Szántó Borisz

A transzcendencia az innovÁciÓ szemszÖgÉbŐl

- annotáció -

A latin "transcendere" átlépést, meghaladást jelent, a transzcendencia mai értelmezése azonban a mindenkori paradigma függvénye. Abban viszont, hogy a transzcendencia értelmezése az ember szellemi képességeivel függ össze, csaknem minden filozófiai irányzat egyetért.

Az ember tudatossága a 21. század kezdetével elérte azt a fejlettségi szintjét, hogy képes a szellemi önmeghaladását tekinteni a fejlődés helyes útjának. A napjainkban születő új paradigma már nem a materializmust, hanem a tudatosságot tekinti elsődlegesnek.

Amennyiben logikailag próbáljuk levezetni a transzcendencia lényegét, úgy olyan változásnak kell tekintenünk, mely az előfeltételek tudatos megválasztásától függ, megvalósulásának előfeltétele pedig tudati megfogalmazódása.

- abstract -

Transcendence in Terms of Innovation

Latin "transcendere" means crossing, transcendence. Yet nowadays the interpretation of transcendence is a function of the prevailing paradigm. In turn almost all philosophical trends agree that the meaning of transcendence has to be linked to the human being's intellectual abilities.

At the beginning of the 21st century the human consciousness has reached a level of development high enough to be able to view our own intellectual self-transcendence as the right path of the progress. The highest priority is given to development of consciousness rather than to materialism.

Trying to deduce logically the essence of transcendence, one should consider transcendence an act of change that depends on conscious choice of its preconditions, with its conscious enunciation being a prerequisite of its manifestation.

*

A működő transzcendencia

Sok ember számára bántó a transzcendenciának még a szóba hozatala is. A természettudományos talajon állók közül többen vallási kategóriának vagy megfoghatatlan ezotériának vélik, de a legjobb esetben is a megértés határain túl lévő hipotetikus valamiként hajlandók beszélni arról, amiről nem egy bölcs kijelentette, hogy csak hinni lehet benne, mert felfogni lehetetlen. A magukat ezoterikusnak vallók sem szívlelik ezt a fogalmat, mert a transzcendenciával kapcsolatos kérdésre rendszerint ők sem tudnak válaszolni.

Hogy ne érezzük a transzcendenciát túlságosan elvont valaminek, tegyünk egy gondolati kísérletet. Próbáljuk meg felfogni és értelmezni a Végtelenség fogalmát; ne siessünk rávágni, hogy az lehetetlen. Adva van ehhez egy egyszerű szalag, melynek A és B oldalai jól megkülönböztethetőek, hiszen ez egy véges anyagi test, melynek jól látható és mérhető megnyilvánulásai a szalag oldalai. Most végtelenítsük a szalagot két végének összeillesztésével, de csavarjunk is rajta egy félfordulatot. Látszólag nem történt semmi különös, hiszen a szalag anyagi tulajdonságai továbbra is jól megfigyelhetőek, mérhetősége sértetlen. Annyi azonban mégiscsak történt, hogy az átlényegült magatartásunkkal célirányos változást vittünk a szalag kontextusába, megfogalmazhatóságába. Ez ideig a szalagot érzékszerveinkkel jól felfogható anyagi és egyértelműen ok-okozati feltételrendszerben tudtuk, most viszont áthelyeztük egy másik értelmezési tartományba, ahol például a hossza végtelennek is tekinthető. Csak abban az esetben véges, ha tudatilag végesnek tekintjük, és mérésénél egy ciklus bezártával megállunk. Ha nem állunk meg, a szalag végtelennek tűnik. A végesség a szalag végtelenségének részesetévé vált. Tudatunk eredményezte azt is, hogy a szalag, mint fizikai test eddigi háromdimenziós voltából kétdimenziós Möbius-síkká változott. A harmadik dimenzió elkenődött az egyfelületűvé vált szalag mentén; amíg húzzuk a felületén az ujjunkat, végtelenített síkot tapasztalunk, de ha bárhol megállunk, a harmadik dimenziót is azonnal diszkrét mérhetőségként megtapasztaljuk. A sokak szerint ezoterikusnak mondott, de szántszándékkal belevitt végtelenség, elkentség, nem-lokalitás és egyfelületűség teljességgé egészítette ki az anyagi szalag fizikai voltát, mert végessége végtelensége részesetévé bizonyult. És ez a viszonyrendszer addig áll fenn, amíg azt gondolatilag működtetjük. Be is hunyhatjuk a szemünket, hogy ne lássuk az objektívnek tekintett szalagot; a végtelensége - akár a cheshire-i macska mosolya, mely ottmaradt a fán miután a macska eltávozott (Caroll: Alice csodaországban) - fennmarad, feltéve, hogy megszakítás nélkül tudatilag működtetjük azt. Ha kinyitjuk a szemünket, újra a véges szalagot látjuk, bár már tudomásunk van a végtelenségéről is. Pontosabban, a szalagnak egy másik végességét tapasztalhatjuk ekkor meg, hiszen közben mi is változtunk. Ilyenformán, akármennyi végességet rakhatunk egymásra a végtelenhez vezető úton; a végesség változhat, a végtelenség pedig állandó marad. Rá kell döbbennünk arra, hogy ebben a viszonyrendszerben egyik sem függvénye a másiknak, de működésükben, érvényesülésükben mégis szorosan összefüggnek, hiszen kiegészítik és feltételezik egymást. Működésükben elválaszthatatlanok, holisztikusak, egységes │Végtelenség&Végesség> egészet képeznek (│&> a szántszándékos technológia jele), ahol az egész folytonossága akkor sértetlen, ha a belső skalár tényező folytonos változásban van az állandó működésben lévő dinamikus aktív tényezőhöz képest. Ráadásul az Egész működése nem függvénye az anyagi voltának, az csak részesete a teljességének; függvénye viszont a szántszándékos megfogalmazásának, vagyis elsősorban tudati jelenség. A dolgoknak ezt a tudatilag megfogalmazott, az előfeltételek (perem- és határfeltételek) tudatos megválasztásától függő működését hívjuk Transzcendenciának.

