anaximandrosz szerint a leválást magát a lét ciklicitása, (periódus) a körforgás (perikhórészisz) idézi elő. Mint a virtuális részecskék esetében a kvantumfizikában, úgy nagyságrendileg 10-20 másodpercnél kisebb ideig léteznek a részecskék és anti-részecske párok, majd egymásba zuhanva energiává annihilálódnak. Tehát lét és nem-lét egyszerre történik (~ ugyan azok).

Ha Anaximandrosz jól gondolta, tudniillik, hogy minden egyfajta keverékből jött létre, akkor minden mindenben benne van, így igaz a kvantummechanika metaforája: »egy részecske az összes többiből áll« (Niels Bohr és az ún. koppenhágai iskola). A fentiek alapján már látszik: minden nagy gondolkodónknak igaza van: Thalesz szerint a víz (víz típusú éterközeg és hullámterjedés módja!) az őselem. A hullámzás geometriája és „visszhangja” azonban a határtalansággal érintkező fogalom. A hullám ritkulása-sűrűsödése önmagában ciklus, egy alakzat (perasz, minőség) születése és elhalása, de Herakleitoszra is joggal gondolhatunk. Szerinte a tűz (vö.: energia, elektronhéj szerkezete – affinitás, vegyülési készség) „sűrűsödéssel”⁴⁵ szüli az anyagot, ami már megint ciklikus világkép, itt a tűz az affinitás, az aktív végbe menés metaforája, nem hő és láng, fény és füst, a legkevésbé sem oxidáció csupán. Itt is végtelen a ciklus, a tűz (aktivitás, a folyamat lehetősége, aktivációs energia) létrehoz, a létrejött minőség majd újra elenyész. Anaximandrosz apeirón –ja (határtalan) interpretálható, mint: meghatározatlan és/ vagy: még-meg-nem-nyilvánult, sunyatá (üresség), a folyamatok bölcsője. Ez is lehetne őselem.

De hát nem mindegyik bele van csomagolva mindegyikbe?
Parmenidész sem hülye, ha kellően nagy léptékben vizsgáljuk a létezőket: ő tagadja a [valódi] mozgást, pusztulást, változást. A dolgok egymástól és a léttől való [lényegi] különbséget. A Létező, mint olyan, lényegi Egy –ség, a [későbbi] sokféleség [homoiotész, differenciálódás perikhórészisz] csak látszat. Ha úgy tetszik doxa, vélemény, nem több. A létezők a létben közösek. Anaxagórasz világfelfogása szerint minden keverék, így van benne mindenben az összes több is. Azt gondolta, az „általános” nem lehet sokféle, pedig a világ ötlete pont ennek ellentété mutatja (modularitás, M [vagy elliptikus] egyenletek) kevés elem, sok művelet (interakció) számtalan mintázat – megvalósuló világ. (Egy részecske [erő, geometria, működés] az összes többiből áll.)

Ma persze tudósok tömege gondolja, hogy minden elődünk hülye volt, mert ma az a jellemző, ha valakit nem értünk, fel sem merül az illetőben, hogy talán én nem értem. Ha nem értem a másik gondolkodót, biztosan, mert ő hülyeségeket gondol. Az ősegység, őskeverék szétválását egyfajta kozmikus ész (Nusz) indította el (Anaxagórasz), de irányítja is. Ma, ez is hülyeségnek tűnik, hogy lehet az ész (de az ő korában ennek tágabb, szellemibb értelme volt) az Univerzum aktív ágense, rendező ereje. Szerintem az Ész tévelygő/ kereső/ játékos-teremtő természetű. Szerintem tetten érhető Anaximandrosznál India hatása, legyen az Vaisnava vallás (Krsna tudat) vagy épp Hinduizmus; az ész nem is ész, hanem szellemi, Brahmanból indul ki e világálom, az anyag, hisz’ ma már tudjuk, nem létezik önálló entitásként, csak mint lassú hullámú energia. Fantáziátlan filozófiatörténészek gondolják Anaxagorasz kozmikus elrendezését gyengének, ráadásul teszik mindezt az arisztotelészi és platóni tekintélyelv súlya – befolyása alatt. Úgy mondják: az észnek „hatalma van az anyag fölött”, nos ez félrevezetően pontatlan. Az észnek nincs hatalma, hanem az anyagi (māyā) a szellemi külső burka, tényleges visszfény. Az üresség ugyanis teljes potencia, végtelen, de ’értelmes’ energia, az anyag pedig át van itatva ugyanezen az ürességgel, s nem más, mint: mintákba rendeződő lassú energia (korpuszkuláris megmutatkozás). Ilyen aspektusban nem hatalma van a kozmikus Észnek (Nusz), hanem inkább következménye van, hatása, kisugárzása, és…  nem lényegi, kvázi mellékhatásai.

