Kiss Endre,
Budapes
t

AZ ÖRÖK BÉKE A GLOBALIZÁCIÓ KORÁBAN

1795 áprilisában kötötte meg a Bázeli Békét a hatalomra került Francia Köztársaság az e forradalom leverésére felkelt porosz monarchia. Ez a békekötés és a hozzá kapcsolódó, számos filozófiai és tudományos területre kiterjedő viták tartós és teherbíró hidat jelentenek a történeti hagyomány és a politikai modernség politikai és nemzetközi jogi diskurzusai között. A hasonlóságok és megfelelések e problémakör tárgyi meghatározottságainak elcsodálkoztató konstanciájára utalnak s ez nem más, mint a "háború" és "béke", illetve amit nagy művében Kant "örök béké"-nek nevez, elcsodálkoztató, vagy éppen elszomorító állandósága.

Elsődlegesen e béke közvetlen politikai és történelmi jelentősége volt az, ami kiváltotta a Bázeli Béké-t övező hatalmas irodalmi aktivitást, hiszen az itt artikulálódó politikai és történelmi érdekek már a kortársak szemében is a szemmel láthatóan hatalmas lépéseket tevő világtörténelmi folyamat univerzalista megvilágításában jelentek meg. Több mint nyolcvan, leginkább a kor és műfaj akkori szabályainak megfelelő röpirat késztette sebes állásfoglalásra Kantot is. Nem utolsósorban abban ismerhető fel a világtörténelem kézjegye ezen a művön, hogy Az örök béke Kant legszélesebb körben ismert, legnagyobb hatást kiváltott opusa, a három Kritikát is beleértve.

Az örök béke a kor fogalmai szerint már aggastyánnak mondható filozófus teoretikus és módszertani eredményeinek nagy sorát foglalja össze. A művet életrehívó közvetlen kihívás, az intenzív, sőt, már a maga közvetlenségében világtörténetinek érzett politikai atmoszféra még ezeken túlmenően is sajátos vitalitással, nem egy összefüggésben egyenesen sajátos eleganciával ruházza fel ezt az öregkori művet. Mesterien és egyre újabb összefüggésekben csillantja fel Kant az által kidolgozott "anyagi" (materiális), illetve "formális" kategoriális megkülönböztetés kiemelkedő heurisztikus erejét, de új elemekkel gazdagítja Kant politikai filozófiáját az "autonómia" fogalmának gazdagsága, integrálóképessége is. Az ember "becsülete" és "méltósága" nemcsak önálló pólusokként jelennek meg, de olyan fogalmi alapzatokként is, amelyek nélkül a politika (alrendszere), vagy a politikai filozófia autonóm rendszerként nem gondolható el. A humánus és erkölcsi alapértékek átvezetése a politika új fogalmiságába szervesen épül rá a kanti fogalmi architektonikának a három Kritikában kiépített, de ezeken a műveken túlmenő és minden kanti opuszban érvényesülő következetességére. Miközben az alapvető kategóriák, a tér és az idő meghatározásai vagy éppen az egyszer már említett "materiális"-"formális"-kettősség minden éppen elemzés alatt lévő tárgy elemzésén következetesen haladnak keresztül és megteremtik annak az alapját, amit Hegel Kant empirikus eljárásának nevez1. A politikai szféra elemzése demonstrálja azt is, milyen brilliánsan képes Kant az eltérő tárgyi szférák azonos kategorialitás igénybevételével elvégzett elemzése közepette pontosan megkülönböztetni az eltérő tárgyi szférákat egymástól és pontosan kijelölni az etika és az esztétika, az esztétika és a politika "rendszer", vagy inkább Zalai Béla értelmében vett "rendszerező" eltéréseit. A kanti "rendszerezés" műveletei alapján létrejövő egyes autonóm tárgyi szférák körvonalainak megteremtése Kant filozófiájának egyik legmaradandóbb vívmánya, amelynek elismerését csak fokozhatja az a tény, hogy az egyes szférák érvényes elkülönítésének során a fogalmi elemzésnek ugyanazokat a műveleteit volt képes alkalmazni.