A transzcendencia filozófiai tárháza úgyszólván kimeríthetetlen. A keresztény egzisztencializmusban (Jaspers, 1938) a Világon kívül lévő Istennel, az ateista egzisztencializmusban (Hartmann, Sartre, Heidegger) pedig talán a semmivel azonosítják. Mint már említettem, többek szerint a transzcendencia ma is azt jelenti, hogy bizonyos dolgok túl vannak a megértés határain, s legfeljebb hinni lehet bennük. A magukat realistáknak tartók ezért gyakran illúziónak kiáltják ki a transzcendenciát, mert az előszeretettel kicsúszik a formális logika keze közül, nem beszélve a temérdek ellentmondásról, amit az ilyen kettős ontológia maga körül teremt. Mindezek ellenére, a Gödel-tétel tanúsága szerint, a transzcendencia, mint a működő elméleti struktúra logikái jellemzője elidegeníthetetlenül jelen van a jelenségek végtelenét véges formákkal és viszonyokkal leíró tudományban, a matematikában. Eszerint a transzcendencia egy minőségi állapot, amely áttűnik a formális logikai tárgyilagosság határain, meghaladja az adott kereteket, mintha szétbontaná a mindenkori magára fordulás krétakörét. Abban tehát, hogy a transzcendencia a nem-anyagival, az intellektuálissal, az ember szellemi képességeivel függ össze, csaknem minden filozófiai irányzat egyetért. Ki kell emelnem a perzsa-iszlám transzcendencia-filozófiát, mely kimondja, hogy a transzcendencia intellektuális megfigyelése magához a Transzcendenciához vezet bennünket vissza. Kant hozzájárulása a jelenség megértéséhez volt talán a legsikeresebb a modern tudomány szemszögéből, mert magánvalónak tekintette és a tudáselmélethez kötötte, a megismeréssel és a gondolkodás képességével fogta meg a lényegét. Addig ugyanis, Arisztotelész óta, aki az Istent elsődleges mozgatónak tekintette, a transzcendencia-immanencia viszony többnyire az Isten és a Világ viszonyára utalt. Jóval később ez a koncepció kiegészült azzal a felismeréssel, hogy a transzcendens erő bennünk van és összefügg az Ember szellemi-kognitív képességeivel. Ez a tulajdonságunk elvben logikailag levezethetővé teszi a transzcendenciát is, ha értelmezni akarjuk és tudjuk a Világot, ami viszont óhatatlanul kiváltja más kapcsolódó fogalmak újraértelmezését.

Az új paradigma felé

Szakterületem tulajdonképpen az innováció. Ebben az akadémiai témakörben szereztem a tudományos minősítésemet. Az európai tudományos paradigma az innováció tematikáját - szerintem tévesen - a közgazdaságtudományhoz sorolja. Téves paradigma előfordul, persze, mint például a rendszernek pusztán összetevői kölcsönhatásaként való gyakori értelmezése. A magam részéről még ifjú gépész-, majd nukleáris mérnökként tettem fel saját magamnak azt a kérdést, hogy a valódi újdonság, egy korszakalkotó ötlet hogyan képes helyet csinálni magának egy megállapodott társadalomban? Csak jóval később tudtam meg, hogy ez egy ősrégi filozófiai alapkérdés: hogyan teremtődhet bármi új, ha az uralkodó régi paradigma, a múlt korlátai nem hagynak számára helyet? Hogyan születhet az új, ha nincs rá társadalmi igény? Hogyan érvényesülhet a transzcendencia, az önmeghaladás, ha éppenséggel az immanenciát, a belső lényegünkhöz tartozót kell meghaladnunk? Úgy tűnik csakis azáltal, hogy felrúgjuk a régi határokat; megmásítjuk a saját magunk által felállított és olyannyira megszokott korlátainkat; kikényszerítjük, hogy elfogadjuk és együtt változzunk az újdonsággal. Jóval később, hosszabb Japán tartózkodásom során meglepetéssel vettem tudomásul azt, hogy a kreativitás és az újdonság teremtése társadalmi hajtóerőt is képezhet, ha az ország kormánya, a bankok és a vállalatok jól kooperáló hármassága együttesen jól átgondolt technológia- és innováció-politikát folytat. Az önmaguknak és a világnak bizonyítani akaró japánok uralkodó paradigmájukká tették a permanens innovációt, és ezzel pár évtized alatt behozták az akkori jókora viszonylagos lemaradásukat. Látványosan bebizonyították, hogy az innovációnak, vagyis a technológiai előny megteremtésének és megtartásának, s ennek révén az ember gyors önfejlesztésének nem feltétele sem a tőke vagy az elvégzett munka mennyisége, sem a túlélésért folytatott harc, sem a gazdasági fejlettségi szint, sem a társadalmi igény, de elegendően magas fejlettségi szint eléréséig nem feltétele a tudományos kutatás sem. A kreativitás a cselekvő tudattól, vagyis a szántszándéktól függ, és akkor válik társadalmi hajtóerővé, mint a stratégiai fejlesztés része, ha a társadalom megéljenzi az egyéni teljesítményt és uralkodó társadalmi paradigmájává teszi a szellemi-kognitív önmeghaladást.

A programozott innovatív önfejlesztés és a hozzá tartozó stratégiai fejlesztés meghatározása és érvényesítése tehát erősen paradigma-függő: függvénye a vallott értékeknek, meggyőződésnek, viselkedési és értelmezési mintáknak. Ez, persze, minden paradigmára áll, a helytelenekre is. A társadalmi fejlődés alacsonyabb szintjén modellértékű lehet, például, a szabadpiaci feltételekhez igazodó konkurenciaharc is. Ez a paradigma a "természetes" kiválasztódásnak és az alkalmazkodás agresszív kikényszerítésének a módja, amely esetleg kiegészülhet a vállalati együttműködés fejlettebb modelljével, ha paradigmaváltásra kerül sor. A paradigmaváltás azonban, mint minden komolyabb innováció, nagyon nehezen vihető keresztül egy megállapodott társadalomban, s ha mégis - úgy tűnik - többnyire rombol, fáj, drága, kész tönkremenés. Mind a paradigmaváltás, mind az innováció ugyanis egyszerre immanens és transzcendens: a még elfogadhatónak érzett változás és a belső integritásunk sérthetetlensége közti egyensúly egyfelől, valamint a mintegy kívülről történő megváltoztatása, vagyis saját korlátaink meghaladása másfelől. Ilyenformán a változás és a változás változása az az összetett, de egységes algoritmus, amelyet a paradigmaváltás képvisel. Akár az immanens korlátaink felől, akár a transzcendens modernizálás, a magasabb intellektuális fejlettségi szint követelménye felől ítéljük meg a paradigmaváltást, az többnyire fájdalmas kényszernek tűnik, ha egyoldalúan fogjuk fel a valóságot. Ha ugyanis ragaszkodunk a régi paradigmánkhoz vagy vissza akarunk hozzá térni, az konceptuális kényszerzubbonyként behatárolja az észlelő- és ítélőképességünket is, megfoszt bennünket attól a tudástól, amelyet mi magunk hagyunk kívül a magunk által rajzolt krétakörön; nem lépünk át rajta, mert az ismeretlent ab ovo elfogadhatatlannak tartjuk. Kognitív fejlődésünk és vele társadalmi helyzetünk is ezáltal előbb-utóbb válságosra fordul. Válságosra fordulhat akkor is, ha forradalmi hévvel, erőszakos módon változtatunk az értékrendünkön, hogy új, felsőbbrendűnek mondott paradigmát erőltessünk magunkra és a társadalomra. És egy ilyen ad hoc választásnál honnan tudjuk egyáltalán, melyik paradigma a helyes?