Az anaximandroszi világmodell nem vész el a részletekben, hiszen a perikhórészisz –ben (a dolgok differenciálódása, sőt, egymástól való elválása, majd az Egy –be való visszatérése) feltűnnek és eltűnnek a formák/ dolgok/ tulajdonságok. De az eredeti keverék (szümmixisz) változatlan, maga az üresség, mert „minden benne van”. A »minden benne van« pedig csak Isten, vagy egy teremtő erő, vagy Brahman világlátomása lehet. És akkor…minden, ami az ember számára látható-tapasztalható, csak illúzió. Csakhogy: amíg tart az álom, az álom valóság. Nevezhetjük-e valóságnak a valóságot? Csak azért, mert a valóság egy megegyezés, a káprázat kiterjesztése. Mindesetre: Nusz, vagy szellem, vagy isten nélkül is belátható, mert a mai tudomány milliónyi adat és ok és mechanizmus birtokában van: a jelenségek mögött Törvények kormányozzák a dolgokat. S az is, a jelenség nem a dolog magva.

Jegyzetek

¹ alkotóelem

² Euler és a Navier-Stokes egyenlet

³ August Ferdinand Möbius (Szászország  [Németország], Schulpforta, 1790,  Lipcse, 1868. .Német matematikus és csillagász) Angol neve TALÁLÓBB: Möbiusz trap = Möbiusz csapda.

⁴ Démokritosz, Leukipposz

⁵ Parmenidész, az Elea-i Zénón, Empedoklész

⁶ Talán Parmenidész kitalálta istenség, igazság, erény metaforája

⁷ Steiger Kornél fordítása

⁸ a metafizika talán Platóntól kezdve rendre „megfeledkezett” az ontológiai különbségekről. Így hát…  létezőként kezelte magát, a létet. A metafizika a dolgokat, létezőket vizsgálta, azt firtatva, mi van, ám mindeközben megfeledkezett arról, mit jelent?, jelent-e, hasznos-e a kérdés: mi  is az a levés?

⁹ zeneköltő, zeneszerző

¹⁰ Tévedés volna azt vélni, hogy a nyelv egyetlen rendeltetése a tényállások puszta közkése.  –Filozófiai vizsgálódások.

¹¹ fact, a latin: factus, = tény, megtörtént

¹² az elektro-, mágneses-, gravitációs hatásokat közvetítő, önmagában „csendes” és „néma” közeg, de üresség és energia is egyben (a korábban Einstein  hibája és a tekintélyelv miatt korábban kiküszöbölt éter. Ma már revideáljak többen is: éter  = erőtér, amit a jelenlévő tömeg kelt, vö.: Michelson-Morley-Gale 1925 kísérlet.

¹³ A »10-6 másodpercnél kisebb ideig létezők = virtuális részecskék a semmiből (vákuum) jönnek, s egymást antirészecskéikkel megsemmisítik, de megmaradhatnak más, valós részecskével való kölcsönhatás során. A  különösen viselkedő, és speciális esetben, speciális módon viselkedő, speciális kölcsönhatásokért felelős  részecskék: a kvázirészecskék. Pl. fermion-folyadék (Landau), polaronok, fluktuonok. A Föld becsült kora mintegy 14,6 milliárd év. És minden kölcsönhatás jellemző rá, vagy előfordul benne, de a kvázirészecskék csak bizonyos (kristályrezgés, hullámterjedés [bozon, fonon] folyamatokban vesznek részt, s így csak azokban mutathatóak ki.