Sajátos új vonása Az örök békének, hogy ebben a műben Kant már a fiatalabb filozófus-nemzedék új kezdeményeire is válaszol, mégpedig nem abban az értelemben, ahogy éppen ezekben az években egész Németországot s azon belül is a filozófiát és politikát megrázó ateizmus-vita ezt jelenthette, amelynek során Kant mintegy kívülről vonódott be a rendkivül éles filozófiai és politikai vitába. Az idős filozófus uj válaszaira gondoltunk, azokra, amelyek nyitottságát, szellemének más összefüggésekben is megnyilvánuló tágasságát, az önmagán való túllépés szakadatlan készségét tanusították. Az említés szintjén emlitjük a tudás-konstitució egy-két megfogalmazásában Fichtére emlékeztető elmozdulását, vagy Herder történetfilozófiájának elemeit, amelyek legalábbis erősen motiválták mind Az örök béke univerzálhistóriai vetületeit, mind pedig Kant más műveinek közvetlenül megfogalmazott univerzálhistóriai gondolatait 2.

Ha Az örök béke gondolatmenetét rendszerbe foglaljuk, mélyen átgondolt, egységes és koherens építmény körvonalai rajzolódnak ki előttünk. Ez a rend hat "bevezető" cikkely (Praeliminarartikel), három "meghatározó" (definitív) cikkely (definitorische Artikel) és két kiegészítő cikkely (Zusatzartikel) egymásutánjával egyenlő. E kompozíciót végül még egy Függelék zárja le, amelynek funkciója minden olvasó számára könnyen belátható módon az, hogy a kivételes történelmi helyzetben létrejött egyszeri politikaelméleti szisztematizációt az egész kanti életmű építményébe helyezze el.

A bevezető cikkelyek leírják, illetve meghatározásokkal látják el azt a közvetlen és a gyakorlat számára releváns politikai teret, amit minden békekötés után annak eljövendő sikere érdekében szükséges meghatározni. Az ezt követő három meghatározó (definitorisch) cikkely mind strukturálisan, mind pedig tárgyilag megalapozott általánosításokat fogalmaz meg, olyan analitikus eredményeket, amelyek képesek béke- és háború általános problémáját a megfelelő konkrét és egyben univerzálhistóriai összefüggésbe helyezni (tudományelméletileg igen releváns módon úgy, hogy ez mind "diakrónikus-történeti", mind pedig "szinkrón-prezentista" alkalmazható legyen).

Mindehhez a kiegészítő cikkelyek füznek hozzá valóban új és egyben meglehetősen váratlan elemeket Kant történetfilozófiájából.

Az, hogy Kant ezt az első bevezető cikkelyt történeti értelemben hátrafordulva, egy új béke jelenéből a közelmúlt történetébe tekintve fogalmazta meg, magától értetődik. Kétszáz évvel későbbi, jubileumi perspektívából szemlélve, azonban már minden csak nem magától értetődő, hogy e történelmi szakasz összes lényeges békekötése olyan volt, amelyek nem teljesítették e kanti cikkely bölcs követelését, azaz nemhogy kizárták volna, de egyenesen magukban rejtették következő háborús konfliktusok lehetőségét (némi iróniával szólva, olyan, egymásból kinövő békekötés-sorozatot is megnevezhetünk, amelyek nem egy, hanem több háborús-konfliktus lehetőségét előre magukban hordozták). Így a napóleoni háborúk utáni békerendszer, a 48-as forradalmak és forradalmi háborúkat lezáró szerződések már önmaguk is kitűnő példákat szolgáltathattak erre, de fel sem vehették még a versenyt az 1870-71-es porosz-francia háborút követő békével, hiszen a szó legtisztább értelmében egy egész nagy történelmi korszak artikulálódott e békekötés kritikája jegyében. S még ezt is képes volt felülmúlni az 1918-19-es békerendszer, amely nemcsak intenzitásában, de mértékében is hatványozódott: ha az 1870-71-es békemű két meghatározó állam vetélkedésén keresztül határozta meg közvetlenül a kontinens eljövendő politikai konfliktusait, az 1918-19-es békerendszer már közvetlenül érintett minden történelmi szereplőt, s ami ennek a helyzetnek a legritkábban felszínre hozott analitikus eleme, nemcsak a veszteseket zökkentette ki kiegyensúlyozott fejlődési pályáikról, de a győzteseket is 3. S ezek után szinte már nem is marad szavunk az u.n. Jaltai Békerendszer megfelelő bemutatására, amely - a kanti tézissel konfrontálva - már annyiban is teoretikusan releváns, hogy ez a béke közvetlenül és átmenet nélkül vezetett az új háborúhoz (részben az akkori helyi háborúkra, de természetesen elsősorban a hidegháború átfogó fogalmára gondolunk). A történelmi példák erőteljesen igazolják a kanti tézis teoretikus és pragmatikus igazságtartalmát, amely szerint egyetlen békemű sem rejtheti magában egy eljövendő háború "anyagá"-t 4.