Egyre többen vannak, példának okáért, akik tudományos gondolkodásunkban is paradigmaváltást sürgetnek. A 20. század második felében két tudományág is, mondhatjuk, fellázadt a szerintük elavult newtoni-karteziánus modell egyeduralma ellen: a kvantumfizika és a pszichológia. Newton a fizikát terjesztette ki a Mindenség egészére. A napjainkban születő új paradigma azon van, hogy a pszichológia törvényein keresztül szemlélje a Világot, a tudatosságot tekintse elsődleges jellemzőjének, mely sem nem vezethető vissza valamiféle egyébhez, sem nem származtatható le valahonnan máshonnan (Grof, 1986). Fritjof Capra (Capra, 1997) úgy tartja, hogy elkerülhetetlen a válság, ha egy elavult világnézet, a newtoni-karteziánus tudomány fogalmait próbáljuk alkalmazni arra a valóságra, amelyet már nem érthetünk meg ezekkel a fogalmakkal. Amire szükségünk van, mondja, az áttérés a valóság mechanisztikus felfogásáról a holisztikus szemléletére. Attól tartok azonban, hogy oly sokat köszönhetünk a természettudománynak, hogy módszereiről való lemondás, materialista paradigmájának teljes elvetése merő oktalanság lenne. Nem arról van tehát szerintem szó, hogy meg kellene szabadulnunk a kauzalitásra épülő megszokott tudományos gondolkodástól, hanem arról, hogy "bármely olyan természetfilozófia, amely elsősorban kizáró funkciót tölt be, szemellenzőkből áll, és inkább kerékkötő, semmint segítség." - írja Abraham Maslow (Maslow, 2003, p.319). Az új és a régi paradigmák azonban ki is egészíthetik egymást, ami permanens innováció esetén domináns társadalmi paradigmává teheti a szellemi-kognitív önmeghaladást.

De "Mi valójában a valóság?" teszi fel a kérdést a Nature cikke (Merali, 2015), és erre az egyszerű kérdésre is már száz éve keressük a választ. Merthogy a valóság sem biztos, hogy valós. A hullámfüggvény koppenhágai értelmezése szerint legalábbis a Világegyetem maga is valószínűségi és nem pedig determinisztikus természetű, vagyis a Jóisten mégiscsak kockázik. Van egyáltalán olyan, hogy objektív valóság? A foton részecske- és hullám-természetét leíró hullámfüggvény végül is matematikai eszköz vagy viselkedés-leírás? Ha csak egy eszköz, akkor minden rendben van. "Shut up, and calculate!", és ezzel a hozzáállással valóban kiváló eredményeket produkáltunk az elmúlt században. Viszont ha mégis viselkedés-leírás, akkor abból "rémes" dolgok következnek. ("Spooky Action", ahogy Einstein kifejezte magát). Rémesnek tűnik például az, hogy két részecske összefonódottságát (entanglement) leíró hullámfüggvény szerint az egyik részecske puszta mérése meghatározza a másik részecske állapotát, determinálja azt függetlenül a köztük lévő távolságtól. És kiderült, hogy éppen ez a valóság! 2014-ben az olasz Fedrizzi és csapata kísérletileg bebizonyította, hogy a hullámfüggvény valós és - ha közvetve is, de - mégiscsak mérhető. A kísérlet lényegét szellemesen a következőképpen magyarázta: Csináljunk két játékkártya csomagot. Az egyikben csak piros (káró, kör) kártyák legyenek (egyik érték), a másikban viszont csak ászok (másik érték). Egy kihúzott kártyáról meg kell mondani, hogy melyik csomagból való (ez reprezentálja a mérést). Addig determinált a helyzet, amíg egy "kétértékű" körászt nem húzunk. Ekkor a hullámfüggvénye, azaz az állapotvektora azonnal összeomlik, determinizmusa rögtön átvált valószínűségi állapotra, mely viszont elvben sem jelezhető előre. És ugyanez a helyzet két részecske polarizálódásánál. A részecskék természete valószínűségi, míg meg nem kíséreljük mérni az egyiket; a mérés ugyanis determinálja a választ a másik részecske esetében. Mérés csak diszkrét lokális esetben lehetséges, vagyis a nemlokalitás kvantumfizikáján kívül. Fabrizzinek sikerült viszont találnia egy ilyen nem mérhető "kétértékű körász" csomagot a mérési eredményei között, vagyis közvetett méréssel sikerült bizonyítania a hullámfüggvény valóságát két determinált állapotú halmaz között.

David Bohm amerikai fizikus a hullámfüggvénynek ezt a furcsaságát a következőképpen magyarázta: Tételezzük fel, hogy a részecske nem önállóan mozog, hanem egy hullám (pilot-wave) viszi a hátán. Két rés van előtte, és - noha a részecske diszkrét - a hullám, lévén elkentség, mindkettőn át is megy, interferenciát keltve, vagyis  létrejönnek olyan pontok a térben, ahol a két rés által szétválasztott hullámok maximálisan erősítik, illetve olyanok, ahol maximálisan gyengítik egymást. Hogy ez így van, 2005-ben sikerült kísérletileg is bemutatni. A diszkrétség és az elkentség, a lokalitás és a nem-lokalitás tehát egyszerre jellemzője lehet például az elektronnak. No de egy elektron lehet egyszerre két eltérő helyen vagy eltérő állapotban, az Eiffel-torony meg nem lehet? Kiderült, hogy ez is, vagyis a mikro és a makro viszonya a hullámfüggvény viselkedésével függ össze. Makroobjektumok esetében a kvantumhatások, az összefonódottság összeadódásával a hullámfüggvény valószínűsége csillagászati arányokat ölt, amitől a hullámfüggvény megint csak összeomlik, azaz a makro bizonyos határon túl elveszti mikro-, azaz kvantum-tulajdonságait, és átmegy klasszikusba. A klasszikus fizika eszerint a kvantumfizikának egy egyedi, anyaghoz kötött esete. De ha ez a kísérletileg kimutatható határ elég tág, elméletileg az Univerzumunk egésze egyetlen kvantumméréssel két Univerzumra is szétválasztható; az egyikben él a Schrödinger macskája, a másikban meg nem. A koppenhágai, vagyis a valószínűségi, azaz a "körász"-magyarázat szerint tehát objektív, mindentől független valóság nincs, az antropogén elv, mondhatnám a beavatkozó tudatunk mérései determinálják azt. Ez computer-szimulációval be is mutatható, mely szimuláció azt is kimutatta, hogy a párhuzamos világok bizonyos száma felett taszítóerő ébred a részecskék között, melynek hatása végigfodrozódik az összes világon. Ha sikerülne ezt kimérnünk, a Világ végkép valósnak bizonyulna. Itt tartunk.

