Márfai Molnár László

Az esztétikai tapasztalat mint posztmodern tudás

2011-ben jelent meg magyarul Wolfgang Welsch (1946-ban született, jelenleg a Jénai Egyetem professzora) könyve, az Esztétikai gondolkodás. Az eredeti kiadás 1990-ben látott napvilágot, és a szerző 1988-1990 között írott tanulmányait tartalmazza. Kötete folytatja 1987-ben megjelent Unsere postmoderne Moderne című nagy munkáját, amelynek az itt tárgyalt kötet mintegy folytatásának is tekinthető, amennyiben pontosítja, tovább árnyalja és egyben jelentőségében elmélyíti a posztmodern fogalmát, azáltal, hogy az esztétikai tapasztalatnak ismeretelméleti jelentőséget kölcsönöz.

Nem egyedülálló Welsch törekvése ebből az időből, hiszen elég, ha csak Richard Schusterman Pragmatista esztétikájára, Nicolas Bourriaud Relációesztikájára vagy Jacques Maquet Esztétikai antropológia című kötetére gondolunk. Mindegyik kísérletben közös a törekvés az esztétika jelentőségének újragondolására, mind ontológiai, mind episztemológiai értelemben. Azonban az is fontos, hogy egyrészről eltérő filozófiai hagyományba ágyazottan teszik ezt meg az említett szerzők, de nem kevésbé elhanyagolható szempont az sem, hogy mindezt a posztmodern állapot és posztmodern tudás viszonyai között végzik el. Tehát az itt említett vállalkozásokat az különbözteti meg legfőképpen a modernség hasonló kezdeményezéseitől – gondoljunk itt az élet átesztétizálására tett olyan gondolatkísérletekre, mint Oscar Wilde művei vagy Charles Baudelaire Mesterséges Mennyországok című esszéje – hogy sem az élet, sem az esztétikai élmény nem támaszkodhat olyan szilárd fundamentumokra, mint amilyen az életfilozófiák életfogalma vagy a romantikus szubjektum képzete.

Wolfgang Welsch számára az a meggyőződés képezi a kiindulópontot, hogy napjainkban az esztétikai tapasztalat a legalkalmasabb a valóság (vagy amit annak hiszünk) megragadására, mert nemcsak az érzéki tematizálását jelenti, hanem struktúrájának feltárását is. Ebből persze az is következhet, hogy nem rendelkezhetünk folyamatosan egy ilyen kitüntetett tapasztalati és tudatállapottal, mert erőfeszítéssel érhetjük el, és tarthatjuk fenn, de mindez ugyanakkor feltételezi hiányát, önnön ellenfogalmát is, melyet Welsch anesztétikának nevez. „Az ’anesztétika’ azt az állapotot jelöli, amelyben az esztétikum elementáris feltételei – az érzékelési képességek – megszűnnek. Amíg az esztétika erőssé teszi az érzékelést, addig az anesztétika az érzésnélküliséget tematizálja; ez a veszteség, a szenzibilitás megakadályozásának vagy lehetetlenségének értelmében, több szinten is megjelenik: a fizikai tompultságtól a szellemi vakságig. Az anesztétika – röviden szólva --. az esztétika fonákján helyezkedik el.” (W. Welsch: Esztétikai gondolkodás, 12.)

Azonban – ahogy a szerző is megjegyzi – nem szabad a két fogalom egyszerű, egymást kizáró ellentétére gondolni. Nem lehet őket egyszeri és világos módon elzárni, mert kapcsolatuk összefonódó, dialektikus és végső soron szét nem választható marad. Kortársi tapasztalatként idézi fel a konzumált életvilágnak azt a tulajdonságát, hogy a mindent szépnek, tetszetősnek láttatni akaró rend végül mindent unalomba s egyhangúságba fullaszt. Egy olyasféle an-esztétizálódás zajlik itt, „amelyben a szép a konzumra irányuló stimuláció felfokozott állapotát hozza létre”, de végeredményként az esztétikai értékek animációs értékekké silányulnak. Mindennek pszichés vetülete a ’coolness’ (magyarúl ’kúlság’) élménye, amikor az esztétikai jelenség egyszerre emlékeztet valamifajta eufóriára, miközben megközelíthetetlen és hideg marad, jóllehet az ilyen fogyasztásnak az alapélménye az inkorporáció, a bekebelezés révén sajáttá tevése minden érzéki tapasztalatnak. Az is fontos Welsch számára, hogy az itt leírt folyamat nem a posztmodern sajátja, hanem a modern formaalkotás jellegzetes törekvéseinek kiterjesztéséről van szó, amely nem akart helyet adni az ember természetes érzéki szükségletei számára.

A magunk részéről szükségesnek tartjuk itt megjegyezni, a posztmodern nem egyszerűen a modern megtagadásaként vagy meghaladásaként értelmezhető. Hiszen akkor beleesnénk a modern gondolkodás hibájába, mely szerint ők jobban tudják, értik és ismerik, uralják is ezt a világot minden addigi embernél, sőt a modern egyik meghatározó, jellegzetes gondolata ebből fakadóan, hogy modernként tulajdonképpen már a jövőt is birtokoljuk azáltal, hogy a világ és a természet alakulását, benne az ember egyéni és társadalmi létét tervezni vagyunk képesek. A posztmodern gondolkodás nem szakít a modernnel, hanem számon kéri ígéreteit, rámutat arra, hogy ezek többnyire eleve hiábavaló, vagy ellenkező hatást eredményező próbálkozások voltak. A modern monolitikussága és száraz intellektualizmusa helyett a pluralitást és az érzéki tapasztalat meghatározó jellegét vallja. Nem a magaskultúra-tömegkultúra dichotómiájában gondolkodik, hanem a szubkultúrák egyenrangúságát vallja.

Nem véletlen, hogy Wolfgang Welsch kötetének egyik zárógondolata Túl a modern antropocentrizmuson címet viseli. Céljaként jelöli meg, hogy kiszabaduljon gondolkodásunk a modernség antropomorfikus börtönéből: „az összes tudásunk és tapasztalatunk emberileg determinált és határolt. És minden olyan képzetünk, amely az emberen túlmegy, nem lehet más, mint az emberi gondolkodás formájának reflexe. (…) Ha ezzel szemben sikerülne, vagy legalábbis észrevennénk annak szükségességét, hogy az embert, mint a világgal összefonódott lényt ragadjuk meg, akkor tulajdonképpen minden megváltozna. (…) És akkor az emberi tapasztalatok egy olyan módot képviselnének, amelyben a világ önmaga tudatára jut.” (W. Welsch: Esztétikai gondolkodás, 157-158.)

Wolfgang Welsch: Esztétikai gondolkodás. Fordította: Weiss János L’Harmattan, Budapest, 2011. 175. p.