Más érdemükben aktuális vonatkozások is kiemelhetőek azonban Kant bevezető cikkelyei közül. Így a 3) (bevezető) cikkely az állandó hadsereg legitimitását vonja kétségbe mind elvileg, mind gyakorlatban, miközben érvei pontosan beleillenek napjaink posztszocialista és globalizálódó keretei közé, hiszen ebben a korszakban kérdőjeleződött meg a legalaposabban az 1945 után kialakult kettéosztott világ állandó hadseregekre alapuló rendszere. Ennél is prófétikusabbnak bizonyul a negyedik bevezető cikkely, amelyik a háborúk miatt eladósodó állam politikai problematikáját vizsgálja. S itt nemcsak az érdemel kitüntetett figyelmet, hogy Kant ahhoz az adósság-problémához fordul, amit legtöbbször még a politikaelmélet jelenkori fő típusai sem szoktak mélyebb figyelemre méltatni, de elsősorban az, hogy Kant a háborúval kapcsolatos államadósság végzetes következményeit igen közvetlenül kapcsolatba hozza a politikai és ennek következtében a háború vezetésében is elsődlegesen érdekelt politikai elit kritikájával. Ez, mint látni fogjuk, korántsem az egyetlen közös pont Francis Fukuyama elméletével, ha időrendben ez az elem kívánkozik is az első helyre 5. A hat bevezető cikkely még számos további releváns utalást tartalmaz a két korszak közötti analógiák felértékelte problémákra. Így az akkori új és öröknek szánt béke is a belátható politikai tér szempontjából ha nem is globális, de mindenképpen totális tulajdonságokkal rendelkezett. A legegyszerűbbre csupaszítva a két korszak közötti mély analógiát, azt mondhatnánk, olyan békekötésekről van szó mindkét történelmi helyzetben, amikor átrendeződnek az addigi szövetségi rendszerek és átrendeződik az, amit teoretikus egzaktsággal csak igen nehezen lehet definiálni, a köznyelv azonban teljes közérthetőséggel (politikai) világrendnek nevez. A világállam legszélesebben értett problémája itt a tét, amely közvetlenül a totalitásban (később: globalitásban) kötött megállapodások és szerződések betartásáért és betartatásáért lenne felelős, közvetetten pedig léte szimpla szerkezeti okokból is sokszorosan szükséges lenne. És ez az a legáltalánosabb közösség a két korszak között, ami elhanyagolható változásokon ment pusztán csak át a két évszázad alatt. És ez az oka (bár még mindig nem kizárólagosan) annak is, miért kerül Az örök béke Kojeve, Fukuyama és mások "történelem vége"-elméleteinek közelébe. Mindkét korszakban a gondolkodók a közöttük lévő különbségek ellenére is logikai kényszerrel jutnak el az "univerzális világállam" problémájának felvetéséhez jut, s nem véletlen, hogy a Kojeve-en keresztül Hegelből kiinduló Fukuyama milyen intenzíven foglalkozik Kantnak e tematikára vonatkozó gondolataival is.