Amennyiben következtetéseink levezetéséhez, a szellemi-kognitív haladás paradigmájával felvértezve, a változás folytonosságából, vagyis a változásból és a változás változásából indulunk ki, mint előfeltételezésből, problémánk nem az lesz, hogy a valamiből hogyan válik valami más, hanem, hogy megtaláljuk a Világ fejlődésének, az Ember stratégiai fejlődése megértésének helyes útját. Az ember tudatossága a 21. század kezdetével elérte ugyanis azt a fejlettségi szintjét, hogy képes már legfontosabbnak a saját fejlődését tekinteni és stratégiai szántszándékkal meghaladni a saját határait, magát a szellemi és tudati önmeghaladást tekintve a fejlődés helyes útjának. Az Ember stratégiai fejlődése megfogalmazásához és vezérléséhez viszont a paradigmaváltás szükséges, de nem elégséges lépés. A newtoni-karteziánus modell felváltása egy új paradigmával, áttérés a holisztikus szemléletre mind a stratégiai fejlődés, mind a válság elhárítása szempontjából kezdő lépése a helyes úton való haladásnak. A newtoni-karteziánus modell úgy három évszázadon keresztül vezette meg és ma is megvezeti a tudós elméket. A holisztikus szemlélet elterjedéséhez legalább tíz év kell, és ennél valószínűleg rövidebb ideig uralkodna, ha tekintettel vagyunk a gyorsuló fejlődésre. A fejlődés funkciójának és stratégiájának megfogalmazása azonban nem várathat magára. Fékeveszett "kölcsönhatásunk" a természetes környezetünkkel olyan katasztrofálisan gyors és súlyos következményekkel terhes, hogy fejlődésünk jól átgondolt stratégiai vezérlése nélkül esélyünk sem marad a túlélésre. Az egyszerű paradigmaváltás (a paradigmaváltás sosem egyszerű, persze), egy új, a régit tagadó paradigmára való áttérés szükséges ugyan, de önmagában nem képes elég gyorsan elhárítani a tornyosuló bajainkat. Feladatunk tehát a fejlődés törvényszerűségeinek megismerése, a helyes úton szántszándékkal történő haladás stratégiájának megfogalmazása.

A mindenkori immanens határaink, önmagunk lépésről lépésre korlátozása nélkül nem is létezhetnénk. Ugyanakkor, a szellemi önmeghaladás elképzelhetetlen saját magunk számára szabott határaink meghaladása nélkül. Ha permanens innovációban gondolkodunk, az ellentmondás érvénytelenítéséhez az szükséges, hogy az innováció szakaszos legyen ugyan, de önmeghaladást és önkorlátozást jelentsen egyidejűleg, vagyis lépésről lépésre haladjunk, jellege transzcendens és immanens legyen egyszerre. Korlátoznunk kell tehát saját magunkat, hogy újból és újból meghaladjuk önmagunkat, és meg kell haladnunk magunkat, hogy magasabb és magasabb szinten újra és újra meghatározzuk saját integritásunk lényegét és határait. A folytonos önmeghaladás nem más, mint a fejlődésünk. A transzcendencia és az immanencia pedig az egységes Egész, a Teljesség két komplementer arculata, melyek tagadják ugyan, de fel is tételezik egymást, mint Dinamika és Statika, Végtelenség és Végesség, Nemlinearitás és Linearitás, Nemlokalitás és Lokalitás, Yin és Yang. Ha magunkban hordozzuk mind a Teljességet, mind a Fejlődés princípiumát, az "örök filozófiával" összhangban (Huxley, 1945) mondhatjuk, hogy az Ember rendeltetése és univerzális küldetése a létezés teljességének alapját képező transzcendens és immanens tudás megismerésében rejlik. Integritásunk és annak egyensúlya ilyenformán közvetlenül összefügg mind az emberiség, mind a Világmindenség integritásával és annak fejlődésével. A Teljesség fennmaradásának feltétele a rendszeres és ezáltal folytonos fejlődés. Belátható, hogy a végtelen transzcendencia mellett a Teljesség akkor marad sértetlen, a folyamat folytonossága akkor marad fenn, ha a véges immanencia rendszeresen megújítja önmagát. A dinamika beállítja, mintegy működteti a statikát, a nemlinearitás változtatja meg a linearitást, a dinamika változását. Azonban a változás változását a lineáris struktúra vezeti meg, akár egy attraktor. A változás tehát csakis a változás változása által maradhat meg változásnak, különben elenyészne saját állandóságában. Ilyenformán, a végtelen a végesség által manifesztálódik, mondhatnánk, megnyilvánulásával az juttatja kifejezésre, - ez az immanencia jelentése. Ugyanakkor a végesség folytonos változása és főleg annak általunk, az Ember által képviselt fejlődése az, amely a végtelenhez tart, noha azt soha el nem érheti, - ez viszont a transzcendencia jelentése.