¹⁴ Fehér Judit: Nagarjuna a mahayana buddhizmus mestere, Bp.1997 –Farkas Lőrinc Imre könyvkiadó/ 223. oldal.

¹⁵ Ami, így önmagában nem is tud lenni, mert minden, mindennel kapcsolatban áll –holonokon és holografikus szerkezeten keresztül.

¹⁶ Mindenki tévedett, mindenki primitív aki „modern és felvilágosult korunk előtt élt?

¹⁷ in Arisztotelész: Nikhomakhoszi Etika, a praktikus ész erénye, bölcsesség „körültekintő, praktikus oldala ", ma inkább; fronikósz = gondolkodó

¹⁸ Világunk sokkal inkább egy szappanbuborék többdimenziósra gyűrt felszíne, mint belseje, nincs „bent”, sem „kint”, ott nincs téridő sem.

¹⁹ Mahaprajnaparamita-Hridaja-Szutra, de vö.: Ashuku Ku, a japán: Maka Hannjaharamita Singjo –val.

²⁰ Minden elektronnak külön három-három dimenziója van amiben (talán) speciális mozgása van.

²¹ A szólamok a végtelenségig folytathatók, de a kottakép visszafelé is (retroversio, rákfordítás) és „fejjel lefelé”  (ahány hang az előbb fölfelé ment, annyi most lefelé) is értelmesen megszólaltatható.

²² semmi újat nem alkotott, a keleti és a nyugati filozófia is beszélt az élményekben, a jelen pillanatban való ún. közvetítetlen benne-létről. A pszichológia, miként a fizika is, csak 2-3-4 ezer évet késik…

²³ A valós számegyenes Borel halmaza / B(R). / az a legszűkebb  -algebra, ami tartalmazza a félegyeneseket, mint;  intervallumokat - nyílt halmazokat. Minden olyan halmaz, amit megszámlálhatóan sok ún. halmazművelettel előállítható az intervallumokból.

²⁴ Az ábrák licence a cím alatt található: Creative Commons, (CC) Attribution-Share Alike 2.5 Generic license

²⁵ Vö.: Lagrange tórusz, Weil – Ricci tenorok, - metrikus tér.

²⁶ A gravitáció az elektromos és gyenge (elektro-gyenge) és erős kölcsönhatások egyesítése (vö.: Theory of Everything, a mindenség elmélete).

²⁷ és erről többet: http://www.ted.com/talks/garrett_lisi_on_his_theory_of_everything.html

²⁸ Lisi kitöltötte az E8 248 pontját a ma, 40 ismert elemi részecske különböző kvantumtulajdonságú változataival. A maradék 20 üres helyet pedig feltételezett részecskékkel egészítette ki. E  struktúrát  számítógépes szimulációval forgatni(!)  kezdte,  az objektum dimenziói mentén. Az objektum változásait az E8 síkba leképezett, az ún. politópján is vizsgálta. A forgatással sikerült a korábbi, egyszerűbb objektumokhoz, a G2-höz és az F4-hez eljutnia. Az egyik mintázatban a politóp a gravi-elektrogyenge kölcsönhatást leíró „csillagformát” a kvarkok- antikvarkok hat csoportba rendeződve veszik körül. A csoportok természetesen színtöltésük szerint különülnek el. Alapvetően három családot alkotnak, amelyekben a részecskék tömegüket leszámítva szinte azonos tulajdonságokkal rendelkeznek.

 

²⁹ égitestek tengely és tömegközépponti mozgása, napszél, minden, ún. Upstream waves, héjrezonancia (magnetoszféra), terjedések, a Planck –állandó is egyfajta ciklikusság () geomágneses pulzációk, Pc3-4 típusú pulzációk, a természet ciklusai, az élettani funkiók mindenike ciklusos és agyi visszacsatolásaik is azok-bioritmusok, etc.

³⁰ Később is, számtalan sztoikus filozófus gondolta: a kozmosz eleven-élő jellege nyilvánvaló, mert a mi [emberi] lelkünk az ő lelkének kiszakított darabkája –Lógosz, Zeusz,  Nousz a nevek mögött ugyanaz az élő Kozmosz van.