Francis Fukuyama után Samuel S. Huntington politikai elméletének meglehetősen pontos megfelelése is megjelenik Az örök békében, ráadásul az, amit Kant releváns problémaként megnevez, nem más, mint amit Huntington a "civilizációk" metafizikusan szükségszerű háborújának koncepciójaként elővezet 6. Igazi lényeglátó Kant most már a nemzetközi jog, illetve annak filozófiája szempontjából is, amikor a politikai vetületű civilizációs problematika jogi és hétköznapi lényegét a "hospitalitás" fogalmában pillantja meg (amit ugyancsak a bevezető cikkelyek egyikeként egy új békekötés utáni helyzet szükséges és nélkülözhetetlen elemeként aposztrofál). Éppen a hospitalitás (azaz a "vendégek és idegenek barátságos fogadása és ellátásá"-nak) hiánya az az ideáltipikus kulcs-jelenség, ami eltávolítja, majd távol is tartja egymástól az egyes civilizációkat, mely alaphelyzet azután már a Huntington-féle konstrukcióknak akkor is alapjául szolgálhatnak, ha ezek a konstrukciók önmagukban tarthatatlanok. Éppen a hospitalitás hiánya változtatja a geográfiai-topográfiai eltérések önmagukban semleges tényét potenciális, majd valóságos barát-ellenség-viszonyokká. A hospitalitás körének, rádiuszának kiterjedése egyben a "globalizáció" kiterjedése is, immár nem a globalizáció funkcionális, de tartalmi meghatározásai szerint. Kant fogalma így realizálódik az 1989 utáni világban és így válik félreértés vagy tudatos félremagyarázás tárgyává Huntingtonnál.

A kanti örök béke, a maga korának fogalmai szerint értett totalitás új összefüggéseinek átgondolása még egy ponton juttatja a kétszáz évvel előtti felismerést a mai globális problematika kulcselemének pozíciójába. Amíg az egyik oldalról nyilvánvaló, hogy a hospitalitás egyre szélesebb sugárban való kiterjedése a valódi globalizáció nélkülözhetetlen feltétele, a másik oldalról az u.n. "információs társadalom"-nak a mai globalizációt hordozó elemei elviekben már meg tudják kerülni a geográfiai-topográfiai kapcsolatok és érintkezések rendszerét. Kant meghatározó fogalma mély kettősség fogságában mutatja mai helyzetünket: egyrészt maga a globalizáció már eredménye a hospitalitás kialakulásának és megerősödésének és sikere ennek további előrehaladásaitól függ, másrészt - lényegében szemben ezzel a meghatározó összefüggéssel - olyan új, eredetileg e probléma szempontjából tökéletesen külsődleges technikai és civilizációs technikák váltak lehetségessé, amelyek a világ fejlett, konszolidált és védett részei számára a lényeges érdekek ellenére és a külsődleges adottságok okán ismét lehetségessé teszik a hospitalitás további kiépítésének elhanyagolását, a világnak egymással már kommunikálni képtelen két részre bontását. Kant segít ennek a kérdésnek a lehető legegzaktabb azonosításában, hozzájárul a Huntington-teóriában (és az ahhoz hasonló elképzelésekben) rejlő igazi veszély felismeréséhez. Miközben ugyanis a valódi globalizáció a maga létérdekeként igényelné a hospitalitás egyre előrehaladó fejlődését, a globalizáció aktuális formája lehetővé teszi a hospitalitás erőteljes redukcióját, elvi esetben még annak hiányát is. Anélkül, hogy ennek a dilemmává erősödő kettősségnek a mai helyzet összefüggésében megmutatkozó következményeivel tovább foglalkozhatnánk, ki kell mondanunk, hogy a "hospitalitás" dilemmája egyike azoknak a választóvonalaknak, amelyek napjaink világát az egyidejüség és a nem-egyidejüség tengelyén két részre választják.

Kant és a mai problematika további releváns közös mozzanata egy esetleges világállam kérdésköre, az egymással békét kötő aktuálisan legfontosabb politikai tényezők fölött álló politikai szint és réteg lehetséges mivoltának alapproblémája. Ez tiszta formájában tudománylogikai problémája a politika elméletének. Kant megoldása egy (világ-)föderáció, amely (akár ez napjainkban ugyanúgy megalapítható lenne) inkább az elviekben maradna, hiszen minden valóságos föderációhoz legalábbis megközelítően egyforma erős államok léte lenne szükséges.