A latin "transcendere" átlépést, meghaladást jelent. A transzcendencia meghatározása, persze, szintén a mindenkori paradigma függvénye. A transzcendencia mai értelmezéséhez ilyenformán két út adódik attól függően, hogy a newtoni-karteziánus vagy a holisztikus modellt valljuk magunkénak. Az első esetben az extrapoláció tradicionális és szükségszerű útját járjuk: a transzcendencia az a fel nem fogható, de tételezhető tökéletesség, amely el nem érhető ugyan, de a tökéletlen fejlesztésével törekedni lehet a megközelítésére. Mint ahogy a végtelent sem lehet elérni a végességek felől, de a véges számok permanens összeadásával lehet tartani hozzá. A második esetben az Egészből, a │Transzcendencia&Immanencia> vagy a │Végtelen&Véges> teljességéből indulunk ki: a transzcendencia az a tökéletesség, amely operátorként kiváltja a skalár immanencia periodikus változását a megbonthatatlan teljesség folytonossága mellett. Ez utóbbi tehát a Helyes Út, hiszen az első eset ennek részesete, ami meghatározott szántszándék mellett lehetővé teszi a stratégiailag vezérelt szellemi-kognitív fejlődés végtelenítését, folytonosságának fenntartását. A transzcendencia maga a tökéletesség; mi azonban a folytonos önteremtés útját járjuk, számunkra a rendszeres periodikus önmeghaladás a Helyes Út, ha tudatunk a Tökéletesség felől, azt szem előtt tartva fogalmazza meg a szántszándékát. A fejlődés a stratégia lényege, amely csak a tökéletlen felől értelmezhető, de a tökéletes felől működtethető, ha a tudatunk a tökéletes megfogalmazásával kinyilvánítja a szántszándékát. Fejlődni tehát a tökéletes is tud, ha kinyilvánítja ezt a szándékát. Viszont a transzcendencia ismerete, a tökéletesség szem előtt tartása nélkül nem nyilváníthatjuk ki a szántszándékunkat, nem fogalmazhatjuk meg a fejlesztési stratégiánkat, és nem működtethetjük azt. Stratégiánk ez esetben azt jelenti, hogy szántszándékunknak megfelelően befolyásolni, szellemi-kognitív önmeghaladásunkkal optimálisan irányítani is tudjuk a transzcendencia operátorságának hatását anélkül, hogy veszélyeztetnénk a teljességet, az "intelligens Világfolyamat" (Stern, 1988)) egyensúlyát.

Ahhoz, hogy meg tudjuk fogalmazni a programozott innovatív önfejlesztés és a hozzá tartozó szellemi-kognitív önmeghaladásunk stratégiáját, nem elég felismerni a mindenkori paradigma hatását, meg is kell különböztetnünk fejlődésünk fokozatait és a hozzájuk tartozó tudati szinteket (Szántó, 2009):

  1. A fizikai-fiziológiai tevékenységhez és az egóhoz, vagyis az elemi tudati szinthez tartozó fejlődési fokozat a spontán- vagy Darwini evolúció. A fejlődésnek ehhez a fokozatához tartozik a materializmus elsődlegességének megfogalmazása és a harc paradigmája.
  2. Az érzelmi-emocionális tevékenységhez és a kollektív egóhoz, vagyis a társadalmi kölcsönhatáshoz (Capra, 1997: "az együttműködés tánca") tartozó fejlődési fokozat a kooperatív evolúció. A fejlődésnek ehhez a fokozatához tartozik az együttműködés, a szeretet, a kölcsönös segítség paradigmája.
  3. A szellemi-kognitív tevékenységhez és az értelemhez, a józanészhez, az innovatív tudathoz tartozó fejlődési fokozat a programozott öntökéletesítés. A fejlődésnek ehhez a fokozatához tartozik a newtoni-karteziánus modell, a kauzalitásra épülő tudományos gondolkodás paradigmája.
  4. Az intellektuális tevékenységhez és az intellektushoz vagy a világtudathoz tartozó fejlődési fokozat a stratégiai fejlődés szintje. A fejlődésnek ehhez a fokozatához tartozik a holisztikus szemlélet, a tudatosság elsődlegességének, a tudatnak, mint független kozmikus elvnek a paradigmája.

Az ember - noha mindig is birtokában volt a teljes vagy holisztikus fejlődés lehetőségének, potenciáljának - szintről szintre fejlődött a történelem folyamán és fejlődik ma is, míg a legmagasabb fokozat elérésére képes személyiségek száma el nem éri a következő társadalmi paradigmaváltáshoz szükséges kritikus számot. A piramis magassága napjainkban kezdi elérni a minőségi váltás lehetőségének értékét talapzata egyre szélesebbé válása mellett. A társadalmi fejlődés piramisának legalsó, alulfejlett rétege ugyanis ezzel még nem tűnik el, sőt, az alépítmény egyre vaskosabbá válik. Eddig ugyanis, ha valaki elérte a 2. vagy a 3. fokozatot, annak le kellett győznie az első fokozaton maradtakat és főleg önmagát, a paradigmaváltásnak végbe kellett mennie minden ellenállás dacára. És ez súlyos társadalmi megrázkódtatásokkal volt általában terhes. Az eddigiekben egy új paradigmának fel kellett rúgnia a régi határokat, meg kellett fosztania hitelétől az addigi paradigmát, diszkreditálnia kellett azt. Mindez óhatatlanul szétszaggatta a társadalmat, megviselte az embereket, a csúcs és az alépítmény közti rohamosan növekvő feszültség pedig a társadalmi robbanás lehetőségét vetítette és vetíti előre. A legmagasabb negyedik vagy holisztikus fokozat elérésével viszont a Teljesség egy szinttel magasabban fordul, záródik magára. A piramis egységes egészként kezdhet ekkor működni anélkül, hogy a fejlettségi szintek ellentmondanának egymásnak; az eddigi paradigmák kizárólagossága ugyanis nem maradhat fenn. A holisztikus szemlélet mintegy egységbe forrasztja a rész-paradigmákat; az ember fejlődése egységessé és folytonossá válik ez által; a fejlesztési stratégia elterjedésével a hibás paradigmák elvben kiszűrődnek.

A valós szellemi értékekre összpontosító fejlődés folytonossá, végtelenné teheti az Ember dinamikus egyensúlyt teremtő univerzális funkcionálását, mely nélkül sem az emberiség, sem pedig a Világfolyamat nem maradhat fenn. A Helyes Útnak megfelelő szántszándékunk megfogalmazásán és szemléletváltásunkon múlik a sorsunk. De miért tartunk itt? Miért ez az egész elidegenedettségünk? Azért, mert a polarizáció nem egy anyagi foton tulajdonsága, hanem rendszer-törvényszerűség. Azért rendszer a foton is, mert kvantumkorreláció és összefonódottság, szét-nem-választhatóság jellemzi az állapotait. Polarizálódhat ugyan kétfelé, miközben az egyik pólushoz mozgásirányával egyező, a másikhoz meg azzal ellentétes spin-vetülete tartozik, akkor is teljességet, egyetlen egész Rendszert alkot. Hullámállapota és részecskeállapota elválaszthatatlanok egymástól, ugyanannak az érmének két oldala, de nem kettősséget képeznek, hanem mondhatnám hármasságot, "hárompólusosságot": kettőjük felett vagy körülöttük ott a mindkettőjüket vezérlő és rendszerbe foglaló teljesség. Akár a Yin-Yang körábra. A koherens rendszer fokozatos dekoherenciája (amikor sérül a teljessége és harmóniája, vagyis a rendszer elbomlik, kezd átmenni elkent kvantumállapotából diszkrét "klasszikus fizikai" állapotba) a kvantumtulajdonságok gyengülését, a kvantumállapotok szuperpozíciójából az összefonódottságuk gyengülésébe vagy erősödésébe való átmenetet jelenti, ami a Rendszer és környezete közti kölcsönhatás és információcsere változásával, pl. erősödésével jár. Sem a részeit, sem a struktúráját az ilyen funkcionális Rendszernek, a platóni Holonnak nincs értelme megkülönböztetni, legfeljebb dekoherenciája fokát. A szoftver is csak végigfut a hardveren, hogy teljesítse funkcióját, és azt is csak egységes programcsomagként képes véghezvinni. A Holon mint Rendszer nem részeinek, vagy résztulajdonságainak összege, de hierarchiába szerveződhet, ahol a hierarchia égésze is rendszer. A Faj-Nemzet-Kaláka(kollektíva)-Család hierarchiának az Ember, mint Egész egyaránt aktív képviselője és alakítója. Az ember fiziológiája is funkcionális rendszereinek hierarchiája, de a táplálkozásra mobilizálódó fiziológiai rendszer nem része például a járás rendszerének, noha azonos szerveket vehetnek igénybe.