³¹ Herakleitosz  -töredék [B 30.] de… vö.: az Univerzum ciklikus megjelenése…  Zoroaszterizmus –Ahura Mazda, Perzsák.  81 aforizma – Δημράτους γvώμαι –töredékei Démokratosz neve alatt maradtak fenn.

³² E fogalmak nem igazi ellentétpárok. A mi, rosszul szocializált gondolkodásunkban azok, de az ellentétek egyben egymás kiegészítői is (contratira sunt complementaria) egy ciklikus, egészleges gondolkodási és tapasztalati modellben.

³³ Ami a kölcsönhatásokat illeti, talán nincs is graviton –a gravitációs kölcsönhatásért felelős közvetítő részecske-, hanem maga a jelen lévő tömeg, vagy elektromos töltés gerjeszti a homogén étertér [végtelen] energiáját.

³⁴ Vö.: az (egyébként egymást taszító) ún. elektronpárok egyesülésére (Cooper párok néven, a közel – 273 C0 fokon fellépő ún. szupravezetés esetén ♂♂.

³⁵ A mitológiai felfogás az Egyetlen Isten megsokszorozódásaként értelmezi Brahmá születését, amikor Visnu köldökéből lótuszlevélen megjelenik a teremtő Brahmá, aki a világ dolgait hivatott megteremteni.

Az idő Brahmá életének folyama, amely egymásba ágyazott ciklusok sorozatából áll.
Hossza száz Brahmá-év, ami 311 040 000 000 000 emberi évnek (több mint háromszázezer-milliárd év!) felel meg.
Brahmá egy napja a nappalból és az éjszakából áll. Az élet csak Brahmá nappalai alatt lehetséges, ennek végén bekövetkezik a világvége, amely azonban csak egyetlen világrendszert érint, itt is csak az emberek lakta földet, az alvilágot és a menny alsó rétegét. Ezután hosszú Brahmá-éj következik, amelynek végén elkezdődik az új világ teremtése. A Brahmá-nappal, a kalpa (aión), ezer világkorszakot (csatur-juga) foglal magába, amelyek időtartama 4 320 000 emberi év. A nagy világkorszakok kisebb részekre (jugák) bonthatók:

Krita-(Satya)juga = 4800 istenév, 1 728 000 emberi év

Trétá-juga = 3600 istenév, 1 296 000 emberi év

Dvápara-juga = 2400 istenév, 864 000 emberi év

Kali-juga = 1200 istenév, 432 000 emberi év

A jugák hajnalokra, nappalokra és alkonyokra oszthatók, a nappalok és alkonyok hossza a teljes juga mintegy egytizedét teszik ki. Mi most a jelenlegi Brahmá életének második felében, egy kali-juga hajnalán vagyunk. Maga a kali-juga időszámításunk előtt 3102. február 18-án kezdődött Krisna halálával, a tulajdonképpeni kali-juga (nappal) időszámításunk szerinti 32899. évben veszi kezdetét.