Az eltérő történelmi korszakok közötti következő megfelelés nem kevésbé, sőt, egyenesen meghökkentően modern mozzanata a politikai elméletnek. Kantnak az "örök béké"-re vonatkozó bevezető cikkelyei közé tartozik az is, hogy "maximák" csak abban az esetben egyeztethetőek össze a jog és a politikum sajátszerüségeivel, ha "nyilvánosságot igényelnek" ("der Publizitaet bedürfen"), ha tehát általános értelemben nyilvánosak 7. Az, hogy a nyilvánosság jogot és politikát "egyesíti", azaz a politikát jogilag és a jogot politikailag alátámasztja és legitimálja, az 1989 utáni világpolitika legtöbbet emlegetett lényegi eszméi közé tartozik.

A politikai rendszerek aktuális globális megoszlása új és elméleti szempontból ugyancsak kihívást jelent. Kant ötödik bevezető cikkelye egy állam beavatkozásának lehetetlenségét mondja ki egy másik állam alkotmányába. E formula meglepő modernségét és jelenkoriságát ismét nem a hasonlóságok vagy megfelelések véletlen és rekonstruálhatatlan halmaza, hanem releváns történelmi és politikai tények okozzák.

Éppen a Francia Forradalommal jött létre első ízben annak lehetősége, hogy Európában "eltérő társadalmi rendszerű" államok együttélése jöhessen létre. Az egyik állam a nemzetközi interakciók során be tud avatkozni egy másik állam alkotmányába (azaz társadalmi rendszerébe). Kant nemcsak általánosságban érzékeli a gyökeresen új szituációt, de felismeri annak az "örök" béke, azaz a világbéke összefüggéseire gyakorolt hatását is. Éppen az ellentétes társadalmi rendszerek (Kant megfogalmazásával: "alkotmányok") alapvetően politikai, azaz nem nemzetközi politikai szembenállása mutat abba az irányba, hogy egy tartós békeállapothoz a szóbanforgó államok azonos (azonosan republikánus) társadalmi berendezkedése (alkotmánya) lenne szükséges. Kitágíthatja a politikai elmélet érdeklődését ezen összefüggés iránt azoknak a mechanizmusoknak a feltérképezése, amelyek a nemzetközi volumenű békemű megkötése érdekében mintegy republikanizálják azokat az államokat, akik a békébe való belépéssel a republikánus államok vagy a republikanizmus érdekeit szolgálják, maguk azonban egyáltalán nem lennének republikánusnak nevezhetők. Így "republikanizálták" a Hitler-ellenes koalíció tagjai időlegesen például Sztálin Szovjetunióját, pontosan a kanti gondolat nyomvonalán.

Az örök béke bevezető cikkelyeit többszörös, s Kant gondolkodására a legmélyebben jellemző szisztematikus és csodálatraméltóan koherens logika füzi egybe. Amíg az 1), 5 ) és 6) bevezető cikkely "szigorú" összefüggéseket, ha éppen nem "a politika úgynevezett "szigorú" törvényeit fogalmazza meg, addig a 2) és 4) pontban olyan általános, cselekvésorientáló maximák jelennek meg, amelyek helyt adnak szubjektív mérlegeléseknek is és mások mellett bizonyos jogosítványokat és legitimációkat is érvényesítenek, így például különbséget tesznek a tulajdon "megszerzésének módja" és a "birtokviszony"-ok, mint állapot között, hiszen létrejöhet arra példa, hogy az aktuális és "örök" békekötés időhorizontja előtt illegitim módon létrejött állapot, ami a jelen összefüggésben azonban már a jelen (tulajdon)viszonyoknak kijáró pozitiv legitimitást élvezheti.

A bevezető cikkelyek belső logikája azonban más szempontok alapján is áttetsző egységet alkot. Az 1) és 6) cikkely tartalmi egységét az adja, hogy olyan elemekre összpontosítanak, amelyek a megkötendő békét a későbbiekben megzavarhatnák. A 2) és az 5) cikkely az egy másik állam alkotmányába, illetve kormányzásába való beavatkozást tematizálják, amíg a 3) és a 4) pontok az állandó hadseregek és a háborúval kapcsolatosan esetlegesen kialakuló államadósságok egymással mélyen összefüggő és Kant érvelésében tételesen egymásra is vonatkoztatott tárgyát választják.