Az ilyen Rendszer elválasztódik funkcionálása során a környezetétől, elidegenedik tőle és pillanatnyi eddigi önmagától is, hogy jövőjét, az ω-ját tételezze (az ω-nak rendszermobilizáló hatalma van), teleologikus, de önmagát is fejleszteni képes perem- és határfeltételeinek átírásával saját eredményétől való visszahatással. A magasabbrendűség felé képes törekedni, és magasabb szinten a periodikus, de folytonos változás, a tudati átmenet folytonossága válik jellemző állapotává. És ez valóban az elidegenedettségek és feloldásaik permanenciája. E determináltságának energiája pszichés, mely energia nem csak megmaradhat, de még fokozható is az Ember fejlődése által. Megfelelő vezéreltség, értelem, magasabbrendűség nélkül viszont a pszichés energia az Emberre magára is veszélyes lehet. Ez azt jelenti, hogy alaptevékenységünk a szellemi-kognitív funkcionálás, az Értelem vezérelte Gondolkodás.

Ha rendszerben gondolkodunk, alaptevékenységünk nem más, mint az óhatatlan dekoherenciánk elleni küzdelem, magasabbrendűségre pedig ennek megfelelően rekoherenciával, koherenciánk helyreállításával próbálhatunk törekedni. Gondolkodásunk ilyenformán dekoherencia szülte alaptevékenység, melynek funkcionális célja a koherencia megközelítése. Ez tehát egyértelműen egy igen vékony működési sáv, melynek áthágása ön- és környezet pusztításába torkolhat, megtartása és ápolása pedig periodikus önmódosítást kíván meg. A folyamat pszichés és egyaránt jellemzi mind az Embert, mind a Világmindenséget. Lényege a visszacsatolásos önkorlátozás (Kabbalában a "Cimcum" elve), a dekoherencia kézbentartása, vezérlése, a perem- és határfeltételek átírása. A kvantumvalóság hárompólusossága miatt három érvényesítési módját, pszichológiai viselkedési modelljét, paradigmáját különböztethetjük meg. Pontosabban 3+1 módját, ahol kettő egymás antipódusa, a harmadik meg a koherencia, az egyensúly, a teljesség helyreállítása plusz az irányultság:

  1. A másiktól és a környezettől való elkülönülés, az antagonizmus agresszív gerjesztésének útja. Az önző, ellenfelet kereső, sőt ellenséget kreáló tudat, mely az együttműködést irracionálisnak, az árulást viszont racionálisnak fogad el.
  2. A másik létében saját létének biztosítékát látja; ragaszkodik hozzá. Nem a ráció, hanem az önfeláldozásig fokozható együttműködés, segítségnyújtás és összetartozás tudata vezérli (buddhizmusban ez a szeretet).
  3. A koherencia igénye, a rekoherencia, a gyógyulás és gyógyítás módjának keresése, az univerzális értelem és felelősség tudata.

Sajnos, mindhárom az Ember sajátja, egyszerre jellemezhetik; egyik pszichológiai működési mód sem zárható ki. Viszont magasabbrendűségre való törekvéssel, felelősségérzettel és elhivatottsággal működése szántszándékkal eltolható, fejleszthető a magasabb koherencia felé. Reméljük, sikerrel és helyes irányban.

A Transzcendencia tulajdonságai

A holisztikus szemlélet paradigmájával felvértezve, próbáljuk most meg a duális kauzalitásra épülő tudományos gondolkodás hagyományai szerint logikailag levezetni a Transzcendencia lényegét és alaptulajdonságait. Ezek szerint a levezethetőség, vagyis a törvényekre való visszavezetés akkor lehetséges, ha a helyes premisszán kívül olyan törvény feltárására törekszünk, amely mindkét paradigma esetén fennáll. A Transzcendencia törvényei tehát egyszerre tükrözik az Esemény teljességét és tagoltságát, pontosabban mind a megbonthatatlan egészre, mind elemeinek összességére egyaránt érvényesek. A szétbonthatatlan Egész tételezése és az elemeire való szétbontása közötti ellentmondás látszólagos: integratív-differenciáló szemléletünk szüli; mondhatnám az egészre koncentráló jobb és a részletekre koncentráló bal agyféltekéink egységes működése eredményezi. A Transzcendencia tehát olyan változás vagy Esemény, mely az előfeltételek tudatos megválasztásától függ, megvalósulása pedig tudati megfogalmazódással jár.

Elméleti fejtegetéseinket, mint már annyiszor leszögeztük, arra a premisszára alapozzuk, hogy a változás folytonos, vagyis a változásból és a változás változásából indulunk ki, mint előfeltételből. Ismét csak elővehetjük az Esemény egységes skalár- és operátor-modelljét (1. ábra), mely bemutatja, hogy a perem- és határfeltételei, vagyis az Esemény egyfajta potenciálja a megfigyelőt jelképező kontrol-pontból bontakozik ki. Pontszimmetrikus Világunkban a skalár kibontakozás, vagyis a diverzifikáció │Pont→Sík→Szféra> rögzített viszonyformában vagy 1D→2D→4D dimenzionális algoritmusban történik, míg az operátor-séma az eseményt követő összeesést, s a Nulla Invariancia Ponthoz tartó regressziót jelzi.