³⁶ 1 truti = 1/1687,5 sec (18 atom egyesülésének ideje) / 100 truti = 1 védha (8/135 sec) / 3 védha = 1 lava (8/45 sec)
/ 3 lava = 1 nimésa (8/15 sec) / 3 nimésa = 1 ksana (8/5 sec) / 5 ksana = 1 kástha (8 sec) / 15 kástha = 1 laghu (2 perc)
/ 15 laghu = 1 nádika v. danda (30 perc) / 2 danda = 1 muhúrta (1 óra) / 6-7 danda = 1 praha (1/4 nappal v. éj = 3 óra)
/ 24-28 danda = 1 nappal (12 óra) / 15 nap s éj = 1 paksa (lunáris félhónap)
/ 2 paksa = 1 lunáris hó (=1 nap s éj a Pitá-lókán) / 2 hónap = 1 évszak / 6 hónap = Nap félpálya (Déltől Északig)
/ 12 hónap = 1 év (teljes nappálya, egy félisteni nap s éj) / 100 év = 1 emberi élettartam / 360 humán év = 1 félisteni év / 4800 félisteni év = 1 Krita- (szatya)-juga (1 728 000 földi év) / 3600 félisteni év = 1 tréta-juga / (1 296 000 földi év) / 2400 félisteni év = 1 dvápara-juga
(864 000 földi év)  / 1200 félisteni év = 1 kali-juga (432 000 földi év)  / 12 000 félisteni év = 1 csaturjuga (=4.320.000 emberi év)
/ 71 csaturjuga = 1 manvantara (Manu élet) / 1000 csaturjuga = 1 kalpa (Brahmá 1 napja) / 1000 csaturjuga = 1 kalpa (Brahmá 1 éje)
/ 2000 csaturjuga = Brahmá teljes napja (nap s éj)  / 30×2000 csaturjuga = Brahmá hónapja / 12×30×2000 csaturjuga = Brahmá egy éve
50×12×30×2000 csaturjuga = 1 parárdha (Brahmá fél élete) / 100×12×30×2000 csaturjuga = Brahmá élete (311 040 000 000 000 földi év)
/ 1 Brahmá élet = 1 nimésa (ami… kicsivel kevesebb, mint egy pillanat Krisnának) – vö.: chronos prótos – a görög zeneelmélet, az első, a legkisebb ütés/ idő mértékegysége, ?Síva nataradja dobütései?

 

³⁷ Egykori, kedves kollégám, Steiger Kornél Tanár Úr fordítása alapján

³⁸ Vannak 1. rituális mítoszok, melyek bizonyos vallási szertartásokat vagy hagyományokat (képiesen-metaforikusan-szimbolikusan,  nem szó szerint, pl. a víz az őselem = víz típusú hullám mozgás) örökítenek meg. A helyszínek általában felszentelt terek: templomok vagy szertartási , vagy emlék helyek, és persze vannak az  2. eredetmítoszok, amik arról szólnak, hogyan vette kezdetét [egy]valami, vagy: ’A valami’.

 

³⁹ Janusz arc, az egyik vidám, a másik gonosz, vagy szomorú, eredetileg: ég-föld, Észak-Dél –lásd az antik Róma mitológiája, kettősség.

⁴⁰ Mivel, hogy minden kontextuális vö. magával Sartre –vel, être avec: Heidegger tükörfordításában: Mit-sein, a létezés coexistentia, (együtt-lét) a lét = szociális esemény (autisták kivétel). Ugyan, mi lehetne, mi tudna megállni egyedül, csak úgy önmagában (a Buddhista Tudat fogalmán kívül??)

⁴¹ gondold át, kedves olvasóm: a fél (1/2 ) elem, az nem Egész, nem Egy. Csupán fél, léte instabil, törekszik a kiegészülésre.

⁴² tudniillik a szabadság előtti állapota. Az embernek azért van egy néhány faji, differentia specificaja, pl. a szabadság, a döntésre való képesség. Ami lehet a szenvedés elfogadása is, vagy az ön-felszabadítás is.

⁴³ Ilyenkor Mérei és Binet: Gyermeklélektanára, avagy Wittgeinsteinre, vagy épp   Lemaire (Anika) Lacan (Jaques) tanulmányára –vagy Dunkel: Zeneterápiájára (non-verbális élményvilág) és persze Melanie Klein (Angol pszichoanalitikus iskola, a preverbális fejlődési korszak) lehet hivatkozni. Joggal.

⁴⁴ Szókratész, Protagórasz (in: Theaitétosz dialógus –Platón). Minden attól függ, ki, valamint milyen körülmények között állítja – és, eleve mit tudhat az adott dologról. Nincs abszolút igazság –Heisenberg- mert maga az ember is benne van mindabban, ami csak tűnik objektívnak, de nem az. Az emberrel, mint közeggel (érdekigazság, és/ vagy az események megzavarása) számolni kell.

⁴⁵ A napok lényegi működése, ő persze a gigantikus gravitációról nem tudhatott!

impresszum

korábbi számok

partnerek

elérhetőségek

hang be/ki