Ugyanezeknek a bevezető cikkelyeknek ismét egy másik logikája rekonstruálható, ha a háború történéseihez viszonyítjuk őket. Ebben az összefüggésben a 2) és az 5) cikkely a háború kitörésének lehetőségét, a 3) és 4) cikkely a háború "anyagi" lehetőségeit és feltételeit, amíg az 1) és a 6) cikkely egy háború "optimális" lezárásának lehetőségét írja le.

A bevezető cikkelyekre következő három "meghatározó", azaz definitív cikkelyt gondolatmenetünk során már részben érintenünk is kellett. Az első definitív cikkely mondja ki annak szükségességét, hogy a polgári alkotmánynak minden államban "republikánus"-nak kell lennie, a második tartalmazza a szabad államok föderalizmusának, mint a nemzetközi rend alapjának eszméjét, amíg a harmadik a "világpolgári jog"-nak az általános hospitalitásra korlátozott változatát fogalmazza meg ugyancsak olyan ajánlásként, amit a nemzetközi jog alapjává kellene tenni.

Az első definitív cikkely annyiban közvetlenül kapcsolódik az univerzálhistóriai problematikához és ezáltal a jelen meghatározó szerkezeti vonásaihoz, hogy 1989-cel a republikanizálódás érdemileg első ízben a történelem során általánossá lett, s így a cikkelyben hallgatólagosan megfogalmazott erre vonatkozó követelés is teljesült. Azokkal a mozzanatokkal azonban, amelyekkel e cikkely keretei között Kant mintegy "kiegészíti" a demokráciaelméletet, feltétlenül külön is foglalkoznunk kell. Kant ugyanis az államformát nem egy, hanem két egyidejü szempont alapján határozza meg, s ezzel a liberális demokrácia jelenleg uralkodó felfogásánál differenciáltabb s egyben kritikaibb leírást ad. Átveszi ugyanis Pufendorf megkülönböztetését, amelyben azok a személyek, "akik a legfelsőbb államhatalmat birtokolják" el vannak választva a kormányzásnak attól a módjától, amellyel a hatalom birtokosai hatalmukat gyakorolják 8. Ezen nagyjelentőségű kettős szemponton épül fel a politikai rendszerek olyan mátrixa, amelyben az autokratikus, arisztokratikus és demokratikus uralom (mint a hatalomgyakorló személyek szerveződési változatai) egyként megjelenhet republikánus vagy despotikus változatban (azaz a hatalomgyakorlás módjában igy térhetnek el egymástól). Igy egyaránt lehetségessé válik az "autokratikus republikanizmus", az "autokratikus despotizmus", az "arisztokratikus republikanizmus", az "arisztokratikus despotizmus", majd a "demokratikus republikanizmus", de a "demokratikus despotizmus" is. Ennek a mátrixnak az "örök" és az aktuális békeproblémához az a rendkívül releváns köze van, hogy már Pufendorf számára biztosíthatta a nemzetközi békekötésekhez szükséges "republikanizálás" fontos feltételét, hiszen olyan tág keretet teremtett, amely az államformáknak a fentiekben említett homogenizálását nagy eséllyel el tudta végezni (mondjuk egy "demokratikus" és egy "autokratikus" republikanizmus között).

A további definitiv-cikkelyek jelenkori aktualitását, amely, mint mondottuk, nem homályosan körvonalazott minden két kiválasztott történelmi korszak között tetszőlegesen kimutatható "hasonlóságokon", hanem a politikai alrendszer és a politikai rendszerek tárgyi szempontból a legrelevánsabbnak tekinthető strukturális megfelelésein alapult, az eddigiekben ugyancsak érintenünk kellett már. Mindez egy olyan Kant-képhez nyújt adalékokat, amely a gondolkodót a jelen legfontosabb kérdéseiben érvényesen megszólítható filozófussá teszi. Arra, hogy ez a megszólítás és a kanti válaszok gondos vizsgálata valóban megtörtént, szerencsés és kitűnő példa Az örök béke megjelenésének számos eseménnyel, így számos konferenciával is ünnepelt kétszáz éves évfordulója 9, de ennek egyértelmű bizonyítéka Francis Fukuyama és mások már említett érdeklődése is Kant univerzálhistóriája iránt.