1. ábra
Az esemény skalársága és operátorsága

A skalár viszonyformák sémája azt jelzi, hogy az Eseményen belül a kettősségek törvénye érvényesül választási kényszerrel minden egyes elágazásnál. Vagyis a lehetséges négy p1-p2-p3-p4 pozícióból egyszerre csak egy realizálódhat (a Szelektor elve), de mert minden Esemény az előtte és utána történő eseményekkel együtt értelmezhető, szekvenciában valósul meg, a pozíciók síkban mátrixba, 3+1 dimenziónál illetve téridőben tetraéderbe rendeződnek. Már két egymáshoz kapcsolódó Esemény is olyan önmagára ható, önmaga perem- és határfeltételeit módosítani képes funkcionális egységet alkot, amely entitásnak tekinthető, hiszen meghatározott szintű szelektivitással, tudatossággal és fejleszthető funkcionális képességgel jellemezhető (2. ábra).

Ebből az következik, hogy a négy p1-p2-p3-p4 pozíció szekvenciális kibontakoztatására képes önszabályozó és önfejlesztő eseménysort a Transzcendencia szerelvényének tekinthetjük (3. ábra). Amennyiben p1-hez, vagyis diszkrét-diszkrét (d-D), azaz anyagi megvalósuláshoz tartó α→ω folyamatról, szerelvényről beszélünk, akkor a realizációs sorrend: fizikai-fiziológiai, érzelmi-emocionális, szellemi-kognitív, s végül (imaginárius) intellektuális. Vagyis mind a (3x4) tizenkét szintet megvalósítani képes személyiség ebben a sorrendben bontakoztatja ki a képességeit élete során, realizálva a potenciálját. Egyszerű kibontakozása, az élet megélése, puszta létezése tekinthető ez esetben fejlődésnek, hiszen a meglévő, "magával hozott" potenciál kibontásán kívül többre nem vállalkozik. Realizálódása csak annyiban fejlődés, hogy a potenciál megvalósítása visszacsatolással is jár. Fejlődésnek az egyén szempontjából igazán az önmaga meghaladása, a saját potenciál újabb és újabb átírása, a fizikai regressziót (dekoherencia) szellemi progresszióval (rekoherencia) ellensúlyozó visszacsatolással elért felemelkedés számíthat. A logaritmikus spirállal ábrázolható egyéni fejlődési teljesítményt a teljes szerelvény α→ω működése során elért, vagyis kibontott legmagasabb szint, valamint a spirál által kijelölt legtávolibb esemény- vagy fejlődési horizont p0 pontja jelzi. A legjobb eredményt felmutató személyiség tehát nem a sok közül a legügyesebb, a legokosabb vagy a legnagyobb lexikális tudású, hanem a legmagasabb tudatossággal rendelkező entitás. És mivel ez a megállapítás egyaránt érvényes mind az Emberre, mind az Univerzum egészére, mondhatjuk, hogy a Világtudat elérése az egyéni, a Világtudat teljes körű érvényesítése pedig az univerzális fejlődés célja és értelme.

Az egyéni fejlődési teljesítmények természetesen erősen szórnak. A társadalmi fejlettség modelljét ezért egy háromszöggel vagy piramissal tudnánk leginkább ábrázolni, melynek talpa a legalacsonyabb, csúcsa pedig az egyénileg elért legmagasabb fejlettségi szintet jelentené. Ez a modell azt is kifejezésre juttatja, hogy a haladás szempontjából nem a társadalmi átlag, hanem az egyéni teljesítmény a mérvadó. A haladás mértékét viszont a piramis magassága fejezi ki. Az egyéni teljesítmény tehát a teljesség szempontjából nem igazán teljesítmény önmagában, ha nincs hatással a társadalom és az Univerzum egészére. Akkor hatékony az egyén teljesítménye, ha maga után képes húzni, képes fejlődésre bírni a társadalom és az Univerzum egészét.


2. ábra
Az entitás kettős operátorsága

Mivel a négy p1-p2-p3-p4 pozíció egyikének megnyilvánulása sem értelmezhető egyedül önmagában, és leginkább a másik három pozíció segítségével határozhatók meg, a kibontakozás jelenségei mátrixba rendezhetők (1. táblázat). Ilyenformán a megvalósulás mátrix-logikája szerint a fejlődésnek is négy módját vagy fokozatát különböztethetjük meg. A spontán- vagy Darwini evolúció ezek közül a legalacsonyabb, noha a legelterjedtebb fejlődési mód, hiszen a fizikai-fiziológiai kibontakozás sajátja. A társadalmi vagy kooperatív evolúció az érzelmi-emocionális együttműködés szintjén, a programozott öntökéletesítés (vezérelt innováció) a szellemi-kognitív vagy értelmi szinten módja a fejlődésnek. A stratégiai fejlődést csak a legfejlettebb intellektus képes elérni, mely a teljességre törekvésével képes megszüntetni az első három fejlődési módozat közötti duális ellentmondásokat is, egységbe forrasztva a transzcendencia szerelvényének egészét. Olyan ez, mint amikor a síkháromszöget alkotó három aktív entitás összefog, hogy együttesen jelöljék ki hármasságuk közös kontroll-pontját, az egységes viselkedésük tetraéderének vezérlő csúcsát. A p4 pozíció realizálódása a tetraéder egységét és minőségét, a közös legmagasabb tudatosságot aktivizálja és juttatja érvényre, hogy visszahatásával harmóniát és teljességet teremtsen mind a 3+1 entitás vonatkozásában.


3. ábra
A Transzcendencia szerelvénye

A Transzcendencia tökéletessége szuverenitásánál fogva az Esemény-szerelvény folytonosságának, teljességének meghatározója. A négy p1-p2-p3-p4 pozíció megvalósulása befejezettséget, az Egész teljességét jelenti anélkül, hogy magára fordulásával, magára záródásával a folytonosság megszakadna. Minden teljesség ugyanis a Transzcendenciában kezdi és ott is végzi. A folytonosságot biztosító következő Esemény-szerelvény szintén a Transzcendenciában kezdi és megváltozott perem- és határfeltételekkel bíró, más minőséget képviselő entitásként realizálódik, hogy teljessége, magára fordulása ismét csak a Transzcendenciához tartson és ott is végezzen. Mint ahogy a végesség a végtelenség részesete, és a növekvő végességek sora a végtelenhez tart, bár azt soha el nem éri, úgy tart a fejlődő tökéletlen teljességek sora a soha el nem érhető tökéletességhez. A véges teljesség a tökéletesség elvét hordozza, s nem véthet az Egész, a Folytonosság ellen. Ezért újra és újra vissza kell térnie a Transzcendencia lényegéhez, periodikusan át kell lényegülnie általa.