Kant gondolatmenetének záró része olyan újabb érdekes tartalmakat mutat fel, amelyek némiképp már az "örök béké"-nek az 1989-cal kezdetét vevő vezető európai eszméken is túlmutatnak. Kant ugyanis számos olyan ajánlást tesz ebben a műben az "örök béke", azaz egy "republikanizált" és tartós nemzetközi békerendszer megteremtésének érdekében, amelyek a helyes belátás, az érdekek és erők helyes felismerése szempontjából már önmagukban is biztosíthatnánk a vágyott állapot elérését. Kant azonban nem azzal az attitüddel zárja monumentális művét, mint aki meg van győződve arról, hogy minden aktor képes lesz a helyes belátás megszerzésére és annak gyakorlására. Művének végén Kant az "ész cselé"-nek sajátos változatát fogalmazza meg, olyan spontaneitás nevében beszél, amely "természet"-ként működve az erők szabad és öntudatlan játékának eredményeként vezet el a vágyott célhoz. Az "ész csele"-gondolat mindenképpen egyike azoknak az elemeknek, amelyekre az agg Kant Herder nagy történetfilozófiájából válhatott figyelmessé, s mint ilyen, a filozófus tanulmányunk bevezetőjében említett nyitottságának és reakcióképességének egyik fontos példája is. Kant már Hegel előtt szinte a szélsőségekig radikalizálja ezt a gondolatot 10.

Kant ezzel érdekes és érdemileg még semiképpen nem végiggondolt megvilágításban jelenik meg, lényeges és önálló állomásnak Adam Smith, Herder és Hegel között. Az egész mű mindent előkészít a helyes történelmi, gyakorlati és elméleti belátások számára, miközben maga a filozófus végül a "természet" munkájának, azaz kikerülhetetlen tárgyi és strukturális kényszerek eredményének tulajdonítja a vágyott állapot elérését. A nagy gondolkodók általában nem sokra becsült, sokszor igazában észre sem vett kivételes (esetenként még koncepcionális problémának hátrányosan is elkönyvelt) valóságérzéke nyilatkozik meg ebben. Az örök békét biztosító belátások olyan logikáját és evidenciáit sorakoztatja fel, amelyek hatása alatt az olvasó azzal az érzéssel válik meg a műtől, hogy semmi sem állhat utjába az örök béke átmenet nélküli megvalósulásának. S éppen Kant az, aki az Adam Smith és Hegel értelmében felfogott, az Ész cselét megtestesítő természet munkájára bízza azt. A filozófus belső feszültsége a legnagyobb mértékben objektív is. A helyes belátás vagy a természet munkája közötti örök vita időnként valamelyik irányban eldőlni látszik, hogy azután ismét minden kérdésessé váljon.

JEGYZETEK

1Hegel, 1956. 671.

2 Ez annál is több problémát rejt magában, mert e gondolatok kifejtett formában meg sem jelennek Kant terjedelmében kiterjedt Herder-recenziójában (ld. Kant, 1968. 2. kötet, 781-808.), ahol a kritikai mozzanatok dominálnak.

3Ennek hangsúlyozására azért van szükség, mert - érthető, de nem kielégítő módon - az 1918-19-es békemű negatív hatásai közül jórészt a vesztesekre tett torzító hatások témái a tudományos és a politikai vitáknak, szinte alig esett szó azonban a békerendszer győzteseire tett ugyancsak negatív hatások nagy számáról, amelyekre informatív példát jelenthet az 1989-utáni jugoszláv problematika egésze.

4Kant, 1968, 1.kötet. 196.

5Francis Fukuyama, 1992, 261. Ugyanezt az attitűdöt mutatja Max Adler is (Adler,1974).

6Ld. Samuel P. Huntington (1993), illetve Kiss (1997/1 és 1997/3)

7Kant, 1968, 1, kötet, 248.

8Kant, 1968, 1. kötet, 206. , ld. még Denzer, 1986, 189.

9Ld. például Bialas-Haessler, 1996.

10Miközben az embereknek angyaloknak kellene lenniük, hogy alkalmasak legyenek egy republikánus berendezkedés megteremtésére, "valójában", azaz a "természet", az Ész csele munkájának eredményeként, az állam felállítása az "ördögök népe" számára is megoldható feladat lenne.

Ld. Kant, 1968. 1. kötet, 223-224. - Azaz saját erőfeszitéseik eredményeképpen ez akkor sem sikerülne az emberiségnek, ha minden ember angyal lenne, de a "természet" munkája eredményként akkor is sikerülnie kell, ha minden ember ördög.

IRODALOM

Adler, Max, Kant und der ewige Friede. In: Immanuel Kant zu ehren. Herausgegeben von Joachim Kopper und Rudolf Malter. Frankfurt am Main, 1974. 269-289. (a tanulmány első megjelenésének időpontja: 1924)

Baruzzi, Arno, Einführung in die politische Philosophie der Neuzeit. Darmstadt, 1983.

Bialas, Volker - Haessler, Hans-Jürgen (szerk), 200 Jahre Kants Entwurf "Zum ewigen Frieden". Idee einer globalen Friedensordnung. Würzburg, 1996.

Buhr, Manfred - Dietzsch, Steffen (szerk.), Immanuel Kant: Zum ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. Texte zur Rezeption 1796 - 1800. Leipzig, 1984.

Denzer, Horst, Nachwort. In: Samuel Pufendorf, Die Verfassung des deutschen Reiches. Stuttgart, 1986. 161-207.

Engelmann, G., Meisterwerke der Staatsphilosophie. Berlin und Leipzig, 1923.

Fukuyama, Francis, A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, 1994. (The End of History and the Last Man. New York - Toronto, 1992.)

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, Berliner Schriften 1818 - 1831. Kiadta: Johannes Hoffmeister. Hamburg, 1956.

Huntington, Samuel P., A civilizációk háborúja. Budapest, 1998. ("The Clash of Civilizations?" in: Foreign Affairs 72 (1993), 22-49.; valamint Kampf der Kulturen? Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert. München - Wien, 1996.)

Kant, Immanuel, Zum ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. In: I.K. Schriften zur Anthropologie, Geschichtsphilosophie, Politik und Paedagogik. 1. Kötet. Werkausgabe XII. kötet. Frankfurt am Main, 1968. (a mü első megjelenésének időpontja: 1795).

Kiss, Endre, Der ewige Frieden im Zeitalter der Globalisation. in: Erweiterung Europas. Herausgegeben von K. Glass / R. Hettlage / R. Scartezzini. Wien - Poznan, 1998. -35-42.

Kiss, Endre, Das Globale ist das Unmittelbarwerden des Absoluten? in: Hegel-Jahrbuch, 1996. Berlin, 1997. 33-41.

Kiss, Endre, Die zivilisatorische Komponente des postsozialistischen Systemwechsels. in: Peter Gerlich - Krzysztof Glass - Endre Kiss, Von der Mitte nach Europa und zurück. Wien - Poznan, 1997. 117-125.

Kiss, Endre, A globalizáció társadalomfilozófiájához. in: A mai világ és a jövő forgatókönyvei. Budapest, 1997. 52-62.

Kiss, Endre, Partikuláris politikatudományi deskripció avagy a jelen elmélete? Töredékek egy soha ki nem teljesithető Huntington-kritikából. in: Civilizáció az ezredfordulón. Kiadta: Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1997. 49-64.

Kiss, Endre, A "történelem vége" mint a jelen elmélete avagy a filozófia új létjogosultsága. in: Konzervativ Szemle, 1994/3-4. 155-157.

Meyer, Martin, Ende der Geschichte? München - Wien, 1993.

Palladini, Fiametta - Hartung, Gerald, Samuel Pufendorf und die europaeische Frühaufklaerung. Berlin, 1996.

Pufendorf, Samuel, Die Verfassung des deutschen Reiches. Stuttgart, 1976. (eredetileg: 1667)

Vosskamp, Wilhelm (szerk.), Utopieforschung. Interdisziplinaere Forschungen zur neuzeitlichen Utopie. 1-3 kötet. Frankfurt, 1985.

impresszum
korábbi számok
partnerek
elérhetőségek
hang be/ki
impresszumkorábbi számokpartnerekelérhetőségekhang ki/be