1. táblázat
A realizálódás mátrixa

Pozíciók p1 p2 p3 p4 (irracionális)
Kettősség diszkrét
diszkrétség
elkent
diszkrétség
diszkrét
elkentség
elkent
elkentség
Kozmológiai
megjelenés
inertség fehér semmi,
sötét anyag
fekete semmi,
sötét energia
aktivitás
Fizikai
megjelenés
szubsztancia
(anyag)
téridő éter energia
Erők, alapköl-csönhatások erős gravitációs gyenge elektro-mágneses
Szimmetriák pont tengely szféra hologram
Tevékenység fizikai-fiziológiai érzelmi-emocionális szellemi-kognitív intellektus
Tudatosság koncentráció akarat

szándék szuverenitás
Tudat ego,
elemi tudat
kollektív ego,
közösségi tudat
értelem,
funkcionális tudat
intellektus,
világtudat
Fejlődés spontán
evolúció
kooperatív
evolúció
programozott
öntökéletesítés
stratégiai
fejlődés

A Transzcendencia lényegéről a Nulla Invariancia Pont révén szerezhetünk némi benyomást (1.-2. ábrák). Ez az a Pont, ahol az egyik Esemény másik Eseménybe megy át; az egyik megszűnik, de átkódolódik a másikba. Egyik megnyilvánulás már nincs, a másik még nincs, de a folytonosság köztük és a kölcsönhatásuk nem szakad meg. A progresszió és a regresszió tökéletes egyensúlya mellett a Transzcendencia itt az átkódolás pontjában abszolút, ellenben három arculattal rendelkezik: Önmaga (önvaló), valamint két egymással ellentétes, de egymást egységgé kiegészítő tengelyirányú sodrás (Idő) befelé a Pont felé és a Pontból kifelé irányuló, arra merőleges sodrás (Tér). Vagyis nem elég, hogy a Transzcendencia jellege önmagában is folytonos átkódolás, megnyilvánulásánál két másik, axiális és tangenciális kódoltság-irányt szül. Ugyanez állapítható meg az Esemény pre-realizációs felső szakaszából (1. ábra, a skalárság felső 1D→2D háromszöge): Pontság, valamint Diszkrétség és Elkentség, mint a realizáció felé irányuló sodrások.

Számunkra legkülönösebb jellegzetessége a Transzcendencia arculat-hármasságában talán a Pontságnak van. Egyrészt azért, mert a Pontság önmagában egy és oszthatatlan, vagyis minden átkódolását, a potenciálist is magába foglalja. Másrészt, mert a Pontság egyúttal egy Aktív Kezdemény, melynek tevőleges szerepe nélkül egyetlen Esemény sem indul el. Harmadrészt, mert a Pontság továbbá Megfigyelő Kontroll is, melynek megelőző hatása kiterjed az elkövetkezendő Esemény egészére és annak minden formációjára (entitás, szerelvény). A Pontság megosztó, de egyensúlyt tartó; folytonos, de két "gyermekével" (D, E) vagy-vagy, vagyis periodikus viszonyban áll. Úgy önvaló, hogy nincs saját potenciálja; pontosabban a Pont önmagára tükröződésével pont-szekvenciát (minden pontnak önmaga megelőző változata a potenciálja), dimenziót, kódoltság-irányt képez, és ilyenformán végtelen és folytonos. Éppen potenciál-nélküliségének köszönheti, hogy csak "gyermekei" által, azokkal együtt nyilvánulhat meg, ha tökéletlenül is, de egységes Egészként. A Pontság és "gyermekei" egységének köszönhetjük, hogy "gyermekei" antagonisztikus kettőssége (D↔E) ellenére ellentmondásukat feloldó Hármasságot hozhatunk szántszándékosan létre (három kapcsolódó és visszacsatolt kettősség már nem antagonizmust, hanem tovagördülést szül). Algoritmusként azonban a Pontság kettősséget teremt a kimenet oldalán, gerjeszt, sokszoroz, míg a bemenet oldalán - akár a nullával való szorzás - a Semmibe juttat, a megnyilvánulás-nélküliségbe. Amit a kimenetnél gerjeszt, az elsősorban potenciál, a megnyilvánulás előtti Megfogalmazás.

A Megfogalmazás minden megnyilvánulás előfeltétele. Amennyiben Intellektusnak a p4 pozíciónak megfelelő konceptuális megfogalmazást nevezzük, úgy ez a pre-realizációs Tudatosság, a Transzcendencia szinonimája a Pontság-bemenet lineáris oldalán. A Pontság-kimenet nemlineáris oldalán a Transzcendenciának ezt az alap-tulajdonságát Életnek hívjuk. Ez a tökéletes kiegyensúlyozottságot képviselő kettősség az egyetlen, mely nem képvisel ellentmondást, mert önmagának potenciálja, s ilyenformán struktúrához sem kötődik. Viszont │Élet&Tudatosság> viszonyként mégis technológiát képez, mely önvezérléssel másodlagos viszonyteremtésre, másodlagos tudatosság teremtésére képes. A viszonyteremtésnek erre a kalibrált │Tökéletes&Tökéletlen> kettősségére támaszkodik a Transzcendencia kibontakozásának egész Mindensége, az "intelligens Világfolyamat" (Stern, 1988).

Hivatkozások

Capra, Fritjof (1997): The Tao of Now. Los Angeles Times, 20.09.1997.

Grof, Stanislaw (1986): Beyond the Brain. Birth, Death, and Transcendence in Psychotherapy. Albany: State University of New York Press.

Huxley, Aldous (1945): The Perennial Philosophy. Chatto & Windus, UK.

Jaspers, Karl (1938): Existenzphilosophie. De Gruyter, Berlin.

Maslow, Abraham (2003): A lét pszichológiája felé. Ursus Libris. Budapest. (Toward a Psychology of Being. John Wiley and Sons, N.Y. 1998)

Merali, Zeeya (2015 May 20): "Quantum physics: What is really real? A wave of experiments is probing the root of quantum weirdness". ("Kvantufizika: Mi valójában a valóság? Kísérletek sora vizsgálja a kvantum-furcsaságok gyökereit."), /Nature/, Vol.521, Issue 7552,

http://www.nature.com/news/quantum-physics-what-is-really-real-1.17585

Stern, August (1988): Matrix Logic. Elsevier Science Publishers, North-Holland, Amsterdam, pp. 215.

Szántó, Borisz (2012): "A harmadik Logosz", /INCO/14. http://www.inco.hu/inco14/transzc/cikk2h.htm marmolnar@hotmail.com

impresszum
korábbi számok
partnerek
elérhetőségek
hang be/ki
impresszumkorábbi számokpartnerekelérhetőségekhang ki/be